Tito 1980. májusi halála után a szövetségi állam intézményei formálisan működtek, de a személyes tekintély és a karizmatikus integráció hiányában fokozatosan kiderült, hogy az Nemzeti kérdés és föderáció alfejezetben tárgyalt 1974-es alkotmányos kompromisszum önmagában nem képes fenntartani a jugoszláv föderációt. A nyolcvanas évek gazdasági válsága, a köztársasági elitek közötti bizalomvesztés és a nacionalista mobilizáció egymást erősítve olyan centrifugális folyamatot indított el, amely 1990–1991-re a szocialista Jugoszlávia jogi és politikai széteséséhez vezetett. Ez az alfejezet a válság és a felbomlás folyamatát tárgyalja, nem pedig az 1991-től kitört háborúkat: azok a A jugoszláv háborúk alfejezetben kerülnek sorra.
Tito halálát követően az államfői tisztséget az 1974-es alkotmány által létrehozott kollektív államelnökség vette át, amelynek tagjai a hat köztársaság és a két autonóm tartomány képviselőiből kerültek ki, évente rotáló elnökkel. Ez a megoldás dokumentáltan az 1974-es alkotmány rendelkezése volt, és célja a köztársaságok közötti egyensúly megőrzése volt. Ugyanakkor a rotáció megfosztotta a föderációt a folyamatos, erős végrehajtó hatalomtól: a döntések a köztársasági párt- és állami vezetők közötti alkudozás eredményei lettek. A szakirodalomban széles körű egyetértés van abban, hogy a decentralizált intézményi keret a nyolcvanas években növelte a koordinációs költségeket, és megkönnyítette a köztársasági érdekek föderális érdekek fölé helyezését (tudományos konszenzus).
A gazdasági helyzet drámaian romlott. Az 1970-es évek olajárrobbanásai után Jugoszlávia nagymértékben támaszkodott külföldi hitelekre, amelyeket a nemzetközi pénzpiacokon vett fel. Az 1980-as évek elejére a külső adósság hozzávetőleg 20 milliárd amerikai dollárra nőtt (a pontos összeg becslésen alapul, és a források között eltérés van). A kamatok emelkedése, a nyugati konjunktúra lassulása és az export gyengesége miatt a fizetési mérleg hiánya állandósult. A jugoszláv szövetségi és köztársasági hatóságok a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött készenléti megállapodások keretében többször is megszorító csomagokat vezettek be. Ezek árliberalizálást, a reálbérek befagyasztását és a fogyasztás visszafogását jelentették. A munkanélküliség országos szinten a 15 százalékot is meghaladta, egyes régiókban – például Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában – a becslések szerint ennél magasabb volt (a statisztikai adatok pontossága korlátozott, mivel a hivatalos munkanélküliségi mutatók nem egységes módszertannal készültek; a becslések bizonytalanok).
Az életszínvonal-csökkenés széles körű elégedetlenséget váltott ki. A munkásosztály, amely a szocialista rendszer legitimációjának központi alanya volt, a reálbérek csökkenését és az alapvető fogyasztási cikkek hiányát tapasztalta. Az ipari üzemekben a sztrájkok száma emelkedett, ami dokumentált jelenség, bár a sztrájkok pontos számát illetően a levéltári források hiányosak. A paraszti és vidéki lakosság a mezőgazdasági termelés stagnálásával és a falu elöregedésével szembesült. A nők helyzete ellentmondásos volt: a foglalkoztatottság növekedése mellett a háztartási és gondozási munka terhei továbbra is aránytalanul rájuk nehezedtek, és a gazdasági megszorítások a szociális szolgáltatások szűkítésén keresztül különösen érintették őket (történeti rekonstrukció, elsősorban későbbi interjúk és statisztikai elemzések alapján).
