A Bosznia-Hercegovinai háború (1992–1995) a jugoszláv felbomlás leghosszabb, legtöbb civil áldozatot követelő és leginkább emlékezetpolitikailag terhelt fegyveres konfliktusa volt. Az előző alfejezetben tárgyalt szlovéniai és horvátországi háborúk után a boszniai háború azért vált a régió történetének sűrűsödési pontjává, mert itt találkozott a területi szétdarabolás logikája, a etnikai tisztogatás (bosnyák/horvát/szerb: etničko čišćenje) gyakorlata és a nemzetközi beavatkozás korlátozott, kudarcokkal terhelt formája. A háború során a mai Bosznia-Hercegovina területe – amely az 1991-es népszámlálás szerint a legegyértelműbben vegyes etnikai összetételű jugoszláv tagköztársaság volt – vált a szerb, a horvát és a bosnyák politikai elitek egymással versengő államépítő projektjeinek ütközőzónájává. Ezt a háborút nem lehet kizárólag „ősi etnikai gyűlöletként” leírni; a modern kori konfliktus gyökerei a politikai elitek hatalmi stratégiáiban, a milíciák és a hadseregek mozgósításában, valamint a nemzetközi közösség következetlen politikájában keresendők. Az alábbiakban a háború időrendi és tematikus áttekintését adjuk: a harcok kirobbanásától a daytoni békeszerződésig, különös tekintettel Szarajevó ostromára, a Srebrenica elleni népirtásra és a béke szerkezetére.
Bosznia-Hercegovina 1992 tavaszán két, egymással összefüggő folyamat metszéspontjában lépett a háborúba. Egyrészt a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a szerb irreguláris erők 1991 végére Horvátországban már kialakították azt a hadviselési mintát, amelyben a területi ellenőrzés megszerzése együtt járt a nem kívánt lakosság elűzésével vagy megsemmisítésével. Másrészt Bosznia-Hercegovina állami státusza még nyitott kérdés volt: a köztársaság 1992. február 29. és március 1. között tartott függetlenségi népszavazást, amelyet a boszniai szerb politikai vezetés, a Szerb Demokrata Párt (SDS; szerb: Srpska demokratska stranka) bojkottált. A referendumon a résztvevők többsége a függetlenség mellett szavazott, de a részvételi arány és a szavazás pontossága körüli viták azonnal a politikai legitimáció eszközévé váltak. Az Európai Közösség 1992. április 6-án ismerte el Bosznia-Hercegovinát; ezt követte az Egyesült Államok elismerése. Két nappal korábban, április 4-én a boszniai szerb erők megkezdték a szarajevói ostromzár kialakítását.
A háború első hónapjaiban a hadviselő felek a következőképpen írhatók le, de hangsúlyozzuk, hogy a frontvonalak nem fedték le teljesen az etnikai határokat, és minden oldalon éltek olyan civilek, akik ellenezték a harcot. A boszniai szerb hadsereg (VRS; szerb: Vojska Republike Srpske) a volt JNA boszniai állományából, helyi rendőri erőkből és önkéntes félkatonai csoportokból szerveződött, és Ratko Mladić tábornok parancsnoksága alatt a boszniai szerbek által kikiáltott Republika Srpska (szerb: Republika Srpska) területi igényeit szolgálta. A Horvát Védelmi Tanács (HVO; horvát: Hrvatsko vijeće obrane) a boszniai horvátok fegyveres ereje volt, és szoros kapcsolatot tartott a zágrábi horvát vezetéssel. A Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadserege (ARBiH; bosnyák: Armija Republike Bosne i Hercegovine) formailag a szarajevói kormány alá tartozott, de gyakorlatilag túlnyomórészt bosnyák (muszlim) katonákból állt, és több, egymással is rivalizáló parancsnoki struktúrával rendelkezett. Ez a hárompólusú katonai szerkezet nem egy „mindenki mindenki ellen” háborút jelentett, hanem időben változó szövetségeket: 1992–1993 folyamán a HVO és az ARBiH több fronton együtt harcolt a VRS ellen, majd 1993–1994-ben egymás ellen fordultak a közép-boszniai és a hercegovinai területeken.
