Albánia 1939 tavasza előtt formálisan független állam volt, ám gazdasági és politikai mozgástere súlyosan beszűkült: Róma előbb gazdasági egyezményekkel, majd nyílt katonai fenyegetéssel kényszerítette a tiranai kormányt függőségi viszonyba. Az, ahogyan Albánia a második világháború alatt előbb olasz, majd német megszállás alá került, majd a kommunista partizánmozgalom élén Enver Hoxha átvette a hatalmat, nem csupán a háborús évek drámája miatt meghatározó, hanem azért is, mert ez az epizód teremtette meg a második világháború utáni albán állam politikai, társadalmi és emlékezeti kereteit. Az albán megszállás-történet három különböző, részben egymással is hadban álló szereplő – a megszálló hatalmak, a nemzeti-konzervatív és a kommunista ellenállás – párhuzamos cselekvéseként érthető meg.
A fejezet jelentősége abban áll, hogy Albánia 1939–1944 közötti megszállása és az 1944. novemberi kommunista hatalomátvétel nem izolált nemzeti történet, hanem a Balkán második világháborús összképének sajátos változata A két háború közötti Balkán és a második világháború. Az albán eset egyszerre mutat hasonlóságot a jugoszláv ellenállási mozgalommal – ahol a partizánok uralták a háború utáni hatalomátvételt –, és lényeges eltérést: Albániában nem volt erős, a kommunistáktól elkülönülő, hosszú távú királyi vagy polgári ellenállási hálózat, és a német megszállók sem hoztak létre tartós, legitimnek elfogadott bábállamot. A hatalomátvétel radikalizmusa így szorosan összefüggött azzal, hogy a háború alatt a kommunista mozgalom fokozatosan az egyetlen országos katonai-politikai erővé vált.
Az olasz csapatok 1939. április 7-én szálltak partra Durrës, Vlorë, Sarandë és Shëngjin térségében. A támadás ürügyéül az olasz kormány az albán kormány által állítólag megsértett olasz érdekeket jelölte meg, de a döntés hátterében Benito Mussolini azon törekvése állt, hogy Olaszország a Balkán nyugati partvidékén a náci Németország terjeszkedésével – különösen Ausztria 1938-as annektálása és Csehszlovákia 1939. márciusi szétverése – versenyképes befolyási övezetet szerezzen. Az albán hadsereg ellenállása rövid és egyenetlen volt; a főváros, Tirana már április 8-án elesett, Zogu király pedig családjával Görögországba, majd tovább menekült.
Az olasz hatóságok nem egyszerű katonai megszállást rendeztek be, hanem dinasztikus és államjogi konstrukciót is alkottak. Április 12-én az olasz irányítás alatt összeült alkotmányozó nemzetgyűlés felajánlotta az albán koronát III. Viktor Emánuel olasz királynak, aki azt személyi unió formájában el is fogadta. Ezzel Albánia formálisan nem Olaszország gyarmatává vagy tartományává, hanem a Savoyai-ház uralma alatt álló, de elvileg különálló királysággá vált. A gyakorlatban azonban a tiranai kormány, a külügy, a hadsereg és a pénzügyek fölött Róma gyakorolt teljes ellenőrzést; a különálló albán államiság lényegében csak a jogi fikció szintjén érvényesült. A döntés a mai albán történeti emlékezetben és a nemzeti történetírásban egyértelműen megszállásként és az államiság felszámolásaként értelmeződik; olasz részről a korabeli hivatalos diskurzus inkább „protektorátusként” vagy „unióként” beszélt róla.
Az 1939–1941 közötti időszak intézményi és gazdasági átalakulást hozott. Az olasz kormányzat Albániát ugródeszkának használta a Balkán elleni további terjeszkedéshez, ami 1940. október 28-án a Görögország elleni olasz támadásban csúcsosodott ki. A görög–olasz háború azonban katonai katasztrófává vált; a görög hadsereg visszaszorította az olasz erőket, és 1940 novemberétől már albán területen – főként Gjirokastra és Korça környékén – folytak a harcok. Ez a helyzet a lakosság számára azt jelentette, hogy a háború nem távoli esemény volt, hanem élelmiszer-rekvirálások, kényszermozgósítások, bombázások és a helyi közigazgatás szétzilálódása formájában közvetlenül érintette a mindennapokat. A görög hadsereg 1941 tavaszáig tartotta az általa elfoglalt dél-albániai területeket, ami tovább erodálta az olasz közigazgatás hitelét.
