A görög állam 1830 és 1912 közötti története egyszerre a modern görög nemzetépítés, az alkotmányos monarchia kialakulásának és a területi expanzió kísérleteinek korszaka. Az 1830-as londoni jegyzőkönyv által létrehozott állam csupán a görög nyelvű ortodox lakosság töredékét foglalta magában, miközben a függetlenségi háborúban megszülető politikai elit és a nagyhatalmak által kijelölt királyság között folyamatos feszültség húzódott. Ez a feszültség alakította az 1843-as alkotmányos fordulatot, a Megali Idea (Nagy Eszme) külpolitikai programját és azokat a társadalmi, gazdasági folyamatokat, amelyek végül a Balkán-háborúk (1912–1913) felé vezették a görög államot.
Az 1830-as londoni jegyzőkönyv független, de nem teljesen szuverén Görögországot hozott létre. Az államhatár a Peloponnészosz, a közép-görögországi területek egy része és az Égei-tenger néhány szigete mentén húzódott; Thesszália, Epirusz, Makedónia, Trákia, Kréta és a szigetvilág nagy része oszmán fennhatóság alatt maradt. A becslések szerint az új állam lakossága 750 ezer körül lehetett, míg a határokon kívül legalább kétszer ennyi görög nyelvű ortodox élt. A lakosság túlnyomó része mezőgazdaságból élt, a városi központok ritkák voltak, az infrastruktúra pedig a háború pusztítása után romokban hevert.
A nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország – az 1832-es londoni konferencián a bajor Ottó (görögül: Óthon) herceget választották Görögország királyává. Ottó 1833-ban érkezett meg Naupliába, a korabeli fővárosba, kíséretében bajor tanácsadókkal. A bajor uralom kezdeti szakaszát a centralizált államépítés jellemezte: létrehozták a modern minisztériumi rendszert, a csendőrséget, a görög ortodox egyházat az állam ellenőrzése alá rendelték, és megkezdték a közigazgatási egységek, a bíróságok és az adórendszer kiépítését. A reformok azonban idegen mintákat követtek, és figyelmen kívül hagyták a helyi viszonyokat.
A társadalmi feszültségek egyik forrása a földkérdés volt. A háború során az oszmán földbirtokosok egy része elmenekült, birtokaik állami kézbe kerültek, de a parasztok által megművelt földek jogi helyzete rendezetlen maradt. A kormányzat által bevezetett adók, a korrupció és a bajor hivatalnokok előnyben részesítése elégedetlenséget szült. Az 1830-as években több helyi felkelés tört ki, különösen a Peloponnészoszon és a hegyvidéki régiókban, ahol a korábbi fegyveres csoportok tagjai nem kaptak állami elismerést vagy földet. Ottó abszolutisztikus kormányzása, amely nem hívott össze nemzetgyűlést és nem adott alkotmányt, tovább növelte a politikai elit elégedetlenségét.
Az 1843-as alkotmányos fordulatot a katonaság és a politikai elit egy része kényszerítette ki. 1843. szeptember 3-án (a juliánus naptár szerint) fegyveres felkelés tört ki Athénban, amelynek résztvevői alkotmány kihirdetésére kényszerítették Ottót. Az 1844-ben életbe lépő alkotmány Görögországot alkotmányos monarchiává alakította, kétkamarás parlamenttel: a képviselőházat választották, a szenátus tagjait az uralkodó nevezte ki. A választójog korlátozott volt, a nők és a szegényebb rétegek kizárásával, de a férfi lakosság jelentős része szavazhatott. A görög ortodox egyház államegyházi státusát az alkotmány is rögzítette, és kimondta, hogy az uralkodónak ortodoxnak kell lennie.
Az alkotmányos rendszer azonban nem oldotta meg a politikai élet mélyebb problémáit. A pártok ekkor még nem ideológiai programok, hanem a nagyhatalmakhoz kötődő kliensek köré szerveződtek: az úgynevezett „orosz párt”, „francia párt” és „angol párt” a külföldi támogatóik érdekeit képviselte a belpolitikában. A patronázsrendszer, a helyi notabilitások befolyása és az állami hivatalok elosztása körüli küzdelem jellemezte a korszakot. A paraszti többség politikai részvétele alacsony maradt, bár az adóterhek és a földkérdés miatt időnként helyi mozgalmak törtek ki.
A Megali Idea – a „Nagy Eszme” – a görög nemzeti program központi fogalma lett a 19. században. Lényege szerint a görög államnak a történelmi görög területek, különösen Konstantinápoly és a bizánci örökség visszaszerzésére kell törekednie, hogy a görög nyelvű ortodox lakosságot egy államban egyesítse. A fogalom nem volt egységes terv; inkább a nacionalista értelmiség, az egyházi elit és a politikai osztály egymástól eltérő elképzeléseit foglalta magában. A bizánci birodalom emlékezete, a görög ortodox egyház szerepe és a diaszpóra gazdasági hálózatai egyaránt formálták.