A gazdasági válság közvetlenül összekapcsolódott a nemzeti feszültségekkel. A fejlettebb északnyugati köztársaságok – Szlovénia és Horvátország – politikai elitjei egyre gyakrabban hangoztatták, hogy az általuk megtermelt jövedelem egy részét a fejletlenebb déli és keleti régiók támogatására fordítják. A szövetségi újraelosztási mechanizmus, a Szövetségi Alap a Kevesbé Fejlett Köztársaságok és Koszovó Fejlesztésére (Fond federacije za kreditiranje bržeg razvoja privredno nedovoljno razvijenih republika i pokrajina) a nyolcvanas években a viták állandó tárgya lett. A szlovén és horvát vezetők a hozzájárulások csökkentését követelték, míg a déli köztársaságok a fejlesztési támogatások fenntartását vagy növelését szorgalmazták. Ez a vita dokumentált, a szövetségi párt- és állami ülések jegyzőkönyvei alapján rekonstruálható; az érvek mögött meghúzódó gazdasági számítások azonban vitatottak.
Az első komoly etnikai konfliktusra 1981 tavaszán került sor Koszovóban. A dokumentált tény: 1981 márciusában és áprilisában tömegtüntetések törtek ki Pristinában és más koszovói városokban. A tüntetők túlnyomórészt albánok voltak, és követeléseik között szerepelt Koszovó köztársasági státusza, valamint a szociális és gazdasági helyzet javítása. A tüntetések résztvevőinek számát illetően a becslések néhány ezer és több tízezer között mozognak; a hivatalos jugoszláv közlemények alacsonyabb számokat adtak meg, míg a későbbi kritikai elemzések magasabbakat valószínűsítenek (a becslés bizonytalan). A szövetségi és szerb hatóságok a hadsereg és a rendőrség bevetésével fojtották el a megmozdulásokat. A hivatalos áldozat- és letartóztatási adatok pontossága vitatott; a jugoszláv hatóságok által közzétett számok és az albán emigráns szervezetek állításai között nagy eltérés van. A zavargások után a koszovói szerb és montenegrói lakosság egy része elhagyta a tartományt, állandósult etnikai feszültségről panaszkodva. Az elvándorlás mértékét illetően a becslések néhány ezer és több tízezer fő között szórnak, és a jelenség értelmezése – spontán migráció vagy szervezett nyomásgyakorlás – mindmáig vitatott.
A koszovói események és a gazdasági nehézségek közepette Szerbiában a nacionalista értelmiség egyre erőteljesebben bírálta a jugoszláv föderációt. Ennek legfontosabb dokumentuma az 1986-ban nyilvánosságra került Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandum (Memorandum Srpske akademije nauka i umetnosti, SANU Memorandum). A dokumentum ténye egyértelmű: az akadémia egy bizottsága készítette, és vázlatos formában kiszivárgott, majd a sajtóban vitát váltott ki. A memorandum azt állította, hogy a szerbek Jugoszlávián belül gazdasági, politikai és kulturális hátrányt szenvednek, különösen Koszovóban, és hogy a föderáció intézményi berendezkedése a szerb nemzet szétszabdalását szolgálja. Ez az állítás a szerzők értelmezése volt; a szöveg hatása és szándéka azonban vitatott. Egyes történészek a szerb nacionalizmus intellektuális alapjának tekintik, mások szerint a memorandum a gazdasági és intézményi válság torz diagnózisa, amelyet utólag használtak fel politikai mobilizációra. A vitatott értelmezés kategóriájába tartozik, hogy a memorandum mennyiben hatott Slobodan Milošević későbbi politikájára; az viszont dokumentált, hogy a szerb pártvezetés kezdetben elhatárolódott tőle.
A szerb politikában 1987-től kezdődően Slobodan Milošević (eredeti szerb írásmóddal Slobodan Milošević) fokozatosan átvette a hatalmat a Szerbiai Kommunista Szövetségen belül. Milošević 1987 áprilisában a koszovói szerbek tüntetésekor a rendőri brutalitással szemben a tömegnek azt mondta, hogy “senki nem verhet meg titeket” – ez a kijelentés dokumentált, bár pontos szövege a fordításokban némileg eltér. Ezt követően párton belüli manőverekkel eltávolította korábbi szövetségesét, Ivan Stambolićot, és a szerb pártszervezet nacionalista szárnyának vezetőjévé vált. A pártállami intézmények fokozatos leépítése és a tömegmozgósítás összekapcsolása a későbbi “antibürokratikus forradalom” néven ismert folyamatot eredményezte.
Az 1988–1989-es “joghurtforradalom” során nagygyűlések és utcai tüntetések nyomán leváltották a Vajdaság és Montenegró pártvezetését, majd 1989-ben a Koszovó és Vajdaság autonómiáját korlátozó alkotmánymódosításokat fogadtattak el. A “joghurtforradalom” elnevezés onnan származik, hogy a Vajdasági tüntetők egy része joghurtot dobált a pártházakra; ez a részlet dokumentált, de a mozgalom szervezettségének mértéke vitatott. A szerb alkotmánymódosítások 1989 márciusában jelentősen csökkentették a tartományok önálló döntési jogkörét, és a rendőrséget, az igazságszolgáltatást és a gazdaságpolitikát Szerbia irányítása alá vonták. Ez a lépés a szerb vezetés szándékát tükrözte, de jogi és politikai következményei vitatottak: a tartományok vezetői és a koszovói albán politikai elit a döntést illegitimnek tekintette, és az alkotmányos rend megsértésével vádolta a szerb hatóságokat.
A szlovén politikai elit ezzel párhuzamosan egyre határozottabban szembefordult a belgrádi centralizációs törekvésekkel. A szlovén kommunista vezetés a nyolcvanas évek második felében a liberális reformok és a föderáció lazítása mellett foglalt állást. A szlovén értelmiség a Nova revija című folyóirat 1987-es különszámában fogalmazta meg a szlovén nemzeti programot, amely a szlovén államiság megerősítését és a föderáció konfederatív átalakítását követelte. Ez a dokumentum elsődleges forrás; hatása a későbbi politikai döntésekre jelentős, de vitatott, hogy a szlovén vezetés mennyiben követte a programot, vagy inkább a párton belüli hatalmi harcok alakították az álláspontját. 1988-ban a Mladina-ügy – a szlovén hetilap munkatársai ellen indított katonai bírósági eljárás katonai titkok megsértése miatt – országos tiltakozást váltott ki Szlovéniában, és tovább mélyítette a szakadékot a szlovén közvélemény és a szövetségi hadsereg, a Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslavenska narodna armija, JNA) között. Az ügy ténye dokumentált; a vádak megalapozottsága és a per politikai jellege a későbbi történeti értékelésben vita tárgya.
A kelet-európai kommunista rendszerek 1989-es összeomlása közvetlen hatást gyakorolt Jugoszláviára. A szövetségi szintű Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (Savez komunista Jugoslavije, SKJ) 1990 januárjában tartott kongresszusa kudarccal zárult: a szlovén delegáció kivonult, miután a szerb fél elutasította a föderáció konföderatív átalakítását. A párt összeomlása dokumentált tény; a kivonulás mélyebb okai – a demokratizálódás iránti elkötelezettség vagy a nemzeti érdekérvényesítés – vitatottak. Ezt követően a köztársaságokban egymástól függetlenül többpárti rendszert vezettek be.
1990 tavaszán Szlovéniában és Horvátországban tartottak először többpárti választásokat. Szlovéniában a DEMOS (Demokratična opozicija Slovenije) nevű ellenzéki koalíció nyerte a választást, de a köztársasági elnökségben a reformkommunista Milan Kučan maradt a meghatározó szereplő. Horvátországban a Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, HDZ) Franjo Tuđman vezetésével a szavazatok mintegy 42 százalékát szerezte meg, ami a választási rendszer többségi elemei miatt a parlamenti mandátumok abszolút többségét eredményezte (a pontos százalék és mandátummegoszlás ellenőrzést igényel, mivel a forrásokban kisebb eltérések vannak). A horvátországi szerb kisebbség – amely a lakosság mintegy 12 százalékát tette ki az 1991-es népszámlálás szerint – aggodalommal fogadta a HDZ nacionalista retorikáját, és a párt győzelme hozzájárult a későbbi autonómiatörekvésekhez.
A többi köztársaságban is sor került választásokra: Bosznia-Hercegovinában a három nagy etnikai közösség pártjai – a bosnyák Demokrata Akció Pártja (Stranka demokratske akcije, SDA), a szerb Szerb Demokrata Párt (Srpska demokratska stranka, SDS) és a horvát Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH) – szerezték meg a mandátumok többségét. Macedóniában a nacionalista VMRO-DPMNE és a szociáldemokrata utódpárt versengett; Szerbiában a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) – Milošević vezetésével a kommunista párt utódszervezete – aratott győzelmet. Montenegróban a szintén szocialista utódpárt győzött, amely lojális maradt a szerb vezetéshez. A választások eredményeinek számszerű adatai a korabeli hivatalos közleményekben és a későbbi választási statisztikákban hozzáférhetők, de a részvételi arányok és a kisebbségi szavazatok megoszlása terén a források eltérnek.
A választott kormányok alapvetően eltérő elképzeléseket képviseltek Jugoszlávia jövőjéről. Szlovénia és Horvátország a konföderatív szövetség vagy a teljes függetlenség irányába mozdult el; Bosznia-Hercegovina és Macedónia a föderáció megőrzését szerette volna, de nem a szerb centralizációt; Szerbia a szorosabb föderációt és a szerbek egyesítését szorgalmazta egy államban. Ez a konfliktus a nyilvános politikai vitákban dokumentálható; az egyes célok mögötti stratégiai szándékok értelmezése viszont vitatott.
A szövetségi intézmények 1990 második felétől működésképtelenné váltak. A szerb és montenegrói képviselők blokád alá vonták a szövetségi elnökség döntéseit, míg a szlovén és horvát vezetők bojkottálták az üléseket. A jugoszláv államcsőd közelsége és a föderatív újraelosztás körüli vita megakadályozta a költségvetés elfogadását. A szövetségi hadsereg (JNA) formálisan a szocialista föderáció védelmét tekintette feladatának, de a tisztikar túlnyomórészt szerb és montenegrói összetétele miatt a hadsereg egyre inkább a szerb politikai érdekek eszközének tűnt a nem szerb köztársaságok szemében. Ez a percepció dokumentált a korabeli sajtóban és politikai nyilatkozatokban; a JNA belső motivációinak megítélése azonban vitatott.
Horvátországban a szerb kisebbség 1990 nyarán kikiáltotta a Szerb Autonóm Körzet (Srpska autonomna oblast, SAO) Krajina elnevezésű területi egységét, amely a horvát kormánytól való önállóságot és a szerb lakosság védelmét tűzte ki célul. A “rönkforradalom” elnevezésű események során a szerb lakosok útblokádokat emeltek, és megszakították a közlekedési összeköttetéseket a horvát tengerpart és a belső területek között. Ezek a cselekmények dokumentáltak; a horvát hatóságok a szerb szeparatizmus megnyilvánulásának, a szerb fél pedig önvédelemnek tekintette őket. A horvát rendőrség és a szerb szabadcsapatok közötti első fegyveres incidensek már 1991 tavaszán halálos áldozatokat követeltek.
A Brijuni megállapodás 1991. július 7-én jött létre az Európai Közösség közvetítésével. A megállapodás értelmében Szlovénia három hónapra felfüggesztette a függetlenségi nyilatkozat végrehajtását, a JNA pedig kivonult a szlovén területről. A megállapodás aláírása tény; az abban foglalt moratórium betartása és a szlovén fél valódi szándékai a későbbi értelmezésben vitatottak.
Horvátországban a függetlenségi nyilatkozat után a konfliktus fokozatosan háborúvá szélesedett. A horvátországi szerb erők a JNA támogatásával kiterjesztették az általuk ellenőrzött területeket, és 1991 őszén ostrom alá vették Vukovárt és más kelet-szlavóniai városokat. A horvát hadsereg és a szerb felkelők közötti harcok, valamint a JNA beavatkozása a A jugoszláv háborúk alfejezetben tárgyalandó részletesen. Itt annyi szükséges rögzíteni: a horvátországi háború kitörése a föderáció katonai szétesését jelezte, és a nemzetközi közösség beavatkozása ellenére a tűzszünetek kudarcot vallottak.
A nemzetközi közösség 1991 őszén az Európai Közösség (EK) keretében próbálta kezelni a válságot. A Badinter-bizottság (pontosabban az EK által felállított jogásztestület, amelynek elnöke Robert Badinter francia jogász volt) 1991 novembere és 1992 januárja között jogi véleményeket adott ki. A bizottság megállapította, hogy Jugoszlávia “felbomlófélben van”, és hogy az egyes köztársaságok elismeréséhez a demokrácia, a kisebbségi jogok és a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartása szükséges. A bizottság véleményei elsődleges források; jogi érvelésük a szakirodalomban vitatott, különösen a belső határok elismerésének elve kapcsán. 1991. december 16-án az EK külügyminiszterei bejelentették az elismerési feltételeket, és 1992. január 15-én Szlovéniát és Horvátországot több EK-tagállam elismerte. Ez a nemzetközi jogi aktus a függetlenséget visszafordíthatatlanná tette, bár a háború Horvátországban még hónapokig tartott.
Bosznia-Hercegovina 1992. február 29. és március 1. között tartott népszavazást a függetlenségről. A boszniai szerbek nagy része bojkottálta a voksolást, a résztvevők túlnyomó többsége a függetlenségre szavazott. A népszavazás eredménye dokumentált, de a szerb politikai vezetés legitimitását vitatta. Bosznia-Hercegovina függetlenségét 1992. április 6-án ismerték el nemzetközileg, röviddel ezután a háború kirobbant a köztársaságban. Macedónia 1991. szeptember 8-án népszavazáson erősítette meg függetlenségét, és 1993-ban nyert nemzetközi elismerést Görögország tiltakozása miatt ideiglenes néven. Ez utóbbi folyamat már a következő fejezetekhez vezet át.
A politikai és gazdasági válság a hétköznapi emberek életét alapvetően átalakította. A nyolcvanas évek végére a fogyasztási cikkek hiánya, az áremelkedések és a bizonytalanság a mindennapi tapasztalat részévé vált. A jugoszláviai munkások, parasztok és értelmiségiek egy része a szocialista önigazgatás ígéretei és a valóság közötti szakadékot egyre inkább nemzeti keretben értelmezte. A média – különösen a belgrádi RTV Politika és a horvát HTV – a nyolcvanas évek végétől etnikailag torzított, félelemkeltő tudósításokat közölt; a második világháborús usztasa és csetnik atrocitások képeit a jelenkori politikai ellenfelekkel szemben használták fel. Ez a jelenség a korabeli sajtótermékek alapján dokumentálható; a média hatásának mértéke a nacionalista mobilizációra azonban vitatott.
A “testvériség-egység” ideológiája a nyolcvanas évek végére fokozatosan kiürült. Az 1991-es jugoszláviai népszámlálás adatai azt mutatják, hogy a magukat “jugoszlávnak” vallók aránya csökkent az 1981-es adatokhoz képest, bár a pontos számokat illetően a források eltérnek. A vegyes házasságok, amelyek a hatvanas-hetvenes években a jugoszláv identitás egyik jelképének számítottak, a nacionalista mozgósítás időszakában feszültségek forrásává váltak. A kisebbségek – albánok, magyarok, muszlimok, zsidók, romák – félelme fokozódott; a kilencvenes évek elején a menekülthullámok megindulása előtt is sokan fontolgatták a távozást. A menekülési szándékokról és a társadalmi félelmekről elsősorban későbbi interjúk, szociológiai felmérések és visszaemlékezések tanúskodnak; ezek reprezentativitása bizonytalan.
A második világháborús emlékezet használata különösen hangsúlyos volt. A szerb politikai elit az usztasa mészárlások emlékét mozgósította a horvát nacionalizmussal szemben, míg a horvát nacionalista propaganda a csetnik atrocitásokat hangsúlyozta. Ez a folyamat emlékezetpolitikai állításként értelmezhető: a múltbeli szenvedések szelektív felelevenítése nem a történeti megértést, hanem a jelenkori politikai mobilizációt szolgálta. A történészek egy része ezt a jelenséget a “múlt fegyverként való használatának” nevezi; az ok-okozati összefüggés a múltbeli traumák és a kilencvenes évek erőszaka között azonban vitatott. A nők és a fiatalabb generációk tapasztalatai ebben az időszakban alulkutatottak; a visszaemlékezésekből azonban kitűnik, hogy a félelem, a szegénység és a jövőtlenség érzése sokakat a passzivitás vagy az emigráció felé terelt, míg másokat a nacionalista mozgalmakba integrált.
Az alfejezet elsősorban az 1974-es alkotmány szövegére, az 1980-as évek párthatározataira, a SANU Memorandum szövegére, a köztársasági alkotmánymódosításokra, a választási eredmények hivatalos közléseire, a Badinter-bizottság véleményeire, valamint a korabeli sajtóra és politikai nyilatkozatokra támaszkodik. Másodlagos szakirodalomként a következő művek irányadók: Susan L. Woodward, Balkan Tragedy: Chaos and Dissolution after the Cold War (1995); Dejan Jović, Yugoslavia: A State That Withered Away (2009); Sabrina P. Ramet, The Three Yugoslavias: State-Building and Legitimation, 1918–2005 (2006); John R. Lampe, Yugoslavia as History: Twice There Was a Country (2000); Ivo Banac, The National Question in Yugoslavia: Origins, History, Politics (1984); Jasna Dragović-Soso, “Saviours of the Nation”: Serbia’s Intellectual Opposition and the Revival of Nationalism (2002); V. P. Gagnon, The Myth of Ethnic War: Serbia and Croatia in the 1990s (2004). A konkrét kiadási adatok és oldalszámok további ellenőrzést igényelnek; a fenti lista a hivatkozott művek azonosítására szolgál, nem pedig pontos idézetek forrásaként.
A bizonytalanságok jelentősek. A gazdasági adatok – adósságállomány, infláció, munkanélküliség – a jugoszláv statisztikai rendszer sajátosságai miatt nem mindig összehasonlíthatók a nyugati módszertannal; a közölt számok becslések. A koszovói események résztvevőinek és áldozatainak száma vitatott, mivel a hivatalos jugoszláv források és az albán emigráns szervezetek adatai között óriási az eltérés. Az elvándorlás mértéke és okai szintén bizonytalanok. A választási eredmények számszerű adatai hivatalos közleményekben hozzáférhetők, de a kisebbségi szavazatok megoszlása és a választási rendszer hatása további elemzést igényel. A felbomlás okainak értelmezése a szakirodalomban éles vita tárgya: az egyik irányzat a gazdasági válságot, a másik a nacionalista elitek szerepét, a harmadik az intézményi hibákat helyezi előtérbe. A döntő okok kijelölése nem lehetséges egyetlen tényezőre; a legtöbb szerző több ok kombinációját hangsúlyozza.
A második világháborús emlékezet mozgósítása emlékezetpolitikai jelenség, nem pedig a múlt egyszerű folytatása. Az usztasa és csetnik atrocitások tényei dokumentáltak, de a kilencvenes évek politikai szereplői által tett párhuzamok a múlt és a jelen között vitatott történeti állítások. A fejezet nem kívánja eldönteni ezeket a vitákat, hanem rögzíti a forrástípusokat és az értelmezési lehetőségeket.