Az 1877–1878-as orosz–török háború (oroszul: Русско-турецкая война 1877–1878; bolgárul: Руско-турска освободителна война) nem egyszerűen katonai konfliktus volt, hanem a keleti kérdés újabb nemzetközi válsága, amely alapjaiban rajzolta át a Balkán politikai térképét. Az előző alfejezet Az egyházi kérdés és a nemzeti mozgalom bemutatta, hogyan vált a bolgár ortodox egyházi autonómia kérdése a nemzeti önmeghatározás próbájává. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan lett ebből a kulturális-egyházi mozgásból nemzetközi háborús tét, majd a nagyhatalmi diplomácia által meghatározott területi rendezés. Az 1877–1878-as események elemzésekor a dokumentált hadműveleteket, a szerződéseket és a kortárs diplomáciai forrásokat el kell választani az utólagos emlékezetpolitikai értelmezésektől, különösen a „felszabadulás” és a „nemzeti katasztrófa” kategóriáitól.
Az 1870-es évek közepén az Oszmán Birodalom balkáni tartományaiban több válság egymásra torlódott. 1875-ben felkelés kezdődött Hercegovinában, majd Boszniában, 1876-ban pedig a bolgár országrészen robbant ki az áprilisi felkelés. Az áprilisi felkelés brutális leverése és az azt kísérő civil erőszak híre külföldi diplomaták, újságírók és bolgár emigránsok közvetítésével jutott el a nyugat-európai közvéleményhez, és az Oszmán Birodalom képét erőteljesen rombolta. A bolgár nemzeti mozgalom jelentős része ekkor már az Orosz Birodalomtól várta a „felszabadulást”; ehhez hozzájárult a közös ortodox hit, a korábbi orosz–oszmán háborúk emléke és a bolgár emigráció oroszországi aktivitása.
A nagyhatalmak először nem háborúval, hanem diplomáciai nyomással próbálták kezelni a válságot. Az 1876. decemberi konstantinápolyi konferencia (oroszul: Константинопольская конференция; bolgárul: Цариградска конференция) a nagyhatalmak javaslatára Bulgária területén két autonóm tartomány létrehozását irányozta elő, keresztény kormányzattal. Az Oszmán Birodalom azonban a konferencia idején életbe léptette az 1876-os oszmán alkotmányt, és azzal érvelt, hogy a reformokat maga is képes végrehajtani, ezért a nemzetközi ellenőrzést elutasította. Ez a lépés dokumentálhatóan az orosz katonai megoldás felé sodorta a helyzetet. Az orosz kormány motivációi azonban nem kizárólag a bolgár autonómiáról szóltak: Szentpétervár a Fekete-tengeri flotta és a szorosok biztonságát is szem előtt tartotta, és a pánszláv közvélemény nyomása alatt is állt.
Oroszország 1877 elején titkos megállapodásokat kötött az Osztrák–Magyar Monarchiával. A budapesti titkos egyezmény (németül: Budapester Geheimvertrag; bolgárul: Будапещенски таен договор) értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia semleges marad, cserébe Bosznia-Hercegovina okkupációjának jogát kapta, Oroszország pedig kötelezte magát arra, hogy a Balkánon nem hoz létre „nagy szláv államot”. Ez a titkos kötelezettség később a San Stefanó-i tervezet módosításának egyik diplomáciai alapjául szolgált. A budapesti egyezmény szövege ismert, de a benne foglalt kompromisszumok nyilvánosságra kerülésének időpontja és értelmezése a későbbi történetírásban is vita tárgya.
Oroszország 1877. április 24-én (a juliánus naptár szerint április 12-én) üzent hadat az Oszmán Birodalomnak. Az orosz csapatok a román fejedelemséggel kötött megállapodás után keltek át a Dunán, és a hadműveletek súlypontja a mai Észak-Bulgária területére helyeződött. A hadjárat azonban hosszabb és véresebb lett, mint ahogyan azt az orosz hadvezetés várta. A legfontosabb hadműveleti pont Pleven (bolgárul: Плевен) volt, amelyet az oszmán csapatok Gazi Oszmán pasa vezetésével 1877 júliusától decemberig tartottak. A Plevna alatti három ostrom az orosz és a román csapatok nagy veszteségeivel járt; a város csak december 10-én esett el.