A hadviselés jellegét a területi homogenizálás logikája határozta meg. Mivel Bosznia-Hercegovina etnikai térképe rendkívül mozaikos volt – a bosnyákok, szerbek és horvátok településterületei egymásba fonódtak, a városokban és a Drina menti völgyekben gyakori volt a vegyes lakosság –, a politikai célként kitűzött „tiszta” nemzeti területek létrehozása csakis a lakosság erőszakos eltávolításával volt elérhető. Ez a gyakorlat a háború első évében az ország keleti és északnyugati részein érte el a legnagyobb intenzitást: a Drina menti városokban (Zvornik, Foča, Višegrad) a boszniai szerb erők és félkatonai csoportok szisztematikusan gyilkoltak meg bosnyák civileket, erőszakoltak meg nőket, és kényszerítették a túlélőket a terület elhagyására. Ugyanezt a mintát kisebb léptékben a horvát erők is alkalmazták a hercegovinai és közép-boszniai bosnyák lakossággal szemben, valamint a bosnyák erők egyes egységei szerb és horvát civilekkel szemben. A „etnikai tisztogatás” kifejezés nem jogi, hanem leíró kategória; a nemzetközi büntetőjog az ilyen cselekményeket – ha azok egy csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére irányulnak – népirtásnak (bosnyák: genocid) vagy emberiesség elleni bűncselekménynek minősítheti.
A háború legismertebb és leghosszabb városi ostroma Szarajevó (bosnyák: Sarajevo) ellen irányult. A város földrajzi helyzete kulcsszerepet játszott: a Miljacka folyó völgyében, környező hegyekkel (Trebević, Igman, Bjelašnica) körülzárt medencében fekszik, így a környező magaslatok birtoklása lehetővé tette a tüzérségi és mesterlövész-tűz ellenőrzését a teljes városi terület felett. 1992 tavaszától a VRS egységei a várost övező hegyeken foglaltak állást, és megkezdték a bevezető utak, a víz-, gáz- és villamosenergia-ellátás elvágását. A város védelmét az ARBiH és a helyi területvédelmi erők szervezték, de az ostromlott lakosság – a háború előtti mintegy félmilliós városból a becslések szerint 300–400 ezer ember maradt – hónapokon át tüzérségi támadásoknak, mesterlövészeknek és élelmiszerhiánynak volt kitéve.
A szarajevói ostrom alatt több olyan esemény bizonyult meghatározónak, amely a nemzetközi beavatkozás korlátait mutatta. 1992. május 27-én a VRS tüzérségi támadása a város központjában lévő Markale piac közelében több tucat civilt ölt meg; a támadásért a felelősséget a boszniai szerb erők és a bosnyák kormány kölcsönösen egymásra hárította, és a nemzetközi közösség akkor nem tudta egyértelműen megállapítani a felelőst. A UNPROFOR (az ENSZ Védelmi Erői) 1992-től humanitárius segélyszállítmányok célba juttatására és a repülőtér biztosítására kapott mandátumot, de nem rendelkezett katonai erővel a civil lakosság védelmére. Az 1994. február 5-i második Markale-piaci mészárlás – amelyben több mint 60 civil halt meg – után a NATO ultimátumot intézett a boszniai szerb erőkhöz, és ennek hatására a nehézfegyverek egy részét visszavonták a város környékéről. Az ostrom egészen 1995 őszéig tartott, és a háború végéig becslések szerint több mint 10 ezer szarajevói lakos halt meg, többségük civil. A pontos áldozati szám a mai napig vitatott, mivel a háború utáni adatgyűjtés nem volt egységes, és a város környéki települések áldozatait gyakran külön kezelték.
A szarajevói ostrom nem egyszerűen katonai művelet volt, hanem a polgári lakosság elleni erőszak szimbólumává vált. Az ostromlott város lakói közé tartoztak bosnyákok, szerbek, horvátok és mások; a háború előtti szarajevói társadalom etnikailag és vallásilag kevert volt, és a város kulturális intézményei (a keleti és a nyugati városrész közötti átmenet, a szomszédos mecsetek, zsinagógák és templomok) éppen ezt a sokféleséget testesítették meg. A háború alatt ez a sokféleség fokozatosan erodálódott, de a város nem vált etnikailag homogénné. A nemzetközi média és a Szarajevóban működő újságírók dokumentálták a civil lakosság szenvedését, ami jelentős szerepet játszott abban, hogy a nyugati közvélemény a háborút a polgári lakosság elleni agresszióként értelmezze, bár ez a kép – mint látni fogjuk – nem terjedt ki egyenletesen a háború minden helyszínére.
