A görög függetlenségi háború (1821–1830/32) a Balkán 19. századi történetének egyik legösszetettebb eseménysora. A konfliktus nem egyetlen, egységes nemzeti mozgalom műve volt, hanem a A fanarióta elit és a görög diaszpóra alfejezetben tárgyalt diaszpóra-hálózatok, a Peloponnészosz és a szigetvilág helyi társadalmai, fegyveres hagyományai, az ortodox egyházi hálózat és a nagyhatalmak közötti, sokszor egymásnak feszülő érdekek kölcsönhatásából bontakozott ki. A háború az Oszmán Birodalom első olyan területi veszteségéhez vezetett, amelyet európai nagyhatalmi garanciával ismertek el, és mintául szolgált a későbbi balkáni nemzeti mozgalmak számára. Ebben az alfejezetben a felkelés előkészítésétől az 1830-as függetlenségi jegyzőkönyvig követjük az eseményeket, kiemelve a belső társadalmi törésvonalakat, a kölcsönös erőszakot és a nagyhatalmi érdekeket.
A Philiki Etaireia (görögül Φιλική Εταιρεία, „Baráti Társaság”) 1814-ben Odesszában alakult, alapítói Nikolaos Skoufas, Emmanuil Xanthos és Athanasios Tsakalov görög kereskedők voltak. A szervezet szabadkőműves mintára titkos társaságként működött, tagsága elsősorban a fekete-tengeri és égei-tengeri diaszpóra kereskedőiből, hajótulajdonosaiból, értelmiségiekből, ortodox papokból és katonákból állt. Célja az Oszmán Birodalom uralma alatt élő ortodox keresztény lakosság felszabadítása volt. A létrejötte szorosan kapcsolódott ahhoz a gazdasági fellendüléshez, amelyet a görög nyelvű ortodox kereskedők a 18. század végétől a Fekete-tenger gabonakereskedelmében, a napóleoni háborúk kontinentális blokádjának megkerülésében és a nyugat-európai piacokhoz fűződő kapcsolatokban elértek. A fanarióta elit és a görög diaszpóra alfejezetben tárgyalt diaszpóra hálózatai nemcsak tőkét, hanem hírcsatornákat, politikai tapasztalatot és a felvilágosodás eszméit is közvetítették. A Philiki Etaireia rituáléi és fokozatai a szabadkőművesség és a kor titkos társaságainak mintáját követték; a tagok esküt tettek, és a szervezet központját „Láthatatlan Hatalomnak” nevezték. A társaság céljai között szerepelt a görög nyelvű oktatás terjesztése, a fegyveres felkelés megszervezése és a keresztény lakosság felszabadítása.
Fontos azonban, hogy a „görög” kategória a kortársak számára nem a modern nemzeti kritériumokat jelentette: a tagságban és a későbbi felkelés résztvevői között albánul, vlachul vagy szlávul beszélő ortodox keresztények is jelen voltak, akiket a 19. század végi és 20. századi nemzeti retrospektíva egységesen görögként kezelt. A szervezet vezetéséhez először Ioannis Kapodistrias (Ιωάννης Καποδίστριας), az orosz cár szolgálatában álló, korfunyi származású diplomata csatlakozását kérték, de ő visszautasította. 1820-ban Alexandros Ypsilantis (Αλέξανδρος Υψηλάντης), fanarióta herceg, orosz tábornok vette át a vezetést. A felkelés katonai terve a dunai fejedelemségekben (Havasalföld, Moldva) és a Peloponnészoszon egyidejűleg kirobbantott fegyveres akciót irányzott elő, részben a A szerb forradalom alfejezetben tárgyalt szerb felkelés (1804–1815) tapasztalataira építve. A Philiki Etaireia tényleges tagságának létszámára vonatkozó becslések erősen szórnak; a kortárs beszámolók több tízezres tagságot említenek, de a titkos szervezet iratainak töredékessége miatt a pontos szám nem ismert.
