A bolgár kommunista hatalomátvétel nem egyetlen nap, hanem 1944 és 1949 közötti, fokozatosan kibontakozó folyamat volt; az 1944. szeptember 9-i fordulat csak a kaput nyitotta meg. Az előző alfejezetben tárgyalt háborús időszak és a holokauszt után a bolgár állam szovjet megszállás alá került, ami lehetővé tette, hogy a Bolgár Kommunista Párt (Balgarszka komunistichseszka partija, Българска комунистическа партия, BKP) a Haza Front koalícióján belül fokozatosan kisajátítsa a hatalmat. Ezt a folyamatot a szovjet katonai jelenlét, a belügyi és igazságügyi tárcák megszerzése, a népbíróságokkal végrehajtott politikai tisztogatás, az 1946-os monarchiaellenes népszavazás, az 1947-es szovjet mintájú alkotmány, valamint az 1947–1948-as államosítás és a plurális politikai rendszer felszámolása biztosította. A bolgár változat sajátossága, hogy a fordulat egy formálisan széles, a háborúellenes erőket tömörítő koalíció keretében zajlott, de a kommunista párt gyorsan kiszorította partnereit, és 1948 végére egypárti uralmat épített ki. A hatalomátvétel nem érthető meg a szovjet külpolitika, a görög polgárháború és a szovjet–jugoszláv viszály regionális összefüggései nélkül.
A második világháború utolsó szakaszában Bulgária tengelyszövetségesként állt, de III. Borisz cár 1943 augusztusi halála után a régens tanács óvatos külpolitikát folytatott: fenntartotta a német gazdasági és katonai együttműködést, ugyanakkor igyekezett elkerülni a nyílt összeütközést a Szovjetunióval. 1944 nyarán, amikor a Vörös Hadsereg elérte a Balkánt, a bolgár kormány kísérletet tett a szövetségesekkel való megegyezésre, de a Szovjetunió 1944. szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának, másnap pedig a szovjet csapatok átlépték a határt. Ebben a helyzetben a Haza Front (Otechestven front, Отечествен фронт) – amelyet 1942 óta a BKP, a baloldali agrárpártiak, a szociáldemokraták és a katonai ellenzék egyes csoportjai alkottak – 1944. szeptember 8-áról 9-ére virradó éjszaka fegyveres felkeléssel megbuktatta a cári kormányt, és Kimon Georgiev (Кимон Георгиев) vezetésével új kabinetet alakított.
A puccs jellege a mai bolgár emlékezetpolitikában és történetírásban vitatott. A kommunista korszak hivatalos narratívája a partizánmozgalom győzelmét hangsúlyozta, a posztkommunista értelmezés szerint viszont a fordulat elsősorban a Vörös Hadsereg jelenlétének és a szovjet külpolitikának az eredménye volt. Annyi dokumentált tény, hogy a szovjet csapatok napokon belül megszállták az ország jelentős részét, és a Georgiev-kormány 1944. október 28-án fegyverszünetet írt alá a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. A megállapodás elrendelte a bolgár csapatok kivonását a korábban megszállt görög és jugoszláv területekről, a bolgár hadsereg szovjet parancsnokság alá helyezését, valamint a szövetséges ellenőrző bizottság felállítását, amelyben a szovjet fél dominált.
A Haza Front kormánya kezdetben valódi koalíció volt, de a kulcspozíciókat – a belügyet, az igazságügyet és a propagandát – a kommunisták szerezték meg. Ez lehetővé tette a politikai rendőrség átszervezését, a cári adminisztráció leváltását és a hadsereg politikai tisztogatását. A BKP 1944 őszén még nem volt tömegpárt; tagságát a kortárs becslések néhány tízezerre teszik, de a szovjet katonai jelenlét és a partizánokból szervezett „népi milícia” (Narodna milicija, Народна милиция) révén gyorsan kiépítette hatalmi hálózatát. A partizánmozgalom – bár a háború alatt folyamatosan működött – létszámát tekintve korlátozott volt; a szovjet csapatok érkezésekor kb. 10 000 főre becsülték, ami a bolgár társadalom egészéhez képest csekély arány, és azt jelzi, hogy a kommunista hatalomátvétel tömegbázisa 1944-ben még szűk volt.
