Meta Description: A fejezet az első bolgár birodalom kialakulását, a 681-es bizánci elismerést, Borisz uralkodását, a kereszténység államvallássá tételét, Simeon cár hódításait és a preszlavi kulturális virágzást tárgyalja, megkülönböztetve a forrásokkal alátámasztott tényeket a történészi rekonstrukcióktól és emlékezetpolitikai állításoktól.
A Balkán keleti felén a 7. század utolsó harmadában olyan államalakulat jött létre, amely a későbbi bolgár államiság kiindulópontja lett. Az első bolgár birodalom (bolgárul: Първа българска държава) kialakulása a késő antikvitás és a korai középkor találkozásánál, a Balkán északkeleti részén és az Al-Duna mentén ment végbe. A fejezet azt a kérdést járja körül, hogyan alakult át a Bizánc és az avar, majd szláv törzsi világ közötti ütközőzóna tartós államszervezetté, és miként kapcsolódott ez a folyamat a kereszténység felvételéhez, a szláv írásbeliség kialakulásához és a bizánci császári ideológia lemásolásához. A tárgyalás során különbséget kell tenni a dokumentált események, a régészeti és nyelvészeti rekonstrukciók, a történészi konszenzus, valamint a modern bolgár nemzeti emlékezetben élő értelmezések között. A korszak tárgyalása azért kulcsfontosságú, mert a bolgár államiság alapvonásai – a bizánci intézményi örökség, a szláv nyelvű egyház, az uralkodói legitimáció egyedi formája – ekkor rögzültek, és hatásuk később a második bolgár birodalom, majd a modern bolgár nemzeti identitás kialakulására is kiterjedt.
Az első bolgár birodalom magját a kelet-európai sztyeppéről érkező, török nyelvet beszélő bulgárok (más néven protobolgárok) és a térségben már korábban megtelepedett szláv népesség együttélése alkotta. A 7. század második felében az onogur-bolgárok egyik csoportja Aszparuh (bolgárul: Аспарух) vezetésével átkelt a Duna deltavidékén, és a mai Dobrudzsa, valamint a Duna–Dnyeszter közötti területen rendezkedett be. A bizánci források, mindenekelőtt Theophanész Hitvalló és Niképhorosz pátriárka krónikái szerint IV. Kónsztantinosz császár (668–685) 680–681-ben katonai expedíciót indított a bolgárok ellen, de a hadjárat kudarcot vallott, és a császár kénytelen volt békét kötni. A békeszerződés értelmében Bizánc éves adófizetést vállalt, és elismerte a bolgár uralom alatt álló területet a Duna és a Balkán-hegység (Sztara planina) között. Ez a 681-es egyezmény a modern történetírásban a bolgár államalapítás dátumaként szerepel, bár maga a „birodalom” kifejezés ekkor még anakronisztikus, és a kortársak nem beszéltek modern értelemben vett államalapításról. Az elismerés ténye elsődleges forrásokból dokumentált, ám a megállapodás pontos tartalma, a területi határok és az adó összege vitatott, mert a bizánci szövegek érdekeltek a császári udvar sikereinek hangsúlyozásában. A bolgárok első politikai központja Pliszka (Плиска) lett, amelynek kiterjedt földsáncait, kőépületeit és tróntermét a régészeti feltárások tárták fel. A korai állam belső szerkezete a források hiánya miatt csak részben ismert; a régészeti leletek, a bolgár kőfeliratok és a bizánci diplomáciai iratok alapján a hatalom a kán személyében összpontosult, akit a bojárok (előkelők) és a katonai kíséret támogatott. A szláv törzsi vezetők egy része megőrizte helyi befolyását, ami hosszú távon a bolgár–szláv együttélés intézményesülését vetítette előre.