Az állam gyengesége miatt a Megali Idea hosszú ideig nem jelentett reális katonai célt. Görögország hadserege kicsi volt, a gazdaság elmaradott, a nagyhatalmak pedig nem támogattak radikális területi változásokat, mert az oszmán birodalom felbomlása helyett annak ellenőrzött reformját részesítették előnyben. A krétai felkelések (1841, 1858, 1866–1869) a görög közvéleményt erősen mozgósították, de a kormányok óvatosan, gyakran csak önkéntesek és pénzadományok formájában támogatták a felkelőket, mert a nagyhatalmak beavatkozásától tartottak.
Az 1850-es években a krími háború (1853–1856) újabb lehetőséget kínált. Görögországban erős volt az oroszbarát hangulat, és a kormányzat Epirusz, Thesszália és Makedónia irányába próbált terjeszkedni. A francia-brit megszállás azonban 1854-ben Pireuszban megállította az ilyen törekvéseket, és a háború után a görög állam nem nyert területet. Az 1862-es újabb forradalom megdöntötte Ottó uralmát, és a bajor dinasztia helyébe a dán György (görögül: Geórgiosz) király lépett I. György néven 1863-ban.
Az 1864-es új alkotmány bevezette az egykamarás parlamentet, és megerősítette a választott képviselet szerepét. Ugyanebben az évben a nagyhatalmak Görögországnak adták a Jón-szigeteket, amelyek brit protektorátus alatt álltak. Ez volt az első jelentős területi növekedés, bár nem a Megali Idea, hanem a brit stratégiai döntés következménye.
Az 1864–1912 közötti korszakot a területi expanzió fokozatos előrehaladása és a belpolitikai modernizáció jellemezte. Az 1870-es években a keleti kérdés újra napirendre került, amikor a balkáni keresztény felkelések és az 1877–78-as orosz–török háború megváltoztatta a régió erőviszonyait. A berlini kongresszus (1878) Görögországnak Thesszália és az Arta környéki Epirusz egy részét ítélte, de a határok kijelölése 1881-re tolódott, és a görög kormányzat csalódottan vette tudomásul, hogy Makedónia és Kréta oszmán fennhatóság alatt maradt.
A gazdaságban lassú növekedés indult meg: a kereskedelmi flotta, különösen az Égei-tengeri hajózás és a diaszpóra tőkéje révén, jelentős jövedelmet hozott. A vasútépítés, a kikötők fejlesztése és a mezőgazdasági export – elsősorban a mazsola, a dohány és az olívaolaj – fokozatosan átalakította a vidéki gazdaságot. A görög állam azonban továbbra is adósságproblémákkal küzdött, és 1893-ban fizetésképtelenné vált, ami nemzetközi pénzügyi ellenőrzéshez vezetett.
A politikai életet ekkor már nem a nagyhatalmi pártok, hanem a Harilaosz Trikupisz és Theodorosz Delijannisz köré szerveződő rivális csoportok uralták. Trikupisz modernizációs programja – az infrastruktúra fejlesztése, a hadsereg átszervezése, a közigazgatás hatékonyságának növelése – szemben állt Delijannisz populista, adócsökkentő és a területi követeléseket hangsúlyozó retorikájával. A választójog továbbra is a férfiakra korlátozódott, a nők politikai jogai nem kerültek napirendre, és a társadalmi egyenlőtlenségek különösen a vidéki földnélküli parasztok körében maradtak súlyosak.
A nemzeti identitás építésében kiemelt szerepet kapott az oktatás és a történetírás. Az athéni egyetem, a régészeti intézetek és a nemzeti múzeumok az ókori és bizánci örökséget a modern görög nemzet előzményeként mutatták be. Ez az értelmezés a tudományos konszenzus szerint erősen leegyszerűsítő, mert a 19. századi görög nemzetépítés a korabeli európai nacionalizmus terméke volt, nem pedig az ókori vagy bizánci identitás közvetlen folytatása. A görög nyelv kérdése – a nyelvújítás hívei által támogatott katharevusza és a népi dimotikí közötti vita – a nemzeti önmeghatározás egyik legélesebb vitája lett, és a későbbi évtizedekben is meghatározta az oktatási és irodalmi életet.
