A titói Jugoszlávia államszerkezetét a második világháború alatt a partizánmozgalom által meghirdetett, a nemzetek egyenlőségére épülő föderatív elv határozta meg. A hatalomátvétel után ez az elv nem pusztán ideológiai deklaráció maradt, hanem az államszervezet alapjává vált: a régi, centralizált királyi Jugoszlávia helyett hat szocialista köztársaság és két autonóm tartomány alkotta az országot. A nemzeti kérdés azonban – ahogyan a A szakítás Sztálinnal és az önigazgatás alfejezetben láthatóvá vált – az 1948-as szakítás és az önigazgatási fordulat után újra a politikai viták középpontjába került. A gazdasági decentralizáció, a nyelvi és kulturális követelések, valamint a köztársasági elitek megerősödése az 1960-as évek második felére olyan nyomást gyakorolt a szövetségi államra, amelyet az 1974-es alkotmány próbált intézményesen kezelni. Ez a dokumentum a jugoszláv föderáció történetének legnagyobb hatású alaptörvénye lett: egyszerre rögzítette a nemzetek és nemzetiségek jogi egyenlőségét, és teremtett olyan decentralizált döntéshozatali rendszert, amely a későbbi blokádok és a szétesés jogi-politikai előképévé is vált.
A második világháború utáni Jugoszlávia az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanács (Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije, AVNOJ) 1943-as határozatai alapján föderatív államként jött létre. A kommunista mozgalom a nemzeti kérdést a háború alatt a felszabadító harc részévé tette: a köztársasági keretek már a partizánmozgalom szervezeti logikáját tükrözték, és a későbbi alkotmányos rend ezeket a kategóriákat fagyasztotta be. Az 1946. január 31-én kihirdetett első szövetségi alkotmány a Föderatív Népköztársaság (Federativna Narodna Republika Jugoslavija, FNRJ) elnevezést használta. A szövetséget hat népköztársaság alkotta: Bosznia-Hercegovina (Narodna Republika Bosna i Hercegovina), Horvátország (Narodna Republika Hrvatska), Macedónia (Narodna Republika Makedonija), Montenegró (Narodna Republika Crna Gora), Szerbia (Narodna Republika Srbija) és Szlovénia (Narodna Republika Slovenija). Szerbián belül két autonóm tartomány (autonomna pokrajina) kapott helyet: a Vajdaság (Vojvodina) és Koszovó–Metóhia (Kosovo i Metohija; albánul Kosova/Kosovë). A tartományok a szerb köztársaság részei maradtak, de a szövetségi testületekben saját képviselettel rendelkeztek.
A jugoszláv kommunista hatalom az etnikai sokszínűséget két fő jogi kategóriába sorolta. A nemzetek (narodi) a délszláv államalkotó közösségeket jelentették: a szerbeket, horvátokat, szlovéneket, macedónokat és montenegróiakat, valamint a későbbiekben a boszniai muszlimokat is. A nemzetiségek (narodnosti) kategóriájába a nem délszláv kisebbségek tartoztak – mindenekelőtt az albánok és a magyarok, rajtuk kívül a szlovákok, románok, ruszinok, csehek, olaszok, törökök és más közösségek. Ez a felosztás nem csupán leíró jellegű volt, hanem intézményi következményekkel járt: a nemzetek a köztársasági államiság letéteményeseinek számítottak, míg a nemzetiségek a szövetségi szinten és a tartományokban kaptak kollektív jogokat. A hivatalos ideológia a testvériség és egység (bratstvo i jedinstvo) jelszavával hangsúlyozta a közös antifasiszta harc örökségét, és a nacionalizmus minden formáját a szocialista rendszer ellenségének tekintette.
A föderáció azonban a gyakorlatban erősen centralizált maradt. A szövetségi kormány, a Jugoszláv Kommunista Párt (Komunistička partija Jugoslavije, KPJ; 1952-től Jugoszláv Kommunista Szövetség, Savez komunista Jugoslavije, SKJ) központi szervei és a szövetségi tervezőhivatalok irányították a gazdaságot, az oktatást és a kultúra fő kérdéseit. A köztársasági kormányok elsősorban végrehajtó szervekként működtek. Az 1963-as alkotmány a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija, SFRJ) nevet vezette be, és a szövetségi intézményeket modernizálta, de a nemzeti kérdést illetően nem hozott alapvető változást. A központi hatalom egységét Tito személye és a pártapparátus erős centralizmusa garantálta.
Az 1960-as évek gazdasági reformjai és az önigazgatási szocializmus (samoupravni socijalizam) kiterjesztése – amelyet a A szakítás Sztálinnal és az önigazgatás alfejezet tárgyal – a vállalati és területi autonómia erősítésével párhuzamosan megnövelte a köztársasági és tartományi vezetők politikai súlyát. A centralizált szövetségi tervezés gyengülése, a piaci elemek bevezetése és a devizakülföldi hitelek felhasználása előtérbe hozta azt a kérdést, hogy az egyes köztársaságok mennyire rendelkezhetnek saját jövedelmeik felett. A viták gyorsan nemzeti színezetet kaptak, mert a fejlettségi különbségek nagyjából egybeestek a köztársasági határokkal: az északnyugati területek – elsősorban Szlovénia és Horvátország – fejlettebbek voltak, mint a déli köztársaságok és a két tartomány. A szövetségi újraelosztás és a fejletlen régiók támogatása így állandó konfliktustémává vált.
A nemzeti kérdés megnyílásának egyik első nagy nyilvános jele a nyelvi vita volt. A korábbi hivatalos felfogás a szerbhorvát nyelv egységét hirdette; az 1954-es újvidéki egyezmény a szerbhorvát irodalmi nyelv közös normájának fenntartását célozta. Ezzel szemben 1967 márciusában horvát írók és nyelvészek nyilatkozatban követelték a horvát irodalmi nyelv önállóságának elismerését, és tiltakoztak a horvát nyelvi sajátosságok háttérbe szorítása ellen. A párthatóság a nyilatkozatot nacionalista támadásnak minősítette, de a vita már jelezte, hogy az értelmiség egy része a nemzeti kulturális jogokat a föderáció működésének központi kérdéseként kezeli.
A horvátországi reformmozgalom, amelyet a köznyelv Horvát tavasz (Hrvatsko proljeće) vagy MASPOK (masovni pokret, azaz tömegmozgalom) néven ismer, 1967 és 1971 között a horvát párton belüli reformszárnyhoz kötődött. Vezetői – elsősorban Savka Dabčević-Kučar és Miko Tripalo – a gazdasági decentralizációt, a devizabevételek nagyobb hányadának horvátországi felhasználását és a horvát nemzeti intézmények megerősítését követelték. A mozgalom diáktüntetésekhez, értelmiségi vitákhoz és a horvát pártvezetés önálló fellépéséhez vezetett. Tito 1971 decemberében közbelépett: a horvát pártvezetést leváltatta, a mozgalom prominens képviselőit eltávolította, és országszerte a „nacionalista elhajlás” elleni tisztogató kampány kezdődött. A Horvát tavasz leverése a föderáció centralista irányításának megerősítését jelentette, mégsem hozott tartós nyugalmat: a követelések egy része később beépült az alkotmányos reformba.
A nemzeti feszültségek nem korlátozódtak Horvátországra. 1968 novemberében Koszovóban albán tüntetések törtek ki; a résztvevők a tartomány státusának emelését, albán nyelvű oktatást és a gazdasági elmaradottság felszámolását követelték. A tüntetések az újvidéki és belgrádi diákmozgalmakkal egy időben zajlottak, de Koszovóban a nemzeti dimenzió volt a meghatározó. A szövetségi vezetés részben engedményekkel válaszolt: felgyorsította az albán nyelvű felsőoktatás bővítését; a Pristinai Egyetem 1969–1970-ben önálló intézményként jött létre. Ugyanakkor a titói állam a tartományi autonómiát továbbra is Szerbián belül képzelte el, ami a későbbi konfliktus egyik alapjává vált.
A boszniai muszlim nemzet (Muslimani u smislu narodnosti, azaz a nemzeti hovatartozás értelmében vett muszlimok) elismerése szintén e korszak döntése volt. A második világháború után a boszniai muszlimokat először vallási, majd fokozatosan külön nemzeti közösségként kezdték kezelni. Az 1971-es népszámlálás volt az első, amelyen a muszlim megjelölés mint önálló nemzeti kategória szerepelt. Ez a lépés rögzítette, hogy a boszniai muszlimok nem csupán egy vallási csoport, hanem a jugoszláv föderáció egyik nemzeti alkotóeleme. A döntés hosszú távon a modern bosnyák identitás intézményesüléséhez vezetett, és Bosznia-Hercegovina politikai súlyának meghatározó elemévé vált.
