A berlini kongresszus (1878) után Bulgária két részre szakadva, az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt kezdte meg önálló állami életét. Az orosz–török háború és a felszabadulás alfejezetben bemutatott orosz–török háború és a felszabadulás eredményeként létrejött Bolgár Fejedelemség és a Kelet-Rumélia autonóm tartomány közötti politikai, gazdasági és érzelmi kapcsolat azonban már az első években a tényleges egyesítés irányába hatott. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan épült ki a modern bolgár nemzetállam 1878 és 1912 között: milyen alkotmányos kereteket fogadtak el, milyen belpolitikai válságok kísérték I. Sándor (Alekszandar, született Alexander von Battenberg) és I. Ferdinánd (Ferdinand von Sachsen-Coburg und Gotha) uralmát, hogyan valósult meg az 1885-ös egyesítés, és milyen társadalmi, gazdasági következményei voltak a modernizációnak. A folyamat egyszerre jelentette a nemzeti intézmények kiépítését, a társadalmi átalakulást és a nemzetiségi kisebbségekkel szembeni homogenizáló törekvések felerősödését.
A Bolgár Fejedelemség első alkotmányát az alkotmányozó nemzetgyűlés 1879-ben Tarnovóban (ma Veliko Tarnovo) fogadta el, ezért tarnovói alkotmány (bolgárul: Tǎrnovska Konstitucija) néven ismert. A dokumentum a korabeli Európa egyik legliberálisabb alaptörvénye volt: egykamarás parlamentet (Narodno Sabranie, azaz Nemzetgyűlés) hozott létre, amely a törvényhozás legfőbb szerve lett. A választójogot a 21. életévüket betöltött férfiak kapták meg, vagyoni vagy műveltségi cenzus nélkül, bár a cselédek és a katonák nem szavazhattak. A nők, a nomád pásztorok egyes csoportjai és a községi szinten nem állandó lakhellyel rendelkezők kimaradtak a választójogból. A fejedelem (knjaz, bolgárul: княз) államfőként jogot kapott a kormány kinevezésére, a törvények szentesítésére és a parlament feloszlatására, de az alkotmány a miniszteri felelősség elvét is rögzítette: a minisztereket a parlament bizalma tartotta hivatalban. A vallásszabadságot deklarálták, az ortodox kereszténységet azonban „uralkodó vallásként” nevesítették, ami a későbbi kisebbségi viták egyik jogi alapja lett.
Az alkotmány körüli viták már az államalapítás első éveiben kiéleződtek. A konzervatívok erős fejedelmi hatalmat és a választójog szűkítését követelték, míg a liberálisok a parlamentáris rendszer védelmében léptek fel. A szakirodalom egyetért abban, hogy a tarnovói alkotmány a bolgár politikai elit kompromisszumos terméke volt, amely a bolgár nemzeti mozgalom demokratikus hagyományaira és a nyugat-európai alkotmányos mintákra egyszerre támaszkodott. A dokumentum tényleges erejét azonban korlátozta, hogy a Bolgár Fejedelemség nemzetközi jogilag az Oszmán Birodalom hűbéres állama maradt, és a nagyhatalmak – elsősorban Oroszország – közvetlenül beavatkoztak a belpolitikába. A helyhatóságok szervezése, az igazságszolgáltatás kiépítése és a bolgár ortodox egyház államegyházi státusza mind az államalapítás első éveiben kezdődött meg, de a források bizonytalansága miatt a korai közigazgatás tényleges működéséről csak töredékes kép rajzolható.
Az első bolgár fejedelem, I. Sándor (bolgárul: Alekszandar Batenberg) 1879-ben foglalta el a trónt. Megválasztását az Orosz Birodalom támogatta, de a fejedelem hamar összeütközésbe került a liberális politikai elittel, mert a konzervatívokra támaszkodva próbálta kiterjeszteni saját hatalmát. Az 1881-es alkotmányfelfüggesztés (az úgynevezett „rendszer” vagy „hatalmi kormányzás” kísérlete) súlyos belpolitikai válságot okozott, amelyet csak 1883-ban oldott fel az alkotmányos rend helyreállítása. Ez az epizód megmutatta, hogy a bolgár politikai osztály – a paraszti tömegek támogatását élvező liberálisok vezetésével – ragaszkodik a parlamentáris keretekhez. A pártviszonyok ebben az időszakban még képlékenyek voltak: a liberálisok és konzervatívok közötti határvonal nem merev pártstruktúrát, hanem inkább politikai irányzatokat jelölt, amelyek a nemzetgyűlési vitákban és a sajtóban csaptak össze.