A kommunista hatalomátvétel egyik legvitatottabb eleme a népbíróság (Naroden szd, Народен съд) felállítása volt. Az 1944. novemberi törvényerejű rendelet alapján a háborús bűnösök, a kollaboránsok és a politikai ellenfelek ügyében különleges bíróságok ítélkeztek. A perek 1944 végétől 1945 tavaszáig tartottak, és a hivatalos adatok szerint mintegy 11 000 embert ítéltek el; közülük a leggyakrabban idézett becslés szerint 2 700 körüli halálos ítéletet hoztak. A tényleges kivégzések száma ennél alacsonyabb volt, mert sok ítéletet távollétben hoztak, és egyes vádlottak külföldre menekültek. A pontos áldozatszám a mai napig vitatott: a bolgár posztkommunista történetírás 1 500 és 2 000 közötti tényleges kivégzést tart valószínűnek, míg egyes nyugati becslések magasabb számot közölnek. A népbíróságok nem csupán a háborús felelősöket, hanem a régi politikai eliteket, a cárizmus híveit, a fasiszta jellegű szervezetek tagjait és a kommunista párttal szemben álló értelmiségieket is elítélték, ami a jogállamiság teljes hiányát tükrözte.
A népbíróságok mellett a belügyi szervek tömegesen internáltak és munkatáborokba küldtek politikai ellenfeleket. A szovjet mintájú politikai rendőrség 1947-től Държавна сигурност (Darzhavna szigurnoszt, magyarul Állambiztonság) néven működött, és a kommunista párt közvetlen irányítása alatt állt. A szovjet tanácsadók jelenléte az igazságszolgáltatásban és a belügyi szervekben dokumentált, bár a bolgár hatóságok formálisan önállóak voltak. A megtorlás mértéke a bolgár társadalom széles rétegeit sújtotta: volt minisztereket, parlamenti képviselőket, egyetemi tanárokat, papokat, földbirtokosokat és egyszerű parasztokat is elítéltek. A megtorlás a bolgár kollektív emlékezetben máig feldolgozatlan trauma; a rendszerváltás utáni rehabilitációs törvények és levéltári feltárások ellenére az áldozatok teljes névsora és a felelősség kérdése továbbra is vita tárgya.
A hatalom megszilárdításának második lépése a politikai rendszer formai átalakítása volt. A kommunista vezetés már 1945–1946-ban a monarchia felszámolását szorgalmazta, de ezt népszavazással kívánták legitimálni. 1946. szeptember 8-án tartották a népszavazást, amelyen a szavazók többsége a köztársasági államformára szavazott. A hivatalos eredmény szerint a résztvevők 95,6 százaléka támogatta a monarchia eltörlését, de a szavazás tisztaságát a kortárs megfigyelők és a későbbi történészek is megkérdőjelezték: a kommunista milícia jelenléte, a szavazók megfélemlítése és az ellenzéki propaganda korlátozása miatt az eredmény valódi támogatottsága bizonytalan. A nyugati diplomáciai források rendre szabálytalanságokról számoltak be, míg a szovjet és a bolgár kommunista sajtó a „népakarat” egyértelmű kifejeződéseként tálalta az eseményt.
A párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írták alá, amely megerősítette Bulgária 1940-es visszacsatolásait, beleértve Dél-Dobrudzsa (Juzsna Dobrudzsa, Южна Добруджа) megtartását. Bulgária – a többi volt tengelyszövetségestől eltérően – nem veszített területeket, ami a szovjet diplomácia sikerének számított, és tovább erősítette a kommunista rezsim legitimitását a bolgár közvélemény egy részében. A békeszerződés értelmében Bulgária jóvátételt fizetett Görögországnak és Jugoszláviának, a Szovjetunió azonban lemondott a maga részéről, ami a bolgár–szovjet kapcsolat javítását szolgálta.
A bolgár kommunista vezető, Georgi Dimitrov (Георги Димитров) 1946. november 6-án tért vissza a Szovjetunióból, ahol 1934 óta emigrációban élt. Hazatérése után miniszterelnökké nevezték ki, és nevéhez fűződik a szovjet típusú államberendezkedés gyors kiépítése. Dimitrov a Kommunista Internacionálé (Komintern) egykori főtitkára volt, és a nemzetközi kommunista mozgalom ismert alakja, ami hitelességet adott a bolgár kommunista pártnak a sztálini vezetés szemében. Ugyanakkor Dimitrov – bolgár származású, de szovjet állampolgárságú politikus – sajátos pozícióban volt: egyszerre volt a szovjet érdekek közvetítője és a bolgár nemzeti érdekek képviselője a saját retorikájában. Ez a kettősség később, a szovjet–jugoszláv szakítás idején vált élesen láthatóvá.
A Dimitrov-kormány első nagy jogalkotási lépése az 1947. december 4-én elfogadott új alkotmány volt, amely a szovjet alkotmány mintájára a népi demokrácia (narodna demokracija, народна демокрация) kereteit rögzítette. Az alkotmány kimondta a munkásosztály vezető szerepét, a termelési eszközök állami tulajdonát, és a BKP-t a társadalom „vezető erejeként” határozta meg. A „népi demokrácia” fogalma az 1940-es évek második felének kelet-európai politikai nyelvében a szovjet befolyás alatti, formálisan koalíciós kormányzást jelentette, amely valójában a kommunista párt fokozatos hegemóniáját takarta. A bolgár alkotmány tehát nem egy polgári demokrácia, hanem egy szovjet típusú államberendezkedés jogi alapjait fektette le.
