A kis-ázsiai katasztrófa (Μικρασιατική καταστροφή, Mikrasiatikí katasztrófí) és a lausanne-i békeszerződés (1923) után a görög állam területileg összezsugorodott, társadalmilag viszont gyökeresen átalakult. Az 1920-as évek Görögországa egyszerre volt a menekültek millióinak befogadója, a politikai rendszer folyamatos válságának színtere és a gazdasági modernizáció kísérleti terepe. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan próbálta a görög politikai elit a köztársaság kikiáltásával, a menekültek letelepítésével és gazdasági szerkezetváltással stabilizálni az országot, és milyen folyamatok vezettek Ioannis Metaxász (Ιωάννης Μεταξάς) 1936-os diktatúrájához. A két háború közötti időszak nem egyszerűen a demokrácia és a diktatúra váltakozása: a menekültkérdés, a földreform, az adósságválság és a nagyhatalmi függés együtt alakították ki azt a politikai teret, amelyben a parlamentáris rendszer megrendült, és a király, a hadsereg és a jobboldali elitek elfogadták a nyílt autoriter fordulatot.
Az első világháborút lezáró békeszerződések és a görög–török háború (1919–1922) után Görögországban nem maradt többé a korábbi politikai konszenzusnak még a látszata sem. A „Nagy Eszme” (Μεγάλη Ιδέα, Megáli Idéa) – vagyis a görögök lakta területek egy államban való egyesítésének irányzata – vereséget szenvedett, és a hadseregben, a menekültek körében, valamint a monarchiaellenes politikai erőkben egyaránt bűnbakot kerestek. Az 1922-es katonai puccs nyomán létrejött forradalmi bizottság bíróság elé állította a háború vereségéért felelősnek tartott politikusokat és katonatiszteket; az úgynevezett „hatok pere” (Δίκη των Έξι, Díki ton Éxi) 1922 novemberében hat halálos ítélettel végződött. A per dokumentált esemény, de megítélése máig vitatott: a kortárs monarchisták és több későbbi történész politikai leszámolásnak, a republikánusok és a menekült közösségek jelentős része viszont a felelősségre vonás szükséges aktusának tekintette.
A monarchia kérdése éveken át megosztotta a görög politikai életet. I. Konstantin király (Κωνσταντίνος Α΄) 1917-es trónfosztása és 1920-as visszatérése, majd 1922-es ismételt lemondása után fia, II. György (Γεώργιος Β΄) került a trónra, de pozíciója rendkívül gyenge volt. Az 1923-as választásokon a Venizelosz-párti liberálisok győztek, és a hadsereg egy része nyomást gyakorolt a királyra. II. György 1923 decemberében elhagyta az országot, anélkül azonban, hogy hivatalosan lemondott volna. A parlament 1924. március 25-én kikiáltotta a köztársaságot, majd egy – a monarchista erők által vitatott tisztaságú – népszavazás 1924. április 13-án megerősítette az államformaváltást. Az 1924-es köztársaság (Ελληνική Δημοκρατία, Ellinikí Dimokratía) tehát nem egy szerves demokratikus átmenet eredménye volt, hanem a háborús vereség, a menekültnyomás és a katonai beavatkozás körülményei között született, ezért legitimitása a kezdetektől fogva törékeny maradt.
A köztársasági időszakot állandó politikai instabilitás jellemezte. 1924 és 1935 között Görögországban több tucat kormány váltotta egymást, gyakoriak voltak a katonai puccsok vagy puccskísérletek, és a parlamentben a liberálisok, a monarchisták, a kis pártok és a hadsereghez kötődő csoportok közötti szövetségek gyorsan változtak. A politikai rendszer nem vált sem teljesen parlamentárissá, sem nyíltan katonai diktatúrává: a választásokat megtartották, a sajtó viszonylag szabadon működött, de a hadsereg rendszeresen beavatkozott a politikába. Az 1920-as évek közepén Elefthériosz Venizelosz (Ελευθέριος Βενιζέλος) visszatért a politikai életbe, de a liberális tábor is megosztott volt. A menekült szavazók jelentős része a köztársaságpárti liberálisokat támogatta, míg a „régi Görögország” vidéki, konzervatív és monarchista szavazói a királyság visszaállítását kívánták. Ez a törésvonal nem egyszerűen ideológiai volt, hanem társadalmi és regionális is: a menekültek által lakott városi negyedek és az újonnan felépült falvak a köztársasági oldalra, a hagyományos északi és peloponnészoszi területek egy része a monarchista oldalra szavazott.