A kora középkori Balkánon a bolgár állam létrejötte nem írható le kizárólag etnikai alapon. A 7–9. századi régészeti anyag Pliszka és a környező telepek esetében szláv kerámia, nomád jellegű fémleletek és bizánci importtárgyak együttes jelenlétét mutatja, ami arra utal, hogy a politikai elitek etnikai háttere nem volt homogén. A modern történetírás ezért a „bolgár” terminust ebben a korszakban politikai és államszervezeti értelemben használja, nem pedig mai nemzeti jelentésben. A 681 utáni évtizedekben a bolgár állam fokozatosan kiterjesztette befolyását a Balkán-hegységtől délre eső területek egy részére is, bár a tartós hódítás és az intézményi megszilárdulás Krum kán (803–814) uralkodásáig váratott magára. Krum a bizánci források szerint 811-ben súlyos vereséget mért I. Niképhorosz császár seregére; a császár maga is elesett, koponyájából pedig – állítólagos beszámolók szerint – ivóedényt készíttettek. Ez a gesztus a bizánci udvari propagandában a barbár kegyetlenség szimbólumává vált, míg a bolgár hagyományban az uralkodói hatalom katonai legitimációjának jeleként maradt fenn. A történet ténybeli alapja vitatott, mert az a bizánci krónikások toposzgyűjteményébe illeszkedik, ám az 811-es vereség ténye, a császár halála és a bolgár katonai fölény ezt követő növekedése dokumentált. Krum uralkodása alatt a bolgár állam jogi és katonai szervezete megerősödött, amit a fennmaradt bolgár feliratok és a bizánci diplomáciai levelek egyaránt alátámasztanak.
A 9. század első felében a bolgár állam még alapvetően pogány volt, bár területén keresztény közösségek is éltek, főként a bizánci határvidéken befolyásos görög városokban. Az uralkodói udvar vallási politikája egyszerre szolgálta a belső kohéziót és a külső szövetségi rendszer fenntartását. A bolgár kánok több ízben kötöttek katonai szövetséget a Frank Birodalommal, miközben Bizánccal is tárgyaltak. A vallási kérdés akkor vált döntő jelentőségűvé, amikor a 9. század közepén a keleti és nyugati kereszténység közötti versengés a Balkán északi felére is kiterjedt. I. Borisz (852–889, keresztségben Mihály) uralkodása alatt a bolgár állam komoly katonai nyomás alá került, és a bizánci udvarral kötött béke feltételei között szerepelt a keresztség felvétele. A bizánci források szerint Boriszt 864-ben vagy 865-ben keresztelték meg, és a bolgár uralkodó a bizánci császár, III. Mikhaél nevét vette fel a keresztségben. A pontos dátum körül vita van, mert a latin és a bizánci források időrendje eltér, és a keresztség politikai körülményei is rekonstrukcióra szorulnak. Annyi bizonyos, hogy Borisz döntése nem pusztán személyes hitbéli fordulat volt, hanem államépítési stratégia: a kereszténység felvételével a bolgár állam bekerült a keresztény uralkodók nemzetközi közösségébe, és megszerezte az egyházi hierarchia kiépítésének lehetőségét. A keresztség feltételeiről és a bolgár egyház jogállásáról Borisz előbb Bizánccal, majd Rómával tárgyalt, és a pápa, I. Miklós küldöttei 866-ban részletes válaszokat adtak a bolgárok kérdéseire. Ez a kettős tájékozódás mutatja, hogy a bolgár uralkodó egyházi ügyekben nem kívánt egyoldalúan alávetni magát sem a konstantinápolyi pátriárkának, sem a római pápának; a cél a lehető legnagyobb egyházi autonómia elérése volt.