A nemzeti kérdés azonban újra összekovácsolta a bolgár politikai erőket. A berlini szerződés által az Oszmán Birodalom autonóm tartományává tett Kelet-Rumélia (bolgárul: Iztočna Rumelija) lakosságának többsége bolgár volt, és a tartományban folyamatosan erősödött az egyesülést követelő mozgalom. A Kelet-Ruméliában működő bolgár titkos bizottságok, a helyi milícia és a dél-bulgáriai értelmiség már az 1880-as évek elején előkészítették a csatlakozást. 1885. szeptember 6-án Plovdivban egy bolgár tisztekből és polgári aktivistákból álló bizottság puccsszerűen átvette a hatalmat, kikiáltotta az egyesülést a Bolgár Fejedelemséggel, és I. Sándort kérte fel a csatlakozás elfogadására. A fejedelem – bár tudta, hogy ez a lépés sérti a berlini szerződést – elfogadta a döntést, és ezzel az egyesítés (bolgárul: Sǎedinenie) a gyakorlatban megvalósult. Az esemény a bolgár nemzeti emlékezetben ma is az egyik legfontosabb ünnep, de nemzetközi jogi szempontból egyoldalú szerződésszegés volt, amely diplomáciai válságot robbantott ki.
A nagyhatalmak reakciója megosztott volt: Oroszország, amely éppen a fejedelemmel való konfliktusa miatt nem támogatta az egyesülést, kezdetben elítélte; Nagy-Britannia viszont a berlini rend revíziójának lehetőségét látta benne. Az Oszmán Birodalom tiltakozott, de katonai beavatkozásra nem volt ereje. A feszültséget tovább növelte, hogy Szerbia – arra hivatkozva, hogy a bolgár területgyarapodás felborítja a balkáni erőegyensúlyt – 1885 novemberében háborút indított Bulgária ellen. A szerb–bolgár háború (bolgárul: Srabsko-balgarska vojna) azonban váratlan bolgár sikerrel zárult: a Szlivnica melletti csatában a bolgár hadsereg visszaverte a szerb támadást, majd ellentámadásba ment át, és rövid időre szerb területre is benyomult. A háborút a nagyhatalmak beavatkozása állította le, és az 1886-os bukaresti béke a status quo ante alapján zárta le, de az egyesítés tényét a nagyhatalmak hallgatólagosan tudomásul vették. A formális nemzetközi elismerésre azonban csak később, a nagyhatalmak és az Oszmán Birodalom közötti tárgyalások révén került sor: a szultán 1886-ban, a nagyhatalmak pedig fokozatosan, 1886 és 1889 között ismerték el Bulgária és Kelet-Rumélia egyesítését. A háború katonai részleteiről szóló beszámolók – különösen az áldozatok számáról – bizonytalanok; a becslések néhány száz és néhány ezer között mozognak, mert a korabeli források hiányosak és elfogultak.
I. Sándor helyzete az egyesítés után mégsem szilárdult meg. A fejedelem továbbra is bizalmatlan volt a liberálisokkal szemben, és az Orosz Birodalommal való viszonya is megromlott. 1886 augusztusában oroszbarát tisztek egy csoportja lemondatta, majd egy ellenpuccs rövid időre visszahozta, de a fejedelem véglegesen lemondott, és elhagyta az országot. A trónválság hónapjai alatt a bolgár politikai elit a nagyhatalmak nyomására keresett új uralkodót, miközben az orosz befolyás és a bolgár függetlenség hívei közötti feszültség tovább éleződött.
A hosszas trónválság után 1887-ben a bolgár parlament I. Ferdinándot (Ferdinand von Sachsen-Coburg und Gotha, bolgárul: Ferdinand Saks-Koburg-Gothszki) választotta fejedelemmé. Ferdinánd kezdetben szintén oroszellenes politikát folytatott, amihez a legerősebb politikai erő, a Sztefan Sztambolov vezette liberális kormány nyújtott támaszt. Sztambolov keménykezű belpolitikája modernizációs programmal párosult: vasútépítés, közigazgatási reformok, a hadsereg fejlesztése és az oktatásügy bővítése indult meg. Az ő miniszterelnöksége (1887–1894) azonban egyre autoriterebbé vált: a politikai ellenzéket üldözték, a választásokat manipulálták, és a sajtószabadságot korlátozták. A szakirodalomban vita tárgya, hogy Sztambolov intézkedései mennyiben szolgálták a modern állam kiépítését, és mennyiben tekinthetők a politikai ellenfelek megsemmisítésének. A bolgár historiográfiában a Sztambolov-korszakot hol a „vaskezű modernizátor”, hol a „diktatórikus kormányzás” példájaként értékelik; a kortárs források alapján mindkét értelmezés mellett hozhatók fel érvek.