A lausanne-i békeszerződéshez kapcsolódó, 1923-ban aláírt görög–török lakosságcsere-egyezmény (Σύμβαση ανταλλαγής πληθυσμών, Szímvaszi andalajísz plithiszmón) a modern Európa egyik legnagyobb kényszerű népmozgását indította el. A szerződés értelmében a Törökországban élő görög ortodox keresztényeknek el kellett hagyniuk otthonaikat, és Görögországba kellett települniük, míg a Görögországban élő muszlimoknak Törökországba kellett költözniük. A lakosságcsere vallási kritériumon alapult, nem nyelvi vagy etnikai önbesoroláson: így kerültek Görögországba olyan török anyanyelvű ortodox közösségek is, amelyek magukat görögnek vallották, de olyan görög anyanyelvű muszlimok is Törökországba, akiknek az identitása ettől eltérő volt. A lakosságcsere dokumentált tény, de a résztvevők pontos számát ma is becslések alapján adják meg. A leggyakrabban idézett adatok szerint mintegy 1,2–1,5 millió görög ortodox menekült érkezett Görögországba 1922–1924 között, míg körülbelül 400 000–500 000 muszlim hagyta el az országot. A menekültek egy része már a kis-ázsiai háború alatt, 1922 előtt elmenekült, más részük a szerződés végrehajtása során, hajókon és vasúton érkezett.
A menekültek integrációja minden korábbi társadalmi és gazdasági kihívást felülmúlt. Görögország lakossága 1920-ban körülbelül 5 millió fő volt; egyes becslések szerint a menekülthullám a lakosság közel egynegyedét tette ki. A befogadás nem egyszeri esemény, hanem évtizedes folyamat volt. Az állam és a Nemzetek Szövetsége által támogatott Menekültügyi Bizottság (Επιτροπή Αποκατάστασης Προσφύγων, Epitropí Apokatásztaszisz Proszfígon) hatalmas földterületeket osztott ki, főként az újonnan megszerzett északi területeken (Macedónia, Trákia), de Attikában, Krétán és más régiókban is. A földreform egyik következménye az volt, hogy a korábban nagybirtokos, muszlim földtulajdonosok távozásával a földtulajdon szerkezete jelentősen átalakult: a menekült családok kis- és középparaszti birtokokat kaptak, ami a vidéki Görögország társadalmi szerkezetét alapvetően módosította. A földosztás azonban nem volt zökkenőmentes: a helyi lakosság egy része ellenségesen fogadta a jövevényeket, a kiutalt földek minősége gyakran rossz volt, és a menekültek évekig sátortáborokban, barakkokban vagy ideiglenes szállásokon éltek.
A menekültek letelepítése tartós demográfiai, kulturális és politikai változásokat hozott. A nagyvárosok – elsősorban Athén, Pireusz és Szaloniki – körül hatalmas menekültnegyedek épültek, amelyek a későbbi városi munkásosztály magját alkották. Szaloniki (Θεσσαλονίκη, Theszaloníki) esete különösen figyelemre méltó: a város 1912 előtt többségében zsidó lakosságú volt, de a menekülthullám és a későbbi német megszállás alatti holokauszt következtében a zsidó közösség aránya drámaian lecsökkent, míg a görög ortodox menekültek lettek a város legnagyobb csoportja. A menekültek magukkal hozták a kis-ázsiai görög kultúra, zene, konyha és nyelvjárás sokféleségét; egyes közösségek – például a pontuszi görögök (Πόντιοι, Póndii) és a kappadókiai görögök – saját nyelvjárást és hagyományokat őriztek. A lakosságcsere egyszersmind homogenizálta a görög állam lakosságát: a muszlim kisebbség – a nyugat-trákiai muszlimok kivételével, akiket a szerződés kivett a cseréből – szinte teljesen eltűnt, és Görögország etnikailag és vallásilag sokkal egységesebbé vált, mint a megelőző évszázadokban. Ez a homogenitás azonban a „görög” definícióját is leszűkítette: a menekültek egy része török anyanyelvű volt, de ortodox vallása miatt hivatalosan görögnek számított, ami hosszú távon a nemzeti identitás és a nyelv közötti feszültségek forrása lett.
