A szarajevói merénylet 1914. június 28-án nem légüres térben történt: a Balkán-háborúk utáni feszült nemzetközi légkör, a délszláv egységtörekvések és a nagyhatalmi szövetségi rendszerek egyaránt szerepet játszottak abban, hogy a trónörökös elleni merényletből világháború lett. Az esemény a balkáni front megnyílásához vezetett, de a front megnyílása nem csupán a nagyhatalmi döntéshozók akaratát tükrözte: a szerb hadsereg ellenállása, a boszniai társadalom megosztottsága és a helyi nemzeti mozgalmak dinamikája is meghatározó volt. Ez az alfejezet a merényletet, a júliusi válságot és az 1914-es szerbiai hadjáratot tárgyalja, különválasztva a dokumentált tényeket a tudományos vitáktól.
A menet útvonalán több merénylő helyezkedett el, akiket a Mlada Bosna (bosnyák/szerbhorvátul Mlada Bosna, magyarul Ifjú Bosznia) elnevezésű, heterogén összetételű ifjúsági mozgalom aktivistái toboroztak. Az első támadást Nedeljko Čabrinović hajtotta végre, aki bombát dobott a trónörökös kocsijára, de a bomba lepattant, és a mögöttes járműben megsebesített több kísérőt. A merényletkísérlet után Ferenc Ferdinánd a városházára ment, majd úgy döntött, hogy meglátogatja a kórházban fekvő sebesülteket. Az útvonal hirtelen megváltozott, de a kísérő sofőr rosszul kanyarodott, és a jármű a Latin-hídnál (bosnyák/szerbhorvátul Latinska ćuprija) megállt. Ekkor Gavrilo Princip, a csoport egyik tagja, pisztolyával rálőtt a párra: Ferenc Ferdinánd és Zsófia röviddel ezután meghalt. A merénylet szinte azonnal hatalmas diplomáciai válságot indított el.
A merénylet hátterében a boszniai társadalom megosztottsága állt. Bosznia-Hercegovina 1878-tól osztrák-magyar megszállás alatt, 1908-tól pedig annexióval a monarchia részévé vált, ami a szerb nemzeti mozgalomban mély sérelmet keltett. A Balkán-háborúk (1912–1913) nyomán Szerbia megerősödött, és a délszláv egység radikális hívei számára – mind a Szerb Királyságban, mind a monarchia délszláv területein – a boszniai szerbek felszabadítása egyre inkább reális politikai célként fogalmazódott meg. A Mlada Bosna tagjai azonban nem csupán szerb nacionalisták voltak: a mozgalomban boszniai szerbek, horvátok és muszlimok is részt vettek, és ideológiájuk a délszláv egységen kívül a társadalmi forradalom, a monarchiaellenesség és a nemzeti emancipáció különböző irányzatait kombinálta. Ez a heterogenitás fontos, mert a merényletet nem lehet kizárólag „szerb nemzeti” akcióként értelmezni, még ha a résztvevők többsége szerb nemzetiségűnek vallotta is magát.
A merénylet hátterének megítélése a mai napig a történetírás egyik legvitatottabb kérdése. A vizsgálati anyagok szerint a merénylőket Danilo Ilić toborozta és koordinálta, aki kapcsolatban állt a Fekete Kéz (szerbül Crna Ruka, hivatalos nevén Ujedinjenje ili Smrt, azaz Egyesülés vagy Halál) nevű titkos szerb tiszti szervezettel. A Fekete Kéz vezetője Dragutin Dimitrijević, ismertebb nevén Apis volt, aki a szerb katonai hírszerzés befolyásos alakjaként korábban kulcsszerepet játszott a Balkán-háborúkat megelőző hatalmi játszmákban. A merénylők kiképzést kaptak, és fegyvereket szereztek a szerb katonai szervezetektől, de a pontos kapcsolati láncolat – különösen arra vonatkozóan, hogy a szerb kormány tudott-e a merénylet tervéről – vitatott.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy a merénylet résztvevői Szerbián keresztül jutottak Boszniába, és hogy a szerb hatóságok egyes tisztviselői segítették az átjutást. Az is dokumentált, hogy a szerb kormányzat bizonyos szintű figyelmeztetést kapott a merénylet tervéről, de ennek pontos tartalma és az, hogy a kormányfő, Nikola Pašić milyen intézkedéseket tett, a források ellentmondásossága miatt nem egyértelmű. A modern történetírás konszenzusa szerint a merényletet nem a szerb állam hivatalos politikájaként kell értelmezni, hanem a szerb katonai elit egy részének és a boszniai ifjúsági mozgalom együttműködéséből fakadó, irreguláris akcióként. Ugyanakkor az osztrák-magyar hatóságok számára a szerb kormány felelőssége bizonyítottnak tűnt, és ezt az értelmezést a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközeként használták.
A merénylet utáni büntetőeljárásban a boszniai szerb közösség tagjait szélesebb körben is retorziók érték. Szarajevóban szerbellenes tüntetések törtek ki, szerb tulajdonú üzleteket és iskolákat rongáltak meg, és több boszniai szerb cigányt, valamint ortodox pópát bántalmaztak. Ez a szerbellenes erőszakhullám az osztrák-magyar hatóságok passzív vagy aktív támogatásával zajlott, és a háború kirobbanása után még súlyosabbá vált. A merénylet tehát nemcsak a nagyhatalmi diplomáciai válságot indította el, hanem a helyi társadalom etnikai-vallási feszültségeit is felszínre hozta.
A szarajevói merényletet követő válság a nagyhatalmi szövetségi rendszer logikája szerint eszkalálódott. A 20. század elején a Balkán két szövetségi blokk ütközőzónájává vált. Az antant (francia entente, angol Entente) hatalmak – mindenekelőtt Franciaország, Oroszország és Nagy-Britannia – közül Oroszország külpolitikája különösen érzékeny volt a balkáni kérdésekre: a cári birodalom a délszláv népek védelmezőjeként, a pánszláv eszme híveként és a Fekete-tengeri szorosok ellenőrzésének stratégiai érdekében lépett fel. Szerbia, amely a Balkán-háborúk után területileg és katonailag megerősödött, Oroszország legfontosabb balkáni szövetségese volt, de Moszkva nem feltétlenül támogatta a szerb expanzió minden irányát.
A központi hatalmak (németül Mittelmächte) – elsősorban Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – a Balkánt saját befolyási övezetüknek tekintették. A Monarchia számára a délszláv kérdés létkérdés volt: a boszniai annexió után a szerb állam megerősödése közvetlen fenyegetést jelentett a soknemzetiségű birodalom stabilitására. Németország, amely a Monarchia legfőbb szövetségese volt, stratégiai okokból támogatta Bécset, különösen mert a német politikai elit attól tartott, hogy Oroszország és Franciaország bekeríti a birodalmat. A szövetségi rendszer merevsége – amelyet a korszak diplomatái „vasként” jellemeztek – csökkentette a válságkezelés rugalmasságát.
A Balkán-háborúk után a helyi hatalmi viszonyok is átalakultak. Szerbia területét és hadseregét megnövelte, de a Macedónia feletti uralma miatt feszült viszonyba került Bulgáriával, amely revánsra készült. Görögország és Románia is új területi követelésekkel lépett fel. Az Oszmán Birodalom, amely a Balkán-háborúkban elvesztette európai területeinek nagy részét, a háború kirobbanásakor még nem döntött a csatlakozásról, de a német befolyás erősödött az oszmán hadseregben és politikában. A régió tehát nem egyszerűen a nagyhatalmi rivalizálás passzív terepe volt, hanem a helyi államok és mozgalmak aktív szereplőkként alakították a válságot.
A merénylet után Bécsben a háborús párt erősödött meg. Leopold Berchtold külügyminiszter és Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök a Szerbia elleni határozott fellépést szorgalmazta, míg a magyar miniszterelnök, Tisza István kezdetben óvatosabb volt, mert attól tartott, hogy a délszláv területek annektálása felborítaná a monarchia etnikai egyensúlyát. A német kormány, élén Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárral, 1914. július 5–6-án biztosította Bécset arról, hogy számíthat Németország támogatására, akár egy Szerbiával szembeni háború esetén is. Ezt a támogatási ígéretet szokás „biankó csekk” (német Blankovollmacht) kifejezéssel jelölni, bár a pontos tartalom és a német döntéshozatali folyamat belső vitái a történetírásban továbbra is vitatottak.
július 23-án az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot adott át Szerbiának, amelyben tíz pontot fogalmazott meg. Az ultimátum követelte többek között a Monarchia-ellenes propaganda betiltását, a merényletben érintett tisztek és politikusok eltávolítását, és ami a legsúlyosabb pont volt, osztrák-magyar rendőri szervek beavatkozását a szerbiai nyomozásban. A szerb kormány – miután Oroszországtól támogatási ígéretet kapott – a 48 órás határidő alatt válaszolt, és a pontok többségét elfogadta, de az osztrák rendőri beavatkozást elutasította. A szerb válasz az európai diplomáciai körök egy részében meglepetést keltett engedékenységével, de Bécs számára ez nem volt elegendő.
július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ez a lépés indította el a nagyhatalmi láncreakciót: Oroszország részleges, majd általános mozgósítást rendelt el, Németország augusztus 1-én hadat üzent Oroszországnak, augusztus 3-án Franciaországnak, és miután a német csapatok augusztus 4-én megtámadták Belgiumot, Nagy-Britannia is belépett a háborúba. A Balkánon az osztrák-magyar hadüzenet már augusztusban nyitotta meg a közvetlen katonai konfliktust, de a világháborús keretek miatt a balkáni front hamarosan összekapcsolódott a keleti és a nyugati frontokkal.
A júliusi válság megítélését a történetírás hosszú időn át a „háborús felelősség” kérdése körül forogta. A versailles-i békeszerződés 231. cikke a háború kitöréséért a Német Birodalmat és szövetségeseit tette felelőssé, de ez a megállapítás politikai és jogi jellegű volt, nem történeti elemzés eredménye. A modern szakirodalom konszenzusa szerint a háború kirobbanása nem egyetlen ország döntésén múlott, hanem a szövetségi rendszerek, a katonai tervezés belső kényszerei, a diplomáciai hibák és a balkáni feszültségek együttes következménye volt. Ugyanakkor a pontos súlyok megítélésében továbbra is éles viták folynak.
A Balkán-háborúk lezárása után a Szerb Királyság katonailag kimerült, de hadserege tapasztalt és motivált volt. Az ország területe a Balkán-háborúkban mintegy 80%-kal nőtt, de a megszerzett területek – különösen Macedónia – etnikai és adminisztratív integrációja még alig kezdődött el. A szerb hadsereg a háború kitörésekor körülbelül 400-450 ezer főt tudott mozgósítani, de a felszerelés, a lőszerkészlet és a tüzérség elégtelen volt, és a hadsereg a Balkán-háborúk utáni kimerültségtől szenvedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege viszont nagyságrendileg nagyobb erőt képviselt, de a szerb frontot a keleti front mellett kellett fenntartania, és a helyi viszonyok – a hegyvidéki terep, a rossz utak, a járványok – jelentős akadályt jelentettek.
A szerb katonai doktrína a védekezésre és a döntő csaták elkerülésére épült, legalábbis a háború első szakaszában. A szerb hadsereg főparancsnoka Radomir Putnik tábornagy volt, aki a Balkán-háborúkban szerzett tapasztalatait a frontok egyensúlyának fenntartására használta. A főváros, Belgrád közvetlenül a határ mentén feküdt, ami a város védelmét különösen nehézzé tette. Az osztrák-magyar erők, amelyeket Oskar Potiorek tábornagy irányított, három irányból támadtak: a Duna mentén Belgrád felé, a Száva mentén, és a Drina folyónál. A támadás 1914. augusztus 12-én indult meg.
A front megnyílásának első szakasza az osztrák-magyar erők számára kezdeti sikereket hozott, de a szerb hadsereg a Cer-hegyi csatában (szerbül Cerska bitka, 1914. augusztus 16–19.) meghátrálásra kényszerítette az ellenséget. Ez a győzelem volt az antant első jelentős katonai sikere a háborúban, és nagy morális jelentőséggel bírt. A csata során mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, a szerb hadsereg pedig a győzelem ellenére súlyos lőszer- és felszereléshiánnyal küzdött.
A második osztrák-magyar offenzíva 1914 őszén indult, és ezúttal a szerb hadsereg nehéz helyzetbe került. Az osztrák-magyar erők novemberben mélyen benyomultak Szerbia területére, december 2-án pedig elfoglalták Belgrádot. A szerb hadsereg azonban a Kolubara-csatában (szerbül Kolubarska bitka, 1914. november–december) ellentámadást indított, és december 15-ig visszafoglalta a fővárost, és ismét kiszorította az osztrák-magyar erőket Szerbia területéről. A Kolubara-csata az első világháború egyik legnagyobb fordulata volt a balkáni fronton, de a győzelem horribilis áldozathozatalt követelt. A szerb hadsereg veszteségei az 1914-es hadjárat során a halottak, sebesültek, fogságba esettek és betegek együttes számában 130-150 ezer főre becsülhetők, míg az osztrák-magyar veszteségek hasonló nagyságrendűek voltak, bár a pontos számok a forrásoktól függően eltérnek. A becslések bizonytalansága miatt a szakirodalomban gyakran intervallumokat adnak meg.
A szerbiai front 1914 végére patthelyzetbe került, de a balkáni hadszíntér már nem korlátozódott a Monarchia és Szerbia közötti háborúra. Az Oszmán Birodalom – amely 1914. augusztus 2-án titkos szerződést kötött Németországgal – 1914. október 29-én a német haditengerészeti erők támadásával belépett a központi hatalmak oldalán. A támadást a német Goeben és Breslau csatahajók hajtották végre, amelyek a háború kitörésekor a Földközi-tengeren tartózkodtak, és az oszmán haditengerészet kötelékébe álltak. Az oszmán belépés a balkáni frontot a kaukázusi és a mezopotámiai hadszíntérrel kötötte össze, és megnyitotta a Dardanellák és a szorosok kérdését, ami az antant számára stratégiai célpontot jelentett. Az 1915-ös gallipoli (Dardanellák) hadművelet már ehhez a kiszélesedett frontvonalhoz tartozik, és részletes tárgyalása a következő alfejezetre marad.
Bulgária belépése 1915. októberben történt, amikor a bolgár kormány a központi hatalmak oldalán hadat üzent Szerbiának. Ez a lépés a szerbiai front összeomlásához vezetett 1915 végén, de ez már az 1914-es kitörés közvetlen eseményein túlmutat. Az 1914-es év balkáni katonai eseményei azonban megmutatták, hogy a régió nem pusztán a nagyhatalmi háború egyik mellékhadszíntere, hanem a háború kirobbanásának gyújtópontja, és a helyi államok lépései döntően befolyásolják a világháború menetét.
A szerbiai front megnyílása nem csupán a hadseregek összecsapását jelentette, hanem a civil lakosság tömeges szenvedését is. A frontvonalak mentén fekvő falvak elpusztultak, a lakosság egy része menekülni kényszerült, és az élelmiszerhiány valamint a hadseregek rekvirálásai tömeges nélkülözést okoztak. A harcok során mindkét fél katonái atrocitásokat követtek el a civil lakosság ellen, de az osztrák-magyar hadsereg megtorló akciói Szerbiában – amelyek a szerb partizán- és civilellenességet a háború kezdetétől kísérték – különösen súlyosak voltak. A dokumentált visszaélések közé tartozik falvak felgyújtása, civilek kivégzése és a gyanúsítottak tömeges internálása. A pontos civil áldozatszámok az 1914-es hadjáratra vonatkozóan rendkívül bizonytalanok, mivel a korabeli statisztikák hiányosak, és a források jelentős része propaganda célokat szolgált.
A civilek szenvedését tovább súlyosbították a járványok. 1914 végén és 1915 elején tífuszjárvány tört ki, amely a szerb hadsereg és a lakosság sorait egyaránt tizedelte. A járvány következtében a becslések szerint több tízezer ember halt meg, de a pontos számok vitatottak. A járványok terjedését a rossz higiénés körülmények, a menekültáradat és a kimerült egészségügyi rendszer együttesen okozta. A járványok emberi következményei a háború eddigi katonai veszteségeihez hasonló nagyságrendűek voltak, és a balkáni front emberi költségeit a kortársak számára is láthatóvá tették.
A boszniai és horvát területeken a háború kezdete eltérő módon érintette a lakosságot. A Monarchia délszláv tartományaiban a hadüzenet után fokozódott a szerb lakossággal szembeni elnyomás, internálások és gyűjtőtáborok felállítása kezdődött. Ugyanakkor a horvát és szlovén politikai elitek nagy része kezdetben kitartott a monarchia mellett, remélve, hogy a háború utáni rendezés keretében délszláv autonómiát vagy föderalizációt érhet el. A délszláv egységgondolat hívei közül sokan azonban emigrációba vonultak, és később megalakították a Jugoszláv Bizottságot, amely a délszláv állam létrehozását szorgalmazta. Ez a folyamat azonban már a háború éveiben bontakozott ki, és részletes tárgyalása a későbbi fejezetekhez tartozik.
A nők szerepe a háború első hónapjaiban a balkáni fronton is átalakult. A fronton harcoló férfiak helyett a nők a mezőgazdasági munkában, a családok ellátásában és a sebesültellátásban vettek részt, és a hátországban a háborús gazdaság fenntartásában is szerepet játszottak. A nők tapasztalatait a korabeli források kevéssé dokumentálták, és a modern történetírás csak az utóbbi évtizedekben kezdte ezeket a hangokat beemelni. A balkáni front emberi költségei tehát nem csupán a harcoló katonák veszteségeiben mérhetők, hanem a hátország társadalmi átalakulásában is.
A szarajevói merénylet és a júliusi válság kutatása rendkívül gazdag, de egyben erősen polarizált forrásbázisra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a merénylet büntetőeljárásának jegyzőkönyvei, az osztrák-magyar hatóságok vizsgálati anyagai, a résztvevők későbbi emlékiratai, a diplomáciai iratok és a kormányok által kiadott úgynevezett „színes könyvek”. Ez utóbbiak – például az osztrák-magyar vörös könyv, a szerb kék könyv, a német fehér könyv és az orosz narancssárga könyv – azonban erősen válogatott iratgyűjtemények voltak, amelyek a kiadó kormányok diplomáciai álláspontját támasztották alá. A modern történetírásban ezért az ezekből származó adatokat kritikával kell kezelni.
A katonai események forrásai közé tartoznak a hadseregek hivatalos jelentései, a parancsnokok visszaemlékezései, a katonák naplói és levelei, valamint a korabeli sajtó. A frontvonalon készült feljegyzések gyakran túlzóak vagy hiányosak, és a veszteségszámok a forrás típusától függően jelentősen eltérnek. A civil lakosság tapasztalataira vonatkozóan a források még vegyesebb képet mutatnak: a hivatalos jelentések gyakran figyelmen kívül hagyták a civilek szenvedését, míg a menekültek elbeszélései és a polgári naplók a terror és a nélkülözés szubjektív élményét rögzítik.
A vitatott értelmezések közé tartozik mindenekelőtt a szerb kormány felelősségének kérdése. Az osztrák-magyar és a német diplomáciai anyagok a szerb államot közvetlenül felelősség terhelték, míg a szerb források a merényletet az államtól független irreguláris akcióként mutatták be. A modern történetírásban e két véglet között számos árnyalt álláspont létezik, és a mai napig nincs konszenzus abban, hogy a szerb miniszterelnök, Nikola Pašić tudott-e a tervről, és ha igen, milyen intézkedéseket tett. A Fekete Kéz szerepe szintén vitatott: egyes történészek a szervezetet a merénylet fő szervezőjének tekintik, míg mások szerint a Mlada Bosna tagjai elsősorban saját elhatározásukból cselekedtek, és a Fekete Kéz csak közvetett segítséget nyújtott.
A német „biankó csekk” értelmezése szintén vitatott. A dokumentumokból kitűnik, hogy a német kormány támogatást ígért Bécsnek, de a támogatás pontos tartalma és az, hogy a német vezetés mennyiben kívánta a háború kiszélesedését, a mai napig historiográfiai vita tárgya. Hasonlóképpen vitatott az orosz mozgósítás szerepe: vajon az orosz döntéshozatal katonai lépései tették-e elkerülhetetlenné a háborút, vagy a német-osztrák döntések már korábban bezárták a tárgyalásos út lehetőségét? Ezek a kérdések a háborús felelősségről szóló, hosszú ideje tartó vitákhoz kapcsolódnak, és semmiképpen nem tekinthetők lezártnak.
A balkáni front 1914-es hadműveleteire vonatkozó adatoknál különösen fontos jelezni a becslések bizonytalanságát. A Cer-hegyi és a Kolubara-csaták veszteségszámai a különböző hadtörténeti munkákban jelentősen eltérnek, és a civil áldozatokra vonatkozóan nincs megbízható átfogó statisztika. A tífuszjárvány halálos áldozatainak száma ugyancsak becsült érték, és a korabeli egészségügyi nyilvántartások hiányossága miatt a valós szám valószínűleg magasabb volt a regisztráltnál. Az olvasónak ezért minden konkrét számnál tudatában kell lennie annak, hogy az adat forrása, keletkezési ideje és módszertana meghatározza a megbízhatóságot.