Borisz uralkodásának második nagy egyházpolitikai döntése a szláv nyelvű liturgia és a glagolita írás befogadása volt. Miután Metód és Cirill tanítványait a Morva Fejedelemségből kiűzték, több tanítvány – köztük Kliment és Naum – a bolgár udvarban talált menedéket. Borisz támogatta őket, és így a bolgár állam a szláv írásbeliség egyik központjává vált. A glagolita ábécé alapján később, feltehetően a 9–10. század fordulóján, a preszlavi iskolában alakult ki a cirill ábécé, amely a görög unciális írásra épült, és a szláv hangok jelölésére új betűjeleket alkalmazott. A régészeti leletek és a kéziratos hagyomány egyaránt alátámasztják, hogy a bolgár államban a szláv nyelvű egyházi irodalom már a 9. század végén virágzott. Ez azért volt nagy jelentőségű, mert a szláv liturgia lehetővé tette a helyi lakosság számára a kereszténység anyanyelvi befogadását, és hosszú távon a szláv nyelvű politikai identitás megerősödését. A modern bolgár történetírásban Borisz és a szláv írásbeliség támogatása a nemzeti művelődés kezdeteként jelenik meg, ám ez az értelmezés a 19. századi nemzeti ébredés utólagos keretezését is tükrözi, nem pedig a 9. századi szereplők saját fogalmait.
I. Simeon (893–927) uralkodása az első bolgár birodalom katonai, politikai és kulturális csúcspontja. Simeon fiatal korában Konstantinápolyban nevelkedett, és a bizánci udvari kultúra, valamint a császári ideológia közvetlen hatása alá került. Trónra lépése után azonnal összeütközésbe került Bizánccal, részben a kereskedelmi jogok és a bizánci adófizetés megszüntetésére irányuló bolgár törekvések miatt. A 894–896 közötti háborúban Simeon súlyos vereségeket mért a bizánci seregekre, de a konfliktus igazi fordulata a 913-as hadjárat volt, amikor a bolgár uralkodó Konstantinápoly falai elé vonult. A bizánci udvar ekkor kénytelen volt tárgyalni, és a korabeli források szerint Simeont a császári korona egy formájával, a cár (caesar) címmel ismerték el. A cím pontos tartalma és jogi érvénye vita tárgya, mert a bizánci udvar soha nem ismerte el Simeont a bizánci császárral egyenrangú uralkodónak, ám a bolgár udvarban a cím felvétele a birodalmi ambíció kifejeződése volt. Simeon 917-ben az Acheloosz folyónál döntő győzelmet aratott a bizánciak felett, majd 925-ben felvette a „bolgárok és rómaiak császára” címet, ami a bizánci császári cím kisajátításának tekinthető. A kortárs bizánci szerzők ezt bitorlásnak minősítették, a bolgár feliratok ellenben Simeon császári rangját hangsúlyozták. A források ellentmondása jól mutatja, hogy a császári cím gyakorlati jelentése a katonai erőviszonyok és a diplomáciai elismerés függvénye volt.
Simeon hódításai ideiglenesen kiterjesztették a bolgár fennhatóságot Trákia, Macedónia és Epirusz jelentős részeire, sőt a szerb fejedelemségek egy részére is. A bolgár uralom azonban nem jelentett egységes közigazgatást vagy etnikai homogenizációt. A meghódított területeken a helyi elitek, a görög városok és a szláv törzsi vezetők különböző mértékű autonómiát őriztek meg, a bolgár fennhatóság pedig elsősorban adóztatási és katonai szövetségi viszonyként működött. A birodalom belső szerkezete a katonai kíséretre, a bojári rétegre és az egyházi hierarchiára épült, de a paraszti közösségek mindennapi életét a helyi szokásjog és a földesúri függés alakította. A korszakból fennmaradt feliratok és oklevelek elsősorban az uralkodói udvar és az egyház tevékenységéről szólnak, így a parasztság, a nők és a rabszolgák helyzetét csak közvetett forrásokból lehet rekonstruálni. A régészeti leletek alapján a falusi települések sűrű hálózata, a mezőgazdasági eszközök változása és a kézműves termékek elterjedése lassú, de érzékelhető gazdasági növekedést mutat a 9–10. század fordulóján. A helyi piacok és a bizánci kereskedelmi kapcsolatok lehetővé tették az áruk mozgását, de a terményadó és az uralkodói jövedelmek mértékéről nincsenek megbízható statisztikai adatok.