A menekültkérdés társadalmi következményei közé tartozott a radikális politikai mozgalmak megerősödése. A menekültnegyedekben a szegénység, a munkanélküliség és a lakáshiány táptalajt adott a kommunista mozgalomnak, bár a Görög Kommunista Párt (Κομμουνιστικό Κόμμα Ελλάδας, Kommunisztikó Kómma Elládasz, KKE) a húszas években még kicsi és megosztott volt. A menekültek egy része a liberális Venizelosz-pártot támogatta, mert a köztársasági rendszert és a földreformot a saját felemelkedése zálogának tekintette. Ugyanakkor a „régi görögök” és a menekültek közötti társadalmi feszültségek időnként összecsapásokban is kifejeződtek, és a monarchista, konzervatív sajtó előszeretettel állította be a menekülteket idegen, nemzetellenes elemekként. Ez a megosztottság a két világháború közötti görög politika egyik legmélyebb strukturális törésvonala volt, és később a polgárháborús szembenállásban is visszaköszönt.
A két világháború közötti görög gazdaság szerkezete alapvetően agrár jellegű maradt, de a menekültáradat és a területi változások jelentős nyomást gyakoroltak rá. Az 1920-as évek elején az államkincstár kiürült, a drachma (δραχμή, drachmí) értéke zuhant, és a külföldi hitelek törlesztése egyre nagyobb terhet jelentett. A menekültek letelepítése hatalmas állami kiadásokat igényelt, amelyeket részben nemzetközi kölcsönökből – elsősorban a Nemzetek Szövetsége égisze alatt felvett menekültügyi kölcsönökből – finanszíroztak. A görög kormányok az 1920-as évek második felében többször is kénytelenek voltak a drachma leértékeléséhez folyamodni, ami növelte az inflációt, de segítette az exportot. A gazdaságpolitika ingadozott a protekcionizmus és a szabadkereskedelem, illetve az állami beavatkozás és a piaci liberalizmus között; a döntéseket gyakran nem szakmai, hanem politikai és külföldi nyomásgyakorlási szempontok határozták meg.
A mezőgazdaságban a földreform következtében a kisparaszti birtokok váltak uralkodóvá. A menekültek által termelt dohány, mazsola, olívaolaj és bor exportja növekedett, de a világpiaci árak ingadozása kiszolgáltatottá tette a termelőket. Az 1929-es nagy gazdasági világválság Görögországot súlyosan érintette: a mezőgazdasági termékek ára zuhant, a kivitel visszaesett, a külföldi hitelek leálltak, és a munkanélküliség a városokban és a vidéki idénymunkások körében egyaránt emelkedett. Az állam 1932-ben felfüggesztette a külföldi adósságszolgálatot, ami de facto államcsődnek minősült, bár a kormány hivatalosan nem jelentett csődöt. Az adósságválság tovább mélyítette a politikai feszültségeket, mert a hitelező országok – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – nyomást gyakoroltak a görög kormányra, míg a hazai közvélemény egy része a „nemzeti függetlenség” védelmét követelte. A drachma 1932-es leértékelése után az export valamelyest fellendült, de a szociális helyzet tovább romlott: a munkások sztrájkokkal, a parasztok pedig adó- és adósságmoratóriumot követelő mozgalmakkal válaszoltak.
Az iparosodás a két háború között csak lassan haladt. A legfontosabb iparágak a textil-, élelmiszer- és dohányipar, valamint a hajózás voltak. A menekült vállalkozók egy része tőkét és szaktudást hozott magával, és hozzájárult a könnyűipar fejlődéséhez, de a tőkehiány, a szűk belső piac és a politikai bizonytalanság korlátozta a növekedést. A gazdasági adatok bizonytalanok: a statisztikai hivatalok módszerei kezdetlegesek voltak, a munkanélküliségi és jövedelmi mutatók becsléseken alapulnak, és a szürkegazdaság – különösen a mezőgazdasági önellátás és a családi vállalkozások – jelentős része kívül esett a hivatalos nyilvántartáson. A történészek egyetértenek abban, hogy a világválság a görög gazdaságot mélyen megrázta, de a válság pontos társadalmi hatásairól – például a szegénység mértékéről vagy a tönkrement parasztok számáról – eltérő becslések léteznek.
