A kommunista Bulgária története 1945 és 1989 között a szovjet modellt követő, egypárti államszocialista rendszer kiépülésének, megszilárdulásának és fokozatos eróziójának folyamata. A jelen alfejezet az előző, a kommunista hatalomátvételt tárgyaló alfejezet A kommunista hatalomátvétel folytatása, és a hatalom megszilárdításától a rendszer bukásáig terjedő időszakot elemzi, különös tekintettel a gazdasági átalakulásra – a kollektivizálásra és az iparosításra –, valamint a török kisebbség elleni, az 1980-as években kibontakozó kampányra. A korszak értelmezésénél alapvető forráskritikai nehézséget jelent, hogy a pártállami dokumentumok, statisztikai évkönyvek és hivatalos narratívák a rezsim önigazolását szolgálták, ezért a számadatok és eseményleírások mögött mindig meg kell különböztetni a dokumentált tényt, a tudományos konszenzust és az utólagos emlékezetpolitikai állítást.
A bolgár kommunisták 1944. szeptember 9-én, a szovjet Vörös Hadsereg jelenlétében és a Hazafias Front (bolgárul: Отечествен фронт, Otečestven front) nevű koalíció keretében vették át a hatalmat. A hatalomátvétel körülményeit az előző alfejezet A kommunista hatalomátvétel tárgyalta, ezért itt csak az 1945 utáni megszilárdításra összpontosítunk. A Bolgár Kommunista Párt (Bolgarszka komunistieseska partija, BKP) a kezdeti többpárti látszat ellenére fokozatosan felszámolta a politikai ellenzéket. Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választásokon a Hazafias Front a leadott szavazatok túlnyomó többségét szerezte meg, de a szavazás tisztaságát a kortárs nyugati megfigyelők és a későbbi történetírás is kétségbe vonta; a választási adatok a rezsim hivatalos statisztikáin alapulnak, ezért forráskritikával kezelendők. 1946-ban népszavazáson megszüntették a monarchiát, és Bulgáriát népköztársasággá (narodna republika) nyilvánították. A népszavazás eredménye – a hivatalos adatok szerint több mint 90 százalékos támogatottság – szintén a kommunista államapparátus által kontrollált szavazás eredménye volt.
1947-ben új alkotmányt fogadtak el, amely a szovjet típusú berendezkedés alapjait rögzítette. A BKP 1948-ban egyesült a szociáldemokrata párttal, és így megszűnt az utolsó jelentős, önálló baloldali politikai erő is. Az Agrár Szövetség (Bolgarszki zemedelszki naroden szajuz, BZNSZ) nevű parasztpártot már korábban a Hazafias Frontba kényszerítették, és a kommunista párt irányítása alá rendelték. A politikai ellenfeleket – a régi elit tagjait, a hadsereg tisztjeit, a cári adminisztráció vezetőit, valamint a parasztpárt és a szociáldemokraták önálló politikusait – a népi bíróságok (naroden szad) elé állították. A népi bíróságok 1944 végén kezdték meg működésüket, és több ezer halálos ítéletet hoztak; a kivégzések pontos számáról nincs teljes egyetértés a történetírásban, mivel a korabeli periratok részben hiányosak vagy később megsemmisültek. A megtorlás áldozatainak számát a szakirodalom jellemzően több ezerre becsli, de a becslések forrástól függően jelentősen eltérnek.
A politikai rendőrség, a későbbi Állambiztonság (Dǎržavna sigurnost, DSZ) már 1944-től működött, és a sztálini mintához hasonlóan a társadalom minden rétegét megfigyelés alatt tartotta. A korai időszakban a kommunista hatalom fő társadalmi bázisa a munkásság és a szegényparasztság egy része volt, de a BKP a hagyományos paraszti társadalomban sokáig kisebbségben maradt. A rezsim ezért a központosított állami erőszak és a szovjet katonai jelenlét révén biztosította a hatalmát.