A kisebbségek helyzete ebben az időszakban ellentmondásos volt. A görög állam területén élő albán nyelvű ortodox közösségek, vlachok, törökök és zsidók jogait a görög alkotmány formálisan védte, de a gyakorlatban a nemzetépítés asszimilációs nyomása érvényesült. A muszlim lakosság egy része kivándorolt, a zsidó közösségek pedig főként a városokban éltek, és gazdasági szerepük jelentős maradt. A nők politikai és jogi alárendeltsége a korabeli európai viszonyokhoz hasonlóan fennmaradt, bár a 19. század végén az értelmiségi nők mozgalma elkezdett hallatni hangját a nőnevelés és a jogegyenlőség ügyében.
Az 1890-es évektől a makedón kérdés vált a görög külpolitika legfontosabb ügyévé. A berlini kongresszus után Makedóniában felerősödött a bolgár, görög és szerb nemzeti mozgalmak közötti verseny az egyházi iskolák, a püspökségek és a fegyveres csoportok irányításáért. A görög állam a konstantinápolyi patriarchátuson keresztül igyekezett megőrizni befolyását a görög nyelvű vagy görög identitású lakosság körében, miközben a bolgár exarchátus 1870-es létrehozása után a szláv nyelvű ortodox hívek egy része a bolgár nemzeti mozgalomhoz csatlakozott.
A kréta kérdése ismét háborús válságot okozott 1897-ben. A sziget görög lakosságának felkelése és a görög kormány beavatkozása nyomán Görögország az oszmán birodalommal került szembe. Az 1897-es görög–török háborúban a görög hadsereg súlyos vereséget szenvedett Thesszáliában, és csak a nagyhatalmak beavatkozása mentette meg az országot a nagyobb területi veszteségtől. A vereség kijózanító hatással járt a politikai életre, és megerősítette a hadsereg modernizációjának szükségességét.
A 20. század elején a görög belpolitikát a katonai és polgári elit közötti feszültség jellemezte. 1909-ben a goudi felkelés néven ismert katonai puccs a hadsereg reformját és a politikai elit leváltását követelte. A puccs nyomán Eleftheriosz Venizelos, aki korábban Krétán a sziget görög lakosságát képviselte, 1910-ben miniszterelnök lett. Venizelos alkotmányos reformot hajtott végre, átszervezte a hadsereget, és a balkáni keresztény államokkal – Bulgáriával, Szerbiával és Montenegróval – szövetségi tárgyalásokat kezdeményezett az oszmán uralom felszámolására.
A Balkán-háborúk közvetlen előzményei az 1912-es esztendőre sűrűsödtek. A görög állam, amely 1830-ban alig több mint félmillió lakosú, területileg korlátozott királyságként született, nyolc évtized alatt alkotmányos intézményeket, modern államapparátust és jelentős diaszpóra-kapcsolatrendszert épített ki. A Megali Idea által inspirált területi követelések ugyanakkor nem oldódtak meg, és a makedóniai, epiruszi, trákiai és krétai görög lakosság nagy része továbbra is oszmán fennhatóság alatt élt. Az 1912. októberi balkáni szövetség és az azt követő első Balkán-háború tehát nem váratlan fordulat volt, hanem a görög nemzetépítés, a balkáni nacionalizmusok versengése és az oszmán birodalom európai tartományainak felbomlása által meghatározott folyamat következménye.
A korszakra vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai közé tartoznak a görög kormányzati iratok, a parlament jegyzőkönyvei, a korabeli sajtó, a diplomáciai levelezés, a nagyhatalmi konferenciák jegyzőkönyvei, valamint az egyházi és oktatási intézmények dokumentumai. A gazdasági és demográfiai adatokhoz rendelkezésre állnak a görög állami statisztikai hivatal felmérései, ám ezek pontossága változó, különösen a határ menti, vegyes lakosságú területeken. A 19. századi etnikai viszonyok rekonstrukciója erősen vitatott: a görög, bolgár, szerb és oszmán források eltérő kategóriákat és érdekeket tükröznek, ezért a Makedóniára és Trákiára vonatkozó lakossági becslések tudományos viták tárgyát képezik.
Az 1830-as államalapítás és az 1843-as alkotmány tényei jól dokumentáltak, de a bajor kormányzás megítélése részben emlékezetpolitikai kérdés: a görög nemzeti történetírás hagyományosan idegen uralomként értelmezte, míg egyes modern elemzések a modern államépítés szükséges, bár konfliktusos szakaszaként kezelik. A Megali Idea pontos tartalma és társadalmi támogatottsága szintén vitatott; a nacionalista narratíva hajlamos egységes nemzeti programként bemutatni, holott a források szerint a kortársak között jelentős eltérések voltak a célok és az eszközök tekintetében. Az 1897-es háború vereségének okait illetően a katonai reformok hiánya és a politikai megosztottság szerepe a szakirodalomban konszenzusos, de a felelősség megoszlása továbbra is vita tárgya.