Az 1930-as évek közepére a politikai rendszer válsága elmélyült. A monarchia kérdése továbbra is megosztotta a társadalmat: az 1935-ös népszavazás – amelyet a monarchista erők ellenőriztek, és amelynek tisztaságát a republikánusok vitatták – a királyság visszaállítása mellett döntött. II. György király visszatért, de a helyzet továbbra is feszült volt. A kommunista párt, bár parlamenti képviselete csekély volt, a szakszervezetekben és a menekültnegyedekben egyre aktívabban szervezkedett. A jobboldali és katonai körök a kommunizmus terjedésétől tartottak, és a parlamentáris rendszert alkalmatlannak tartották a „rend” fenntartására. A munkásmozgalom 1936 tavaszán több nagy sztrájkot szervezett, köztük a thesszaloniki dohánymunkások megmozdulásait, amelyeket a rendőrség és a hadsereg erőszakkal vert le.
Ebben a légkörben nevezte ki a király 1936. április 13-án Ioannis Metaxászt miniszterelnökké. Metaxász egykori katonatiszt, aki az 1920-as években szélsőjobboldali, monarchista mozgalmat vezetett, és a parlamentben alig rendelkezett támogatással. A parlament felhatalmazást adott a kormánynak a közrend védelmére, de 1936. augusztus 4-én Metaxász a király hallgatólagos jóváhagyásával felfüggesztette a parlamentet, betiltotta a politikai pártokat, és diktatúrát vezetett be. A rezsimet hivatalosan „augusztus 4-i rezsimnek” (Καθεστώς της 4ης Αυγούστου, Kathesztósz tisz 4isz Avgúsztu) nevezték, és Metaxász a „harmadik görög civilizáció” (Τρίτος Ελληνικός Πολιτισμός, Trítosz Ellinikósz Politizmósz) megteremtését hirdette. A diktatúra nem volt fasiszta abban az értelemben, hogy nem épített ki tömegpártot, nem alkalmazott szisztematikus faji törvényeket, és nem törekedett agresszív területi expanzióra; ugyanakkor átvette a fasiszta mozgalmak külsőségeit: egyenruhás ifjúsági szervezetet (Εθνική Οργάνωση Νεολαίας, Ethnikí Orgánoszí Neoléasz), állami propagandát, cenzúrát és a politikai ellenfelek üldözését. A rezsim ideológiája a monarchia, az ortodox egyház és a nemzeti hagyományok köré épült, és a kommunistákat, a szakszervezeti aktivistákat, a republikánusokat és a liberális értelmiségieket tekintette fő ellenségnek.
A Metaxasz-diktatúra hivatalos ideológiája erősen hangsúlyozta a rendet, a fegyelmet és a nemzeti egységet. A rezsim bevezette a kötelező ifjúsági szervezetet, ünnepségeket és felvonulásokat szervezett, és igyekezett a görög történelmet – különösen az ókori Spártát és a bizánci birodalmat – a maga képére formálni. A cenzúra kiterjedt a sajtóra, az irodalomra és a színházra; több ezer politikai foglyot tartottak fogva, és a kommunista pártot illegalitásba kényszerítették. A rezsim azonban nem tudott teljes társadalmi támogatást kiépíteni: a parasztok és a munkások nagy része közömbös maradt, a hagyományos politikai elitek egy része pedig opportunista módon alkalmazkodott. A diktatúra megítélése a mai napig vita tárgya: egyes történészek hangsúlyozzák, hogy Metaxász 1940-ben, az olasz ultimátum elutasításával (Όχι, „Óchi”, azaz „Nem”) hozzájárult a nemzeti ellenállás megszervezéséhez, míg mások rámutatnak, hogy a rezsim autoriter jellege és a politikai szabadságjogok felszámolása nem menthető fel a háborús hősiességre való hivatkozással. Az 1940. október 28-i „Nem napja” (Επέτειος του Όχι, Epétiosz tu Óchi) a görög nemzeti emlékezetben máig fontos ünnep, de ez az emlékezet gyakran elválasztja Metaxász szerepét a diktatúra elnyomó gyakorlatától.
A két háború közötti görög külpolitikát a területi revíziós törekvések, a nagyhatalmi függés és a balkáni szövetségi rendszerek határozták meg. A kis-ázsiai vereség után Görögország lemondott a korábbi expanzionista célokról, és arra törekedett, hogy megőrizze a lausanne-i rendezés által kijelölt határokat. A görög–török kapcsolatok az 1930-as években normalizálódtak: Elefthériosz Venizelosz és a török vezetés kölcsönös látogatásokat tett, és 1930-ban barátsági szerződést írtak alá. Ez a közeledés részben a közös bolgár revíziós törekvésekkel szembeni összefogásból fakadt, mivel Bulgária továbbra is igényt tartott a Nyugat-Trákiára és a macedóniai területekre.