Simeon uralkodása alatt a bolgár főváros Preszlav (Преслав) lett, ahol az uralkodói udvar, a pátriárkai központ és a szerzetesi iskolák együttesen hozták létre a preszlavi irodalmi iskolát. Ennek az intézménynek a tevékenysége a szláv nyelvű egyházi irodalom fordítására, másolására és új művek alkotására irányult. A bizánci liturgikus és teológiai szövegek szláv fordításai mellett itt készültek el az első önálló szláv nyelvű egyházi művek, és itt formálódott ki a bolgár udvari irodalom sajátos stílusa. A „aranykor” kifejezés, amelyet a modern bolgár történetírás Simeon uralkodására alkalmaz, értelmezés kérdése: a kortárs források nem használták ezt a terminust, és a kulturális virágzás mértékét a fennmaradt kéziratok kis száma miatt óvatosan kell kezelni. Ugyanakkor a régészeti feltárások Preszlavban nagy méretű palotakomplexumot, püspöki székesegyházat, kerámiaműhelyeket és erődítéseket tártak fel, amelyek a központi hatalom jelentős anyagi ráfordítását bizonyítják. A preszlavi kerámia, a fémöntés és a kőfaragás stílusa bizánci mintákat követ, de helyi sajátosságokat is mutat, ami a kulturális transzfer és a helyi alkotómunka együttes jelenlétére utal.
A preszlavi iskola legfontosabb hatása nem csupán a bolgár udvarra korlátozódott. A szláv nyelvű liturgia és a cirill írás a későbbi szerb, horvát és keleti szláv írásbeliségre is hatott, bár a horvát területeken a glagolita hagyomány tovább élt, míg a szerb és az orosz térségben a cirill írás vált meghatározóvá. A bolgár egyházi irodalom elterjedése hosszú távon a szláv nyelvű ortodox közösség kohézióját erősítette, és ez a folyamat visszahatott a bolgár politikai identitásra is. A modern bolgár nemzeti narratíva ezt az időszakot a bolgár nyelv és műveltség első virágkoraként tartja számon, ám a történészi elemzésnek külön kell választania a dokumentált hatástörténetet a nemzeti emlékezet utólagos projekciójától. A 10. századi szerzők nem „bolgár nemzeti irodalmat” írtak a modern értelemben, hanem egyházi, teológiai és udvari műfajokat műveltek szláv nyelven, amelyek a keresztény univerzalizmus és a helyi uralkodói legitimáció keretében értelmeződtek.
Simeon halála után a bolgár birodalom fokozatosan meggyengült. A katonai terjeszkedés leállt, a belső elitek közötti konfliktusok kiéleződtek, és Bizánc az uralkodó II. Baszileiosz vezetésével (976–1025) hosszú háborúban, lépésről lépésre hódította vissza a Balkán keleti felét. A bolgár ellenállást Sámuel cár (997–1014) szervezte meg, akinek központja a mai Észak-Macedónia és Délnyugat-Bulgária területén, az Ohridi-tó környékén működött. A bizánci források szerint 1014-ben a Kleidionnál elszenvedett vereség után a bizánci császár több ezer bolgár katonát megvakíttatott, ami miatt a bizánci udvari történetírás a császárt „bolgárölő” (Bulgaroktonosz) jelzővel illette. A vakítás tényét a kortárs bizánci források eltérő részletességgel említik, a számadat bizonytalan, és az esemény emlékezete a későbbi bolgár hagyományban a nemzeti mártíromság központi elemévé vált. A 1018-as végső bizánci hódítással az első bolgár birodalom megszűnt, területe bizánci fennhatóság alá került, és a bolgár egyház autonómiáját is korlátozták. A bolgár államiság azonban nem tűnt el nyomtalanul; a 12. század végén a második bolgár birodalom kialakulásakor az uralkodók tudatosan hivatkoztak az első birodalom örökségére, és a bolgár egyház újbóli függetlenségét is részben erre az előzményre alapozták.