Ferdinánd 1894-ben menesztette Sztambolovot, és fokozatosan kiegyezett Oroszországgal, ami 1896-ban a nagyhatalmak általi elismeréséhez vezetett. Ezt követően a fejedelem ügyes taktikával egyensúlyozott az orosz és a nyugati hatalmak között. A belpolitikában a kormányok váltakoztak, de a fejedelem egyre inkább saját akaratát érvényesítette. A századfordulóra a bolgár parlamentáris rendszer formálisan fennmaradt, de a gyakorlatban a fejedelmi udvar és a hozzá közel álló politikai körök domináltak. A választások rendszeressé váltak, de a hatalomváltások gyakran nem a választói akarat, hanem a fejedelem döntésén múltak. A századfordulón megjelentek a szociáldemokrata és agrár irányzatok is, amelyek a parlamenten kívüli társadalmi elégedetlenséget csatornázták be, de tömegpárttá csak a következő évtizedekben váltak.
A külpolitikai helyzet kedvező fordulatot hozott: az 1908-as ifjútörök forradalom és az Oszmán Birodalom belső válsága lehetőséget teremtett Bulgária számára, hogy teljes függetlenségét kikiáltsa. 1908. szeptember 22-én Tarnovóban ünnepélyesen kihirdették a Bolgár Királyság (bolgárul: Carstvo Balgarija) függetlenségét, és Ferdinánd felvette a cár (bolgárul: car) címet. Az Oszmán Birodalom kezdetben tiltakozott, de 1909-ben – orosz közvetítéssel – pénzügyi kompenzáció fejében elismerte a függetlenséget. Ez a lépés zárta le formálisan a Bolgár Fejedelemség oszmán függőségét. A függetlenség kikiáltásának pontos körülményei dokumentáltak, de a bolgár és az oszmán diplomáciai iratok értelmezése eltér abban, hogy a bolgár kormány mennyire előre egyeztetett a nagyhatalmakkal, és mennyire használta ki az ifjútörök mozgalom pillanatnyi gyengeségét.
Az 1878 utáni évtizedekben Bulgária gyors ütemű modernizáción ment keresztül, bár a kiindulópont rendkívül alacsony volt. Az ország lakosságának túlnyomó többsége mezőgazdaságból élt, a török kori nagybirtokrendszer felszámolása után a bolgár parasztság jellemzően kis- és középbirtokossá vált. A századfordulóra a mezőgazdasági termelés szerkezete átalakult: a gabonatermesztés mellett a dohány- és rózsaolaj-termelés vált fontos exportágazattá. A hivatalos statisztikák szerint a századfordulón a lakosság mintegy 80%-a még mindig agrárnépesség volt, de ez a szám becslés, és a városi lakosság aránya lassan emelkedett. A társadalmi rétegződés a falvakban is megindult: a jómódú gazdák mellett megjelent a napszámosok és a szegényparasztok rétege, akik a városokba vagy külföldre vándoroltak.
A vasúthálózat kiépítése a modernizáció egyik leglátványosabb eleme volt. Az oszmán korban megkezdett vonalak után az állam a 19. század végén és a 20. század elején újabb vonalakat épített, amelyek összekötötték a belső területeket a kikötőkkel. A vasút nemcsak a kereskedelemre, hanem a hadsereg mozgósítására és a közigazgatás hatékonyságára is hatott. A közoktatás terén az állam kötelezővé tette az elemi iskolát, és a századfordulóra jelentősen csökkent az írástudatlanság, bár a vidéki lakosság körében még mindig magas maradt. 1888-ban Szófiában felsőbb tanfolyam nyílt, amelyből később egyetem fejlődött; ez a bolgár értelmiség képzésének fontos intézményévé vált. A felsőoktatás mellett a középiskolai hálózat is bővült, de a lányok oktatása – az elemi iskolán túl – továbbra is korlátozott maradt.
