A második világháború utáni Jugoszlávia nem egyszerűen győztes hatalom volt, hanem polgárháborúból, megszállásból és etnikai erőszakból kiemelkedő államalakulat, amelynek politikai rendjét a partizánmozgalom, a Jugoszláv Kommunista Párt (Komunistička partija Jugoslavije, KPJ) és annak vezetője, Josip Broz Tito alakította ki. Az 1945–1953 közötti időszak a háborús pusztítás újjáépítésének, a forradalmi hatalomátvételnek, a magántulajdon felszámolásának, a mezőgazdaság kollektivizálásának és a föderatív államszerkezet megszilárdításának korszaka. Ez a fejezet azt mutatja be, hogyan épült ki a jugoszláv szocializmus első formája a szovjet minta követésének és az attól való 1948-as elszakadásnak a feszültségében. A Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások alfejezetben tárgyalt háborús népességáttelepítések és etnikai tisztogatások közvetlen öröksége itt politikai és gazdasági átalakulással fonódott össze, a szakítás Sztálinnal és az önigazgatás alfejezetben pedig a szakítás következményei – az önigazgatási kísérlet – kapnak részletes kifejtést.
1945 tavaszára a jugoszláv partizánerők, a Népfelszabadító Hadsereg (Narodnooslobodilačka vojska, NOV) Szovjetunió támogatásával, de alapvetően saját katonai erejükkel ellenőrizték az ország jelentős részét. A királyi jugoszláv emigráns kormány és a partizánvezetés közötti, a szovjet–brit nyomásra létrejött Vis-i egyezmény (1944) elvben ideiglenes koalíciót irányzott elő, de a tényleges hatalom a KPJ kezében maradt. 1945. március 7-én megalakult az ideiglenes kormány Tito miniszterelnökségével, amelyben a kommunista párt mellett a Népi Front (Narodni front) egyes politikusaiból és a londoni emigráns kormány néhány tagjából is helyet kaptak. A kormány hivatalos programja az ország újjáépítését, a föderatív berendezkedést és a választások megtartását ígérte.
Az 1945. november 11-i alkotmányozó nemzetgyűlési választások a Népi Front listájának ellenőrzése alatt zajlottak: az ellenzéki pártok bojkottálták vagy korlátozottan vehettek részt, a szavazás titkossága és tisztasága a mai történetírás konszenzusa szerint erősen kétséges. A hivatalos eredmény szerint a Népi Front a szavazatok mintegy 90 százalékát szerezte meg. Az így összeült alkotmányozó nemzetgyűlés 1945. november 29-én kikiáltotta a Szövetségi Népköztársaságot (Federativna Narodna Republika Jugoslavija, FNRJ), és eltörölte a monarchiát. II. Péter királyt nem fosztották meg hivatalosan a tróntól, de az államforma-változás ténylegesen megszüntette a királyságot. A döntés időpontja egyúttal az AVNOJ második ülésének (1943. november 29.) évfordulóját idézte, amely a föderatív Jugoszlávia alapelveit fektette le.
A jugoszláv állam új intézményi magja a háború alatt született AVNOJ (Antifašističko vijeće narodnog oslobođenja Jugoslavije, azaz Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) által kialakított ideiglenes hatalmi szervezet volt. Az AVNOJ már 1943-as jajcei ülésén kimondta, hogy Jugoszlávia a délszláv népek egyenjogú föderációja lesz, és a nemzeti kisebbségek számára is védelmet helyezett kilátásba. Ez a határozat a háborús partizánmozgalom legitimációs alapjává vált, és a háború utáni alkotmányos berendezkedés előképét jelentette.
