Az 1018. évi bizánci hódítás és a második bolgár állam, valamint az Aszen-dinasztia kora a Balkán középkori történetének egyik legtöbbet vitatott időszaka. A bizánci uralom alatt a bolgár területek a birodalmi integráció és a helyi autonómiák sajátos kettősségében éltek; az 1185-ös felkelés és az Aszen-dinasztia államépítése pedig olyan hatalmi központot hozott létre, amely a 13. század első felében ismét meghatározó szereplővé tette Bulgáriát a Balkánon. Az alábbi alfejezet az 1018–1241 közötti időszakot tárgyalja, különös tekintettel a bizánci intézményi örökségre, az Aszenek hatalomra jutására, az egyházi-dinasztikus stratégiákra és a birodalmi státusz kérdésére.
A bizánci hódítás 1018-ban nem egyetlen döntő ütközet eredménye volt, hanem a 971 óta tartó, több hullámban zajló bizánci offenzíva lezárása. A bizánci császár, II. Baszileiosz (976–1025) a 10. század végén és a 11. század elején módszeresen felszámolta a Sámuel-féle bolgár állam katonai és politikai intézményeit. A 1014-es Kleidion melletti vereség után Sámuel cár (997–1014) állama nem omlott össze azonnal; az utolsó bolgár ellenállást Sámuel unokaöccse, Iván Vladiszláv (1015–1018) vezette, aki azonban Dyrrhachion ostrománál életét vesztette. A bolgár elitek egy része ezt követően békésen behódolt II. Baszileiosznak, más részük hosszabb-rövidebb ideig még ellenállt. A bizánci források, elsősorban Jóannész Szkülitzész krónikája szerint a behódolás formális aktusok keretében zajlott: a helyi arisztokrácia tagjai címeket és kiváltságokat kaptak, cserébe elismerték a bizánci fennhatóságot.
A hódítás természetét illetően a modern történetírásban több értelmezés él egymás mellett. A hagyományos bolgár történeti narratíva szerint 1018 a „bizánci iga” kezdete, amely megszakította a bolgár államiság folytonosságát. Ezzel szemben a bizánci intézménytörténeti irányzat hangsúlyozza, hogy a bizánci uralom nem számolta fel a helyi egyházat és a helyi arisztokrácia nagy részét, hanem beillesztette azokat a birodalmi közigazgatásba. A két álláspont közötti különbség nem pusztán historiográfiai vita, hanem a későbbi nemzeti emlékezet szempontjából is meghatározó: az 1185-ös felkelést a bolgár nemzeti narratíva az államiság helyreállításaként, a bizánci keretben gondolkodó feldolgozások pedig egy birodalmi periféria politikai mobilizációjaként értelmezik.
A bizánci hatalom a meghódított területeket több katonai-közigazgatási egységre, thema (görögül θέμα, „thema”) keretébe szervezte. A bolgár területeken a legfontosabb egység a Bolgária thema (θέμα Βουλγαρίας) volt, amelynek központja a mai Szkopje térségében működött. Emellett kisebb adminisztratív körzetek, katepanátusok és dikaiátusok jöttek létre, különösen a Duna menti határvidéken és a mai Bulgária délnyugati részein. A bizánci katonai logika a birodalom északi határán a Duna vonalát és a hegyvidéki átjárók ellenőrzését helyezte előtérbe, amit a 11. században kiépített erődítmények és helyőrségek is jeleznek.
Az egyházi igazgatás terén II. Baszileiosz a bolgár egyház autonómiájának részleges megőrzését választotta. A bolgár patriarchátust nem számolta fel teljesen, hanem autokefál ohridi érsekséggé (Εκκλησία της Αχρίδας) alakította át, amelynek joghatósága a mai Bulgária, Észak-Macedónia, Szerbia és Albánia egyes részeire terjedt ki. Az ohridi érsekség érseke a bizánci egyházi hierarchiában magas rangot kapott, és a kinevezés joga a császárt illette. Az intézkedés pragmatikus kompromisszum volt: a bizánci udvar elismerte a helyi egyházi hagyományok jelentőségét, miközben az egyházszervezetet a birodalmi adminisztráció alá rendelte. A bolgár egyházi nyelvű liturgia és az egyházi szláv kultúra fennmaradása az ohridi érsekség keretei között a középkori balkáni kulturális átadás fontos eleme.
A bizánci adórendszer a meghódított területeken a korábbi bolgár állam adóztatási gyakorlatát részben átalakította. A 11. századi bizánci adóreformok a pénzben fizetett adók arányát növelték, ami a monetarizált gazdasági kapcsolatok kiterjesztését jelentette. A bizánci adóztatás a helyi paraszti közösségek számára nem feltétlenül jelentett drasztikusan nagyobb terhelést a korábbi bolgár adórendszernél, de a 11. század második felében a bizánci gazdasági nyomás – különösen a katonai kiadások növekedése miatt – fokozatosan nőtt. A forrásokból ismert paraszti panaszok és a helyi elitek adóterhekkel kapcsolatos konfliktusai arra utalnak, hogy a bizánci uralom a gyakorlatban nem volt mentes a feszültségektől. Ugyanakkor a bizánci közigazgatás jelenléte a városi hálózat megerősödését is magával hozta: a 11–12. században a bolgár területek városai közül több, például Szerdika (a mai Szófia, bolgárul Sofija), Plovdiv (görögül Philippopolisz) és Szkopje élénk egyházi és kereskedelmi központtá vált.
A bizánci uralom alatt a helyi társadalom szerkezete fokozatosan átalakult. A bolgár arisztokrácia egy része beolvadt a bizánci elitekbe, görög nyelvet és bizánci udvari szokásokat vett át, más része megőrizte helyi birtokai és katonai szerepét. A 11. század közepétől a bizánci birtokszerkezetben a nagybirtok terjeszkedése és a katonai birtokok (pronoia) rendszerének kialakulása a helyi társadalom további rétegződését eredményezte. A pronoia-rendszer a 12. században a bolgár területeken is elterjedt: a katonai szolgálatért cserébe időlegesen földbirtokot kapó pronoiaroszok a bizánci hadsereg és a helyi hatalmi struktúrák összekapcsolódását jelezték.
Az 1185-ös felkelés okait a források és a történeti irodalom eltérően értelmezi. A bizánci udvari történetíró, Nikétasz Khóniatész (kb. 1155–1217) a felkelést elsősorban adóügyi konfliktusként mutatja be: az uralkodó I. Izsák Angelosz császár (1185–1195, 1203–1204) az esküvője költségeit a bolgár területeken növelt adókkal igyekezett fedezni, ami a helyi lakosság ellenállását váltotta ki. A bolgár historiográfia ezzel szemben a felkelés nemzeti jellegét hangsúlyozza, és a bizánci elnyomás elleni szabadságharcnak tekinti. A modern kutatásban a két nézet nem feltétlenül zárja ki egymást: a felkelés valószínűleg egyszerre volt adóügyi, társadalmi és etnikai-regionális mobilizáció.
A felkelés vezetői, Aszen és Péter (más néven Teodor) testvérek voltak. A források szerint a mai Bulgária középső részén, Tărnovó környékén rendelkeztek birtokokkal. A testvérek származása a történeti vita egyik neuralgikus pontja. Nikétasz Khóniatész szerint „vlahok”, azaz a latin nyelvű vlachok (arománok) közül származtak, a bolgár hagyomány viszont bolgárként tekint rájuk. A modern történettudományban mindkét álláspontnak vannak képviselői: egyes kutatók szerint az Aszenek vlach származásúak voltak, de bolgár politikai identitást vettek fel; mások szerint a 12. századi forrásokban a „vlach” és a „bolgár” elnevezés nem volt élesen elkülöníthető. A bizánci források maguk sem konzekvensek az etnikai meghatározásban, ami a korabeli identitások folyékony jellegére utal.
Az 1185-ös felkelés vallási aktusokkal is összekapcsolódott. Az Aszen testvérek a bizánci uralom elleni fellépésüket szent legitimitással igyekeztek felruházni: az egyik elbeszélés szerint a felkelők a tărnovói Szent Démétriosz-templomban jelentették be az államiság helyreállítását, és Pétert cárrá kiáltották ki. A bizánci udvar kezdetben katonai erővel próbálta elfojtani a felkelést, de a belső hatalmi harcok – az 1185-ös trónfosztás és az Angelosz-dinasztia belső konfliktusai – megosztották a bizánci erőket. A felkelés 1186-ban átmenetileg megtorpant, de a kunokkal kötött szövetség és a Tărnovó környéki hegyvidék adta menedék lehetővé tette az Aszen testvérek újbóli megerősödését.
A második bolgár állam, amelyet a modern történeti irodalom második bolgár birodalomként is emleget, fokozatosan intézményesült. Az Aszen testvérek közül Péter (1185–1197) a formális uralkodói címet, Aszen pedig a katonai vezetést töltötte be. A hatalommegosztás a korabeli dinasztikus politika sajátos vonása volt, és nem pusztán személyes ügy: a két központ lehetővé tette a bizánci támadások kivédését és a dunai határvidék ellenőrzését. Aszen 1196-os meggyilkolását követően Péter rövid ideig egyedül uralkodott, majd 1198-ban a harmadik testvér, Kalojan (1197–1207) vette át a hatalmat.
Kalojan uralkodása a második bolgár állam megszilárdításának időszaka. Kalojan a bizánci udvarral folytatott tárgyalásokat az egyházi rang kérdésében: a bolgár uralkodó azt igényelte, hogy az egyházát érsekségről patriarchátusra emeljék, és az uralkodói címet is birodalmi rangra emelje. A bizánci fél ezt elutasította, mire Kalojan a római pápasággal vette fel a kapcsolatot. III. Ince pápa 1204-ben – a negyedik keresztes hadjárat és Konstantinápoly eleste után – királyi koronát küldött Kalojannak, aki így „a bolgárok és vlahok királya” (latinul rex Bulgarorum et Blachorum) címet vette fel. A tărnovói érsekséget pedig prímási rangra emelték. A pápai koronázás és az egyházi unió ügye nem jelentett tartós latin egyházi befolyást, de Kalojan számára diplomáciai eszközt adott a bizánci és a latin császársággal szemben.
Kalojan uralkodásának második felét a latin császársággal (1204–1261) való konfrontáció határozta meg. A negyedik keresztes hadjárat után létrejött latin császárság és a frank görög államok a Balkánon közvetlenül érintették a bolgár állam érdekeit, különösen Trákiában és Makedóniában. 1205-ben Kalojan a trákiai Adrianopolisznál (ma Edirne, Törökország) súlyos vereséget mért a latin császár, I. Baldvin seregére, és a latin császárt fogságba ejtette. A győzelem a bolgár állam katonai presztízsét erősítette, de Kalojan 1207-es halála – amelyet egyes források merényletként, mások természetes halálként írnak le – a hadjáratot megszakította.
A második bolgár állam politikai és kulturális csúcspontja II. Iván Aszen (1218–1241) uralkodására esett. Iván Aszen Kalojan unokaöccse volt, aki a belpolitikai küzdelmekből győztesen került ki. Uralkodásának elején a latin császársággal és az Epiruszi Despotátussal kiépített dinasztikus házasságok révén igyekezett stabilizálni a helyzetet. A döntő fordulat 1230-ban következett be, amikor a klokotnicai csatában Iván Aszen legyőzte Theodor Angelosz epiruszi despotát, aki korábban magát bizánci császárrá koronáztatta. A győzelem következtében a bolgár állam befolyása kiterjedt Trákiára, Makedóniára és az észak-görögországi területek egy részére. A 13. századi bolgár történetírásban a klokotnicai csata a második bolgár állam birodalmi aspirációjának legfontosabb igazolása.
A 13. századi bolgár állam belső szerkezete a bizánci és az eredeti bolgár hagyományok keveredését mutatja. Az udvari hierarchiában a bizánci méltóságokhoz hasonló címek és tisztségek jelentek meg, ugyanakkor a bolgár arisztokrácia helyi hatalmi bázisa és a hegyvidéki katonai hagyományok is fennmaradtak. A bolgár egyházi kultúrában a Tărnovói iskola néven ismert irodalmi és teológiai műhely a 13. század második felében élte fénykorát, de gyökerei II. Iván Aszen koráig nyúlnak vissza. Az egyházi szláv nyelvű irodalom és a bolgár redakciójú liturgikus szövegek a balkáni ortodox keresztény kultúra meghatározó hagyományává váltak.
Az Aszen-dinasztia uralma a 13. század végéig fennmaradt, de a központi hatalom meggyengült. A bolgár területek egy részén a helyi arisztokrácia önállósodott, a nyugati, makedóniai és trákiai területeken regionális hatalmi központok jöttek létre. Az 1277-es Ivajlo-felkelés – amelyet a források parasztfelkelésként írnak le – a társadalmi elégedetlenség mélységére utal. Ivajlo, aki paraszti sorból emelkedett cárrá, rövid uralkodása (1278–1280) a bolgár elit belső törésvonalait mutatja. A felkelés értékelése a történeti irodalomban vitatott: a bolgár historiográfia az anti-feudális mozgalom korai példájaként, a bizánci források alapján dolgozó kutatók pedig a társadalmi és etnikai feszültségek sajátos keveredéseként értelmezik.
A 13. század végi bolgár állam már nem volt képes a korábbi birodalmi terjeszkedés fenntartására. Az 1280-as évektől a bizánci Birodalom, a Szerb Királyság és a magyar királyság is aktívan beavatkozott a bolgár ügyekbe. A 14. századra a bolgár állam területe a Duna és a Balkán-hegység közötti régióra, valamint a Fekete-tengeri partvidék egyes részeire szorult vissza, miközben az ország keleti felén a függetlenedő Dobrudzsai despotátus és a Tărnovótól északra fekvő területek önállósodása tovább gyengítette a központi hatalmat.
Az 1018–1241 közötti időszak bolgár történetére vonatkozó források alapvetően két csoportra oszlanak: bizánci görög nyelvű elbeszélő forrásokra és latin nyelvű krónikákra, valamint bolgár egyházi szláv nyelvű oklevelekre, feliratokra és törvényszövegekre. A bizánci udvari történetírók közül Jóannész Szkülitzész a 11. századi hódítás időszakát dolgozta fel, de munkájának vonatkozó részletei nem mindig megbízhatóak a kronológiában. Nikétasz Khóniatész a 12. század végi felkelést és az Aszenek hatalomra jutását közvetlenül követő évtizedeket tárgyalja, de műve udvari nézőpontot képvisel, és a latin ellenes érzület is színezi. A latin források közül a keresztes hadjáratok elbeszélői és a pápai levelezés fontos kiegészítő adatokat szolgáltatnak Kalojan és III. Ince pápa kapcsolatához.
A bolgár oldali források sokkal töredékesebbek. A tărnovói udvari irodalom és az egyházi szláv nyelvű történeti munkák a 14. században élték virágkorukat, így a 12–13. századi bolgár történésekről alkotott bolgár szempontú képet nagyrészt későbbi visszatekintésekből ismerjük. A tărnovói Szent Negyven Mártír-templom (Sv. Chetirideset măchenici) falán fennmaradt feliratok – köztük a klokotnicai csata emlékét őrző felirat – a 13. századi bolgár uralkodói reprezentáció közvetlen emlékei, de értelmezésük a régészeti és epigráfiai kutatásban nem mindig egyértelmű. Az Aszenek származására vonatkozó bizánci és bolgár adatok ellentmondásai a mai napig megoldatlanok, és a modern történettudományban több, egymással versengő hipotézis él.
A bizánci hódítás és a bizánci uralom értékelése terén a legfontosabb vitapont az, hogy 1018 mennyiben jelentett törést a bolgár államiság történetében. A hagyományos bolgár nemzeti történetírás a bizánci kort az állami önállóság elvesztésének tragédiájaként mutatja be, míg a bizánci intézménytörténeti irányzat a folytonosságra és a birodalmi integráció pozitív elemeire helyezi a hangsúlyt. Az ezzel kapcsolatos állásfoglalás nem pusztán tudományos kérdés, hanem a modern bolgár nemzeti identitás és történelemoktatás szempontjából is releváns.