A 20. századi balkáni történelem egyik legmélyebb törését a lakosságok kényszerű mozgatása, áttelepítése és az etnikai homogenizálás állami politikává emelése jelentette. A jelen alfejezet a A Holocaust és a Roma áldozatok és más csoportok témáját kiegészítve azt vizsgálja, hogyan vált a nemzetállamok és birodalmi utódállamok eszközévé a népességcsere (görögül ανταλλαγή πληθυσμών, törökül mübadele, angolul population exchange) és a háború utáni kitelepítés. A tárgyalás két fő eseménykört kapcsol össze: az 1923-as görög–török lakosságcserét, amely a nemzetközi szerződéssel szabályozott, de kényszert alkalmazó homogenizálás modellje lett, és az 1944–1948 közötti háború utáni kitelepítéseket, amelyeket a kollektív bűnösség elve alapján hajtottak végre a győztes hatalmak és az újjászerveződő államok. A cél annak bemutatása, hogy a látszólag „rendezett” lakosságcsere és az erőszakos elűzés között gyakran elmosódott a határ, és mindkettő maradandó demográfiai, kulturális és emlékezeti következményekkel járt.
A 19. századi balkáni nemzeti mozgalmak a nemzet és a terület egységét hirdették, és a felszabadító háborúk, valamint a függetlenségi harcok során gyakran alkalmaztak erőszakos kitelepítést vagy menekülésre kényszerítést. A görög függetlenségi háború (1821–1830) és a A Balkán-háborúk idején a muszlim lakosság egy része elmenekült vagy elűzték, a helyi keresztény közösségek pedig hasonló sorsra jutottak az oszmán területeken. A Balkán-háborúk (1912–1913) során a győztes államok terjeszkedésével párhuzamosan jelentős számú muszlim és keresztény lakos kényszerült lakóhelye elhagyására; az 1913-as konstantinápolyi bolgár–török egyezmény már formálisan is előirányzott egy kisebb lakosságcserét, az 1919-es Neuilly-békeszerződés pedig Görögország és Bulgária között tett lehetővé „önkéntes” kölcsönös kitelepülést. E folyamatok azt mutatják, hogy a nemzetállam-építés logikája szerint a „nemzeti test” homogenitása a modern állam stabilitásának feltétele volt; ez a gondolat a 20. század elejére a nemzetközi diplomáciában is elfogadottá vált, amit a görög–török lakosságcsere törvényesített. A A balkáni zsidóság alfejezetben bemutatott közösségek és a Roma áldozatok és más csoportok által tárgyalt kisebbségek is ennek a homogenizáló nyomásnak az áldozatai lettek, bár a Holocaust a faji megsemmisítés radikálisan más kategóriájába tartozik.
A görög–török lakosságcsere az első világháborút lezáró békeszerződések és a görög–török háború (1919–1922) következménye volt. A görög hadsereg kis-ázsiai veresége és Szmirna (ma İzmir) 1922. szeptemberi felgyújtása után a görög ortodox lakosság tömegesen menekült Görögországba. A Lausanne-i békeegyezmény (Traité de Lausanne, 1923. július 24.) kiegészítő jegyzőkönyve kötelező lakosságcserét írt elő Görögország és Törökország között. A csere alapja vallási, nem nyelvi vagy etnikai kategória volt: a törökországi görög ortodox lakosokat Görögországba, a görögországi muzulmán lakosokat Törökországba telepítették, kivéve a nyugat-trákiai muszlimokat és az isztambuli görögöket, bár e kivételek később nagyrészt kiüresedtek.
A létszámok vitatottak, de a leggyakrabban idézett becslések szerint körülbelül 1,2 millió ortodox hagyta el Törökországot, és 350–500 ezer muszlim érkezett Törökországba Görögországból. A számok a korabeli statisztikák pontatlansága és a menekültek önbesorolásának bizonytalansága miatt nem tekinthetők pontosnak. A csere kényszerű volt: a kijelölt személyek nem választhattak, és vagyonukat hátrahagyva, gyakran erőszak közepette kellett távozniuk. A „népességcsere” kifejezés eufemizmus, mert a résztvevők többsége nem önként vállalta az áttelepülést. A végrehajtás során mindkét oldalon tízezrek haltak meg járványok, éhezés és erőszak következtében. A menekültek hajói túlzsúfoltak voltak, a befogadó táborokban a higiénia hiánya és az élelmiszerhiány állandó problémát jelentett.
A görögországi menekültek (prosphyges) letelepítése a görög állam egyik legnagyobb szociális és gazdasági vállalkozása lett. A betelepülők elsősorban Szaloniki és Athén környékén, valamint az újonnan szerzett égei-tengeri és trákiai területeken kaptak földet, gyakran a távozó muszlimok elhagyott birtokain. A hatalmas létszámú lakosság beáramlása megterhelte a görög gazdaságot, de hosszabb távon hozzájárult a mezőgazdasági termelés bővüléséhez és a városi lakosság növekedéséhez. Társadalmi feszültségek is keletkeztek: a helyiek és a menekültek közötti kulturális különbségek, a nyelvjárási eltérések és a vagyoni egyenlőtlenségek évtizedekig éreztették hatásukat. Törökországban a görög ortodox közösségek eltűnése a kis-ázsiai görög jelenlét évszázados végét jelentette; a betelepülő muszlimok hasonló integrációs nehézségekkel szembesültek. A csere a nemzetközi jogban precedenst teremtett a kényszerű lakosságcserékre, és a későbbi etnikai homogenizáló politikák hivatkozási alapja lett. Az esemény megítélése ma is vita tárgya: a görög és török nemzeti emlékezet eltérően keretezi, a történészi elemzésben pedig a vallási kategóriák használata a korabeli identitások komplexitására figyelmeztet.
A második világháború alatt a megszálló hatalmak és a helyi kollaboráns rezsimek tömeges kitelepítéseket hajtottak végre. A horvát Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska, NDH) 1941–1945 között a szerb lakosságot deportálta, gyilkolta és katolizálásra kényszerítette, amit a A Holocaust alfejezetben már tárgyaltunk. A szerb csetnik mozgalom muszlim és horvát lakosokat űzött el Kelet-Boszniából és a Szandzsákból. Bulgária 1941 után annektálta Dél-Macedóniát és Nyugat-Trákiát, és a helyi görög lakosság jelentős részét kitelepítette. A craiovai egyezmény (Tratatul de la Craiova, 1940. szeptember 7.) keretében Románia és Bulgária kölcsönös lakosságcserét hajtott végre Dél-Dobrudzsában: mintegy 100 ezer román hagyta el a bolgár területet, és körülbelül 65 ezer bolgár távozott a román oldalról; ezt a cserét a két állam akkori szövetségesi viszonya és a náci Németország közvetítése tette lehetővé.
A háború utáni kitelepítések legnagyobb hulláma Jugoszláviában következett be. Az AVNOJ-határozatok (AVNOJ = Antifašističko vijeće narodnog oslobođenja Jugoslavije, azaz Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) 1943. november 21-én a német kisebbséget kollektíven bűnösnek nyilvánították, és megfosztották állampolgárságától, vagyonától. A Volksdeutsche (a jugoszláviai német kisebbség) létszámát a háború előtt 500–550 ezer főre becsülték, de a háború alatti mozgások és az 1944–45-ös menekülés miatt a kitelepítettek száma bizonytalan. A partizánok által ellenőrzött területeken a németeket internálótáborokba zárták, ahol a becslések szerint 40–70 ezer ember halt meg éhezés, betegség és bántalmazás következtében; a pontos áldozatszám vitatott. A túlélők nagy része 1945 után Németországba és Ausztriába menekült vagy kiutasították őket. A német kitelepítés jogi hátterét a potsdami konferencia (1945. augusztus) utólagos jóváhagyása is megerősítette, bár a jugoszláv hatóságok már a háború vége előtt megkezdték a végrehajtást.
A isztriai exodus (olaszul esodo giuliano-dalmata) keretében az Isztriából, Fiuméből (Rijeka) és Dalmáciából származó olasz kisebbség jelentős része hagyta el Jugoszláviát 1943 és 1954 között. A kitelepültek számát 200–350 ezerre becsülik, de a becslés bizonytalan. A távozás oka a háború alatti olasz megszállás emléke, a partizánok által elkövetett foibe-mészárlások (olaszul massacri delle foibe) – amelyek során több ezer olaszt és horvátot gyilkoltak meg karsztvidéki víznyelőkben –, valamint a kommunista hatalomátvételtől való félelem volt. A foibe-kérdés ma is éles emlékezetpolitikai vita tárgya Olaszország, Szlovénia és Horvátország között; a tudományos konszenzus szerint a mészárlások áldozatainak száma a néhány ezertől a tízezerig terjedő becslések között ingadozik, a pontos adatok hiányoznak. A párizsi békeszerződés (1947. február 10.) Trieszt szabad területét (Territorio Libero di Trieste) hozta létre, de az olasz kisebbség kérdése csak az 1954-es londoni memorandumban rendeződött részlegesen.
A vajdasági magyar közösséget is súlyos megtorlás érte 1944–45-ben. A partizánok a felszabadulás után számos magyar civilt kivégeztek, internáltak vagy kényszermunkára vittek; a becsült áldozatok száma 20–40 ezer között mozog, de a források hiánya miatt a szám vitatott. A „hideg napok” (hladni dani) néven elhíresült időszakban a délvidéki magyar falvak férfi lakosságát tömegesen gyűjtötték össze, és részben kivégezték, részben munkatáborokba hurcolták. A magyar kisebbség vagyonát elkobozták, és a közösség létszáma tartósan csökkent. Hasonló kitelepítések és internálások érték a boszniai és horvátországi szerb, illetve a szerbiai albán közösségeket is, bár ezek mértékéről kevesebb megbízható adat áll rendelkezésre.
Görögországban a második világháború és a görög polgárháború (1946–1949) idején a szláv-macedón kisebbség jelentős része kényszerült elhagyni lakóhelyét, részben a baloldali felkeléshez való kötődése miatt. A polgárháború végén több tízezer görög baloldali – köztük sokan macedónok – hagyta el az országot, és a szocialista államokban telepedett le. A görög kormány a kommunista felkelők családtagjait, köztük gyermekeket is kimenekített a háborús övezetből; a „gyermekek evakuálása” (paidomazoma) a polgárháború egyik legvitatottabb emlékezeti kérdése, és a görög jobb- és baloldali narratíva máig eltérően értelmezi. Albániában a kommunista hatalomátvétel (1944–1945) után a görög kisebbség tagjait is internálták, a határvidékről kitelepítették, a görög polgárháború alatt pedig az albán állam görög menekülteket is befogadott, majd később sokukat továbbengedte.
A tárgyalt események értelmezésekor elkerülhetetlen a fogalmi tisztázás. Az etnikai tisztogatás (angolul ethnic cleansing, szerbül/horvátul etničko čišćenje) kifejezés az 1990-es évek jugoszláv háborúiban vált nemzetközi jogi és politikai vitatémává, de a gyakorlat, vagyis egy terület etnikai homogenizálása erőszakkal vagy kényszerrel, jóval régebbi. A görög–török lakosságcsere a korszak nemzetközi jogában szerződéses keretbe foglalt, de a végrehajtás kényszerű volt; a háború utáni kitelepítések pedig a győztes hatalmak által alkalmazott kollektív büntetés részei voltak. A történészi és jogi értelmezésben a következő fogalmi különbségeket szokás tenni: a deportálás (deportation) egyének vagy csoportok kényszerű elszállítása; a lakosságcsere (population exchange) két állam kölcsönös, de gyakran kényszerű áttelepítése; a kitelepítés (expulsion) egyoldalú kényszerű elűzés; az etnikai tisztogatás pedig egy terület etnikai összetételének erőszakos megváltoztatása, amely magában foglalhat deportálást, gyilkosságot, nemi erőszakot és a vagyon megsemmisítését. A határok azonban elmosódnak, és a gyakorlatban a kategóriák átfedik egymást.
A nemzetközi jog fejlődése a második világháború után fokozatosan büntetni kezdte a lakosság kényszerű áttelepítését. Az 1949-es genfi egyezmények a polgári lakosság védelméről szóló negyedik egyezménye tiltja a lakosság elűzését, de a háború utáni kitelepítések idején ez a norma még nem volt hatályos. Az 1990-es években a volt Jugoszláviai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) és a ruandai törvényszék ítélkezési gyakorlata, valamint a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 1998-as Római Statútuma az etnikai tisztogatást emberiesség elleni bűncselekményként, sőt bizonyos körülmények között népirtásként kezelte. Ez a jogi fejlődés azonban utólagos, és a korábbi eseményeket nem lehet mai jogi kategóriákkal automatikusan minősíteni.
A vitatott értelmezések közé tartozik, hogy a görög–török csere mennyiben volt „önkéntes” vagy „kényszerű”, és hogy a háború utáni kitelepítések mennyiben tekinthetők a fasiszta megszállásra adott legitim válasznak, illetve mennyiben minősülnek a kollektív bűnösség elve alapján elkövetett igazságtalanságnak. A nemzetközi jog mai álláspontja szerint a kollektív büntetés és a lakosság kényszerű áttelepítése háborús és emberiesség elleni bűncselekmény lehet, de ezek a kategóriák a második világháború idején még nem voltak ilyen formában kodifikálva. A történészi elemzésben a homogenizáló politikák a nemzetállam-építés szélsőséges, de gyakori formáiként jelennek meg, amelyek a 19. század végétől a 20. század közepéig a régió demográfiai képét alapvetően átalakították.