Az 1946. január 31-én elfogadott szövetségi alkotmány a Szovjetunió 1936-os alkotmányának szerkezetét követte, de beágyazta a jugoszláv föderatív elvet. Az ország hat tagköztársaságból állt: Szlovénia (Slovenija), Horvátország (Hrvatska), Bosznia-Hercegovina (Bosna i Hercegovina), Szerbia (Srbija), Montenegró (Crna Gora) és Macedónia (Makedonija). Szerbián belül két autonóm egységet hoztak létre: a Vajdaságot (Vojvodina) és a Koszovó–Metóhia autonóm körzetet (Kosovo i Metohija). Az államszervezet formálisan a népek és nemzetiségek egyenjogúságát hirdette, és a nemzeti kulcs (nacionalni ključ) elvét alkalmazva a párt- és állami tisztségeket a föderáció etnikai arányai szerint törekedett elosztani. A gyakorlatban azonban a központi hatalom és a KPJ irányító szerepe erősebb volt, mint a köztársasági autonómia.
Az 1946-os alkotmány a tulajdonviszonyokat is új alapokra helyezte: a földet a művelőé, az ipart és a bányákat állami tulajdonba rendelte, és a tervgazdálkodás célját rögzítette. A nők választójogot és formális jogegyenlőséget kaptak, ami a háború alatt a partizánmozgalomban részt vevő nők szerepének elismerése is volt. A gyakorlatban azonban a nők politikai képviselete alacsony maradt, és a társadalmi nemi szerepek lassan változtak.
A KPJ a háború végén mintegy 140 ezer taggal rendelkezett, de ez a szám a háború utáni tömeges tagfelvételek révén 1948-ra több százezerre nőtt. A párt a Népi Front ernyője alatt az összes jelentős társadalmi szervezetet ellenőrizte: a szakszervezeteket, az ifjúsági mozgalmat, a nőszervezetet és a veteránszövetséget. Az államapparátusban, a hadseregben és a rendőrségben a párt tagjai és a partizán múltú káderek kerültek kulcspozícióba. A párttagság ugyanakkor nem csupán meggyőződés, hanem karrierlehetőség is volt; a gyors növekedés a belső fegyelem és az ideológiai elkötelezettség lazulásával járt, amire később a szakítás utáni tisztogatások reagáltak.
Az ellenzéki politikai erők felszámolása fokozatosan történt. A háború előtti pártok közül a Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka) és a Szerb Radikális Párt vezetőinek egy része a Népi Frontba való belépésre kényszerült, másokat perekben ítéltek el. A római katolikus egyházat, különösen Horvátországban, a független horvát állammal való részleges kollaboráció miatt támadták; Alojzije Stepinac zágrábi érsek 1946-os pere és börtönbüntetése a kommunista hatalom és az egyház közötti konfliktus jelképévé vált. A szerb ortodox egyház kezdetben valamivel nagyobb mozgásteret kapott, de a hatalom itt is ellenőrizte a papságot.
A háború utáni megtorlások a Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások alfejezetben tárgyalt etnikai tisztogatásokkal összefüggésben folytatódtak, de immár politikai és ideológiai célzattal. A partizán győzelem után a „nép ellenségeinek” minősített csoportok – a fasiszta kollaboránsok, a csetnikek, az usztasák, a fegyveres polgári ellenállók – ellen tömeges letartóztatások, hadbírósági eljárások és kivégzések zajlottak. A legnagyobb feltáratlan és a mai napig vitatott fejezet az 1945 májusi bleiburgi események és az azt követő „halálmenetek”, amelyek során a visszavonuló horvát és szlovén fegyveres erők, valamint civilek tízezrei vesztették életüket. A hivatalos jugoszláv történetírás évtizedekig hallgatott erről; a demokratikus átmenet után a horvát és szlovén emlékezetpolitika központi elemévé vált. Az áldozatok számát a horvát kutatók jellemzően 50–70 ezerre, a szerb kutatók alacsonyabbra, a nemzetközi szakirodalom tágabb, 30–100 ezer közötti sávra becsüli, de a pontos szám a források hiánya miatt vitatott.