1821 februárjában Ypsilantis mintegy 2 000 főnyi, heterogén összetételű sereggel átkelt a Prut folyón, és kiáltványban szólított fel a keresztény lakosság felkelésére. A dunai fejedelemségekben a görög felkelés összefonódott a helyi román társadalmi elégedetlenséggel: Tudor Vladimirescu párhuzamos felkelése elsősorban a bojárok elleni paraszti mozgalom volt, és a görög fanarióta uralommal szembeni ellenérzéseket is kifejezte. A görög és a román felkelők közötti viszony feszült volt; a kortárs források szerint a román parasztok egy része nem kívánta a görög arisztokraták vezetését, míg a Philiki Etaireia egyes tagjai a román mozgalmat eszközként próbálták felhasználni. Ypsilantis serege a fanarióta elit és a klepht harcosok mellett szerb és bolgár önkénteseket is tartalmazott, ami mutatja a balkáni keresztény szolidaritás korlátait és lehetőségeit. Hiába várta azonban az orosz cári támogatást: I. Sándor cár a Szent Szövetség szellemében elhatárolódott a forradalmi mozgalomtól. Az oszmán csapatok 1821 júniusában Drăgășani mellett vereséget mértek a felkelőkre; Ypsilantis osztrák területre menekült, ahol letartóztatták, és fogságban halt meg 1828-ban. A dunai kudarc ellenére a hadművelet elterelte az oszmán haderő figyelmét, és időzítési jelzést adott a görög területeknek.
A Peloponnészoszon a felkelés 1821 márciusában, több gócból indult. A hagyományos emlékezet szerint 1821. március 25-én (az akkor használt julián naptár szerint; a Gergely-naptárban aprilis 6.) Germanos, Pátra metropolitája zászlót áldott meg az Agia Lavra kolostorban; a történeti kutatás ezt a jelenetet későbbi nemzeti konstrukciónak tekinti, a tényleges kezdet földrajzilag és időben szórt volt. A felkelés első hónapjaiban a helyi közösségek motivációi vegyesek voltak: egyesek a vallási sérelmek, mások az adóterhek, a földbirtokviszonyok és a helyi hatalmi viszonyok miatt ragadtak fegyvert. A fő fegyveres erőt a klephtek (κλέφτες, hegyi fegyveresek) és az armatolok (αρματολοί, oszmán szolgálatban álló, de gyakran átálló helyi milíciák) adták, valamint a falusi közösségek és a helyi notabilitások, a kodzabasziszok (kocabaşı) mozgósított csapatai. A klephtek korábban gyakran banditákból álló, hegyi ellenálló csoportok voltak, amelyek az oszmán adószedőkkel és a helyi notabilitásokkal is konfliktusban álltak; a forradalom őket hirtelen a „nemzeti harc” élcsapatává tette. Az armatolok fegyveres milíciái hasonlóan kettős szerepet játszottak: az oszmán adminisztráció fenntartásában részt vevő erőkből a felkelés fegyveres erejévé váltak.
A tengeri dimenzió különösen fontos volt: a szigetek – elsősorban Hydra, Spetses és Psara – kereskedőhajóit felfegyverezték, és tengeri blokádot vontak az oszmán erők köré. A görög hajótulajdonosok nemcsak hajókat, hanem pénzt és tengerészeti tapasztalatot is biztosítottak; hajóik tűzhajókkal támadták az oszmán flottát, és a tengeri fölény révén biztosították a felkelők utánpótlását. A felkelők 1821 őszén bevették Tripolitszát, a Peloponnészosz oszmán közigazgatási központját; a város elesése során a keresztény fegyveresek tömegesen gyilkoltak meg muszlim és zsidó lakosokat, amit a kortárs és későbbi beszámolók eltérő számokkal írnak le (lásd a Források és bizonytalanságok szakaszt).