1948 után a bolgár kommunista rezsim teljes mértékben a szovjet sztálinista modellt követte. A gazdaságpolitika két fő pillére a mezőgazdaság kollektivizálása (kollektivizacija) és a gyors ütemű iparosítás (industrializacija) volt. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek – bolgárul TKZSZ (Трудово кооперативно земеделско стопанство, azaz munka-szövetkezeti mezőgazdasági gazdaság) – létrehozását állami kényszerrel, adóterhekkel, beszolgáltatási kötelezettségekkel és a nagyobb birtokok elkobzásával ösztönözték. A parasztok jelentős része ellenállt a kollektivizálásnak, ami lokális tiltakozásokhoz, az állatállomány rejtett leöléséhez és a termelés visszaeséséhez vezetett. A kollektivizálás mértékéről a hivatalos statisztikák szerint a megművelt földterület mintegy 75–80 százaléka tartozott szövetkezeti vagy állami gazdasághoz 1956-ra, de a folyamat üteme és a paraszti ellenállás mértéke becsléseken alapul, mivel a helyi eseményekről kevés független forrás maradt fenn.
A kollektivizálás mellett a nehézipar fejlesztése élvezett elsőbbséget. A kormányzat erőltetett ötéves terveket vezetett be, amelyek a nyersanyag-kitermelés, a kohászat, a gépgyártás és a vegyipar fejlesztését tűzték ki célul. Az iparosítás eredményeként a városi lakosság aránya gyorsan növekedett, és új iparvárosok, például a trákiai ipari központok vagy a Duna menti Ruzsze környéki üzemek jöttek létre. A gazdasági statisztikák – például az ipari termelés volumenének állítólagos megsokszorozódása – a rezsim saját adatai, amelyek a termelés értékét gyakran torzították, és a nyugati becslések szerint a valós növekedés szerényebb volt.
A sztálinista modell átvételének része volt a politikai terror kiszélesítése. Az 1949–1953 közötti időszakban Bulgáriában is lezajlottak a koncepciós perek (pokazatelen procesz), amelyek a párt belső ellenzékét és a potenciálisan „megbízhatatlan” elemeket célozták. A legismertebb ügy a Trajcso Kosztov (Todor Kosztov) elleni per volt: Kosztovot, a BKP korábbi gazdasági vezetőjét 1949-ben letartóztatták, majd kirakatperben „titoista” és „imperialista ügynök” vádjával halálra ítélték és kivégezték. A per későbbi, 1956-os rehabilitációja a sztálinista igazságszolgáltatás koncepciós jellegét bizonyította; a rehabilitáció ténye dokumentált, de a per hátterének részletei továbbra is vitatottak. A terror kiterjedt a paraszti ellenállás leverésére, a vallási közösségek tagjaira, valamint a korábbi politikai elit maradékaira is. A munkatáborokban és börtönökben elhunytak számát a bolgár történetírás a rendszerváltás után részben feltárta, de a teljes áldozatszám továbbra is becslés jellegű.
Sztálin halálát (1953) követően a kelet-európai kommunista rendszerekben fokozatosan megindult a desztalinizáció (desztalinizacija). Bulgáriában ez a folyamat lassan és ellentmondásosan zajlott. 1954-ben Todor Zsivkov (Тодор Живков) lett a BKP első titkára, ami a párt legfőbb vezető posztját jelentette. Zsivkov hatalomra kerülése nem látványos fordulatot hozott; sokáig a sztálinista keményvonalasokkal és a mérsékeltebb reformerekkel szembeni manőverezéssel építette ki befolyását. 1962-ben váltotta le utolsó komoly vetélytársát, Anton Jugovot, a miniszterelnököt, és ettől kezdve a pártfőtitkári és a kormányfői pozíciót is ellenőrizte. 1971-ben az államfői tisztséget is megszerezte, így formailag is a rezsim csúcsára került.
Az 1956-os SZKP XX. kongresszusa után, ahol Hruscsov elítélte a sztálini személyi kultuszt, Bulgáriában is sor került néhány korábbi túlkapás felülvizsgálatára. 1956-ban a BKP központi bizottsága határozatot fogadott el a „személyi kultusz” egyes megnyilvánulásainak bírálatáról, de a desztalinizáció távolról sem volt olyan mély, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. A kollektivizálást nem állították le, hanem éppen ellenkezőleg: 1958-ra a mezőgazdasági földterület túlnyomó részét – hivatalos adatok szerint több mint 90 százalékát – szövetkezeti vagy állami gazdaságokban vonták össze. A paraszti ellenállás utolsó hullámait kíméletlenül leverték, és a maradék magángazdaságokat is felszámolták. A desztalinizáció tehát Bulgáriában elsősorban a hatalom belső megerősítését, nem pedig a rendszer liberalizálását szolgálta.
Az 1960-as évek elejétől Zsivkov fokozatosan a bolgár kommunista rezsim meghatározó, szinte megkérdőjelezhetetlen alakjává vált. A Zsivkov-korszak (zsivkovizǎm) sajátossága a szovjet hűség és a viszonylagos belső stabilitás kombinációja volt. Bulgária a szovjet blokk egyik legmegbízhatóbb tagja maradt, és a külpolitikában szinte mindig Moszkvát követte. A rezsim belpolitikai stabilitását az erős állambiztonsági szervek, a cenzúra, valamint a fogyasztói életszínvonal fokozatos emelkedése biztosította.
A gazdaságpolitika az 1960–1970-es években a nehézipar további fejlesztésére és a mezőgazdaság nagyüzemi gépesítésére épült. A kollektivizálást lényegében befejezettnek tekintették, és a szövetkezeti rendszer – a későbbiagrár-ipari komplexumok (agrarno-promislen kompleksz) – kialakításával a mezőgazdasági termelést is ipari jellegűvé kívánták tenni. A mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya jelentősen csökkent, miközben az ipari munkásság és a szolgáltató szektor aránya nőtt. A városiasodás üteme felgyorsult, és a vidéki lakosság tömegesen költözött a városokba, ami a hagyományos falusi közösségek felbomlásához vezetett.
A fogyasztói szocializmus keretében a lakosság egy része javuló életkörülményeket tapasztalt, de a rendszer nem tudta megoldani a lakáshiányt, a hiánygazdaságot és a fogyasztási cikkek krónikus szűkösségét. A bolgár gazdaság erősen függött a Szovjetuniótól, amely olcsó nyersanyagot és energiát szállított, valamint felvevőpiacot biztosított a bolgár ipari termékek számára. A szovjet gazdasági támogatás mértéke vitatott: egyes becslések szerint Bulgária jelentős előnyöket élvezett a KGST-n belül, míg más elemzések kiemelik, hogy a szocialista integráció torz szerkezetet hozott létre.
A Zsivkov-rendszer ideológiája a nemzeti kommunizmus sajátos bolgár változataként is leírható. A rezsim a bolgár államiság ezeréves hagyományait hangsúlyozta, és a nemzeti múltat a kommunista ideológiával ötvözve igyekezett legitimitást szerezni. Ez a törekvés az 1980-as évek nemzetiségi politikájában csúcsosodott ki, amikor a török kisebbség asszimilálását a bolgár nemzeti egység helyreállításaként állították be.
A kommunista Bulgária nemzetiségi politikája kezdetben a sztálini elv szerint biztosított kulturális jogokat a kisebbségeknek, így a török kisebbségnek is. Az 1950-es években török nyelvű iskolák működtek, és a török kulturális élet korlátozottan virágozhatott. Ugyanakkor a kollektivizálás és a gazdasági átalakítás a török lakosságú vidékeket is súlyosan érintette, és sok török család vándorolt el Törökországba már az 1950-es években is. A hivatalos statisztikák szerint az 1950-es években több tízezer török nemzetiségű állampolgár hagyta el Bulgáriát, de a valós szám ettől eltérő lehet.
A török kisebbséggel kapcsolatos politika radikális fordulatot vett 1984 decemberében, amikor a rezsim meghirdette az úgynevezett „újjászületési folyamatot” (vǎzroditelen procesz). E kampány keretében a török nevek viselését betiltották, és a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat kényszerítették, hogy bolgár hangzású neveket vegyenek fel. A török nyelv nyilvános használatát, a hagyományos öltözködést és a muszlim vallási szertartásokat is korlátozták. A hatóságok és a rendőrség erőszakkal lépett fel az ellenállók ellen, és az erőszakos névadás során halálos áldozatok is voltak. A bolgár hivatalos narratíva azt állította, hogy a török kisebbség tagjai valójában elbolgárosodott bolgárok, akiket a török nacionalizmus térített el, ezért a névmagyarosítás az „újjászületés” eszköze. Ezt az értelmezést a mai bolgár történetírás egy része – főként a nacionalista-emlékezetpolitikai hagyomány – továbbra is fenntartja, míg a nemzetközi szakirodalom és az emberi jogi szervezetek a kampányt erőszakos asszimilációnak, sőt egyes esetekben etnikai tisztogatásnak minősítik.
A kampány elleni tiltakozások 1985 tavaszán, elsősorban a török lakosságú északkeleti és dél-bulgáriai régiókban, tömeges megmozdulásokhoz vezettek. A rezsim katonai és rendőri erővel verte le a tiltakozásokat, és a túlzott erőszak alkalmazása miatt a nemzetközi közösség – köztük Törökország – élesen bírálta Bulgáriát. Az erőszakos névadás során elhunytak számáról nincs megbízható, független adat; a becslések néhány tucat és több száz közötti áldozatról szólnak, attól függően, hogy melyik forrást tekintjük hitelesnek. A bolgár hatóságok hivatalos álláspontja szerint a kampány során nem történt halálos erőszak, ami a dokumentált visszaemlékezésekkel és a későbbi bírósági eljárásokkal nehezen egyeztethető össze.
1989 tavaszán a feszültség újabb szakaszba lépett. A török kisebbség tagjai tömegesen követelték az utazási és névviselési szabadság visszaállítását. A rezsim kezdetben engedményeket tett, de 1989 május végétől a határokat megnyitották a távozni szándékozók előtt; a döntés hátterében valószínűleg az a remény állt, hogy a tömeges távozás csökkenti a belső feszültséget, illetve a török kormánnyal fenntartott kapcsolatokra gyakorol nyomást. A következő hónapokban – becslések szerint – 300 000–350 000 török nemzetiségű bolgár állampolgár hagyta el az országot, elsősorban Törökországba. A kivándorlók pontos számát nehéz megállapítani, mivel a bolgár hatóságok által kiadott útlevéladatok és a török befogadó hatóságok nyilvántartásai eltérnek; egyes becslések 250 000 és 400 000 közé teszik a távozók számát. Az exodus jelentős része később – a rendszerváltás után – visszatért Bulgáriába, de több tízezren végleg Törökországban telepedtek le. A tömeges kivándorlás gazdasági következményei súlyosak voltak: egyes vidéki régiókban munkaerőhiány lépett fel, és a betakarítás is veszélybe került.
Az 1980-as évek végére a bolgár kommunista rezsim gazdasági és politikai válságba került. A szovjet blokk egészét érintő gazdasági stagnálás Bulgáriában is éreztette hatását; a külföldi adósság nőtt, a hiánygazdaság jelenségei fokozódtak, és a lakosság elégedetlensége mind a fogyasztási cikkek hiánya, mind a politikai elnyomás miatt erősödött. A török kisebbség elleni kampány nemzetközi elszigeteltséget hozott, és tovább rontotta a rezsim megítélését.
A kelet-európai rendszerváltások hulláma – Lengyelország, Magyarország, az NDK, Csehszlovákia – 1989 őszén elérte Bulgáriát is. Az 1989. november 10-én tartott BKP központi bizottsági ülésen Todor Zsivkovot lemondatták. A belső pártpuccs hátterében a reformerek és a keményvonalasok közötti megállapodás állt, valamint a szovjet vezetés hallgatólagos támogatása. Zsivkov utódja Petar Mladenov lett, aki korábban külügyminiszterként dolgozott, és a mérsékelt reform irányzat képviselőjeként lépett fel. A lemondatás körülményei a mai napig vitatottak: egyes elemzések szerint a párt belső elitje a rendszer megmentése érdekében váltotta le a megöregedett vezetőt, míg más értelmezések szerint a közvélemény nyomása és a külső környezet változása tette lehetővé a fordulatot.
Zsivkov lemondatása után gyors átalakulás kezdődött, amely az 1990-es években a többpárti demokrácia irányába mutatott. A kommunista rezsim bukása törvényszerűen vezetett a török kisebbség jogainak helyreállításához: 1989 decemberében a névhasználati tilalmat eltörölték, és a kivándoroltak egy része visszatérhetett. A rendszerváltás utáni időszakot a jelen alfejezet nem tárgyalja, mivel az a következő alfejezet A rendszerváltás témája.
A kommunista Bulgária 1945–1989 közötti története tehát a szovjet típusú államszocializmus kiépítésének, a gazdasági és társadalmi modernizáció radikális kísérletének, valamint a nemzetiségi homogenizálás brutális politikájának egymásra épülő folyamataként írható le. A rezsim gazdasági eredményei – az iparosítás, a városiasodás, az írástudatlanság felszámolása – vitathatatlanok, de ezeket a politikai elnyomás, a paraszti autonómia felszámolása és a kisebbségi jogok súlyos megsértése árán érték el.
A kommunista Bulgária történetének kutatása sajátos forrásproblémákkal szembesül. A párt- és állami levéltárak a rendszerváltás után részben megnyíltak, de a Bolgár Kommunista Párt központi iratai közül több sorozat megsemmisült, illetve a titkosszolgálati iratok egy része még mindig nem kutatható. A korszakra vonatkozó hivatalos statisztikák – a termelési adatok, a foglalkoztatási mutatók, a szövetkezeti földterület aránya – a rezsim saját adatgyűjtésén alapulnak, és gyakran torzítottak a propaganda és a tervteljesítés kényszere miatt. A kutatók ezért a hivatalos adatokat összehasonlító elemzésekkel, nyugati becslésekkel és emigráns forrásokkal próbálják ellenőrizni.
A kollektivizálás üteme és emberi költségei továbbra is vitatottak. A hivatalos bolgár szakirodalom sokáig a folyamat önkéntes jellegét hangsúlyozta, míg a rendszerváltás utáni kutatások a kényszerítés, a beszolgáltatási terhek és a paraszti ellenállás mértékét emelték ki. A paraszti tiltakozásokban elhunytak számáról nincs megbízható adat; a becslések a helyi esettanulmányokon alapulnak, és országos szinten nem összegezhetők.
A terror áldozatainak száma – a népi bíróságok, a koncepciós perek és a munkatáborok halottai – szintén becslés jellegű. A bolgár igazságügyi levéltárak részben feldolgozottak, de a teljes körű számbavételhez további kutatások szükségesek. A kommunista rezsim bűneinek jogi és erkölcsi értékelése a mai bolgár közéletben is megosztó kérdés, és az emlékezetpolitikai viták gyakran összekapcsolódnak a jelenkori pártpolitikával.
A török kisebbség elleni kampány értelmezése a legélesebb viták közé tartozik. A bolgár nacionalista narratíva a „vǎzroditelen procesz”-t a nemzeti egység helyreállításaként mutatja be, míg a kritikai történetírás és a nemzetközi emberi jogi szervezetek az erőszakos asszimiláció és az etnikai tisztogatás megnyilvánulásának tekintik. Az áldozatok számáról nincs független, megbízható adatsor; a bolgár hatóságok soha nem ismerték el a halálos áldozatokat, miközben a túlélők visszaemlékezései és a helyi temetkezések alapján a kutatók több tucat, esetleg több száz halálos esetre következtetnek. Az 1989-es kivándorlás pontos létszáma is bizonytalan: a bolgár hatósági statisztikák, a török nyilvántartások és a nemzetközi szervezetek becslései között jelentős eltérések lehetnek.
A korszak kutatásának további nehézsége, hogy a kortárs visszaemlékezések és interjúk gyakran a kései emlékezet és a jelenkori politikai identitás szűrőjén keresztül szólnak, ezért a történészeknek ezeket a forrásokat is forráskritikával kell kezelniük.