Ezzel párhuzamosan a Sipka-hágó (bolgárul: Шипченски проход) védelme 1877 augusztusában és az azt követő téli hónapokban a hadjárat szimbolikus mozzanatává vált. A hágó védelmében orosz reguláris egységek mellett bolgár önkéntes alakulatok (bolgárul: Българско опълчение) is részt vettek. A bolgár nemzeti emlékezet ezt a részvételt hangsúlyozza, a hadtörténeti kutatás azonban arra is rámutat, hogy a bolgár önkéntesek szerepe katonailag korlátozott volt, és a harcok döntő részét az orosz hadsereg vívta. Ez az arányosítás nem az önkéntesek érdemét csökkenti, hanem a hadjárat valós katonai viszonyait tisztázza.
A kora téli orosz offenzíva a Balkán-hegységen (bolgárul: Стара Планина) való átkeléssel döntötte el a háborút. 1878 januárjában orosz csapatok elfoglalták Szófiát, Plovdivot (bolgárul: Пловдив) és Drinápolyt (törökül: Edirne; bolgárul: Одрин). A hadműveletek során a civil lakosság is súlyos veszteségeket szenvedett. Bolgár ortodox falvak lakói estek áldozatul egyes oszmán irreguláris egységek támadásainak, ugyanakkor a muszlim lakosság egy része az orosz előrenyomulás és a helyi ellentétek miatt kényszerült menekülésre. A mai történetírás a civilek elleni erőszakban a háborús logika, a helyi törésvonalak és a vallási-etnikai feszültségek együttes hatását látja; az áldozatok nagyságrendjéről nincs megbízható, minden oldal által elfogadott adatsor.
Az orosz hadsereg előrenyomulásával párhuzamosan a felszabadítottnak tekintett területeken ideiglenes orosz katonai közigazgatás jött létre. Ez a közigazgatás 1877–1879 között a bolgár állami intézmények csíráit is megszervezte: bíróságokat, rendfenntartást és közigazgatási kereteket. A bolgár vidéki társadalom azonnal szembesült az új hatalmi renddel; a földkérdés, a helyi biztonság és a vallási viszonyok új keretek közé kerültek.
A fegyverszünet aláírása után 1878. március 3-án (a juliánus naptár szerint február 19-én) a Konstantinápoly melletti San Stefano (ma Yeşilköy, Isztambul) helységben aláírták az orosz–oszmán előzetes békét. Ennek értelmében egy autonóm, adófizető Bolgár Fejedelemség (bolgárul: Княжество България) jött volna létre, az Oszmán Birodalom névleges fennhatósága alatt, de saját fejedelemmel, kormánnyal és milíciával, ideiglenes orosz katonai igazgatással. A tervezett határok a Duna, a Fekete-tenger, az Égei-tenger és a Vardar völgye között húzódtak volna; magukban foglalták volna a mai Bulgária nagy részét, Észak-Macedóniát, Égei-Macedóniát és Nyugat-Trákiát, kijáratot adva az Égei-tengerre. A szerződés értelmében Szerbia, Montenegró és Románia függetlensége is elismerést nyert volna, Románia pedig Dél-Besszarábia átadása fejében Dobrudzsát kapta volna meg.
A San Stefanó-i béke (bolgárul: Сан-Стефански мирен договор) rendelkezései azonban nem léptek életbe. A szerződés szövege rövid idő alatt készült, területi rendelkezései egyes szakaszokon bizonytalanok voltak, és a többi nagyhatalom – elsősorban Nagy-Britannia és az Osztrák–Magyar Monarchia – az európai erőegyensúlyt látta benne megsérteni. Különösen az Osztrák–Magyar Monarchia érezte úgy, hogy a tervezett nagy bolgár állam sérti a budapesti titkos megállapodást, és az orosz befolyás túlzott növekedését eredményezi. A londoni kormány pedig a Földközi-tenger keleti medencéjében és a nemzetközi hajózási útvonalakon féltette érdekeit.