A forradalmi vezetés 1822 januárjában Epidauroszban nemzetgyűlést tartott, kikiáltotta a függetlenséget, és alkotmányt fogadott el. A dokumentum a modern természetjogi nyelv és a keresztény ortodox identitás keverékét használta; a politikai közösséget a vallás és a terület alapján határozta meg, de a tagság pontos kritériumai vitatottak voltak. Az epidauroszi alkotmány a francia forradalom és a korabeli liberális alkotmányok hatását mutatta; hatalmi ágak elválasztását, választott képviseletet és polgári jogokat hirdetett, de a gyakorlatban a végrehajtás a helyi elitek kezében maradt. A későbbi nemzetgyűlések (1823-ban Asztroszban, 1827-ben Troizenben) hasonló ellentmondásokkal küzdöttek. A „nemzet” fogalma a forradalmi dokumentumokban a vallási hovatartozásra és a területre épült, ami kirekesztette a muszlim és zsidó lakosokat, és bizonytalanná tette az albán, vlach és szláv nyelvű ortodox közösségek helyzetét. A modern görög nemzeti identitás a háború során formálódott, és a hellén (Έλλην) megnevezés fokozatosan váltotta fel a hagyományos romiosz (Ρωμιός, „római”) önelnevezést.
A központi kormány azonban gyenge maradt, mert a forradalmi tábor belsőleg megoszlott: a peloponnészoszi földbirtokosok (kodzabasziszok), a szigetvilág hajótulajdonosai, a klepht katonai vezetők – köztük Theodoros Kolokotronis (Θεόδωρος Κολοκοτρώνης) – és a fanarióta értelmiségiek eltérő érdekeket képviseltek. A hajótulajdonosok a tengeri kereskedelem védelmét és a központi állam korlátozását akarták, a peloponnészoszi notabilitások földbirtokaik és helyi hatalmuk védelmét, a klepht vezetők pedig a hadsereg feletti ellenőrzést és a zsákmányból való részesedést. 1823–24-ben és 1824–25-ben két polgárháború tört ki a forradalmi kormány és a helyi hatalmi csoportok, illetve a katonai vezetők között. Kolokotronist letartóztatták, majd a háborús helyzet romlásával kénytelenek voltak szabadon engedni. A belső konfliktusok fogyasztották a hadi erőforrásokat, és lehetővé tették az oszmán–egyiptomi ellentámadás sikerét. A forradalmi kormány ráadásul nem tudta hatékonyan adóztatni a területeket, és a külföldi kölcsönök jelentős része a belső frakcióharcokban elszivárgott. A nők és a nem harcoló civilek helyzete a forrásokban kevésbé dokumentált, de a háborús gazdaság terhei, az éhínség és a menekülés különösen sújtotta őket.
Az oszmán kormányzat a felkelést a birodalom létét fenyegető lázadásként kezelte, és nem csupán katonai, hanem szimbolikus megtorlással is válaszolt. 1821 húsvétján (julián naptár szerint; Gergely-naptárban aprilis 22.) kivégezték V. Gergely konstantinápolyi pátriárkát, akit a Phanar-i ortodox székház kapujára akasztottak; ezt követően több görög notabilitást és papságot is kivégeztek. 1822 márciusában–áprilisában az oszmán flotta Chiosz (Χίος) szigetén tömeges mészárlást hajtott végre a görög lakosság ellen, amelynek híre bejárta Európát, és a filhellén mozgalom egyik legfontosabb katalizátora lett. A felkelők oldalán is történtek tömeges erőszakcselekmények: a Peloponnészosz elfoglalt területein a muszlim és zsidó lakosságot sok helyütt elűzték vagy megölték. A háború tehát nem a homogén „görög” és „török” oldal tiszta összecsapása volt, hanem vallási, helyi és társadalmi törésvonalak mentén zajló, kölcsönösen brutalizálódó konfliktus. A háború humanitárius következményei súlyosak voltak: a hadműveletek, a járványok és az éhínség éveken át tizedelte a polgári lakosságot. A nők és a gyermekek gyakran menekültek a hegyekbe vagy a szigetekre; a chioszi mészárlás után sok elhurcolt nőt és gyermeket rabszolgaként adtak el. A konfliktus etnikai-vallási homogenizáló hatása a későbbi balkáni háborúk mintáját előlegezte, de a 19. század közepéig a helyi társadalmak még megőrizték sokszínűségük egy részét. A roma közösségek helyzete a forrásokban alig dokumentált; feltételezhető, hogy a háborús erőszak őket is sújtotta, de a levéltári anyagok hiányosak.