A politikai elnyomás nem korlátozódott a háborús ellenfelekre. A vidéki parasztság ellenállása, a városi értelmiség egy részének ellenállása, valamint a párton belüli viták is elnyomáshoz vezettek. A Belügyminisztérium Állambiztonsági Szolgálata (Uprava državne bezbednosti, UDBa) átfogó megfigyelőhálózatot épített ki, és a koncepciós perek – bár kisebb mértékben, mint a későbbi szovjet blokkban – eszközként szolgáltak a politikai ellenfelek eltávolítására.
A háború hatalmas károkat okozott: a becslések szerint a jugoszláv ipari kapacitás mintegy fele megsemmisült, a vasúti hálózat, a hidak és a városi lakónegyedek súlyos pusztulást szenvedtek. Az újjáépítés részben nemzetközi segélyekre, részben a központi tervgazdálkodás eszközeire támaszkodott. Az ENSZ Segély- és Újjáépítési Hivatala (UNRRA) 1945–1947 között jelentős, élelmiszert, nyersanyagot és gépeket tartalmazó szállítmányokat juttatott Jugoszláviába; ennek pontos értékét a korszak statisztikái eltérően adják meg, de a kutatás egyetért abban, hogy a háború utáni éhínség elkerülésében lényeges szerepe volt.
Az államosítás két hullámban zajlott. Az 1945. augusztusi földreform és a kolonizációs törvény a nagybirtokokat, a német kisebbség és a kollaboránsok földjeit kobozta el; a földalapot a szegényparasztok és a más vidékekről betelepített családok között osztották szét. Az 1946. december 5-i törvény a magánvállalatok államosításáról a nagy- és középipart, a bankokat, a nagykereskedelmet és a közlekedési vállalatokat állami tulajdonba vette. 1948-ban az államosítás kiterjedt a kiskereskedelemre, a vendéglátásra és a kisiparra is. A gyakorlatban ez a gazdaság teljes állami ellenőrzéséhez vezetett, bár a mezőgazdasági kisbirtokok egyelőre magántulajdonban maradtak.
A tervgazdálkodás első szakasza az 1947–1951-es első ötéves terv volt, amely a szovjet modell mintájára a nehézipar, az energetika és a bányászat fejlesztését helyezte előtérbe. A jugoszláv hivatalos statisztikák szerint az ipari termelés 1947 és 1952 között dinamikusan nőtt, de a számok a háború utáni alacsony bázisról indulnak, és a minőségi mutatók megbízhatósága kérdéses. A terv ambiciózus céljait a szovjet blokád és a nyugati hitelek hiánya miatt csak részben sikerült teljesíteni. Az 1948-as szakítás után a szovjet piac és nyersanyag-ellátás összeomlása különösen súlyosan érintette a nehézipart, amelyet szovjet technológiai transzferre méreteztek.
Az iparosítás társadalmi átalakulást hozott: a városi munkásosztály létszáma gyorsan nőtt, az ipari munkások többsége korábban falusi szegényparaszt volt, ami a városi lakosság és a vidéki társadalom közötti kapcsolatok átalakulását eredményezte. A munkások életkörülményei azonban a háború utáni szegénységben, lakáshiányban és jegyrendszerben maradtak nehezek; a hivatalos propaganda a hősies újjáépítés képét állította szembe a mindennapi nélkülözéssel.
A mezőgazdaság volt a jugoszláv gazdaság legnagyobb foglalkoztató ágazata, és a parasztság a lakosság többségét tette ki. A háború utáni földreform a nagybirtokrendszer felszámolását célozta, de a kisparaszti birtokok dominanciája megmaradt. A KPJ azonban a szocialista átalakulás logikája szerint a kisárutermelő parasztságot hosszú távon a szocialista szektorba kívánta integrálni. Ennek eszköze a kollektivizálás, vagyis a termelőszövetkezetek (seljačke radne zadruge, SRZ) létrehozása volt.
A kollektivizálás üteme 1948 után, a szovjet szakítást követően gyorsult fel. A pártvezetés egyrészt ideológiai meggyőződésből, másrészt a szovjet modellhez való hűség demonstrálására – és a szakítás után a szovjet kritika elleni önigazolásként – erőltette a szövetkezetesítést. A parasztokra kötelező beszolgáltatási rendszert (otkup) róttak, amelynek során a terményeket rögzített, alacsony áron kellett átadniuk az államnak. A beszolgáltatás alól csak a szövetkezeti tagok kaptak kedvezményt, ami a belépésre ösztönző nyomást jelentett. A kollektivizálás ellenállásba ütközött: a parasztok elrejtették terményeiket, csökkentették a vetésterületet, vagy állatállományukat levágták. A hivatalos erőszak – bírságok, letartóztatások, kényszerítő intézkedések – sem tudta áttörni a vidéki passzív rezisztenciát.
Az eredmény katasztrofális volt: a termelőszövetkezetek száma 1951-re több ezerre nőtt, de a mezőgazdasági termelés visszaesett, az élelmiszerellátás romlott, és a vidéki elégedetlenség a rendszer stabilitását fenyegette. A hivatalos statisztikák a termelés visszaesését részben a kedvezőtlen időjárással és a háborús károkkal magyarázták, de a mai történetírás konszenzusa szerint a kollektivizálás kényszerítő és bürokratikus eszközei voltak a fő okok. A paraszti ellenállás nem volt szervezett politikai mozgalom, de mindennapi formái – a lassítás, a rejtőzködés, a szabotázs – hatékonyan akadályozták a kollektivizálást.
1953-ban a jugoszláv vezetés döntő fordulatot hajtott végre: a márciusi rendeletek lehetővé tették a termelőszövetkezetekből való kilépést, megszüntették a kötelező beszolgáltatást, és a paraszti magángazdaságokat a szocialista szektorral egyenrangú, de piaci keretek között működő egységként ismerték el. A kollektivizálás leállítása gyakorlatilag a szovjet agrárpolitika feladását jelentette, és összefüggött a szakítás Sztálinnal és az önigazgatás alfejezetben tárgyalandó önigazgatási fordulattal, amely a gazdasági döntéshozatal decentralizálására törekedett. A mezőgazdasági termelés az 1950-es évek közepére stabilizálódott, de a jugoszláv falu társadalmi szerkezete a kisbirtokos paraszti gazdaságokra épült, ami a későbbi iparosítás és urbanizáció időszakában is megmaradt.
A háború utáni jugoszláv rendszer a társadalmi mobilitás és az egalitárius ideológia jegyében nagyszabású átalakításba kezdett. A nők a partizánmozgalomban szerzett tapasztalatokra hivatkozva kaptak választójogot és formális jogegyenlőséget, de a gyakorlatban a politikai hatalom továbbra is férfiak kezében maradt. A női munkaerő aránya az iparban és a közszférában nőtt, különösen a textiliparban, az oktatásban és az egészségügyben, de a vezető pozíciókban alulreprezentáltak voltak. A hivatalos propaganda a női emancipációt hirdette, ugyanakkor a családi szerepek és a háztartási munka hagyományos megosztása alig változott. A nők kettős terhelése – a munkahelyi és otthoni feladatok – a szocialista modernizáció rejtett költsége maradt.
Az oktatás a rendszer egyik legfontosabb eszköze volt: az analfabetizmus felszámolására tömeges írni-olvasni kampány indult, az iskolákat államosították, és a tanterveket marxista-leninista ideológiával töltötték meg. A statisztikák szerint az írástudatlanok aránya az 1948-as népszámlálásban mért mintegy 25 százalékról az 1953-as népszámlálásra jelentősen csökkent, de a regionális különbségek – különösen a déli és hegyvidéki területeken – hatalmasak maradtak. A női analfabétizmus aránya jóval magasabb volt a férfiakénál, ezért a kampányok külön női tanfolyamokat szerveztek. Az oktatáshoz való hozzáférés javulása ugyanakkor valódi társadalmi mobilitást tett lehetővé: a munkás- és parasztszármazású fiatalok tömegei kerültek be a közép- és felsőoktatásba.
A kultúrpolitika a szovjet modellt követte, de a jugoszláv sajátosságokat is hangsúlyozta. A szocialista realizmust államilag támogatták, a nemzeti kultúrák ápolását a föderatív elv jegyében ösztönözték. Ugyanakkor a háború előtti polgári kultúra intézményeit állami ellenőrzés alá vonták, a vallási oktatást visszaszorították. A sajtó, a rádió és a könyvkiadás a párt irányítása alatt állt; a cenzúra mindennapos gyakorlat volt. A művészetekben a dogmatikus szovjet mintától való szakítás már 1950 körül megindult, de ennek kiteljesedése a későbbi évtizedekre esik.
1945 és 1948 között Jugoszlávia a szovjet blokk leghűségesebbnek tűnő tagja volt. A külpolitika a Szovjetunióhoz igazodott, a gazdasági tervezés a szovjet modellt másolta, a hadsereg a szovjet fegyverzetre támaszkodott, és a pártszervezet a lenini–sztálini elveket követte. Tito személyes presztízse azonban már a háború alatt is nagyobb volt, mint a kelet-európai kommunista vezetőké: a partizánmozgalom saját erőből győzött, és nem a Vörös Hadsereg hozta el a kommunista hatalmat. Ez a tény a jugoszláv vezetés számára nagyobb mozgásteret és önállósági igényt alapozott meg.
A konfliktus a szovjet vezetéssel az 1947–1948 folyamán érlelődött: viták alakultak ki a Balkán-föderáció terve körül, amelybe a bolgár és albán vezetőkkel tárgyaltak, valamint a görög polgárháborúban való jugoszláv szerepvállalás és a külpolitikai koordináció kérdésében. 1948. június 28-án a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) – Sztálin kezdeményezésére – határozatában elítélte a KPJ-t, nacionalista elhajlással és a szovjetellenes erőknek való behódolással vádolva. A jugoszláv pártvezetés a határozatot elutasította, és a vita a szovjet–jugoszláv szövetség felbomlásához vezetett. A szakítás részletes történetét és következményeit a szakítás Sztálinnal és az önigazgatás alfejezet tárgyalja, de annyit itt is rögzíteni kell, hogy 1948 után a jugoszláv rendszer nem a szovjet blokk részeként fejlődött tovább, hanem fokozatosan saját utat keresett.
A szakítás rövid távon súlyos gazdasági és katonai nyomással járt: a szovjet blokk kereskedelmi blokádot és határincidenseket alkalmazott, a jugoszláv vezetés pedig kezdetben a szovjetellenesség vádját visszautasítva, a sztálini modellhez való hűséget hangsúlyozta. Ennek egyik következménye volt a kollektivizálás 1949-es felgyorsítása, amellyel a jugoszláv vezetés a szovjet kritikát próbálta ellensúlyozni. A belpolitikai elnyomás is fokozódott: a „kominformista” elemeknek minősített párttagokat és állampolgárokat tömegesen internálták, a legismertebb tábor a Goli otok (Kopár-sziget) volt. A tábor áldozatainak pontos száma a mai napig vitatott; a becslések néhány tízezertől százezres nagyságrendig terjednek, és a források hozzáférhetősége korlátozott.