A Bosznia-Hercegovina elleni háború legsúlyosabb emberi jogi következménye a polgári lakosság tömeges elűzése, meggyilkolása és a nemzetközi büntetőjogban később népirtásként minősített cselekmények elkövetése volt. A boszniai szerb erők 1992 tavaszán és nyarán Kelet-Boszniában és a Boszniai Krajinában (Prijedor, Sanski Most, Ključ térsége) koncentrációs táborokat hoztak létre, amelyekbe bosnyák és horvát civileket zártak. A legismertebb táborok – Omarska, Trnopolje és Keraterm – a Prijedor melletti bányászati és mezőgazdasági létesítményekből lettek fogolytáborokká. A Nemzetközi Vöröskereszt és a nyugati újságírók 1992 augusztusában dokumentálták az éhező foglyokról készült felvételeket, amelyek a nyugati közvélemény számára a második világháború koncentrációs táboraira emlékeztettek. A táborokban szisztematikus kínzás, nemi erőszak és gyilkosság folyt. A Nemzetközi Törvényszék a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekmények kivizsgálására (ICTY; angol: International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia) később több tábor parancsnokát ítélte el emberiesség elleni bűncselekményekért, és a prijedori régióban elkövetett cselekmények egy részét – a Srebrenicával együtt – a boszniai szerb politikai és katonai vezetés népirtó szándékának részeként értékelte. Ez a jogi minősítés azonban nem jelenti azt, hogy a régió összes atrocitása jogerősen „népirtásnak” minősülne; az ICTY az 1992-es prijedori eseményekben a népirtás szándékát az ítéletek egy részében megállapította, másokban azonban nem.
A horvát erők által elkövetett erőszak a Lašva-völgyi hadműveletben (1993. április) érte el a legnagyobb intenzitást. A HVO egységei a közép-boszniai Vitez, Travnik és Busovača térségében bosnyák civileket támadtak, falvakat égettek fel, és több száz embert öltek meg. Az ICTY a horvát katonai és politikai vezetők ellen indított eljárásokban megállapította a polgári lakosság elleni szándékos támadást és az emberiesség elleni bűncselekményeket. A bosnyák erők oldalán is történtek háborús bűnök: a Stupni Do melletti támadás (1995. október) során boszniai kormánykatonák több mint 30 horvát civilt öltek meg, és az ARBiH egyes parancsnokai ellen is indultak ICTY-eljárások.
A háború alatt elkövetett szexuális erőszak – különösen a boszniai szerb erők által szervezett, nők és lányok elleni tömeges nemi erőszak, amelyet a fogolytáborokban és a megszállt településeken követtek el – a konfliktus egyik legsúlyosabb és legnehezebben dokumentálható következménye. A nők elleni erőszakot a hadviselő felek egyes egységei tudatosan használták a közösség megalázására és a terület elhagyásának kikényszerítésére. Az áldozatok számának becslései rendkívül széles sávban mozognak (a leggyakrabban idézett becslések 20 ezer és 50 ezer közötti nőt említenek), és a pontos adatot a háború utáni stigmatizáció, az áldozatok hallgatása és a kutatások módszertani nehézségei miatt nem lehet megbízhatóan meghatározni. Az ICTY 2001-ben hozott ítélete a fogságban tartott nők elleni szisztematikus nemi erőszakot emberiesség elleni bűncselekménynek minősítette, és ezzel jogi precedenst teremtett.
A háború második évében a korábbi horvát–bosnyák szövetség összeomlott, és a konfliktus hárompólusúvá vált. Ennek hátterében a területi igények ütközése állt: a horvát vezetés – Franjo Tuđman elnök irányításával – a horvát többségűnek vélt hercegovinai és közép-boszniai területeket akarta a horvát államhoz csatolni, vagy azokból egy külön horvát entitást létrehozni. A bosnyák kormány ezzel szemben egységes, központosított államot akart. 1993 tavaszától a HVO és az ARBiH közötti harcok különösen Hercegovina nyugati részén, Mostar városában és Közép-Boszniában váltak intenzívvé. Mostar (bosnyák/horvát: Mostar) városa a Neretva folyó két partján fekszik; a háború előtt a keleti oldal túlnyomórészt bosnyák, a nyugati oldal horvát többségű volt. A HVO 1993. november 9-én lerombolta a város 16. századi oszmán kori Stari Most (bosnyák: Stari most, „Régi híd”) hídját, amely a város egyik legismertebb jelképe volt. A híd megsemmisítése nem katonai szempontból volt jelentős, hanem a közös kulturális örökség elleni támadásként értelmeződött, és a nemzetközi közvélemény figyelmét a boszniai háború kulturális pusztítására irányította.
A horvát–bosnyák háborút 1994 márciusában a Washingtoni megállapodás zárta le, amelyet az Egyesült Államok közvetítésével írtak alá. A megállapodás létrehozta a Bosznia-hercegovinai Föderációt (bosnyák/horvát: Federacija Bosne i Hercegovine), amely a bosnyák és a horvát erők által ellenőrzött területeket egy föderatív entitásba szervezte. Ez a lépés nem oldotta meg a háborút, de megszüntette a horvát–bosnyák frontvonalat, lehetővé tette a közös katonai műveleteket a boszniai szerb erők ellen, és később a daytoni béke egyik alapelemévé vált.
A Srebrenica (bosnyák: Srebrenica) elleni támadás a háború leginkább dokumentált és leginkább vitatott eseménye, amelynek jogi minősítése a mai napig emlékezetpolitikai feszültségek forrása. Srebrenica a kelet-boszniai Drina völgyében fekvő kisváros, amelyet az ENSZ 1993. április 16-i határozatával „biztonságos övezetté” (angol: safe area) nyilvánított, miután a boszniai szerb erők korábban elfoglalták a környező területeket, és a várost menekültek tízezrei árasztották el. A biztonságos övezet védelmét az ENSZ békefenntartói, elsősorban holland katonák látták el, de mandátumuk nem tette lehetővé a fegyveres ellenállást; a város védelmét a gyengén felfegyverzett ARBiH 28. hegyi dandárja próbálta megszervezni.
A Srebrenica elleni támadás során a Nemzetközi Vöröskereszt és a bosnyák kormány adatai szerint több mint 8 ezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg. Az áldozatok azonosítása a mai napig folyik; a DNS-alapú azonosítás módszere 2001 óta lehetővé tette több ezer áldozat nevesítését, de a teljes számot a kutatók a megtalált csontmaradványok és a túlélők beszámolói alapján 8 000 és 8 500 közé teszik. Az ICTY és a Nemzetközi Bíróság (ICJ; angol: International Court of Justice) ítéletei a Srebrenicában elkövetett cselekményeket népirtásnak minősítették, mert a bíróságok megállapították, hogy a boszniai szerb erőknek szándékukban állt a bosnyák közösség férfi tagjainak elpusztítása, és ezzel a boszniai muszlimok – mint védett csoport – részleges megsemmisítésére törekedtek. Az ICJ 2007-es ítélete azt is kimondta, hogy Szerbia mint állam nem követte el és nem ösztönözte a népirtást, de megsértette a népirtás megelőzésére és megbüntetésére vonatkozó kötelezettségét, mert nem tett meg minden tőle telhetőt a Srebrenica elleni támadás megakadályozására.
A Srebrenica körüli emlékezetpolitikai vita nem a tényekben – a tömeges kivégzések megtörténtében –, hanem azok értelmezésében és a megemlékezés politikájában van. A bosnyák közösség és a nemzetközi büntetőbíróságok a történteket népirtásként írják le; a boszniai szerb politikai elitek egy része és a szerbiai nacionalista diskurzus elismeri a súlyos bűncselekményeket, de vitatja a „népirtás” minősítést vagy annak kiterjedését. A 2021-ben elfogadott ENSZ-közgyűlési határozat a július 11-ét a Srebrenica elleni népirtás áldozatainak nemzetközi emléknapjává nyilvánította, de a határozat ellen Szerbia és a boszniai szerb vezetés tiltakozott. A történészi munkában ezért különbséget kell tenni a jogi minősítés (népirtás, az ICTY és az ICJ ítéletei alapján) és az emlékezetpolitikai vita (a minősítés elismerése vagy tagadása) között.
1995 nyarán és őszén a katonai helyzet megváltozott. A horvát hadsereg (HV) és a HVO közös hadművelete Vihar (horvát: Oluja) néven augusztusban felszámolta a horvátországi Krajina szerb többségű területét, és a boszniai szerb erők ellen is támadást indított Nyugat-Boszniában. Ezzel párhuzamosan a NATO – a Markale-piaci mészárlás és a Srebrenica után – Deliberate Force („Megfontolt Erő”) hadművelet néven 1995. augusztus 30. és szeptember 14. között légi csapásokat mért a boszniai szerb katonai infrastruktúrára. A légi hadjáratot a boszniai kormányerők és a horvát erők szárazföldi offenzívái kísérték, amelyek a VRS által ellenőrzött terület mintegy felét visszafoglalták. A frontvonalak gyors változása, a Srebrenica utáni nemzetközi felháborodás és az amerikai diplomáciai nyomás megteremtette a feltételeit a tárgyalásos rendezésnek.
