A hidegháború vége a Balkánon nem egyetlen, egységes forgatókönyv szerint zajlott. Bulgáriában a pártállami elit felülről irányított, de alulról is kikényszerített átmenete zajlott; Albániában a totális izoláció összeomlása tömeges kivándorlással és gazdasági káosszal párosult; Görögországban viszont – amely 1974 óta demokrácia volt, és NATO-tagként a nyugati tömbhöz tartozott – a hidegháború lezárulása nem rendszerváltást, hanem a külpolitikai és biztonsági környezet alapvető átrendeződését hozta. Az 1989 és 1991 közötti időszak így egyszerre volt a kelet-európai típusú rendszerváltás (bolg. prehod, alb. tranzicioni) és a nyugati típusú geopolitikai fordulat (gör. geopolitikí strofí) időszaka. A Szovjetunió összeomlása 1991 decemberében megszüntette azt a szuperhatalmi keretet, amely négy évtizeden át meghatározta a Balkán biztonsági rendjét, ugyanakkor a jugoszláviai válság kirobbanása ugyanebben az évben új, etnikai alapú konfliktusok korát nyitotta meg. Ebben az alfejezetben a három ország átmenetét és a régió új biztonsági helyzetét tárgyaljuk, támaszkodva a korábbi alfejezetekben bemutatott rendszertörténeti kontextusra (Görögország és a hidegháború, Bulgária a szovjet blokkban, Albánia izolációja).
A balkáni hidegháború végének megértéséhez először a szovjet külpolitika fordulatát kell rögzíteni. Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után fokozatosan feladta a brezsnyevi doktrínát, amely a Szovjetuniót feljogosította a szocialista blokk országaiba való katonai beavatkozásra. A glasznoszty (nyilvánosság) és peresztrojka (átépítés) politikája nemcsak a Szovjetunión belül, hanem a kelet-európai szövetséges országokban is aláásta a párthatalom legitimációját. 1989 folyamán Lengyelországban, Magyarországon, az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is megrendültek a kommunista rezsimek; a berlini fal novemberi leomlása pedig jelképesen zárta le a korszakot. A Balkánon ez a hullám sajátos módon hatott: Bulgária, amely a leghűségesebb szovjet szövetségesek közé tartozott, a belső legitimitásválság és a török kisebbség elleni erőszakos kampány miatt különösen gyorsan került az átmenet útjára; Albánia, amely 1961 óta nem volt szovjet szövetséges, és 1978-ban Kínával is megszakította kapcsolatait, teljes elszigeteltségben élt, így ott a külső minták lassabban érvényesültek; Görögország pedig, bár belső politikai válsággal küzdött, nem szembesült rendszerváltó nyomással, mert az 1974-es metapolitefsi (a görög demokratikus átmenet) már évtizeddel korábban lezárta a diktatórikus korszakot.
Bulgáriában a hidegháború vége szorosan összefonódott a Zsivkov-rendszer belső válságával. Todor Zsivkov (bolg. Todor Živkov) 1954 óta irányította a Bolgár Kommunista Pártot (BKP), és 1971-től az Államtanács elnökeként az ország első embere volt. Az 1980-as évek végére a gazdaság stagnált, a külföldi adósság nőtt, és a társadalom egyre kevésbé tűrte a merev ideológiai kontrollt. A legnagyobb belső feszültséget azonban a török kisebbség elleni erőszakos asszimilációs politika, az ún. reneszánsz folyamat (bolg. vǎzroditelen proces) okozta. 1984–1985-től a rezsim kampányt indított a török nevek bolgárra változtatására, a török nyelvű oktatás és vallásgyakorlás korlátozására; 1989 tavaszán–nyarán a kampány újabb erőszakhullámba torkollott. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1989 májusában a kelet-bulgáriai régiókban tömegtüntetések zajlottak, és a hatóságok több helyen fegyvert használtak; a halálos áldozatok száma azonban a mai napig vitatott, a bolgár és török források becslései 50 és több száz között mozognak. A tudományos konszenzus szerint legalább 300 000 török etnikumú bolgár állampolgár hagyta el az országot 1989 nyarán Törökország irányába, bár egy részük később visszatért.
Ez a válság aláásta Zsivkov hatalmát, és a szovjet vezetés sem állt ki mellette. 1989. november 10-én a BKP központi bizottságának ülésén leváltották, és helyét a külügyminiszter Petar Mladenov vette át. Ez a lépés formailag belső pártpuccs volt, de a hátterében az 1989 őszi kelet-európai események és a moszkvai passzivitás egyaránt állt. Az eseményt a bolgár közbeszédben változásnak (bolg. promyana) nevezik, ami jól mutatja, hogy kezdetben nem teljes rendszerváltást, hanem a rendszer megreformálását ígérték. Az ellenzéki mozgolódás azonban gyorsan intézményesült: 1989 decemberében megalakult a Demokratikus Erők Szövetsége (SDS, bolg. Sǎjuz na demokratičnite sili), amely a fő ellenzéki ernyőszervezetté vált. 1990 januárjában megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások a kormánypárt és az ellenzék között, amelyek eredményeként új választójogi törvényt fogadtak el, és 1990 júniusában megtartották az első többpárti parlamenti választásokat. A választáson a kommunista utódpárt, a Bolgár Szocialista Párt (BSP) abszolút többséget szerzett, ami azt jelezte, hogy a vidéki lakosság egy része még az átmeneti nehézségektől félve a régi rendszer által felügyelt reformot támogatta. Az SDS és a városi tüntetések nyomására azonban a BSP kormánya fokozatosan tovább engedett: 1990 júliusában Orlin Dimitrov helyett Zselju Zselev lett az elnök, 1991 júliusában elfogadták az új alkotmányt, amely szakított a szocialista államberendezkedéssel, és 1991 októberében az SDS megnyerte a parlamenti választásokat.
A bolgár átmenet tehát olyan, felülről indított folyamat volt, amelyet az alulról szerveződő tüntetések és a török kisebbség elleni kampány miatt kialakult nemzetközi elszigetelődés kényszerített ki. A gazdasági reformok azonban lassan haladtak, és az 1990–1991-es években az ipari termelés visszaesett, az infláció megugrott, a munkanélküliség pedig gyorsan nőtt. Az adatok itt is bizonytalanok: a hivatalos bolgár statisztikák 1991-re 15–20%-os inflációt jeleztek, de a független becslések ennél magasabb értékeket is valószínűsítenek. A lényeg az, hogy a bolgár rendszerváltás a politikai pluralizmus megteremtését viszonylag gyorsan elérte, de a gazdasági liberalizáció elhúzódott, és a társadalmi ára magas volt.
Albániában a hidegháború vége a totális elszigeteltség kényszerű feladását és a kontrollált rendszer hirtelen összeomlását hozta. Enver Hoxha 1985-ös halála után utódja, Ramiz Alia (alb. Ramiz Alia) megpróbálta fenntartani a Munkapárt (PPSH, alb. Partia e Punës e Shqipërisë) egyeduralmát, miközben a gazdasági stagnálás, az élelmiszerhiány és a teljes nemzetközi elszigeteltség egyre elviselhetetlenebbé vált. Az életszínvonal az 1980-as évek végén drámai módon romlott; a hivatalos albán statisztikák szerint a nemzeti jövedelem növekedése 1989-ben gyakorlatilag nullára esett, de a független becslések ennél is súlyosabb visszaesést jeleznek. A fiatal generációk egyre nyíltabban szembefordultak a rezsimmel, és 1990 júliusában a tiranai nyugati nagykövetségekre való tömeges betörési hullám (a nagykövetségi menekülthullám) jelezte, hogy a rendszer elvesztette az emberek feletti ellenőrzését. A dokumentált tény, hogy több ezer albán állampolgár kért menedéket az olasz, görög, francia és német nagykövetségen, és a diplomaták hetekig nem tudták megoldani a helyzetet. Ez a nyomás kényszerítette ki, hogy Alia 1990 decemberében engedélyezte a többpártrendszert, és 1991 márciusában megtartották az első pluralista választásokat.
Az átmenet azonban nem volt zökkenőmentes. Az 1991. márciusi választásokon a Munkapárt (amely 1991 júniusában Albán Szocialista Párttá alakult, PSSh) nyert, de a városi körzetekben és a fiatalok körében a Demokrata Párt (PDSH, alb. Partia Demokratike e Shqipërisë) erős támogatást kapott. A választási eredmények ugyanakkor vitatottak voltak, mert a vidéki választókerületekben a Munkapárt hivatali gépezete nyíltan befolyásolta a szavazást. A nemzetközi megfigyelők több szabálytalanságot is rögzítettek, ami arra utal, hogy az 1991-es albán választásokat nem lehet teljesen szabadnak tekinteni. Az 1991-es év a gazdasági összeomlás éve volt: az ipari termelés több mint felére esett vissza, a munkanélküliség robbanásszerűen nőtt, és az élelmiszerellátás összeomlott. Az országból 1991 folyamán több tízezren, főként fiatal férfiak, keltek át az Adriai-tengeren Olaszországba, vagy indultak gyalogosan Görögországba. A menekültek pontos száma vitatott: az olasz hatóságok 1991-ben körülbelül 40 000 tengeri menekültet regisztráltak, de a nem regisztrált belépők száma ennél jóval magasabb lehetett. A görög hatóságok pedig több ezer illegális határátlépőt fogtak el, de a tényleges szám itt is bizonytalan.
Az albán átmenet tehát a totális izoláció összeomlásának és a tömeges migrációnak a története. A Szovjetunió összeomlásának közvetlen hatása Albániára csekély volt, mert az ország már évtizedek óta nem volt szovjet szövetséges, és a kölcsönös bizalmatlanság mély volt. Ugyanakkor a kelet-európai kommunista rezsimek bukása elvette az albán vezetés ideológiai támpontjait, és megmutatta, hogy a modell fenntarthatatlan. A belső robbanás így elkerülhetetlenné vált, még ha a közvetlen külföldi beavatkozás nem is játszott szerepet. Az 1991-es év végére Albánia politikai értelemben plurálissá vált, gazdaságilag azonban katasztrofális állapotban volt, és a társadalmi kohézió meggyengült.
Görögország esete alapvetően különbözik a másik két országtól, mivel a hidegháború idején a nyugati szövetségi rendszerhez tartozott, és 1974 óta demokratikus berendezkedésű volt. A görögországi belpolitikát 1989–1991-ben nem rendszerváltó mozgalmak, hanem a hosszú PASOK-kormányzás utáni válság és az Új Demokrácia (gör. Nea Dimokratia) visszatérése jellemezte. A PASOK (Pánhellén Szocialista Mozgalom, gör. Panellínio Sosialistikó Kínima) 1981–1989 között állt kormányon, és Andreasz Papandreu vezetésével populista, állami beavatkozásra építő gazdaságpolitikát folytatott. Az 1980-as évek végére a görög gazdaság súlyos egyensúlyi problémákkal küzdött: az államadósság a GDP több mint 100%-ára nőtt, a fizetési mérleg hiánya tartós volt, és a korrupció széleskörűvé vált. 1989-ben a PASOK kormány bukása után rövid életű koalíciós kormányok következtek, mígnem 1990-ben az Új Demokrácia, Konsztantinosz Micotakisz vezetésével, parlamenti többséget szerzett. A belpolitikai fordulat tehát nem volt rendszerváltás, hanem a demokratikus pártrendszer normális váltógazdálkodása.
A hidegháború vége Görögországot elsősorban külpolitikai és biztonsági értelemben érintette. A Szovjetunió összeomlása megszüntette a görög stratégiai gondolkodásban évtizedek óta meghatározó szovjet fenyegetés percepcióját, amely különösen a görög–török viszonyban játszott szerepet. Görögország NATO-tagsága ugyan megmaradt, de a szövetség belső hangsúlyai megváltoztak: a kelet–nyugati konfrontáció helyébe a balkáni instabilitás, a közel-keleti válságok és a migráció kérdései léptek. A görög politikai elit számára az 1990-es évek elején a legnagyobb kihívást a szomszédos Jugoszlávia felbomlása és a macedón névkérdés (gör. Makedoniko zitima) jelentette. Amikor 1991-ben a jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, a görög közvéleményben élénk vita bontakozott ki arról, hogy Athén hogyan viszonyuljon az új államokhoz, különösen ahhoz a tagköztársasághoz, amely 1991. szeptember 8-án függetlenné vált, és felvette a Macedónia nevet. Görögország ekkor még nem létező önálló államként kezelte a területet, és a névhasználatot történelmi, kulturális és területi igény szimbólumának tekintette. Ez a vita, amely 1991-ben kezdődött, hosszú távon meghatározta a görög külpolitikát, és csak 2018-ban zárult le a preszpaí megállapodással (ezt a későbbi fejezet tárgyalja). A hidegháború vége tehát Görögországot nem belülről rázta meg, hanem a környező régióban hozott létre olyan új államokat és vitákat, amelyekhez a görög politikának viszonyulnia kellett.
A három ország belső folyamatai mellett a hidegháború vége a Balkán egészén új biztonsági helyzetet teremtett. A Varsói Szerződés 1991 júliusában megszűnt, a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) szintén feloszlott, ami Bulgáriát és Albániát – bár az utóbbi nem volt tag – megfosztotta a korábbi gazdasági és katonai keretektől. A Szovjetunió 1991. decemberi felbomlása után a balkáni államoknak új kapcsolatrendszert kellett kiépíteniük a szovjet utódállamokkal, elsősorban Oroszországgal, Ukrajnával és a függetlenné vált közép-ázsiai köztársaságokkal. A hidegháború biztonsági architektúrája – a tömbök szembenállása – megszűnt, de nem jött létre azonnal új rend: a balkáni államok közötti bilaterális viták, a kisebbségi kérdések és a fegyveres konfliktusok váltak a fő biztonsági kihívásokká.
Ennek legsúlyosabb jele a jugoszláviai válság kirobbanása volt 1991-ben. Szlovénia és Horvátország függetlenségének kikiáltása, majd a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a horvát erők közötti fegyveres összecsapások új, etnikai alapú háborúk korát nyitották. Ez a konfliktus közvetlenül érintette a három tárgyalt országot: Bulgária – amely maga is jelentős török kisebbséggel rendelkezett – attól tartott, hogy a jugoszláviai példa a saját nemzetiségi feszültségeit is kiélezi; Albánia a koszovói albánok helyzete miatt aggódott, és a menekültáramlások újabb terheket róttak az amúgy is összeomlott gazdaságra; Görögország pedig a macedón névkérdés és a szomszédos konfliktusok miatt került nehéz diplomáciai helyzetbe. A nemzetközi közösség – az ENSZ, az EK (később EU) és a NATO – csak lassan és kezdetben eredménytelenül reagált, ami azt mutatta, hogy a hidegháború utáni békefenntartó és válságkezelő mechanizmusok még nem alakultak ki.
A három ország számára a hidegháború vége tehát más-más módon vált tapasztalttá. Bulgária a demokratikus átmenet belső terheivel küzdött, miközben a szovjet piac összeomlása mély recesszióba taszította az exportra termelő nehézipart. Albánia a totális elszigeteltségből való kilépés sokkhatását élte át, és a tömeges kivándorlás, az éhínség közeli állapotok, valamint a politikai bizonytalanság évei következtek. Görögország viszonylag stabil belső viszonyok közepette került szembe a szomszédos térség vákuumával, és a macedón névkérdés, valamint a jugoszláviai háborúk miatt kényszerült újragondolni biztonságpolitikáját. A három ország közös tapasztalata volt azonban, hogy a régióban a hidegháború lezárulása nem hozott automatikus békét és jólétet, hanem új típusú, etnikai és állami szuverenitási konfliktusokat szült, amelyek a következő években – és Jugoszlávia esetében a következő évtizedben – meghatározták a Balkán történetét.
A hidegháború vége a Balkánon olyan kortörténeti eseménysor, amelynek forrásbázisa folyamatosan bővül, de egyenlőtlen. A bolgár átmenetről rendelkezésre állnak a BKP és az államtanács iratai, valamint a kerekasztal-tárgyalások jegyzőkönyvei; ezeket részben publikálták, részben a bolgár levéltárban kutathatók. A török kisebbség elleni „reneszánsz folyamat” részletei azonban továbbra is vitatottak, mert az áldozatok száma és a felelősség mértéke emlékezetpolitikai vita tárgya Bulgáriában és Törökországban. A létező statisztikák – például a kivándorlók számáról – politikai célból túl- vagy alábecsültek lehetnek. Az albán átmenet forrásai még problematikusabbak: a Hoxha-korszak iratai részben megsemmisültek, részben zároltak, a tömeges migráció adatai pedig a hatósági regisztráció hiányosságai miatt pontatlanok. Az 1991-es albán gazdasági mutatók (termelés-visszaesés, infláció, munkanélküliség) esetében a hivatalos számok és a nemzetközi becslések között jelentős eltérések vannak. A görög oldalon a hidegháború vége nem hozott rendszerváltó eseményeket, így a források inkább a parlamenti jegyzőkönyvek, diplomáciai iratok és a sajtó; a macedón névkérdés korai szakaszában a görög külügyminisztérium és a nyilvános diskurzus álláspontjait összehasonlító elemzések vannak. A régió egészét illetően a hidegháború végének értelmezése maga is vitatott: a „nyugati győzelem” narratívával szemben többen hangsúlyozzák a belső tényezők – gazdasági kimerülés, társadalmi ellenállás, nemzetiségi mozgósítás – elsődlegességét. A jugoszláviai háborúk kitörése 1991-ben további értelmezési vitákat vet fel, amelyeket a későbbi fejezet tárgyal.