A lakosságcserék és kitelepítések hosszú távú következményei közül kiemelendő a demográfiai homogenizálódás. A 19. században még soknemzetiségű, vallásilag is vegyes régiók – például Kis-Ázsia nyugati része, Szaloniki, Dél-Dobrudzsa, Isztria, a Vajdaság – az 1940-es évek végére nagyrészt homogén etnikai képet mutattak. A társadalmi következmények: a betelepülők integrációja gyakran elégtelen volt, a kitelepítettek vagyonát elkobozták, ami a helyi gazdaságot is megbolygatta. A görög–török csere után Görögországban a menekültek letelepítése hozzájárult a vidéki lakosság növekedéséhez, de a helyi közösségekben tartós feszültségek maradtak. Törökországban a görögök távozása a kis-ázsiai kereskedelem, kézművesség és szabad foglalkozások űrét hagyta maga után, amit a betelepülő muszlimok nem tudtak azonnal pótolni. A kulturális veszteségek: a helyi nyelvek, szokások, épített örökség és közösségi intézmények tűntek el, gyakran nyomtalanul. A kitelepítettek emlékiratai, a túlélők elbeszélései a mai napig fontos forrásai a traumák megértésének.
Az emlékezetpolitikai viták mindmáig élnek. A görög–török csere emlékezete Görögországban a kis-ázsiai katasztrófa traumájához, Törökországban a nemzetállam újjászületéséhez kapcsolódik; a másik oldal szenvedése mindkét nemzeti narratívában alulreprezentált. A jugoszláviai német kitelepítés emlékezete a mai Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában a történészi kutatás ellenére is vitatott, a közbeszédben gyakran a „bűnös németek” és az „ártatlan civilek” leegyszerűsítő képzete jelenik meg. Az isztriai exodus és a foibe-mészárlások Olaszország, Szlovénia és Horvátország közötti diplomáciai feszültségek forrása maradt, és a második világháborús emlékezetpolitika egyik legérzékenyebb pontja. A vajdasági magyar megtorlás emlékezete Szerbia és Magyarország viszonyában, valamint a vajdasági magyar közösség kollektív emlékezetében játszik fontos szerepet. A görög polgárháború „gyermekek evakuálásának” vitája a görög társadalomban a mai napig megosztó, és a szláv-macedón kisebbség kitelepítése Görögország és Észak-Macedónia viszonyában hagyott nyomot.
A Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások alfejezet tanulsága az, hogy a népességáttelepítések és etnikai tisztogatások nem a második világháború után tűntek el a balkáni történelemből; az 1990-es évek jugoszláv háborúiban – amelyeket a A jugoszláv háborúk fejezet tárgyal – a homogenizáló politika ismét központi szerepet kapott. A korábbi lakosságcserék és kitelepítések emlékezete, valamint az általuk hátrahagyott demográfiai és területi feszültségek előkészítették e későbbi konfliktusokat.
A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a nemzetközi szerződések szövegei: a Lausanne-i békeegyezmény (1923. július 24.) és annak lakosságcseréről szóló jegyzőkönyve; a craiovai egyezmény (1940. szeptember 7.); az AVNOJ-határozatok (1943. november 21.); valamint a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés (1947. február 10.), amely a határokat és a kisebbségi jogokat is rögzítette. A végrehajtás dokumentumai közé tartoznak a korabeli állami statisztikák, internálótáborok nyilvántartásai és a nemzetközi segélyszervezetek jelentései. A másodlagos források közül a történészi demográfiai rekonstrukciók, a túlélői memoárok és a szóbeli történeti interjúk kulcsfontosságúak.
A bizonytalanságok jelentős része az áldozatszámokra és a kitelepítettek létszámára vonatkozik. A görög–török cserénél a legtöbb szerző 1,1–1,3 millió görög és 350–500 ezer muszlim áttelepültet említ, de a korabeli nyilvántartások hiányosak. A jugoszláviai német kitelepítés áldozatainak számát a hivatalos jugoszláv adatok és a német kutatók becslései eltérően adják meg, és a táborokban elhunytak pontos száma ma sem ismert. A foibe-mészárlások áldozatainak becslései 3 ezer és 15 ezer között szóródnak, a politikai és tudományos vita erősen átpolitizált. A vajdasági magyar megtorlás áldozatszáma hasonlóan vitatott, részben a tömegsírok feltárásának hiánya miatt. Az etnikai kategóriák korabeli használata is bizonytalan: a „görög ortodox”, „muzulmán”, „német” vagy „magyar” megjelölések nem fedik le az egyéni és közösségi identitások sokszínűségét. A görög–török csere esetében a vallási hovatartozás alapján történő besorolás figyelmen kívül hagyta a nyelvi és kulturális különbségeket, ami a kortársak számára is problémát okozott.