Az 1945–1953 közötti jugoszláv rendszer formailag szövetségi köztársaság volt, de a tényleges hatalomgyakorlás erősen központosított maradt. A köztársaságoknak voltak saját kormányaik és alkotmányaik, de a kulcsfontosságú döntéseket a szövetségi pártközpont hozta. A nemzeti kulcs elvét a párt- és állami tisztségek elosztásánál részben alkalmazták, de a szerb dominancia – amely a háború előtti királyi Jugoszláviát is jellemezte – részben fennmaradt, különösen a hadseregben és a rendőrségben. A föderatív keret ugyanakkor valódi elismerést adott a szlovén, horvát, szerb, montenegrói, macedón és muszlim (bosnyák) nemzeti azonosságoknak, és a macedón nemzet – amelyet a háború előtt Bulgária vagy Szerbia gyakran vitatott – hivatalos elismerése különösen jelentős fejlemény volt. A boszniai muszlimok a korszakban még nem rendelkeztek hivatalos nemzeti státusszal, de a vallási-kulturális közösség megszerveződése már megindult.
A kisebbségi politika ambivalens volt. A német kisebbség vagyonát elkobozták, tagjait pedig nagyrészt elűzték vagy internálták a Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások alfejezetben tárgyalt módon. A magyar kisebbség a Vajdaságban maradt, de a kollektív bűnösség vádja őket is érintette; a későbbi években a helyzetük fokozatosan normalizálódott. Az albán lakosság Koszovóban a háború alatt és után elnyomást szenvedett, és a régió gazdaságilag elmaradott maradt. A föderatív rendszerben a kisebbségi jogok hivatalos garantálása ellenére a gyakorlatban a lojalitás és a politikai megbízhatóság döntött.
E korszak története alapvetően három forrástípusra támaszkodik: a jugoszláv állami és pártszervek hivatalos dokumentumaira (törvények, rendeletek, pártkongresszusi jegyzőkönyvek, statisztikai évkönyvek), a korabeli sajtóra és propagandakiadványokra, valamint a későbbi visszaemlékezésekre, interjúkra és a demokratikus átmenet után megnyílt levéltári állagokra. A hivatalos jugoszláv statisztikák a termelési adatoknál és a társadalmi mutatóknál gyakran túlzóan optimisták, ezért a kutatók a belső párthasználatra készült jelentésekkel és a külföldi megfigyelők (ENSZ, nyugati diplomácia) jelentéseivel vetik össze őket.
A legnagyobb bizonytalanság a háború utáni megtorlások és a politikai elnyomás áldozatainak számában van. A bleiburgi események, a kollaboránsok elleni bírósági eljárások és a Goli otok táborainak halálos áldozatai a mai napig vitatottak; a jugoszláv állam évtizedekig titkosította az adatokat, a demokratikus átmenet után pedig a nacionalista emlékezetpolitika gyakran felfelé vagy lefelé torzította a számokat. A nemzetközi történettudomány elfogadja, hogy a pontos számok valószínűleg soha nem lesznek ismertek, és az áldozatok nagyságrendjét 50–100 ezerre becsüli a háború utáni megtorlások esetében, de ez a becslés tág hibahatárral kezelendő.
A kollektivizálás kudarcának értelmezésében vita van a gazdasági és a politikai tényezők súlyáról. Egyes kutatók a rossz időjárást és a háborús károkat hangsúlyozzák, mások a kényszerítő beszolgáltatási rendszert és a paraszti ellenállást. A mai történetírás konszenzusa szerint a kollektivizálás leállítása 1953-ban a jugoszláv rendszer pragmatikus fordulata volt, amely a parasztság támogatásának megnyerésére törekedett, de a döntés mögötti pontos belpolitikai viták forrásai hiányosak.
A Tito–Sztálin szakítás okainak és következményeinek értékelésében a jugoszláv történetírás a rendszerváltás előtti időszakban a nemzeti függetlenség védelmét hangsúlyozta, a demokratikus átmenet után pedig kritikusabban vizsgálta a szakítás utáni belső elnyomást. A nemzetközi kutatás ma már a szovjet–jugoszláv konfliktust a hidegháború kezdetének egyik meghatározó eseményeként kezeli, de a levéltári források teljes feltárása még folyamatban van.