Az albán állam létrejötte nem egy belső társadalmi forradalom vagy egy hosszú államépítési folyamat eredménye volt, hanem a Balkán-háborúk nyomán kialakult hatalmi vákuum és a nagyhatalmi érdekegyeztetés következménye. Az 1912 novemberében kikiáltott függetlenség egy olyan területet hozott létre, amelynek határait a nagyhatalmak húzták meg, és amelynek belső viszonyait mélyen meghatározta a törzsi, vallási és regionális tagoltság. Az 1912–1939 közötti időszak ezért nem egyszerűen egy új nemzetállam megerősödésének története, hanem az államiság folyamatos újraalkotásának kísérlete: a nemzetközi elismerésért, a területi integritásért és a belpolitikai stabilitásért folytatott küzdelem. A korábbi oszmán uralom és a nemzeti ébredés folyamatai – A nemzeti ébredés – itt találkoztak az európai nagyhatalmi versengéssel, amely Albániát a Balkán egyik vitatott sorsú államává tette.
Az első Balkán-háborúban (1912. október–1913. május) a balkáni szövetséges államok – Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország – gyorsan kiszorították az oszmán hadsereget a régió nagy részéről. Az albán lakosságú területek egy részét szerb, montenegrói és görög csapatok szállták meg, miközben az oszmán közigazgatás összeomlott. Ebben a helyzetben albán vezetők egy csoportja Vlorában (albánul Vlorë) 1912. november 28-án kikiáltotta Albánia függetlenségét, és ideiglenes kormányt alakított. A függetlenségi nyilatkozat elsősorban a nagyhatalmakhoz fordult, és arra kérte őket, hogy ismerjék el az albán államiságot, mielőtt a szomszédos államok végleg felosztják a területet.
A nagyhatalmak 1912–1913-ban a londoni konferencián tárgyalták az albán kérdést. A konferencián részt vevő hat nagyhatalom – Ausztria-Magyarország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Oroszország – 1913. július 29-én hozott döntésével létrehozta a független Albán Fejedelemséget (Principata e Shqipërisë), de nemzetközi ellenőrzés alá helyezte. A nagyhatalmi döntés mögött elsősorban az a megfontolás állt, hogy megakadályozzák Szerbia kijutását az Adriai-tengerhez, és egyensúlyt tartsanak fenn a térségben. Az új állam határait azonban úgy húzták meg, hogy jelentős albán lakosságú területek kerültek Szerbiához (Koszovó, a mai Észak-Macedónia nyugati része) és Görögországhoz (Çamëria, azaz a mai görög Epirusz egy része). E határok a későbbi évtizedekben is vitatottak maradtak.
A londoni konferencia döntése értelmében Albánia formálisan nemzetközi protektorátus lett: a nagyhatalmak egy nemzetközi ellenőrző bizottságot hoztak létre, amelynek feladata a közigazgatás megszervezése és a rend fenntartása volt. A trónra a német protestáns herceget, Vilmost (Wilhelm zu Wied) jelölték, aki 1914 márciusában érkezett meg Durrësba. A fejedelem helyzete azonban kezdettől fogva rendkívül gyenge volt. Az ország déli részén a görög kormány támogatásával autonóm mozgalom bontakozott ki (az úgynevezett Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság), a középső és északi területeken pedig törzsi vezetők és földbirtokosok nem fogadták el a központi hatalmat. Ráadásul a paraszti elégedetlenség is nőtt, mivel a földbirtokosok továbbra is megtartották kiváltságaikat. 1914 nyarán országszerte fegyveres felkelések robbantak ki, és a fejedelem szeptemberben elhagyta az országot. Az első világháború kitörése így gyakorlatilag megszüntette a központi állami hatalmat Albániában.
A világháború kitörése után Albánia területe a hadviselő felek ütközőzónájává vált. A déli, görögök által igényelt területeken görög csapatok állomásoztak, a keleti és északi részekre szerb és montenegrói erők vonultak be, majd 1915 végétől, Szerbia összeomlása után, az osztrák–magyar hadsereg szállta meg az ország nagy részét. Az antant hatalmak – elsősorban Olaszország és Franciaország – 1916-ban partra szálltak a dél-adriai partvidéken, és kialakult egy stabil frontvonal, amely átszelte Albániát. Az olasz csapatok a háború végére a déli és középső területek nagy részét ellenőrizték, és Olaszország már a háború alatt területi igényeket jelentett be, különösen a tengerparti Vlora vidékére.
A háború alatt Albániában nem létezett központi államhatalom. A helyi törzsi vezetők, földbirtokosok és katonai parancsnokok saját területeiken gyakoroltak hatalmat, gyakran a megszállókkal együttműködve. A háborús pusztítás, az éhínség és a járványok súlyosan érintették a lakosságot, bár pontos áldozati és veszteségi adatok nem állnak rendelkezésre, és a becslések bizonytalanok. A háború végére az ország infrastruktúrája nagyrészt elpusztult, a kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, és a társadalmi feszültségek tovább mélyültek.
A párizsi békekonferencián (1919) Albánia képviselői megpróbálták elérni az 1913-as határok megerősítését és a területi integritás elismerését. Ezt a törekvést azonban gyengítette, hogy a szomszédos államok – Szerbia (a későbbi Jugoszlávia), Görögország és Olaszország – továbbra is területi követeléseket fogalmaztak meg. A béketárgyalásokon felmerült Albánia felosztásának terve is: egyes javaslatok szerint a déli területeket Görögországhoz, az északiakat Jugoszláviához csatolták volna, a középső részt pedig olasz protektorátussá tették volna. A terv végül nem valósult meg, részben azért, mert az albán küldöttek – köztük a később meghatározó szerepet játszó politikusok – kitartóan tiltakoztak, részben pedig a nagyhatalmak egymás közötti ellentétei miatt. A végleges döntést azonban 1920-ig elhalasztották.
A békekonferencia bizonytalansága és a megszálló csapatok jelenléte ellenére 1920 januárjában albán küldöttek gyűltek össze a közép-albániai Lushnjában, és nemzeti kongresszust tartottak. A kongresszus kinyilvánította Albánia függetlenségét, ideiglenes kormányt választott, és fővárossá Tiranát tette. A lushnjai kongresszus jelentősége elsősorban abban állt, hogy jelezte: az albán elit egy része képes és hajlandó a központi államhatalom újjászervezésére, még akkor is, ha a megszálló csapatok jelenléte ezt korlátozta. A kongresszus döntése nyomán a kormány fokozatosan kiterjesztette ellenőrzését az ország egyes részeire, bár a törzsi területeken és a hegyvidéki régiókban a központi hatalom továbbra is csekély volt.
1920-ban a kormány sikeresen elérte, hogy az olasz csapatok kivonuljanak Vlorából és a környező területekről, miután a helyi lakosság fegyveres ellenállást tanúsított. Ez a kivonulás nemcsak területi, hanem szimbolikus győzelem is volt: megmutatta, hogy az albán állam képes lehet a területi integritás védelmére. Még ugyanabban az évben a Népszövetség (League of Nations) felvette Albániát tagjai sorába, ami gyakorlatilag a nemzetközi elismerést jelentette. A határokat azonban 1921-ben véglegesítették, és a korábban vitatott területek egy része továbbra is Jugoszláviához vagy Görögországhoz tartozott.
Az 1920-as évek elején Albánia belpolitikáját a szinte állandó kormányválság, a regionális és törzsi érdekharcok, valamint a külföldi beavatkozások jellemezték. A kormányok gyakran néhány hónap alatt megbuktak, és a parlament összetétele a helyi hatalmi viszonyok szerint változott. A politikai elit két fő csoportra oszlott: a konzervatív földbirtokos réteg, amely az oszmán kori társadalmi rend fennmaradásában volt érdekelt, és a reformokat követelő, gyakran városi értelmiségi csoport, amely az állami intézmények megerősítését és a földreformot szorgalmazta. E két csoport közötti ellentét a húszas évek egyik alapvető törésvonala volt.
A földkérdés különösen éles feszültséget okozott. A vidéki lakosság többsége föld nélküli paraszt vagy bérlő volt, akik a nagybirtokosoknak szolgáltattak be terményt és munkát. A reformot követelő politikai erők – köztük a Bajram Curri vezette északi felkelők – a földek felosztását sürgették, míg a birtokosok ellenálltak. A húszas években több földreformtörvény is született, de végrehajtásuk lassú és hiányos volt. A paraszti elégedetlenség ezért újra és újra fegyveres lázongásokba torkollott, különösen az északi és délkeleti területeken.
A politikai instabilitást tovább növelte a vallási és regionális megosztottság. Az albán lakosság vallásilag három nagy csoportra oszlott: a muszlimok (a többség), az ortodox keresztények (főleg délen) és a római katolikusok (főleg északon). A vallási lojalitás azonban gyakran egybefonódott a törzsi és regionális identitással. Az államépítés szempontjából ez azért volt kritikus, mert a politikai vezetőknek egyszerre kellett kezelniük a vallási különbségeket és a törzsi autonómiatörekvéseket. A nemzeti egység gondolata – amelyet a nemzeti ébredés hirdetett – a gyakorlatban nehezen érvényesült.
A húszas évek második felében a politikai küzdelem egyre inkább a hadsereg és a fegyveres csoportok közötti hatalmi harccá vált. Ebben a környezetben emelkedett ki Ahmet Zogu (később Zog), aki a mati régió egyik törzsi vezetőjének fia volt, és aki a húszas évek elejétől kezdve miniszteri, majd miniszterelnöki tisztségeket töltött be. Zogu 1925-ben kikiáltotta a köztársaságot, és elnökké választatta magát. A köztársasági alkotmány erősen centralizált, elnöki hatalmat hozott létre, amely a gyakorlatban a személyes uralom eszközévé vált. Zogu ellenfelei – köztük Bajram Curri és más északi vezetők – fegyveres ellenállásba kezdtek, de mozgalmukat a kormányerők és a külföldi támogatás segítségével leverték.
1928-ban Zogu alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, amely kimondta a királyság létrehozását, és őt I. Zog néven Albánia királyává koronázta. Ezzel létrejött a modernkor első albán monarchiája, amely azonban nem a hagyományos dinasztikus legitimitásra épült, hanem a politikai elit egy részének támogatására és a külföldi, elsősorban olasz pénzügyi és katonai segítségre. A királyi hatalom gyakorlatilag korlátozhatatlanná vált: a parlament szerepe formálissá vált, a politikai ellenzéket elnyomták, a sajtót cenzúrázták. Az 1928-as alkotmány szerint Albánia parlamentáris monarchia volt, de a tényleges hatalomgyakorlás az uralkodó személyes döntésein nyugodott. A politikai rendszer így autoriter vonásokat mutatott, bár nem volt teljesen totalitárius: a helyi elit egy része megőrizte befolyását, és a törzsi viszonyokat sem sikerült felszámolni.
Zog uralmának egyik fő célja az állami intézmények kiépítése volt. A korszakban bővült az alapfokú oktatás, megkezdődött a központi közigazgatás kiépítése, és törvényeket hoztak a jogrendszer egységesítésére. Ezek a lépések azonban korlátozott hatásúak maradtak, mivel az ország gazdasági erőforrásai szűkösek voltak, és a lakosság nagy része továbbra is a hagyományos közösségi keretek között élt. A reformok sok esetben csupán a városi elitek és a hivatalnokréteg életét érintették, a vidéki társadalom szerkezetét alig változtatták meg.
A királyság gazdasági alapja rendkívül gyenge volt. Albánia a Balkán egyik legszegényebb állama volt, alig volt ipara, vasúthálózata szinte nem létezett, a mezőgazdaság pedig alacsony termelékenységgel működött. Az állami költségvetés jelentős részét a külföldi hitelek és segélyek tették ki, ami erős függőséget eredményezett. A gazdasági modernizációhoz szükséges tőke hiánya miatt Zog kormánya egyre inkább Olaszország felé fordult, amely hiteleket, szakértőket és katonai támogatást nyújtott – cserébe viszont befolyást szerzett az albán gazdaság és politika felett.
Az olasz–albán kapcsolatok a húszas évek közepétől fokozatosan intézményesültek. 1926-ban aláírták az úgynevezett első tiranai paktumot, amely barátsági és biztonsági egyezményt jelentett, és gyakorlatilag Olaszországot tette Albánia legfontosabb külső támogatójává. A következő évben egy újabb egyezmény gazdasági és katonai együttműködést írt elő, és lehetővé tette olasz tisztek és tanácsadók jelenlétét az albán hadseregben és közigazgatásban. Ennek következtében Albánia fokozatosan függő viszonyba került Olaszországgal: az olasz cégek kedvező koncessziókat kaptak a bányászatban és az infrastruktúra fejlesztésében, az albán külkereskedelem pedig egyre inkább Olaszországra orientálódott.
A fasiszta Olaszország külpolitikájában Albánia stratégiai hídfőállásnak számított a Balkán és a Földközi-tenger keleti medencéje felé. Benito Mussolini kormánya a harmincas években már nyíltan törekedett Albánia protektorátussá tételére. Zog egy ideig próbált egyensúlyozni: igyekezett más nagyhatalmakkal is kapcsolatot tartani, és korlátozni az olasz befolyást. Az 1930-as évek közepén azonban gazdasági nehézségek és belső elégedetlenség miatt helyzete meggyengült, és a függőség tovább nőtt. Az 1935-ös olasz–eti ópiai háború és az olasz külpolitika agresszív fordulata után világossá vált, hogy Olaszország előbb-utóbb megszállja Albániát.
A megszállás utáni időszak már a második világháború előzményeihez tartozik, de fontos megérteni, hogy az 1912–1939 közötti albán állam története során az államiság törékenysége állandó volt. A függetlenség kikiáltása után a nemzetközi elismerésért és a területi integritásért folytatott harc, majd a belpolitikai instabilitás, végül a monarchia és az olasz függőség mind azt mutatták, hogy az albán államépítés külső és belső akadályokkal egyaránt szembesült.
Az 1912–1939 közötti albán állam történetére vonatkozóan az elsődleges források közé tartoznak a nemzetközi szerződések és konferenciajegyzőkönyvek (például a londoni konferencia dokumentumai, a tiranai paktumok szövege), a Népszövetség határozatai, valamint a korabeli albán kormányzati iratok és törvények. A nagyhatalmi döntések rekonstruálásában fontos szerepet játszanak az osztrák–magyar, olasz, brit és francia külügyi levéltárak anyagai. Az albán belpolitika történetéhez nélkülözhetetlenek a parlamenti jegyzőkönyvek, a sajtótermékek és a politikai szereplők visszaemlékezései.
Ugyanakkor több fontos bizonytalanság terheli az időszak értelmezését. Először is, a húszas évek belpolitikai eseményeire vonatkozó források gyakran töredékesek, és a kortárs beszámolók erősen elfogultak. Másodszor, a népességi és gazdasági adatok ebből az időszakból pontatlanok: a korabeli albán statisztikai felmérések hiányosak, ezért a lakosságszámra, a földbirtokviszonyokra és a szegénység mértékére vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és nem kezelhetők pontos mérési eredményként. Harmadszor, Zog megítélése a történetírásban és az emlékezetpolitikában erősen vitatott: egyes értelmezések modernizáló reformerként, mások tekintélyelvű, korrupt uralkodóként ábrázolják. Az olasz befolyás mértékéről is élénk vita folyik: a hagyományos narratíva szerint Albánia szinte teljesen olasz függésbe került, míg egyes szerzők hangsúlyozzák, hogy Zog több ponton is ellenállt a nyomásnak. Végül, a vidéki lakosság mindennapi tapasztalatai és a nem elit társadalmi csoportok perspektívái viszonylag alulkutatottak: a paraszti felkelésekről, a nők helyzetéről és a kisebbségi viszonyokról a levéltári források csak közvetett és hiányos képet adnak.