A gazdasági szovjetizálás 1947–1948-ban gyorsult fel: az 1947. decemberi államosítási törvény az ipari vállalatokat, a bányákat, a bankokat és a nagykereskedelmet állami tulajdonba vette; 1948 folyamán az államosítás kiterjedt a közlekedésre és a külkereskedelemre. A mezőgazdaságban 1948-tól kezdték meg a kollektivizálást (kollektivizacija, колективизация), bár a tömeges erőszakos kollektivizálás csak 1949–1953 között, már Valko Cservenkov (Вълко Червенков) időszakában bontakozott ki. A szovjet mintájú tervgazdaság bevezetése 1947-ben kezdődött: az első kétéves tervet (1947–1948) ötéves tervek követték, amelyek az iparosítást és a nehézipar fejlesztését helyezték előtérbe. A földreform korábbi, 1945–1946-os lépései a nagybirtokok felosztását ígérték, de a parasztság későbbi ellenállása miatt a kollektivizálás erőszakos formát öltött.
A sztálinista átalakulás része volt a kulturális élet szovjetizálása is: a sajtót, a rádiót és az iskolákat a párt ellenőrzése alá vonták; a nyugati kulturális hatásokat visszaszorították; a szovjet tudomány és művészet hivatalos kánonná vált. Az ortodox egyházat állami felügyelet alá helyezték, a papság egy részét leváltották, az iskolákat államosították. Dimitrov személyi kultusza már 1946-tól épült, bár halála után Cservenkov ezt új szintre emelte. A bolgár társadalom mindennapjait a párt által szervezett tömegrendezvények, élmunkás-versenyek és ideológiai kampányok határozták meg.
A politikai pluralizmus felszámolása fokozatosan, 1946 és 1948 között ment végbe. Először a Haza Fronton belüli centrista és jobboldali agrárpártiakat – a BZNS (Balgarszki zemedelszki naroden szajuz, Български земеделски народен съюз) egyes frakcióit – szorították ki a parlamentből és a kormányból, sokukat letartóztatták, illetve emigrációba kényszerítették. A szociáldemokrata pártot 1948-ban egyesítették a BKP-vel, ezzel megszüntették az önálló szociáldemokrata szervezetet. A többi pártot – a Demokrata Pártot, a Radikális Pártot és másokat – betiltották, vezetőiket kiiktatták. 1948 végére a BKP gyakorlatilag az egyetlen párt maradt, és az 1949-es választások már csak a Haza Front egységes listáján zajlottak. A szovjet modell szerinti „népi demokrácia” tehát 1948-ra egypárti diktatúrává alakult, bár a Haza Front formális szervezetét fenntartották.
Az egypártrendszer kialakításával párhuzamosan a Bolgár Kommunista Párt belső szerkezete is a sztálini modellt követte: a Politikai Bizottság (Politbjuro, Политбюро) és a Központi Bizottság koncentrálta a hatalmat, a tömegszervezeteket (ifjúsági, szakszervezeti, nőszervezeti) a párt irányította. A szovjet tanácsadók jelenléte a pártapparátusban és az államigazgatásban dokumentált, de a bolgár vezetők – elsősorban Dimitrov – bizonyos önállóságot is megőriztek. A belső ellenzéket, különösen a jugoszláv–bolgár föderáció híveit 1948-tól kezdték eltávolítani, ami előrevetítette a következő évek koncepciós pereit.
A bolgár hatalomátvétel szorosan összefüggött a balkáni és európai szovjet politikával. Bulgária 1947-től a szovjet tömb része lett, részt vett a Kominform (Коминформ, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) 1947-es megalakításában, és 1949-ben alapító tagja volt a KGST-nek (Szavet za ikonomicseszka vzaimopomos, Съвет за икономическа взаимопомощ, Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa). A bolgár külpolitika a Szovjetunió irányvonalát követte, de a regionális kérdésekben a bolgár kommunista vezetés – Dimitrovval az élen – időnként saját, balkáni föderációs elképzeléseket is napirendre tűzött.
Az első regionális kérdés a görög polgárháború (1946–1949) volt: Bulgária – Jugoszláviával és Albániával együtt – támogatást nyújtott a Görög Demokratikus Hadseregnek (Dimokratikós Sztratós Elládas, Δημοκρατικός Στρατός Ελλάδας), és görög kommunista menekülteket fogadott be. A bolgár területről indított utánpótlás és a menekülttáborok működtetése dokumentált, bár a pontos mérték vitatott. A szovjet politika 1949-ben, Sztálin döntése nyomán leállította a görög kommunisták támogatását, ami hozzájárult a felkelés vereségéhez. A bolgár–görög viszony a háborús megszállásból eredő feszültségek miatt eleve rossz volt, és a görög kommunista ügy támogatása tovább mélyítette az ellentétet; a görög polgárháború lezárulta után a bolgár rezsim menekültpolitikája hosszú távú kisebbségi és emlékezetpolitikai problémává vált.