A hadsereg is jelentős fejlesztésen ment keresztül: a sorkatonaság bevezetése, a tisztképzés és a fegyverzet korszerűsítése a 20. század elejére a bolgár hadsereget a Balkán egyik legerősebb haderejévé tette. A hadsereg kiépítése nemcsak katonai, hanem társadalmi funkciót is betöltött: a sorkatonai szolgálat révén a különböző régiókból származó férfiak közös nyelvi és nemzeti élményt szereztek. A modernizáció azonban egyenlőtlenül érintette a társadalmat: a városokban polgári középosztály alakult ki – kereskedők, hivatalnokok, tanárok, ügyvédek, mérnökök –, míg a falvakban a paraszti réteg differenciálódott, és a szegényparasztság helyzete alig javult. A nők társadalmi szerepe lassan változott: az elemi oktatásban a lányok is részt vettek, de a felsőoktatás és a politikai jogok terén a nők továbbra is kizártak maradtak. A nőmozgalom kezdetei az 1890-es évekre tehetők, de a női választójog kérdése csak a 20. század második felében került napirendre.
A nemzetállam kiépítése együtt járt a nemzeti homogenizáció politikájával, amely a kisebbségi csoportokat hátrányosan érintette. A Bolgár Fejedelemség és később a királyság területén a lakosság nem volt etnikailag egységes: a bolgár többség mellett jelentős török kisebbség élt, főleg a keleti és déli területeken, valamint a városokban. Az 1878-as háború és az azt követő évtizedek során a török lakosság egy része elvándorolt az Oszmán Birodalomba, más részük azonban helyben maradt. A hivatalos bolgár politika a török és más muszlim lakosságot (köztük a pomák bolgár anyanyelvű muszlimokat) másodrendű állampolgárokként kezelte, és a vallási, oktatási jogaik korlátozása gyakori konfliktusforrás volt. A szakirodalomban vita tárgya, hogy a bolgár állam kisebbségpolitikája mennyiben volt tudatos etnikai tisztogatás, és mennyiben a korabeli nacionalista államépítés általános gyakorlatának része. A muszlim lakosság földjeinek elkobzása, a mecsetek és iskolák bezárása, valamint a kényszervándorlások mértékéről a bolgár és a török történetírás eltérően nyilatkozik, és a rendelkezésre álló statisztikák hiányosak.
A görögök elsősorban a fekete-tengeri kikötővárosokban és a déli határ mentén éltek; a bolgár–görög egyházi és oktatási viták a 19. század végén kiéleződtek, mert a bolgár állam a görög nyelvű iskolák és egyházközségek rovására erősítette a bolgár nyelvű intézményeket. A zsidó közösség – főként szefárdok – a nagyobb városokban, így Szófiában, Plovdivban és Rusze városában alkotott jelentős csoportot. Az antiszemita megnyilvánulások a századfordulón még viszonylag ritkák voltak, de a zsidók jogi helyzete nem volt teljesen egyenlő a bolgár többségével; például a földtulajdonszerzés és egyes állami hivatalok betöltése korlátozott volt. A románok (vlachok) és a romák társadalmi helyzete periferikus maradt, és a források alapján a roma közösségek jogfosztottsága és szegregációja a korszakban fokozódott.
A macedón kérdés (lásd A macedón kérdés és a Balkán-háborúk) az 1890-es évektől a bolgár kül- és belpolitika egyik legfontosabb ügyévé vált. A macedóniai szláv lakosság nagy részét a bolgár nacionalizmus bolgárnak tekintette, és a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (bolgárul: Vatrešna Makedonska Revoljucionna Organizacija, VMRO) 1893-as megalakulása után fegyveres akciókkal próbálta elérni a régió felszabadítását. A VMRO tevékenysége hatással volt a bolgár belpolitikára is, mert a szervezet frakciói közötti harcok és a bolgár kormányokkal való konfliktusok destabilizálták az országot. A mai történetírás hangsúlyozza, hogy a macedóniai szláv lakosság nemzeti identitása ekkor még képlékeny volt, és a bolgár, szerb, görög nacionalista mozgalmak egymással versengve próbálták a maguk képére formálni. A „macedón” kategória ebben az időszakban elsősorban földrajzi, nem nemzeti jelzőként működött, és a macedón nemzeti identitás kialakulása későbbi folyamat eredménye.
Az alfejezet alapvetően az 1879-es tarnovói alkotmány szövegére, a bolgár parlament jegyzőkönyveire, a korabeli diplomáciai iratokra és a bolgár sajtóra támaszkodik. A Berlin utáni Bulgária politikatörténetének fő eseményei – az 1885-ös egyesítés, a szerb–bolgár háború, Ferdinánd trónra lépése, az 1908-as függetlenség – dokumentált tények, bár a részletek (például az egyesítés belső előkészítése, a fejedelem pontos szerepe) továbbra is vitatottak. A szakirodalomban a fő nézetkülönbségek a következők: