A modern nemzetállami történetírás sokáig hajlamos volt a Balkánt néhány nagy nyelvi-nemzeti blokkra osztani, és a hozzájuk nem illő csoportokat atipikus kisebbségként, maradványként vagy éppen „nemzetietlen” elemként kezelni. A Délszlávok, albánok, görögök alfejezet a többségi nyelvi-nemzeti kategóriákat tárgyalta; ez az alfejezet azokat a közösségeket vizsgálja, amelyek e kategóriák határain átnyúlnak, illetve hosszú időn át kisebbségi helyzetben éltek: a vlach/aromán nyelvű pásztorközösségeket, a romákat, a török kisebbséget és a balkáni muszlim csoportokat. Közös vonásuk, hogy az önbesorolásuk és a külső besorolásuk története ritkán esett egybe, és hogy jelenlétük nem érthető meg a 19. századi nemzeti ébredések utáni fogalmak visszavetítésével. A fejezetben mindenütt különbséget kell tenni a dokumentált jogi-közigazgatási kategóriák, a népszámlálási önbevallás, a tudományos becslés és a nemzeti emlékezetpolitikai állítás között.
A Balkán egyik legrégebbi, nyelvében újlatin, életmódjában évszázadokig pásztorkodó csoportját a magyar szaknyelv hagyományosan cincár (arománul armân, rămăn, délszlávul vlah, görögül Βλάχοι/Vláhi, albánul vlleh) néven ismeri. A „vlach” elnevezés azonban történetileg nem pontosan fedi a mai etnikai kategóriát: a középkori és kora újkori forrásokban gyakran foglalkozási-jogi kategóriaként szerepelt, és általában pásztort, illetve a szláv államokban sajátos adójogi státuszú hegyi lakost jelentett. A 14. századi szerb uralkodó, Dušan cár törvénykönyve például elkülönítve említi a vlach pásztorokat, de ez nem jelenti azt, hogy minden ott említett „vlach” mai nemzeti értelemben aromán lett volna. A aromán (vagy macedoromán) nyelv a keleti újlatin nyelvek közé tartozik, és a Balkán latin nyelvű lakosságának egyik folytonosságát képviseli; nyelvészeti besorolása azonban vitatott, mert egyes kutatók a román dialektusaként, mások önálló nyelvként kezelik.
A középkori aromán közösségek a hegyvidéki legelőváltó pásztorkodás keretei között szerveződtek, elsősorban a Pindosz-hegység (görögül Πίνδος/Píndos), a Gramos, a Timfristos és a mai Albánia délkeleti, Észak-Macedónia délnyugati, Bulgária délnyugati részein. Az oszmán korban a hegyi pásztortársadalom a birodalmi közigazgatásban gyakran saját adóegységként, kishodor-pásztori közösségként jelent meg, ami lehetővé tette viszonylagos önállóságát. A 18. században az aromán kereskedőváros, Moscopole (albánul Voskopojë) a mai Albánia területén a régió egyik legjelentősebb gazdasági és kulturális központja volt; virágkora azonban az 1769-es és 1788-as pusztításokkal ért véget, amelyek okairól és résztvevőiről a történetírásban ma is vita folyik. A moscopolei pusztulás után az aromán elitek egy része a monarchia városaiba, Bécsbe, Budára, Konstantinápolyba és a román fejedelemségekbe vándorolt, ahol a modern aromán nemzeti ébredés bázisát alakította ki.
Az aromán nemzeti mozgalom a 19. században a görög és a román nemzetépítés közötti erőtérben formálódott. A görög egyházi hierarchia és a fanarióta elit a görög nyelvű oktatást és a görög nemzeti identitást tekintette a balkáni ortodox keresztények kívánatos keretének, ezért az arománokat gyakran görög nyelvű, görög nemzetiségű csoportként írta le. Ezzel szemben a román állam és a román nemzeti mozgalom az 1860-as évektől saját „előretolt” csoportjaként kezdte támogatni az aromán iskolákat és egyházi szerveződést. Az 1905. májusi szultáni iráde (rendelet) elismerte az arománokat az Oszmán Birodalomban mint saját vallási-oktatási jogokkal bíró csoportot, és lehetővé tette aromán nyelvű iskolák fenntartását; a rendelet tényét a levéltári források dokumentálják, de gyakorlati végrehajtása egyenetlen volt, és hatása a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya. A balkáni államok megalakulása után az aromán közösségek gyorsan a nemzetállami homogenizáció nyomása alá kerültek: Görögországban a hivatalos álláspont szerint nincsenek nyelvi vagy etnikai kisebbségek, így az arománokat görög nemzetiségű, latin nyelvű görögként tartják nyilván; Albániában a kommunista rendszer az 1960-as évektől felszámolta az aromán nyelvű oktatást; Észak-Macedóniában a 20. század közepétől a vlach közösség nyelvileg erősen asszimilálódott a macedón többséghez.
A mai helyzetet a népszámlálási adatok és a valós közösségi becslések közötti nagy eltérés jellemzi. A 2002-es észak-macedóniai népszámlálás szerint 9695 fő vallotta magát vlachnak, a 2011-es albániai népszámlálás szerint 8266 aromán élt az országban, a 2011-es szerbiai népszámlálás (Koszovó nélkül) 35 330 vlachot regisztrált. A kutatói becslések ugyanakkor Albániában 100–200 ezerre, Görögországban több százezerre teszik az aromán gyökerű lakosságot, de a görög állam nem gyűjt etnikai adatokat, és a becslések módszertana is vitatott. A szerbiai, Timok-völgyi vlachok esetében a helyzet azért különösen tanulságos, mert a szerb állam és a román állam között vita folyik arról, vajon román nemzetiségűekről vagy önálló vlach identitású csoportról van-e szó; a népszámlálási kategóriák ennek megfelelően politikai tétet hordoznak. A közösségi önbesorolás ma sem egységes: egyesek arománnak, mások görögnek, albánnak, macedónnak vagy románnak vallják magukat, és az etnikai határok családon belül is változhatnak.
A vlach kategória környezetében helyezkedik el a karakacsán (görögül Σαρακατσάνοι/Sarakatsáni, bolgárul каракачани) közösség, amely görög nyelvű, hagyományosan hegyi pásztorkodást folytatott, és évszázadokon át a Pindosz, a Rodope és a Balkán-hegység legelőin mozgott. A karakacsánokat a 19–20. századi etnográfia gyakran összekeverte az arománokkal, pedig nyelvük görög, és önmeghatározásuk is eltér. Bulgáriában a 2011-es népszámlálás 1 556 karakacsánt rögzített, a becslések azonban 15–25 ezerre teszik a csoportot; Görögországban a hivatalos álláspont szerint a karakacsánok a görög nemzet részét alkotják, így önálló kisebbségi státuszt nem kapnak. A „vlach” és a „karakacsán” megkülönböztetése iskolapéldája annak, hogy a balkáni kisebbségi kérdésben a nyelvi, a foglalkozási és az önbesorolási kritériumok nem mindig futnak párhuzamosan.
A romák (roma, többes számban roma) a Balkánon jelen lévő, nyelvileg és társadalmilag rendkívül sokszínű csoportot alkotnak. A romani nyelv indoeurópai, indoárja eredete a nyelvtudományi konszenzus része; a csoportok északnyugat-indiai kivándorlása és balkáni megtelepedése azonban nem köthető egyetlen dokumentált eseményhez. A legkorábbi balkáni említések a 13–14. századi bizánci és szerb forrásokban, a 14–15. századi bolgár oklevelekben, valamint a 15. századi oszmán adóösszeírásokban (tahrir defterleri) tűnnek fel, amelyek gyakran qıbtı vagy cenğâne kategóriába sorolták őket. Az oszmán defterek azt mutatják, hogy a romák jogi helyzete nem volt egységes: a muszlim romák a cizye (nem muszlimokra kivetett fejadó) alól mentesültek, de közösségeik a birodalom különböző adóegységeiként, gyakran foglalkozási csoportokként (kovács, fémműves, zenész, seprűkészítő) jelentek meg. A mai értelemben vett etnikai „roma nemzet” fogalma a 19. századi nemzeti mozgalmak terméke, ezért a kora újkori forrásokat nem lehet ennek alapján visszafelé értelmezni.