Az alkotmányos reformok a nemzeti követelések és a párton belüli erőviszonyok eredőjeként értek be. Az 1974. február 21-én kihirdetett szövetségi alkotmány a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot hat szocialista köztársaság és két szocialista autonóm tartomány közösségeként határozta meg. A köztársaságokat az alkotmány az önrendelkezés jogával felruházott államokként ismerte el, beleértve az elméleti kiválási jogot is; a két tartomány, Vajdaság és Koszovó, formálisan Szerbia része maradt, de a gyakorlatban a köztársaságokhoz igen közeli jogköröket kapott a szövetségi döntéshozatalban. A tartományok saját alkotmánnyal, parlamenttel, igazságszolgáltatással és rendőrséggel rendelkeztek, valamint a szövetségi testületekben – így a kollektív államfői testületben – egyenlő számú képviseletet kaptak.
Az 1974-es alkotmány a szövetségi államot elsősorban a közös külpolitika, a honvédelem, a közös piac, a pénzrendszer és a gazdasági rendszer alapjainak területein hagyta szuverénnek. A mindennapi irányítás, a szociálpolitika, az oktatás, a kultúra, az igazságszolgáltatás és a beruházási döntések jelentős része a köztársaságokhoz és tartományokhoz került. A szövetségi parlament – a Szövetségi Gyűlés (Savezna skupština) – döntéshozatalában a területi elv vált meghatározóvá: a képviselőket részben a köztársasági és tartományi testületek delegálták, és a lényeges kérdésekben a területi egységek egyetértésére volt szükség. Ez a konszenzusos mechanizmus a korábbi központi kormányzás végét jelezte, és a föderációt a konföderatív elemek irányába mozdította.
A legfontosabb új intézmény a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Elnöksége (Predsedništvo SFRJ) volt. A testület a hat köztársaság és a két tartomány képviselőiből állt; Tito élete végéig az Elnökség elnöke volt, és az alkotmány rendkívüli jogköröket is biztosított számára. A testület feladata a föderáció kollektív államfőjeként a nemzeti érdekek összehangolása volt. Tito halála után a tagok közötti rotációs elnökség lépett életbe, amelyben éven belül váltakozott az elnöki tisztség. Ez a megoldás hivatott kifejezni a nemzetek egyenlőségét, ugyanakkor a gyakorlatban megnehezítette a gyors szövetségi döntéshozatalt, mert minden köztársaságnak és tartománynak lehetősége nyílt a vétóra.
Az alkotmány a nemzetek és nemzetiségek egyenlőségét részletes nyelvi, oktatási és kulturális jogokkal biztosította. Kimondta a nyelvek és írásmódok egyenjogúságát; a köztársasági és tartományi szervek kötelesek voltak biztosítani a területükön élő nemzetiségek nyelvének hivatalos használatát. A nemzetiségek önálló iskolákat, szervezeteket és sajtót tarthattak fenn, és részt vehettek a döntéshozatalban. Az alkotmány a jugoszláv szocialista hazafiság mellett a nemzeti hovatartozás legitim keretét is megerősítette, ám a nacionalizmus minden formája továbbra is büntetőjogi üldözés alapjául szolgált. A jogi keret tehát egyszerre volt a nemzeti jogok kiterjesztése és a nemzeti politika határainak kijelölése.
A decentralizáció nem csupán a szövetségi intézmények működését változtatta meg, hanem a politikai elit szerkezetét is. A köztársasági pártkongresszusok és kormányok az 1970-es években saját területi érdekeik elsődleges képviselőivé váltak; a szövetségi szint egyre inkább koordinációs fórummá alakult, ahol a köztársasági vezetők alkudoztak. A Jugoszláv Kommunista Szövetség (Savez komunista Jugoslavije, SKJ) maga is föderatív mintára szerveződött: a köztársasági pártszervezetek jelentős autonómiát kaptak, és a szövetségi vezetés a köztársasági küldöttek egyeztetésén alapult. Ez a szerkezet megerősítette a területi elitek hatalmát, és gyengítette a központi pártbürokráciát.
A nemzeti elitek versengése elsősorban gazdasági érdekellentétek formájában jelentkezett. A fejlettebb északi köztársaságok – Szlovénia és Horvátország – érvelése szerint a szövetségi újraelosztás aránytalanul elvonta tőlük a jövedelmeket, és akadályozta a hatékony gazdálkodást. A déli területek – Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Koszovó – viszont a fejletlen régiók támogatását létfontosságú szolidaritásnak tekintették. A viták nem egyszerűen technikai jellegűek voltak; a beruházások, a devizaelosztás, a vámszabályok és a hitelek feletti döntések mind nemzeti értelmezést kaptak. A szövetségi testületekben kialakult konszenzuskényszer gyakran kompromisszumhoz vezetett, de a döntések késlekedtek, és a bizalmatlanság növekedett.
A nyelvi és kulturális kérdések szintén a nemzeti elitek érzékenységét tükrözték. A szerbhorvát nyelvközösség fenntartása vagy a szlovén és macedón nyelv hivatalos pozíciójának megerősítése, a tankönyvek, az egyetemi képzés és a tömegmédia irányítása mind olyan terület volt, ahol a köztársasági vezetők látványosan védhették saját nemzeti érdekeiket. Az 1970-es években a föderáció tehát egyre inkább hat vagy nyolc területi érdekcsoport alkuszíntereként működött, amelyben a közös állami célokat a területi önállóság feszítette.
A Tito-korszakban a konfliktusokat a karizmatikus vezető személye és a párt fegyelme még le tudta zárni. Tito közbelépései – mint az 1971-es horvát vagy az 1972-es szerb liberális vezetők leváltása – ideiglenesen visszaállították a központi irányítást, ám a legfontosabb követelések közül többet az 1974-es alkotmány mégis intézményesített. Így a rendszer paradox módon egyszerre alkalmazott elnyomó eszközöket a nacionalizmusnak bélyegzett mozgalmakkal szemben, és építette be azok követeléseit a jogi keretbe. Ez a kettősség az 1970-es évek folyamán a rendszer legitimációját növelte, de a nemzeti elitek közötti bizalmat nem erősítette.
A szövetségi állam működése a nemzeti identitások intézményesülését is elősegítette. A kommunista modernizáció az iskolarendszer, a népszámlálások, a köztársasági adminisztráció és a nyelvi standardizáció révén a lakosságot egyre inkább a hivatalos nemzeti kategóriák szerint rendezte el. A második világháború után kodifikált macedón nyelv és macedón nemzeti identitás a szövetségi állam által kapott oktatási és kulturális intézményi hátteret. Montenegróban a szerb közösségtől elkülönülő montenegrói nemzeti tudat szintén állami támogatást élvezett. A boszniai muszlimok 1971-es nemzeti elismerése pedig a későbbi bosnyák nemzeti mozgalom alapjává vált.
A „jugoszláv” önbesorolás lehetősége is megjelent a népszámlálásokon, de nem vált domináns kategóriává. A hivatalos ideológia a testvériség és egység jelszava alatt kívánta erősíteni a közös államhoz fűződő lojalitást, ám a mindennapi gyakorlatban a nemzeti különbségek váltak a legfontosabb társadalmi törésvonalakká. A föderáció tehát nem a nemzetek olvasztótégelyeként, hanem azok intézményesített kereteként működött.
A kisebbségi közösségek helyzete egyenlőtlenül alakult. A nagyobb nemzetiségek – különösen az albánok és a magyarok – az 1974-es alkotmány nyomán széles kulturális és oktatási autonómiát élveztek. A Vajdaságban a magyar, szlovák és román nyelvű iskolák és intézmények hálózata működött; Koszovóban az albán nyelvű oktatás és a Pristinai Egyetem az albán értelmiség képzésének központjává vált. Ugyanakkor a roma közösség továbbra is nagy arányban kiszorult az oktatásból és a formális munkaerőpiacról; jogi helyzete nem hasonlítható a nagyobb lélekszámú nemzetiségekéhez. A zsidó közösség – amelynek sorait a második világháború alatt megtizedelték – elsősorban városi értelmiségi és kulturális szervezetek formájában létezett.