A német megszállók taktikája két pilléren nyugodott. Egyrészt a helyi albán kollaboráns csoportokat igyekeztek felhasználni, másrészt a nacionalista retorikát és a területi ígéreteket állították szembe a kommunista ellenállással. A megszálló hatóságok Albaniában is felmérték a lehetőséget arra, hogy a korábbi olaszbarát politikai elit egyes tagjait bevonják a közigazgatásba, ám a német jelenlét alapvetően katonai jellegű maradt. A megszállás alatt a német erők bevonultak Pristinába, Tetovóba és más, túlnyomórészt albánok lakta jugoszláv és észak-macedón területekre is, ami a későbbi albán emlékezetpolitikában a „nagy Albánia” ideájának egyik kísérőmozzanataként, a háborús valóságban azonban a Harmadik Birodalom megszállási zónájának részeként értelmezendő.
A német megszállás idején a fegyveres ellenállás már nem a semmiből alakult ki. Az 1941-es évtől fogva többirányú fegyveres mozgalom bontakozott ki, amelynek főszereplői a Nemzeti Front (Balli Kombëtar), a királypárti-nacionalista Legaliteti (törvényesség) mozgalom, valamint a Kommunista Párt által szervezett Nemzeti Felszabadítási Front (Fronti Nacional-Çlirimtar) voltak. A német megszállás évei így egyszerre jelentettek megszállóellenes harcot és belső polgárháborút, amelynek tétje nemcsak a megszállók kiűzése, hanem a háború utáni államhatalom jellege volt.
Az Albán Kommunista Párt (PKSH) megalakulására – a jugoszláv kommunisták közvetítésével – 1941. november 8-án került sor Tiranában. A párt első titkára Enver Hoxha lett, aki korábban Franciaországban és Belgiumban tanult, majd a korça-i és tiranai tanári pályán keresztül kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba. A párt születésének körülményei miatt kezdettől szoros jugoszláv befolyás alatt állt; a későbbi enverista hivatalos elbeszélés ezt részben elhallgatta vagy a jugoszláv „revizionizmussal” kapcsolatos későbbi szakítás szemszögéből értelmezte újra. A párt 1941-ben még alig több tucat tagot számlált, ám a fegyveres ellenállás megszervezésében gyorsan kulcsszerepet játszott, mert az országos hálózatépítést, a konspirációt és a fegyveres akciókat nem rendelte alá a hagyományos nemzetségi vagy regionális lojalitásoknak.
A kommunista ellenállás katonai szervezete 1942 tavaszától fokozatosan épült ki. A partizán egységek – albánul njësitet partizane – eleinte kis létszámú, hegyvidéki gerillaosztagok voltak, amelyek főként Dél- és Közép-Albániában, valamint a Tiranától keletre fekvő hegyi körzetekben működtek. A kommunisták 1942 szeptemberében Pezë városában tartott konferencián szélesebb nemzeti felszabadítási szervezetet hoztak létre, amelybe nem kommunista csoportok egy részét is megpróbálták bevonni. A pezai konferencia dokumentumai a megszállóellenes nemzeti egység programját hirdették, de a résztvevők köre és a későbbi hatalmi gyakorlat világossá tette, hogy a kommunista párt dominanciája nem volt kérdéses. Ez a kettősség a korabeli forrásokban és a mai történetírásban is vitatott: egyes értelmezések szerint a pezai konferencia a nemzeti széleskörű összefogás pillanata volt, más megközelítésben elsősorban a kommunista hegemónia leplezésére szolgáló eszköz.