Görögország 1934-ben csatlakozott a Balkán-antanthoz (Βαλκανικό Σύμφωνο, Valkanikó Szímfono), amelyet Görögország, Jugoszlávia, Románia és Törökország hozott létre a bolgár revíziós törekvések ellensúlyozására. A szerződés azonban nem bizonyult hatékony védelmi szövetségnek: a tagállamok közötti érdekellentétek, a nagyhatalmak befolyása és a bolgár katonai semlegesség miatt a Balkán-antant nem tudta megakadályozni a térség későbbi destabilizálódását. Az 1930-as évek második felében a náci Németország gazdasági és politikai befolyása nőtt Görögországban is: a német–görög kereskedelmi kapcsolatok bővültek, és a Metaxasz-rezsim igyekezett kihasználni a nagyhatalmak közötti versenyt, hogy hitelekhez és politikai támogatáshoz jusson. Ugyanakkor Görögország továbbra is függött Nagy-Britanniától, és az 1939-es brit–görög garanciaszerződés a nyugati szövetségi rendszerhez kötötte az országot.
A második világháború kitörése, 1939 szeptembere után Görögország hivatalosan semleges maradt, de a Metaxasz-rezsim egyre inkább kényszerhelyzetbe került. Az olasz agresszió fenyegetése, a német nyomás és a brit támogatás közötti egyensúlyozás nem tartott sokáig: 1940. október 28-án az olasz kormány ultimátumot intézett Görögországhoz, amelyet Metaxász elutasított, és ezzel az ország belépett a háborúba. A görög–olasz háború kezdeti görög sikerei – az albán fronton – a Metaxasz-rezsim presztízsét rövid távon megnövelték, de a diktatúra 1941 januárjában Metaxász halálával, majd a német invázióval összeomlott. A két háború közötti görög állam öröksége így kettős: egyfelől a menekültek integrációja, a földreform és a politikai modernizáció kísérlete, másfelől a mély társadalmi megosztottság, az adósságválság és az autoriter fordulat, amelyek a megszállás és a polgárháború tragikus időszakát előkészítették.
A két háború közötti görög történelemről viszonylag bőséges elsődleges forrás áll rendelkezésre: parlamenti jegyzőkönyvek, kormányrendeletek, nemzetközi szerződések, népszámlálási adatok, menekültügyi jelentések, újságcikkek, naplók és visszaemlékezések. A menekültek számára vonatkozó adatok azonban becsléseken alapulnak: a lakosságcsere hivatalos statisztikái eltérő módszerekkel készültek, és a háború alatti, nem regisztrált menekülthullámot nehéz pontosan számszerűsíteni. A gazdasági mutatók – infláció, munkanélküliség, jövedelmek – megbízhatósága korlátozott, mert a statisztikai hivatalok kapacitása gyenge volt, és a szürkegazdaság nagy része kívül esett a nyilvántartáson.
A politikatörténeti értelmezések közül a leginkább vitatott kérdések a következők: az 1924-es köztársaság legitimitása, a katonai puccsok szerepe, a lakosságcsere „önkéntes” vagy kényszerű jellege, és mindenekelőtt a Metaxasz-rezsim természete. Egyes történészek a diktatúrát a fasizmus görög változatának tekintik, mások hangsúlyozzák, hogy a rezsim nem rendelkezett tömegpárttal, faji ideológiával vagy területi revíziós programmal, ezért inkább konzervatív autoriter rendszerként írható le. A menekültkérdés emlékezete szintén megosztott: a görög nemzeti narratíva gyakran a „befogadás” és a „nemzeti újraegyesítés” sikertörténeteként ábrázolja, miközben a menekültek és leszármazottaik emlékezetében a veszteség, az otthontalanság és a társadalmi kirekesztés tapasztalata is jelen van. A lausanne-i lakosságcsere mai értékelése a nemzetközi jogi és emberi jogi szakirodalomban gyakran az etnikai tisztogatás korai példájaként szerepel, ugyanakkor a korszak nemzetközi jogi keretei között a lakosságcsere elfogadott megoldásnak számított. Ezt az ellentmondást a történészeknek és a diákoknak egyaránt figyelembe kell venniük.