Koszovó különösen érzékeny területté vált. Az 1974-es alkotmány a tartománynak a korábbinál jóval nagyobb önkormányzatot adott, az albán nyelv és kultúra hivatalos pozíciója megerősödött, a tartományi elitek pedig a szövetségi döntéshozatalban egyenrangú szerephez jutottak. A szerbek és montenegróiak egy része ugyanakkor úgy élte meg a változást, hogy a tartományban háttérbe szorulnak, és a viszonylagos gazdasági elmaradottság miatt sokan el is költöztek. Az albán politikai követelések egy része a köztársasági státusz felé mutatott, ami a szerb köztársasági vezetéssel való konfliktust tovább élezte. A koszovói feszültségek tehát már a Tito-korszakban a föderáció egyik legterhesebb problémáját jelentették, még ha nyílt háborúvá csak az 1980-as évek végén és az 1990-es években váltak is.
A föderáció 1980-ban, Tito halálakor formálisan stabilnak tűnt, valójában azonban a nemzeti elitek közötti versengés a központi döntőbíró elvesztésével új szakaszba lépett. Az 1974-es alkotmány által létrehozott rotációs elnökség és a konszenzusos szövetségi döntéshozatal már nem tudta hatékonyan közvetíteni a gazdasági válság, a külső adósság és a nemzeti sérelmek együttes terhét. A Titó-korszak nemzeti politikája így egyszerre hagyott hátra a nemzeti egyenlőség kiterjedt jogi keretét és egy olyan intézményi szerkezetet, amely a későbbi konfliktusok kezelésére alkalmatlannak bizonyult.
A jugoszláv föderáció történetére vonatkozó elsődleges források jól körülhatárolhatók: a szövetségi alkotmányok (1946, 1963, 1974), a köztársasági és tartományi alkotmányok, a Jugoszláv Kommunista Szövetség kongresszusi határozatai, a szövetségi és köztársasági parlamenti jegyzőkönyvek, a hivatalos közlönyök, valamint az 1945 utáni népszámlálások adatai. A nemzeti elitek belső vitáiról párthatározatok, leváltott vezetők visszaemlékezései, diplomáciai iratok és a később megnyílt állambiztonsági dokumentumok adnak képet. A források értelmezése azonban erősen vitatott.
Az 1974-es alkotmány megítélése a jugoszláv utódállamok történetírásában eltérő. A szerb történeti narratívák egy része a szerb nemzeti érdekek sérelmeként és a föderáció túlzott decentralizálásaként értékeli, különösen a két tartomány Szerbiától való gyakorlati eltávolodása miatt. A horvát, szlovén, albán és boszniai-hercegovinai értelmezések részben a nemzeti jogok kiterjesztéseként, részben a rendszer túlélési kísérleteként olvassák az alkotmányt. A történeti vita ma is arról folyik, hogy a decentralizáció eleve kódolta-e a szétesést, vagy inkább a megváltozott külső és gazdasági környezet, valamint az 1980-as évek elitpolitikája fordította-e a szerkezetet a blokád és a nacionalizmus irányába.
A nemzeti és nemzetiségi kategóriák sem semlegesek. A népszámlálási adatok az önbevallás, a politikai nyomás és az adminisztratív besorolás együttes eredményei; a „muszlim nemzet” bevezetése a boszniai lakosság egy részét vallási alapon választotta le más délszláv közösségekről, ami a későbbi bosnyák identitás alapja lett, de akkoriban is vitákat váltott ki. A macedón és montenegrói nemzeti identitás elismerése szintén politikai döntés volt, amelynek történeti megalapozottságát a szomszédos nemzeti történetírások vitatták. A kisebbségi jogok gyakorlati érvényesülése nem egyenletes; a romák helyzetéről például kevés megbízható hivatalos adat áll rendelkezésre.
A nemzeti elitek versengésének elemzése részben a párton belüli konfliktusok nyilvánosságra került dokumentumaira, részben a későbbi visszaemlékezésekre támaszkodik. A Horvát tavasz tagjai, a szerb liberálisok és a koszovói albán követelések képviselői saját utólagos narratíváikban eltérően értelmezik a történteket. Az állambiztonsági források csak részben kutathatók, és manipuláció gyanúja is felmerül. A szöveg ezért nem közöl „mért” gazdasági vagy áldozati adatokat, hanem a folyamatokat és az intézményi logikát hangsúlyozza.