A Daytoni békeszerződést (bosnyák/horvát/szerb: Daytonski mirovni sporazum) 1995 novemberében az Egyesült Államok Ohio államában található Daytonban tárgyalták, és 1995. december 14-én írták alá Párizsban. A szerződés nem egységes békeokmány, hanem egy általános keretegyezmény és 11 melléklet, amelyek a katonai, politikai, alkotmányos, menekültügyi és emberi jogi kérdéseket szabályozták. A szerződés Bosznia-Hercegovinát nemzetközileg elismert államként hagyta meg, de két entitásra osztotta: a Bosznia-hercegovinai Föderációra (a terület mintegy 51%-a, túlnyomórészt bosnyák és horvát lakossággal) és a Republika Srpskaira (a terület mintegy 49%-a, túlnyomórészt szerb lakossággal). Az entitások széles körű önállóságot kaptak, miközben a központi kormányzat – a Miniszterek Tanácsa, a Parlamenti Közgyűlés és a háromtagú Elnökség – korlátozott hatáskörökkel rendelkezett. A békeszerződés létrehozott egy nemzetközi katonai erőt (IFOR, később SFOR, majd EUFOR), és egy nemzetközi főmegbízottat (OHR; angol: Office of the High Representative), aki a polgári végrehajtás felügyeletéért felelt.
A daytoni béke értékelése a történetírásban kettős. Egyrészt a szerződés véget vetett a háborúnak, és egyetlen tárgyalóasztalhoz ültette a három hadviselő felet; a dokumentum azóta is a boszniai állam jogi alapja. Másrészt a béke olyan államszerkezetet hozott létre, amely intézményesítette a háború etnikai homogenizálásának eredményeit: az entitások határai nagyrészt a frontvonalakat tükrözték, és a menekültek visszatérése a szerződésben rögzített jog ellenére lassan és részlegesen valósult meg. A daytoni struktúra a háború után is fenntartotta az etnikai elitek hatalmát, és a nemzetközi közösség túlzottan is a helyi politikai szereplők konszenzusára támaszkodott. Ezt a feszültséget a későbbi fejezetekben, különösen a posztjugoszláv átmenet és a 21. századi politikai válságok tárgyalásakor kell részletesen megvizsgálni.
A Bosznia-Hercegovinai háború forrásbázisa rendkívül gazdag, de egyenetlen. Elsődleges források: az ICTY és az ICJ ítéletei, a bírósági eljárások során bemutatott dokumentumok (katonai parancsok, hírközlési leiratok, térképek), az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai, a UNPROFOR és a nemzetközi szervezetek jelentései, valamint a túlélők visszaemlékezései és a helyi sajtó. A bírósági eljárások óriási mennyiségű bizonyítékot tettek hozzáférhetővé, de ezek a források a vádlottak és az áldozatok szempontjából sem semlegesek: a jogi eljárás logikája válogat a bizonyítékok között, és nem fedi le a háború minden aspektusát. A túlélői elbeszélések pótolhatatlanok a civil tapasztalatok rekonstruálásához, de az emlékezet torzíthat, és a háború utáni politikai környezet befolyásolja az elbeszélés módját. A demográfiai adatok – az 1991-es népszámlálás, a háború alatti menekültszámok, a halottak összesítése – becsléseken alapulnak, és a számok vitatottak. A háború teljes halotti áldozatainak száma a leggyakrabban idézett becslések szerint 100 ezer körüli, de a kutatások 95 ezer és 110 ezer közötti intervallumot adnak meg, és a módszertani eltérések (a harcosok és civilek, a különböző okokból elhunytak besorolása) miatt nincs egyetlen hivatalos adat. A nők elleni erőszak, a kényszermigráció és a gazdasági károk becslései még bizonytalanabbak.
A történetírásban konszenzus van abban, hogy a háború nem „ősi etnikai gyűlöletből” robbant ki, hanem a politikai elitek által irányított, a területi homogenizálásra irányuló erőszak volt, amelyet a nemzetközi közösség késlekedő és ellentmondásos beavatkozása kísért. Viták vannak azonban a háború jellegéről: egyes értelmezések a szerb állam és a boszniai szerb erők agresszióját hangsúlyozzák, mások a polgárháborús logikát emelik ki, megint mások a nemzetközi közösség felelősségét elemzik. Ugyancsak vitatott, hogy a horvát és a bosnyák erők által elkövetett bűncselekmények mennyiben hasonlíthatók össze a boszniai szerb erők által elkövetett tömeges atrocitásokkal, anélkül hogy ez a párhuzam a felelősség relativizálásához vezetne. A Srebrenica minősítése – mint fentebb láttuk – jogi értelemben eldöntött, de emlékezetpolitikai vitákban továbbra is napirenden van. A daytoni béke értékelése szintén megosztja a kutatókat: voltaképpen sikeres béke volt-e, amely megállította a vérontást, vagy olyan kompromisszum, amely intézményesítette a háború etnikai eredményeit?