A nagyhatalmak 1878. június 13. és július 13. között Berlini Kongresszus (németül: Berliner Kongress; bolgárul: Берлински конгрес) néven ültek össze Otto von Bismarck német kancellár elnökletével. A kongresszus a „tisztességes alkusz” logikájával alakította át San Stefano rendelkezéseit; Bulgária és a többi balkáni entitás képviselőit meghallgatták, de szavazati joguk nem volt. Az 1878. július 13-án aláírt berlini szerződés (bolgárul: Берлински договор) a következőképpen rendelkezett:
A berlini szerződés tehát a bolgár területi elképzeléseket radikálisan visszametszette, és a „nagy bolgár” állam helyett egy kis, oszmán szuverenitás alatt álló fejedelemséget hozott létre. Emellett a régió etnikai-vallási mozaikját semmilyen egységes nemzeti elv sem követte; a határok a nagyhatalmi kompromisszum logikáját tükrözték, nem a helyi lakosság preferenciáit. Ezt a döntést a bolgár nemzeti mozgalom és a későbbi bolgár állami emlékezet „nemzeti katasztrófaként” tartja számon; ugyanakkor a fennmaradt diplomáciai iratok azt mutatják, hogy a nagyhatalmak éppen az etnikai összetettségre hivatkozva vetették el San Stefano rendelkezéseit. A bolgár nemzeti sérelem tehát valós politikai tényezővé vált, de nem annak jele, hogy a San Stefanó-i határok ténylegesen egy nemzetileg homogén Bulgáriát rajzoltak volna.
A háború és a békeszerződések nyomán a mai Bulgária területén az oszmán tartományi igazgatás összeomlott, majd helyét az orosz katonai közigazgatás és az új bolgár intézmények vették át. A Bolgár Fejedelemség tényleges működése 1879-től, a tarnovói alkotmányozó gyűlést követően indult meg, de ennek részletei a következő alfejezetre tartoznak A nemzetállam kiépítése 1878–1912.
Az 1877–1878-as háború súlyos demográfiai és humanitárius következményekkel járt. A bolgár ortodox lakosság egy része menekültként vándorolt az orosz csapatok vonalai mögé, míg a háború során és közvetlenül utána a muszlim és török lakosság jelentős számban hagyta el a Dunai Bulgária és Kelet-Rumélia területét, részben az Oszmán Birodalom megmaradt balkáni tartományaiba, részben Anatóliába. A számadatok máig vitatottak: a korabeli orosz, oszmán és európai jelentések eltérő nagyságrendeket adnak meg, és a menekültáradat becslései erősen függenek a forrástól. Az bizonyos, hogy a háború megindította a régió modern kori etnikai homogenizációjának egy újabb hullámát, amelyet a későbbi Balkán-háborúk és a 20. századi konfliktusok tovább erősítettek.
A „felszabadulás” fogalma a bolgár emlékezetben nem semleges leírás: egy hivatalos nemzeti narratívát jelöl, amely a háborút az orosz cár és a bolgár nemzet közös ortodox szabadságharcaként, a San Stefanó-i békét pedig a beteljesületlen nemzeti igazság pillanataként mutatja be. Ez az értelmezés része a modern bolgár állami identitásnak; a mai Bolgár Köztársaságban a San Stefanó-i béke aláírásának napja, március 3-a állami ünnep. Ugyanakkor ez a narratíva figyelmen kívül hagyja a muszlim lakosság kényszerű távozását, a Szerbiában, Görögországban és Romániában párhuzamosan formálódó nemzeti célokat, valamint az orosz birodalmi érdekeket. A tárgyilagos történetírás ezért a háborút egyszerre tekinti a bolgár államalapítás előfeltételének és a Kelet-Európa és a Balkán közötti birodalmi erőátcsoportosítás eseményének.
A fejezet elsődleges forrásai a San Stefanó-i előzetes béke és a berlini szerződés szövegei, az orosz és oszmán hadműveleti iratok, a nagyhatalmi diplomáciai jegyzékek, valamint korabeli bolgár emigráns újságok és emlékezések. A berlini jegyzőkönyvek jól dokumentálják a nagyhatalmi vitákat, a bolgár területi igények pedig a bolgár nemzeti mozgalom emlékirataiban érhetők tetten. Másodlagos szakirodalomként elsősorban Barbara Jelavich, History of the Balkans (1983) és R. J. Crampton, Bulgaria 1878–1918: A History (1983) munkái nyújtanak tárgyilagos keretet.
A legfontosabb bizonytalanságok: