Az Az első világháború kitörése alfejezetben bemutatott eseménysor nyomán 1915 őszére a Balkán a nagyhatalmi szembenállás egyik legkegyetlenebb hadszínterévé vált. A központi hatalmak szerbiai offenzívája, Bulgária hadba lépése és az antant szaloniki partraszállása nyomán a régió országai és lakói hosszú évekre a háborús megszállás, a nélkülözés és az erőszak mindennapjai közé kerültek. Jelen alfejezet a háború és a megszállások időszakát tekinti át, különös tekintettel Szerbia felosztására, a bolgár és görög hadszíntér eseményeire, a polgári lakosság szenvedésére, valamint a háborús gazdaság működésére.
1915 őszén a központi hatalmak összehangolt hadműveletet indítottak Szerbia ellen. Az osztrák–magyar és a német csapatok augusztus végétől északról, míg a Bulgária 1915. október 14-i hadba lépése után a bolgár hadsereg keletről támadta az országot. A szerb hadsereg kétfrontos harcra kényszerült, és a túlerő elől déli irányba, Albánia hegyei felé vonult vissza. A nagy visszavonulás (szerbül Veliko povlačenje) 1915 novembere és decembere között zajlott; a hadsereggel együtt több tízezer civil is elmenekült. A menetoszlopokat éhség, hideg és járványok tizedelték, a hegyi utakon a hátramaradók közül sokan meghaltak. A visszavonulás áldozatainak pontos száma a mai napig vitatott; a dokumentált tény a súlyos emberveszteség, a becslések azonban több tízezertől százezres nagyságrendig terjednek, és gyakran a nemzeti emlékezetpolitika befolyásolja őket.
A szerb kormány és a hadsereg maradványai 1915 decembere és 1916 eleje között szövetséges hadihajókon Korfura és Bizertébe evakuálódtak. A szerb hadsereg (mintegy 150–160 ezer fő a becslések szerint) később a szaloniki fronton újjászerveződött, és 1916-tól újra bekapcsolódott a harcokba. Szerbia területét a központi hatalmak három fő megszállási övezetre osztották. Az északi és nyugati részeket, köztük Belgrádot, osztrák–magyar katonai kormányzóság alá vonták; a keleti és déli területeket, így Macedóniát és Niš környékét bolgár megszállás alá helyezték; a stratégiai fontosságú bányavidékek és vasútvonalak felett pedig a német hadvezetés szerzett ellenőrzést. A megszállási határokat a katonai érdekek határozták meg, nem a korábbi közigazgatási beosztás.
A három megszálló rezsim politikája eltérő volt, de mindegyik a helyi lakosság elnyomására és az erőforrások kizsákmányolására épült. Az osztrák–magyar hatóságok a szerb politikai és kulturális elit lefejezésére törekedtek: a nemzeti intézményeket bezárták, a politikai vezetőket internálták, a szerb nyelvű oktatást és sajtót betiltották. A bolgár megszállók a megszállt területek bolgárosítását tűzték ki célul; a szerb iskolákat és egyházi intézményeket felszámolták, a lakosságot pedig a bolgár nyelv és identitás átvételére kényszerítették. A német hatóságok elsősorban a gazdasági erőforrások kiaknázására koncentráltak, és a megszállás katonai logikáját érvényesítették.
Az ellenállás nem szűnt meg: a visszavonuló szerb hadsereg hátrahagyott egységei és a helyi csetnik csoportok gerilla-hadviselést folytattak. A legjelentősebb fegyveres felkelés, a Toplica-felkelés 1917 február–márciusában robbant ki Dél-Szerbiában, elsősorban a bolgár megszállás alatt álló területeken. A felkelést a bolgár és osztrák–magyar erők brutálisan leverték; a megtorlás során a dokumentált források szerint több ezer civilt gyilkoltak meg, és számos falut felégettek. Az esemény a szerb nemzeti emlékezetben a megszállás elleni hősies küzdelemként, a bolgár történetírásban viszont gyakran a szerb irregularis erők provokációjaként jelenik meg, ami jól mutatja a háborús atrocitások értelmezésének emlékezetpolitikai megosztottságát.
Bulgária hadba lépése nemcsak Szerbia sorsát pecsételte meg, hanem új frontot nyitott a Balkán déli részén. A bolgár hadsereg 1915 októberében elfoglalta Szerbia délkeleti részeit, beleértve Macedónia nagy részét és a Vardar folyó völgyét. A bolgár előrenyomulás elvágta a szerb visszavonulás hagyományos útvonalát, és így közvetve hozzájárult az albániai katasztrófához. A bolgár hadvezetés ugyanakkor a megszállt területeket nem pusztán katonai zónaként kezelte: a bolgár nemzeti célok részeként Macedóniát és a Morva-völgy keleti szakaszát bolgár etnikai területnek tekintette, és a megszállást a területi igények bejelentéseként fogta fel.
A szövetségesek válaszul 1915 októberében partra szálltak Szaloniki (görögül Thesszaloniki) kikötőjében. A brit és francia erők, később olasz és orosz kontingensekkel kiegészülve, szaloniki front néven egy új, hosszú állóháborús hadszínteret hoztak létre. A front a görög–szerb határ mentén húzódott, és a háború végéig lekötötte a központi hatalmak erőit, ugyanakkor a görög kormány hivatalosan semleges maradt, ami jogilag és politikailag is feszült helyzetet teremtett. A szövetséges csapatok jelenléte Szalonikiben és környékén gyakorlatilag megszállásnak is tekinthető, noha a helyi lakosság egy része üdvözölte az antant erőit, mert védelmet remélt a bolgár terjeszkedéssel szemben.
1916 augusztusában a bolgár hadsereg újabb támadást indított, ezúttal a görög Kelet-Macedónia ellen. A görög kormány – élén Konstantin királlyal – a semlegesség fenntartása érdekében nem adott parancsot az ellenállásra. A görög IV. hadtest a mai Dráma, Kavala és Serres térségében állomásozott, de a bolgár csapatok 1916. augusztus 17–21. között gyakorlatilag harc nélkül lefegyverezték, a katonákat és tiszteket pedig internálták. A bolgár megszállás alá került területekről a görög lakosság tömegesen menekült, a bolgár hatóságok pedig deportálásokat és atrocitásokat hajtottak végre. A megszállt területeken a görög iskolákat és templomokat bezárták, a helyi elitet elűzték vagy internálták. A bolgár megszállás mértékéről és brutalitásáról a háború alatt és után készült beszámolók – például a brit és francia diplomáciai jelentések, a menekültek vallomásai – nagyrészt egybehangzóan számolnak be, de a pontos áldozatszám és a deportáltak száma továbbra is vitatott; a görög történetírásban a „kelet-macedóniai tragédia” a nemzeti emlékezet meghatározó eleme, míg a bolgár források gyakran kisebbítik vagy elhallgatják az eseményeket.
A szaloniki front 1916 végétől 1918 szeptemberéig nagyjából változatlan vonalon állt. A szövetségesek többször kíséreltek meg áttörést, de a bolgár és német erők hatékonyan védekeztek. A front mögöttes területén, különösen a görög Észak-Görögországban, a háborús viszonyok, a rekvirálások és a mozgósítás súlyos nélkülözést okoztak. A front létrejötte tovább mélyítette a görög belpolitikai válságot, és közvetlenül vezetett a nemzeti megosztottság (görögül Ethnikos Dichasmos) kifejeződéséhez.
Görögország a világháború kitörésekor hivatalosan semleges volt, ám a belpolitikát már 1915-től éles szembenállás osztotta meg. Elefthériosz Venizélosz liberális politikus, aki a Balkán-háborúk idején miniszterelnökként a görög területi terjeszkedés fő szorgalmazója volt, az antant oldalán történő hadba lépést szorgalmazta, abban látva a „nagy eszme” (Megáli Idéa) – a görögök lakta területek egyesítése – megvalósításának lehetőségét. Ezzel szemben I. Konstantin király a német császár sógoraként a központi hatalmakkal szimpatizáló, a semlegességet fenntartani kívánó irányvonalat képviselte. A konfliktus 1915–1917 között a görög állam kettészakadásához vezetett: Venizélosz 1916-ban Szalonikiben „Nemzeti Védelem” néven párhuzamos kormányt alakított, amely az antant csapatokkal együttműködve ellenőrizte az ország északi részét, míg a királyi kormány Athénban a déli területek felett rendelkezett.
A megosztottság nem csupán politikai, hanem társadalmi és regionális törésvonal is volt. A Venizélosz-párti erők jellemzően a városi középosztályból, a kereskedő- és értelmiségi rétegből kerültek ki, és a Balkán-háborúkban megszerzett területek, valamint a keleti görögség védelmét tartották elsődlegesnek. A királypártiak bázisa a hagyományos elit, a hadsereg tisztikara és az ógörögországi agrárnépesség volt, akik a háborúba való belépést kockázatosnak és a központi hatalmakkal szembeni provokációnak tekintették. A kortárs megfigyelők és a későbbi történetírás egyaránt hangsúlyozza, hogy a nemzeti szkizma nem egyszerűen külpolitikai vita volt, hanem mély ideológiai és alkotmányos konfliktus, amely a monarchia és a parlamentáris elv összeütközését is magában hordozta.
A bolgár 1916-os előretörés Kelet-Macedóniában a királyi kormányt rendkívül nehéz helyzetbe hozta, mivel a lakosság joggal érezte elárulva magát a kormány passzivitása miatt. A szövetségesek 1917 júniusában ultimátumot intéztek Konstantinhoz, és blokád alá vonták a déli görög területeket. A király lemondott, és helyére második fia, Sándor lépett. Venizélosz visszatért Athénba, és 1917. július 2-án Görögország hivatalosan hadat üzent a központi hatalmaknak. Ezzel a görög állam egységesen az antant oldalán lépett be a háborúba, és a szaloniki fronton a görög hadsereg is bekapcsolódott a harcokba. A belpolitikai megosztottság azonban nem szűnt meg: a királypárti tiszteket és politikusokat eltávolították, a társadalomban pedig mély sebek maradtak, amelyek a két világháború közötti görög politikát is meghatározták.
Az első világháború alatti megszállások és hadműveletek a balkáni polgári lakosság számára példátlan szenvedést hoztak. Szerbiában az 1915–1918 közötti megszállás időszakát a mindennapi erőszak, az internálások, a kényszermunka és az élelmiszer-rekvirálások miatti tömeges nélkülözés jellemezte. A megszálló hatóságok a „hadijog” alkalmazásával rendeleti úton szabályozták a lakosság életét: bevezették a kötelező munkaszolgálatot, elrendelték a termények beszolgáltatását, és korlátozták a mozgást. A szerb férfiak jelentős részét hadifogolyként vagy internáltként vitték el, ami a családok széteséséhez és a mezőgazdasági munkaerőhiányhoz vezetett.
A járványok különösen súlyos csapást mértek a lakosságra. Szerbiában már 1914–1915 folyamán hatalmas tífuszjárvány pusztított, amely a megszállás első időszakában is tovább szedte áldozatait. A rossz higiénés viszonyok, a túlzsúfolt internálótáborok és az éhezés elősegítették a kolera és más fertőző betegségek terjedését. A dokumentált jelentések – különösen a Nemzetközi Vöröskereszt és a korabeli orvosi missziók beszámolói – egybehangzóan beszámolnak a tömeges halálozásról, de a pontos demográfiai veszteségre vonatkozó becslések széles skálán mozognak. A szerb lakosság háborús vesztesége – a katonai és polgári áldozatokat együttvéve – a legmagasabbak közé tartozott az európai hadviselő országok körében; egyes történészek a lakosság 15–20%-ának elvesztését valószínűsítik, míg mások ennél alacsonyabb, de így is katasztrofális arányt tartanak reálisnak. A vita forrása a megbízható népszámlálási és anyakönyvi adatok hiánya, valamint a háború utáni nemzeti statisztikák politikai motiváltsága.
A bolgár megszállás alatt álló területeken a lakosság szenvedése sajátos jelleget öltött. A bolgár hatóságok a megszállt szerb és görög területeken a nemzeti homogenizálás célját követték: a szerb és görög iskolákat bezárták, a tanítókat, papokat és értelmiségieket internálták, a helyi lakosságot pedig a bolgár nyelv és egyház elfogadására próbálták kényszeríteni. A beszámolók szerint a megszállók tömeges kitelepítéseket is végrehajtottak: a görög Kelet-Macedónia városaiból és falvaiból a lakosság egy részét Bulgáriába vagy a megszállt terület belső vidékeire szállították, míg másokat a front mögötti munkára hajtottak. A bolgár hatóságok által elkövetett atrocitások – gyilkosságok, nemi erőszak, fosztogatás – számos kortárs jelentésben és a háború utáni vizsgálóbizottsági anyagokban dokumentálva vannak, de a szisztematikusság és a szándékosság mértéke vita tárgya. A bolgár történetírás egy része a cselekményeket a „háborús rendkívüli állapot” részeként, nem pedig előre eltervezett etnikai tisztogatásként értelmezi, míg a görög és szerb történeti irodalom ezzel szemben gyakran a bolgárosítási politika tudatos és kegyetlen megnyilvánulásaként írja le.
A görög polgári lakosság szenvedése nem korlátozódott a bolgár megszállás alatt álló északi területekre. A szaloniki front ellátása és a szövetséges csapatok jelenléte miatt Észak-Görögország gazdasága és társadalma felfordult: a hadseregek rekvirálták az élelmiszert, a férfiakat mozgósították vagy a hadiiparban dolgoztatták. A tengeri blokád és a háborús kereskedelem visszaesése miatt az árak emelkedtek, és a városi szegények súlyos élelmezési nehézségekkel küzdöttek. A menekültek – különösen a kelet-macedóniai görögök – tízezrei áramlottak a belső területekre, ideiglenes táborokban éltek, és a helyi közösségek terheit növelték. A háború végére Görögország polgári lakossága jelentős demográfiai és anyagi veszteséget szenvedett, noha a hivatalos görög statisztikák és a nemzetközi becslések között e téren is eltérések mutatkoznak.
A Balkánon folyó háború és a megszállások a gazdaság teljes átalakulását hozták. A hadviselő államok mind a saját területükön, mind a megszállt régiókban hadigazdálkodást vezettek be, ami a termelés, az elosztás és a fogyasztás állami ellenőrzését jelentette. Szerbiában a megszálló hatalmak a gazdaságot közvetlenül a saját háborús céljaik szolgálatába állították. A Bor melletti rézbányákat és más ércbányákat német konzorciumok vették kezelésbe, a termelést a központi hatalmak hadiipara számára hasznosították. A vasútvonalakat és a hajózható folyókat a hadsereg logisztikai szükségletei szerint üzemeltették, a mezőgazdasági terményeket rekvirálták, a szerb pénz értéke pedig gyakorlatilag megsemmisült; helyét a megszálló hatalmak valutái, illetve kényszerárfolyamon bevezetett megszállási pénzjegyek vették át.
A rekvirálások a lakosság élelmiszerellátását alapjaiban rendítették meg. A megszálló hatóságok a termény jelentős részét lefoglalták, a paraszti gazdaságoktól elvették az igásállatokat és a vetőmagot is. A hiány következtében a városokban és a vidéki területeken egyaránt éhínség alakult ki, amit a járványok tovább súlyosbítottak. A szerb lakosság egy részét kényszermunkára vitték, gyakran a front mögötti területekre, ahol az élelmezés és a higiénia még a megszokottnál is rosszabb volt. A háborús gazdaság tehát nem csupán a termelés átalakítását, hanem a helyi társadalom szétzilálását is jelentette.
Bulgária saját területén is teljes mozgósítást hajtott végre. A bolgár hadsereg létszáma a háború évei alatt a férfi lakosság hatalmas hányadát elvonta a termelő munkától, ami a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez és a megszállt területekről származó élelmiszerimport növekedéséhez vezetett. A bolgár hatóságok a megszállt szerb és görög területekről szisztematikusan szállítottak el élelmiszert, nyersanyagot és munkaerőt, ami a megszállt régiók lakosságának ellátását katasztrofálisan érintette. A bolgár hadigazdaság ugyanakkor a központi hatalmakkal való szoros gazdasági együttműködésen alapult: Bulgária élelmiszert exportált, cserébe német fegyvereket és ipari termékeket kapott. Ez a rendszer a bolgár társadalom alsó rétegeit is sújtotta, mivel az élelmiszerek rekvirálása és az árak emelkedése a szegényebb rétegek életszínvonalát drasztikusan csökkentette.
Görögországban a háborús gazdaság sajátos kettősséget mutatott. A szaloniki front ellátása hatalmas kereskedelmi forgalmat generált, amelyből a kikötőváros és a kereskedők egy szűk rétege jelentős hasznot húzott. Ugyanakkor a görög belső területeken a mezőgazdasági termelés visszaesett, a behozatal a tengeri blokád miatt akadozott, és az árak az egekbe szöktek. Az ország hivatalos belépése a háborúba 1917-ben tovább növelte a gazdasági terheket: a hadsereg fenntartása, a szövetségesek ellátása és a belső biztonság fenntartása mind-mind a lakosság rovására történt. A háború végére Görögország gazdasága kimerült, az államadósság megnőtt, a drachma értéke pedig zuhant. A háborús nélkülözés és a gazdasági összeomlás hozzájárult a későbbi politikai radikalizálódáshoz.
A háborús gazdaságot a kényszermunka intézményesülése is jellemezte. Mind a megszállók, mind a saját kormányok tömegesen vettek igénybe civileket erődítési, útépítési és mezőgazdasági munkákra. A munkakörülmények gyakran embertelenek voltak, és a munkaszolgálatosok halálozási aránya magas volt. A háború alatt a balkáni társadalmak hagyományos agrárszerkezete súlyosan károsodott: a paraszti gazdaságok tönkrementek, a falvak elnéptelenedtek, a termelőeszközök megsemmisültek. Ez a rombolás a háború utáni újjáépítést is hosszú évekre megnehezítette, és mély nyomokat hagyott a régió társadalmi szerkezetében.
Az első világháború balkáni hadszínterének és megszállásainak története számos elsődleges forrásra támaszkodik. A hadviselő államok katonai és polgári hatóságainak iratai, a megszálló kormányzatok rendeletei, a hadijelentések és a diplomáciai levelezés mellett különösen értékesek a humanitárius szervezetek – így a Nemzetközi Vöröskereszt, a Near East Relief és a különböző orvosi missziók – beszámolói, amelyek a polgári lakosság szenvedéseit dokumentálják. A visszaemlékezések, naplók és a háború utáni vizsgálóbizottsági anyagok szintén fontos forráscsoportot alkotnak, de ezeket mindig figyelembe kell venni a keletkezésük körülményeire és az esetleges politikai célokra tekintettel.
A másodlagos irodalomban alapműnek számít Andrej Mitrović Serbia’s Great War, 1914–1918 (2007) című monográfiája, amely a szerb társadalom és a megszállás átfogó elemzését adja. A bolgár hadszíntérre vonatkozóan Richard C. Hall Balkan Breakthrough: The Battle of Dobro Pole 1918 és Hew Strachan The First World War című munkái hasznosak. A görög nemzeti megosztottságot George B. Leon és mások feldolgozásai tárgyalják, míg a megszállási gazdaságkérdésekről a közép- és délkelet-európai hadigazdaságokat elemző tanulmányok nyújtanak támpontot. A szakirodalomban több ponton is vita van: a szerb visszavonulás és a megszállás áldozatainak száma, a bolgár megszállási atrocitások mértéke és szándékossága, valamint a görög nemzeti szkizma társadalmi gyökerei egyaránt értelmezési viták tárgyát képezik.
A bizonytalanságok oka elsősorban a megbízható statisztikai adatok hiánya, a háborús viszonyok közötti dokumentálás esetlegessége, valamint az, hogy a háború utáni államok saját nemzeti narratívájuk igazolására használták fel a veszteségekre és atrocitásokra vonatkozó adatokat. Az emlékezetpolitikai állítások különösen erősek a szerb „albán golgota” és a bolgár megszállás megítélése kapcsán: a szerb és görög nemzeti történetírás a szenvedéstörténeteket hangsúlyozza, míg a bolgár oldal gyakran a háború kényszerűségeire hivatkozva relativizálja a megszállás során történteket. A tudományos konszenzus annyiban áll fenn, hogy a polgári lakosság szenvedése rendkívüli volt, és a megszálló rezsimek politikája hozzájárult a háborús veszteségek súlyosbodásához, de a pontos számok és az egyes események értékelése továbbra is vita tárgya.