A 681 és 1018 közötti időszak tárgyalásakor módszertani szempontból kiemelten fontos a modern nemzeti fogalmak visszavetítésének elkerülése. A kora középkori bolgár állam nem volt „nemzetállam” a 19. századi értelemben, és a lakosság identitása nem írható le a mai bolgár nemzeti kategóriákkal. A politikai elit részben török nyelvű, részben szláv nyelvű csoportokból állt, az alattvalók többsége szláv nyelvű földműves volt, és a városokban görög, örmény és más kereskedőközösségek is éltek. A kereszténység felvétele és a szláv liturgia bevezetése hosszú távon elősegítette a nyelvi és vallási kohézió kialakulását, de ez a folyamat évszázadokig tartott, és nem értelmezhető egyetlen uralkodó tudatos nemzetépítési programjaként. A modern bolgár történetírás és emlékezetpolitika gyakran nemzeti aranykor tekint vissza az első birodalomra, ám a tankönyvi bemutatásnak ezt a keretezést elkülönítve kell tárgyalnia a dokumentált forrásoktól és a tudományos rekonstrukcióktól.
Az első bolgár birodalomra vonatkozó forrásadottság erősen egyenetlen. Az írott források elsősorban bizánci krónikák, egyházi iratok és zsinati akták, amelyek a bolgár államot a birodalmi diplomácia és hadviselés szempontjából mutatják be. A bizánci szerzők, mint Theophanész Hitvalló, Niképhorosz pátriárka, Symeon Metaphrasztész és Kónsztantinosz Porfürogennétosz, gyakran ellenséges képet festenek, és a bolgár uralkodókat barbár, megbízhatatlan szövetségesként ábrázolják. Ugyanakkor ezek a szövegek nélkülözhetetlenek az eseménytörténet, a diplomáciai kapcsolatok és a hadjáratok rekonstruálásához. A latin források közül a pápai levelek és a frank évkönyvek a római egyházzal való kapcsolatokról adnak felvilágosítást. A bolgár nyelvű írott források a korszakból rendkívül ritkák; a fennmaradt kőfeliratok, feliratos oszlopok és pecsétek az uralkodói propagandát és a hatalmi reprezentációt tükrözik, de nem adnak folyamatos elbeszélést. A régészeti leletek, különösen a pliszkai és preszlavi ásatások, a településszerkezet, a kézművesség és a mindennapi élet tekintetében pótolhatatlan adatokat szolgáltatnak, de a kronológia és az etnikai besorolás itt is vitatott. A nyelvészeti rekonstrukciók a bolgár-török és a szláv nyelvek közötti kapcsolatok feltárásában segítenek, ám a korai bolgár kőfeliratok szláv nyelvűek, és a török nyelvű bolgár szókincs csak szórványosan, főleg személynevekben és egyes méltóságnévi kifejezésekben maradt fenn.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a 681-es szerződés pontos tartalma, a bolgár állam belső közigazgatása a 9. század előtt, Borisz keresztségének időpontja, az egyházi autonómia foka, valamint Simeon császári címének nemzetközi elismertsége. A források hiánya miatt a paraszti társadalom szerkezete, a demográfiai viszonyok és a gazdasági teljesítmény csak becsülhető. A modern történészi konszenzus a bolgár állam folytonosságát a 7. század végétől 1018-ig elfogadja, de a belső etnikai arányokról, a szláv és bolgár identitások keveredéséről, valamint a „birodalom” vagy „állam” pontos jellegéről eltérő értelmezések léteznek. A bolgár nemzeti emlékezetben az első birodalom a nemzeti nagyság szimbóluma, és a 681-es alapítás, a kereszténység felvétele, valamint a preszlavi aranykor kiemelt emlékezetpolitikai jelentőséggel bír. A tankönyv ezeket az emlékezetpolitikai állításokat elkülönítve tárgyalja a dokumentált tényektől és a tudományos rekonstrukcióktól.