1943 tavaszára a partizánmozgalom létszáma néhány ezer harcosra nőtt, és a mozgalom egyre inkább területi ellenőrzést is gyakorolt a hegyvidéki hátországban. Az olasz kapitulációt követő hetekben a partizánok átmenetileg több várost és fegyverraktárt is elfoglaltak, de a német téli offenzíva 1943–1944 fordulóján súlyos veszteségeket okozott, és a kommunista vezetésnek Tiranából a hegyekbe kellett visszahúzódnia. A német hadműveletek során a megszálló erők tömeges megtorló intézkedéseket alkalmaztak: falvakat égettek fel, civileket végeztek ki, és partizángyanús lakosságot deportáltak. A pontos áldozatszámok a mai napig becslések, és a háborús emberveszteség albániai adatai komoly bizonytalansággal terheltek; a második világháborús albán összhalálozásra a szakirodalomban húszezer–harmincezer közötti értékek is előfordulnak, de az egyes számok forráskritikai megalapozottsága eltérő.
Az albán ellenállási térkép sosem volt egységes. A Balli Kombëtar (Nemzeti Front) 1942-ben alakult nacionalista, köztársaságpárti szervezetként, amelynek vezetője Mid’hat Frashëri volt. A Balli a „nagy Albánia” jelszavával az etnikai alapon egyesített albán területek védelmét hirdette, és programjában erősebb hangsúlyt kapott a hagyományos társadalmi rend, a nemzetségi autonómia és a magántulajdon védelme. A Balli és a kommunista Nemzeti Felszabadítási Front 1943-ban Mukje közelében ideiglenes együttműködési megállapodást kötött, amely azonban heteken belül összeomlott. A szakítás közvetlen oka a „nagy Albánia” területi követelése volt: a kommunisták – jugoszláv mintára és nyomásra – nem támogathatták a szerb, montenegrói és macedón területek Albániához csatolását, míg a Balli éppen ebben látta a mozgalom lényegét. A szakítás után a Balli egyes helyi szervezetei a németekkel is taktikai egyezségre léptek, és a polgárháború 1943 végétől a partizánok és a nacionalista erők között is nyílt fegyveres összecsapásokat hozott.
A Legaliteti mozgalom ezzel párhuzamosan Zogu király visszatéréséért és a háború előtti monarchikus rend restaurációjáért lépett fel. Vezetője, Abaz Kupi a háború alatt a brit titkosszolgálat egyik kapcsolattartója is volt, és a szövetségesekkel való együttműködésben reménykedett. A Legaliteti azonban katonailag és politikailag is gyenge maradt, és fokozatosan a Balli és a partizánok közötti konfliktus mellékszereplőjévé, majd a kommunista előretörés áldozatává vált.
A belső polgárháború nem egyszerűen két tábor küzdelme volt. A helyi viszonyokban a nemzetségi lojalitások, a földbirtokviszonyok, a városi-vidéki ellentétek és a regionális hagyományok legalább olyan erősen befolyásolták a választásokat, mint az ideológiai programok. A kommunista ellenállás különösen a déli Toskëria parasztsága, a fiatal értelmiség és a városi szegényebb rétegek körében tudott tömegbázist építeni, míg a Balli sok helyen a konzervatívabb északi területeken, a földbirtokos elit és a nemzetségi vezetők körében volt erős. Ezt a földrajzi-társadalmi megoszlást a későbbi hivatalos kommunista elbeszélés leegyszerűsítette osztályharcossá, a nacionalista és emigráns narratívák pedig gyakran nemzetárulásként értelmezték a kommunista győzelmet; a történeti kutatás ennél sokkal összetettebb helyi dinamikákat tárt fel.
1944 tavaszától a partizánmozgalom katonai helyzete lényegesen javult. A keleti front német vereségei, a dél-olaszországi szövetséges jelenlét és a jugoszláviai partizánok előretörése azt eredményezte, hogy a német haderő a Balkánon fokozatosan defenzívába szorult. Az albán partizánok a Brit Különleges Műveleti Vezetés (SOE) összekötőin keresztül szövetséges támogatást kaptak, jóllehet a támogatás mértéke és időzítése később vita tárgya lett: a kommunista hatalomátvétel után az enverista történetírás hangoztatta, hogy az albán partizánok lényegében saját erejükből szabadították fel az országot, míg a nyugati szakirodalom egy része a brit és amerikai szállítmányok, valamint a német kivonulás szerepét is hangsúlyozza.
Az átmenet intézményi formáját az 1944. május 24-én Përmetben megtartott kongresszus alapozta meg, amelyen a kommunista irányítású Nemzeti Felszabadítási Front ideiglenes törvényhozó és végrehajtó szerveket választott. A Përmeti kongresszus döntései világossá tették, hogy a háború utáni Albániát a kommunista párt fogja meghatározni: megtiltották Zogu visszatérését, hatályon kívül helyezték a háború előtti szerződéseket, és az új államhatalom bázisaként a nemzeti felszabadítási tanácsokat jelölték meg. Ez a lépés jogilag is előkészítette a szakítást a háború előtti renddel, és a mai napig a kommunista hatalomátvétel egyik legfontosabb dokumentált fordulópontja.
A német csapatok kivonulása Albániából 1944 késő őszén fejeződött be. Tiranát a partizánok 1944. november 17-én foglalták el; ezután sorra vették birtokba a főbb északi városokat is, Shkodra felszabadítása november 29-én vált jelképessé a hivatalos emlékezetben. A német kivonulást a kommunista propaganda hamar saját katonai győzelemként értelmezte, holott a döntést elsősorban az határozta meg, hogy a német hadvezetés a szovjet előrenyomulás és a balkáni szövetséges nyomás miatt a térség kiürítésére kényszerült. A kivonulás után a partizánosztagok és az államhatalom kibontakozó párhuzamos szervei rövid idő alatt az egész ország fölött ellenőrzést szereztek; a Balli és a Legaliteti maradék erőit részben lefegyverezték, részben a hegyekbe szorították, ahol a megtorlások és a kivégzések a háborút követő hónapokban is folytatódtak.
A kommunista hatalomátvétel tehát nem egyetlen forradalmi pillanat volt, hanem 1944 májusa és 1945 nyara között kiteljesedő folyamat. A hatalom megszilárdításának eszközei közé tartozott a „népbíróságok” felállítása, a politikai ellenfelek háborús bűnösként való megbélyegzése, a földbirtokok elkobzása, a sajtó és a fegyveres erők monopolizálása, valamint a tömegszervezetek kiépítése. Az 1944-es hatalomátvétel tehát nem csupán a megszállók kiűzését zárta le, hanem egy olyan belpolitikai diktatúra alapjait is lerakta, amelynek jellegét a későbbi, 1945 utáni szakasz bontotta ki teljesen Az enverista rendszer.
A nők és a kisebbségek helyzete ebben az időszakban sajátos ellentmondást mutatott. A partizánpropaganda hangsúlyozta, hogy a nők a felszabadító harcban a hátországban és fegyverrel is részt vettek, és a kommunista mozgalom deklaráltan támogatta a nők politikai mobilizálását. Ugyanakkor a korszak társadalmi gyakorlata és a hagyományos nemzetségi jogrend – különösen az északi hegyvidéki területeken – erősen korlátozta a nők tényleges mozgásterét. A görög, szerb, macedón és roma kisebbségek, valamint a zsidó közösség háborús tapasztalatai eltérőek voltak: az albán területeken a helyi lakosság egy része zsidókat bújtatott, ami a mai albán emlékezetben fontos pozitív elem, de a jelenség méretét és motivációit a szakirodalom továbbra is vitatja, és a túlélési gyakorlatokban a megszálló hatóságokkal való helyi együttműködés éppúgy jelen volt, mint a szolidaritás. A hatalomátvétel utáni kommunista rend előbb felszámolta a hagyományos vallási intézmények közéleti súlyát, majd – a későbbi évtizedekben – nyíltan ateista állameszmét hirdetett, ami a muszlim, ortodox és katolikus közösségeket egyaránt érintette.
Az 1944-es hatalomátvétel emlékezete a mai Albániában is megosztott. Az enverista korszak hivatalos történetírása a nemzeti felszabadító háborút az albán történelem csúcspontjaként, a kommunista pártot pedig az egyetlen hiteles nemzeti erőként ábrázolta; a Balli és a Legaliteti szereplőit hazaárulóként vagy a megszállók kollaboránsaiként bélyegezte meg. A rendszerváltás utáni nyilvános vita ezzel szemben a kommunista diktatúra bűneire, a háború utáni megtorlásokra és a polgárháborús áldozatokra irányította a figyelmet. A mai albán történeti emlékezetben párhuzamosan él a partizánharc nemzeti hősiessége és a kommunista hatalomátvétel kritikája; a két értelmezés közötti feszültség a múzeumokban, az ünnepi beszédekben és a tankönyvekben is tetten érhető. A nemzetközi szakirodalomban ugyanakkor konszenzus alakult ki abban, hogy az albán partizánmozgalom a megszállók elleni fegyveres ellenállásban valós tömegtámogatást szerzett, és az ország felszabadításában szerepe meghatározó volt; vitatott viszont, hogy ez a támogatottság mekkora része volt önkéntes, mekkora része kényszer vagy taktikai alkalmazkodás, és milyen mértékben függött a jugoszláv kommunista mozgalom katonai-politikai támogatásától.
A megszállás gazdasági és demográfiai következményeit illetően a források szűkösek. A háború alatt a mezőgazdasági termelés visszaesett, a városi ellátás akadozott, a lakosság egy része hegyi területekre menekült. A háború utáni első évek hivatalos statisztikái politikai okokból gyakran felülírták a pusztítás mértékét, és a mai demográfiai becslések is bizonytalanok. Hasonlóképpen bizonytalan a háború alatti megtorlások áldozatszáma: a kommunista hatalomátvétel után kivégzettek és bebörtönzöttek számát a rendszerváltás utáni kutatások megkísérelték felmérni, de az egyes adatok az iratanyag hiánya és a későbbi megsemmisítések miatt nem tekinthetők lezártnak.
Az albániai olasz megszállás 1939-es eseményeit olasz katonai iratok, a tiranai kormányzati közlönyök és a korabeli nemzetközi sajtó viszonylag jól dokumentálták. A megszállás körüli államjogi konstrukció értelmezése azonban a mai napig vitatott: az albán történetírás túlnyomó része jogfosztó annexióként, míg a korabeli olasz források egy része formális unióként kezeli. A német megszállás 1943–1944-es időszakáról a Wehrmacht és az SS hadműveleti iratai, valamint a helyi közigazgatási anyagok állnak rendelkezésre, de ezek töredékesek, részben megsemmisültek, és politikai célzatú jelentésekkel keverednek.
A partizánmozgalom történetére vonatkozó legfontosabb források a Nemzeti Felszabadítási Front iratai, a hadinaplók, a kommunista párt vezető szerveinek jegyzőkönyvei, valamint a visszaemlékezések. Utóbbiak különösen problematikusak, mert a későbbi enverista emlékezetpolitika átírta, cenzúrázta és újra kiadta a visszaemlékezéseket, így a memoárok gyakran nem önálló tanúvallomások, hanem a hivatalos önkép igazolásai. A Balli Kombëtar és a Legaliteti álláspontját elsősorban emigráns kiadványok, brit összekötők jelentései és a háború utáni periratok alapján lehet rekonstruálni, ami egyenetlen forrásadottságot jelent.
A legnagyobb bizonytalanság a veszteség- és áldozatszámok körül van. A második világháború alatti albán katonai és polgári veszteségekre nincs hiteles, teljes körű statisztika. A kommunista korszakban közölt számok ideológiai célokat szolgáltak, a rendszerváltás utáni újrabecslések pedig módszertanilag eltérőek. Ugyancsak vitatott a német kivonulás katonai jelentősége: a hivatalos albán emlékezet sokáig a partizánok egyedülálló győzelmét hangsúlyozta, a nemzetközi hadtörténeti irodalom pedig a keleti front és a szövetséges nyomás elsődlegességét emeli ki. A zsidómentés albániai mérete szintén vitatott; a dokumentált esetek bizonyítják, hogy számos zsidót bújtattak Albániában, de az országos léptékű értékeléshez hiányosak a megszálló hatóságok és a helyi közigazgatás iratai.