A nemzetközi filhellenizmus (görögbarátság) részben a klasszikus ókor iránti európai rajongásból táplálkozott, részben a keresztény szolidaritásból. Lord Byron 1823-ban érkezett Meszolongiba, hogy pénzzel és jelenlétével támogassa az ügyet; 1824-ben ott halt meg. Európai önkéntesek, katonai tanácsadók és pénzügyi kölcsönök érkeztek a forradalmi Görögországba, de a támogatás gyakran politikai feltételekkel járt, és a hitelek később súlyos államadósságot eredményeztek. A filhellén beszámolók a háborút sokszor idealizálták, és a helyi valóságot a klasszikus görög múlt képére formálták, ami a későbbi nyugati Balkán-képhez is hozzájárult.
A katonai fordulópontot az oszmán szultán és Muhammad Ali (Mehmet Ali Paşa) egyiptomi alkirály közötti megállapodás hozta. 1825-ben Muhammad Ali fia, Ibrahim pasa (İbrahim Paşa) modern, francia mintára kiképzett egyiptomi csapatokkal partra szállt a Peloponnészoszon, és módszeresen visszafoglalta a felkelők által ellenőrzött területeket. 1826-ban hosszú ostrom után elesett Meszolongi (Μεσολόγγι), amelynek védői a kitörés során tömegesen haltak meg; az esemény újabb filhellén hullámot indított el Európában. 1827-ben az athéni Akropolisz is oszmán kézre került. A forradalmi Görögország katonailag az összeomlás szélére jutott, de a nagyhatalmi beavatkozás megmentette a politikai célt.
A nagyhatalmak viszonya a görög felkeléshez ellentmondásos volt. A Szent Szövetség, különösen Metternich osztrák kancellár, minden forradalmat a monarchikus rend fenyegetésének tekintett, és elítélte a felkelést. Az Oszmán Birodalom stabilitása a keleti kérdés logikájában fontos volt, de a felkelés elhúzódása, az orosz–török feszültségek, a tengerszorosok és az ortodox keresztények védelme körüli érdekek, valamint a nyugati közvélemény filhellén nyomása fokozatosan a beavatkozás felé terelte a hatalmakat. 1826-ban Nagy-Britannia és Oroszország londoni jegyzőkönyvet írt alá, amely a görög területek autonómiáját szorgalmazta; 1827-ben a londoni szerződéshez Franciaország is csatlakozott, és a három hatalom kötelezte magát a fegyverszünet kikényszerítésére, autonómiát, de oszmán fennhatóság alatt. Az Oszmán Birodalom elutasította a követelést, mire a szövetséges flotta 1827. október 20-án a Peloponnészosz nyugati partjánál, a Navarino-öbölben (Ναυαρίνο, ma Pylos) megsemmisítette az oszmán–egyiptomi flottát. A csata körülményei a nagyhatalmi flották és az oszmán–egyiptomi flotta közötti véletlen összecsapásként indultak, de a szándékos elsüllyesztés ténye a diplomáciai eszkaláció következménye volt. A navarinói csata nem jelentett hivatalos hadüzenetet, de gyakorlatilag megsemmisítette az oszmán tengeri erőt, és lehetővé tette a görög felkelés katonai túlélése.
Az 1828–29-es orosz–török háborúban Oroszország a Balkánon és a Kaukázusban győzelmeket aratott; az orosz hadsereg átkelt a Dunán, elfoglalta a mai Bulgária területének egy részét, és Adrianápolynál (Edirne) fenyegette a fővárost. Az 1829-es drinápolyi békeben a szultán kénytelen volt elfogadni a korábbi jegyzőkönyvek és szerződések feltételeit, köztük a görög autonómia elismerését. A béke nem csupán a görög kérdést rendezte, hanem Szerbia autonómiáját is megerősítette, és a dunai fejedelemségek státuszát is módosította; ezek az összefüggések mutatják, hogy a görög függetlenség a keleti kérdés szélesebb keretében értelmezendő. 1830. február 3-án a három protektor hatalom londoni jegyzőkönyve Görögországot független monarchiává nyilvánította, bár a határok és az államforma végleges rendezése tovább húzódott. A független Görögország határai az Arta–Volosz vonalig terjedtek, magukba foglalva a Peloponnészoszt, Közép-Görögországot és az Égei-szigetek egy részét; Kréta, Thesszália, Epirusz, Macedónia, Trákia és a Jón-szigetek kívül maradtak. A görög nyelvű ortodox lakosság többsége továbbra is az Oszmán Birodalomban élt, ami a későbbi irredenta politika, a Megali Idea („Nagy Eszme”, Μεγάλη Ιδέα) kiindulópontja lett.
A forradalmi kormányzás utolsó szakasza Ioannis Kapodistriashoz kötődik, akit 1827-ben a troizeni nemzetgyűlés kormányzóvá választott. Kapodistrias centralizált államot próbált kiépíteni, reformokat indított a közigazgatás, a hadsereg és az oktatás terén, de autokratikus módszerei és a helyi elitek hatalmának visszaszorítása miatt széles körű ellenállásba ütközött. 1831-ben Naupliában meggyilkolták; a gyilkosság utáni polgárháborús zűrzavar meggyőzte a nagyhatalmakat arról, hogy a görög államot örökletes monarchia formájában, külföldi dinasztia alatt kell stabilizálni. 1832-ben a londoni konferencia bajor Ottó (Όθων) herceget választotta Görögország királyává; a rendezést a konstantinápolyi szerződés is megerősítette. Ottó 1833-ban érkezett meg, és ezzel a független görög királyság nemzetközi jogilag is működni kezdett. A független állam kiépítésének nehézségeit, a Megali Idea politikai következményeit a A görög állam 1830–1912 alfejezet tárgyalja.
A függetlenségi háború forrásanyaga rendkívül gazdag, de egyenetlen. Elsődleges forrásként a felkelés résztvevőinek emlékiratai – például Theodoros Kolokotronis és Makriyannis (Μακρυγιάννης) visszaemlékezései –, a nemzetgyűlések jegyzőkönyvei, alkotmányszövegek, korabeli európai sajtó és filhellén beszámolók állnak rendelkezésre. A diplomáciai források – a londoni jegyzőkönyvek, a londoni szerződés, a drinápolyi béke – pontos képet adnak a nagyhatalmi döntésekről, de a döntések mögötti motivációk súlyozása vitatott. Az oszmán források – szultáni rendeletek, hadinaplók, helyi krónikák – az oszmán hadtörténet kutatásának fejlődésével egyre inkább bevonódnak, de a nyugati történetírásban sokáig háttérbe szorultak.
A legfontosabb bizonytalanságok:
A historiográfiai irányzatok között a 19. századi nemzeti narratíva hősi egységként mutatta be a felkelést; a 20. század második felétől a társadalomtörténet és az oszmanisztika hangsúlyozta a helyi elitek, a paraszti társadalom és a birodalmi kontextus szerepét. A közelmúlt kutatásaiban a nők, a muszlim lakosság és a romák tapasztalatai is nagyobb figyelmet kaptak, bár a források egyenetlensége korlátozza a rekonstrukciót. A görög függetlenségi háború emlékezete a Balkán más részein is hatott: a szerb, bolgár és albán nemzeti mozgalmak számára mintául szolgált, de a görög eset nagyhatalmi beavatkozása a későbbi balkáni függetlenségi törekvéseknél ritka kivétel maradt. Az emlékezetpolitikai utóéletben 1821 a modern görög állam alapító eseményévé vált; a hivatalos emlékezet kiemeli az egyház és a nemzet egységét, de a kortárs történetírás hangsúlyozza a belső konfliktusokat, a helyi közösségek szerepét és a nagyhatalmi függést. A „rejtett iskola” (krifo scholio, κρυφό σχολειό) mítosza, amely szerint az oszmán korban titkos görög iskolák őrizték a nyelvet és a vallást, a 19. század második felében alakult ki, és nem a függetlenségi háború közvetlen forrása.