A második, ennél is összetettebb kérdés a macedón kérdés és a Balkán-föderáció terve volt. Dimitrov 1947–1948-ban tárgyalásokat folytatott Josip Broz Tito jugoszláv vezetővel egy délszláv–bolgár föderációról, amelynek része lett volna a macedón nemzeti kérdés rendezése is: Bulgária elismerte volna a macedón nemzetet, és tervek szerint a bolgárországi Pirin-Macedóniát a jugoszláv Macedóniához csatolták volna. A tárgyalások azonban 1948 júniusában, a Kominform Jugoszláviát elítélő határozata után megszakadtak; Bulgária szakított Titóval, és a későbbiekben a macedón nemzetépítést Bulgária részéről elutasították. Ez a fordulat a bolgár belpolitikában is tisztogatásokhoz vezetett a jugoszlávbarátnak tartott kommunisták ellen, és megalapozta a bolgár–jugoszláv viszály több évtizedes szakaszát. A macedón kérdés a bolgár és az észak-macedón történetírásban ma is éles viták tárgya; a közös múlt értelmezése jelentősen eltér, és a 21. századi bolgár–észak-macedón diplomáciai feszültségek gyökerei részben ide nyúlnak vissza.
A bolgár kommunista hatalomátvétel rekonstrukciója számos elsődleges forrásra támaszkodik, de azok értelmezése erősen vitatott. Az elsődleges források közé tartoznak a Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának és Központi Bizottságának jegyzőkönyvei (amelyek egyes időszakokban hiányosak vagy utólagosan szerkesztettek lehetnek), a Haza Front kormányának rendeletei, a népbíróságok iratanyaga, a népszavazás és a választások jegyzőkönyvei, valamint a szovjet diplomáciai iratok. A bolgár levéltárak a rendszerváltás után részben megnyíltak, de a kommunista titkosszolgálat (Държавна сигурност) iratainak feldolgozása máig folyamatban van; a hiányzó és megsemmisített dokumentumok miatt a kép szükségképpen töredékes.
A másodlagos szakirodalom alapvetően két korszakra oszlik. A kommunista időszak bolgár történetírása ideologikus volt, a hatalomátvételt törvényszerű győzelemként ábrázolta, és elhallgatta a megtorlás mértékét. A posztkommunista bolgár és nemzetközi kutatás viszont részletesen feltárta a népbíróságok és a politikai tisztogatások áldozatait, de az értékelés politikai szempontból megosztott: egyes szerzők a kommunista időszakot elsősorban idegen szovjet uralomként, mások a bolgár társadalom belső átalakulási folyamataként értelmezik. A nyugati történetírásban R. J. Crampton, John D. Bell és Marshall Lee Miller munkái meghatározók; a bolgár szerzők közül a posztszocialista nemzedék több monográfiát publikált a hatalomátvétel helyi és regionális aspektusairól. A szóbeli történeti interjúk és a rendszerváltás utáni kárpótlási és rehabilitációs dokumentumok tovább árnyalják a képet, de ezek forráskritikája még kevésbé kiforrott.
A legfontosabb vitatott pontok a következők: - A Haza Front 1944. szeptemberi fordulatának jellege: partizán felkelés vagy szovjet katonai megszállás? A bolgár kommunista és posztkommunista emlékezetpolitikai narratívák élesen szemben állnak egymással. - A népbíróságok áldozatainak pontos száma; a hivatalos bolgár adat és a független becslések eltérnek, és a halálos ítéletek tényleges végrehajtásának aránya bizonytalan. - A 1946-os népszavazás tisztasága és az eredmény valódi támogatottsága; a különböző forrástípusok (bolgár hatósági jegyzőkönyvek, nyugati diplomáciai jelentések, szóbeli visszaemlékezések) ellentmondásosak. - A bolgár kommunista vezetők önállósága a szovjet utasításokkal szemben; Dimitrov szerepe és a balkáni föderációs tervek értékelése vitatott – egyes történészek szerint Dimitrov kezdeményező volt, mások szerint Sztálin utasításait hajtotta végre. - A görög polgárháborús támogatás mértéke és hatása, valamint a bolgár menekültpolitika hosszú távú következményei. - A bolgár társadalom áldozati emlékezete: a kommunista megtorlás áldozatainak rehabilitációja a rendszerváltás után még nem zárult le, és a nyilvános emlékezetpolitikai vitákban a kommunista korszak megítélése erősen polarizált.