A 19. századi balkáni nemzetállamok létrejötte a romák számára a letelepítési kényszerek, a peremtelepi lakhatás és az iskoláztatásból való kizárás korát hozta el. A jobbágyfelszabadítás után egyes roma családok földhöz jutottak, a többség azonban a városi szegénynegyedekbe vagy a falvak peremére szorult. A szerbiai, bolgár és görög állami adminisztráció a 19. század végétől egyre gyakrabban kriminalizálta a nomád életmódot, ami a hagyományos megélhetési formák felszámolását gyorsította. A 20. századi balkáni államok romapolitikája nem volt egységes: a kommunista Jugoszlávia az 1950-es évektől elvileg biztosította a roma kisebbség kulturális jogait, a gyakorlatban azonban a lakhatási szegregáció és a munkaerőpiaci diszkrimináció fennmaradt; Bulgáriában és Albániában a szocialista rendszer a romákat elsősorban a letelepített ipari munkásság részeként kezelte, és a kulturális önszerveződést gyanakvással figyelte. A második világháború alatti roma üldözést, a Porajmos (romaniul „elpusztítás”, a roma holokauszt egyik elnevezése) magyar áldozatainak kérdését a Roma áldozatok és más csoportok alfejezet tárgyalja; itt csak annyit szükséges rögzíteni, hogy a balkáni roma közösségek veszteségeit a holokausztkutatás a zsidó áldozatokhoz hasonlóan forráskritikával, gyakran becslési tartományokkal közli.
A rendszerváltás utáni Balkánon a romák a legszegényebb, leginkább kirekesztett csoportok közé tartoznak. A 2011-es bolgár népszámlálás önbevalláson alapuló adatai szerint a roma lakosság 4,9%-ot tett ki, de a nemzetközi szervezetek becslései 8–10%-ra teszik a tényleges arányt; a 2002-es észak-macedóniai népszámlálás 2,66%-ot, a 2011-es szerbiai népszámlálás (Koszovó nélkül) 2,05%-ot, a 2011-es albániai népszámlálás 0,30%-ot rögzített, míg a kutatói becslések rendre ennél magasabbak. Az eltérés oka alapvetően az önbevallásos adatfelvétel természete: a diszkriminációtól való félelem, a különböző alcsoportok közötti határok és a népszámlálási kategóriák politikai tétje miatt sokan nemzeti többségi vagy más, kevésbé stigmatizált kategóriába sorolják magukat. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) és a Világbank felmérései a balkáni roma közösségekben a többségi lakossághoz képest többszörös szegénységi kockázatot, magasabb munkanélküliséget és erős lakhatási szegregációt mérnek; ezek a felmérések azonban reprezentatív mintákon alapulnak, és az országos átlagok mögött nagy helyi különbségeket rejthetnek. A roma integrációs politikák az EU-csatlakozási folyamatban feltételességi eszközzé váltak: a tagjelölt államoknak nemzeti roma integrációs stratégiákat kell elfogadniuk, de a végrehajtás gyakran elmarad, és a támogatások sorsáról folyó vitákban a roma civil szervezetek és a kormányzatok érdekei rendszeresen ütköznek.
A balkáni roma kérdéshez szorosan kapcsolódik, de attól megkülönböztetendő a balkáni egyiptomiak és az askalik csoportja. Ezek a közösségek albán nyelvű, gyakran a romákkal hasonló társadalmi-gazdasági helyzetben élő csoportok, amelyek az 1990-es években kezdték magukat „egyiptominak”, illetve „askalinak” nevezni, hogy elkülönüljenek a romáktól és saját kisebbségi elismerést szerezzenek. A balkáni egyiptomiak népi hagyománya Egyiptomból való származást állít, de ennek történeti alapja nincs dokumentálva; az elnevezés a 20. század végi identitásépítés terméke. A 2011-es koszovói népszámlálás 11 524 egyiptomit és 15 436 askalit rögzített, a 2011-es albániai népszámlálás 3 368 egyiptomit, a 2002-es észak-macedóniai népszámlálás 3 713 egyiptomit. A csoportok elismertetése a nemzetközi közösség és a helyi pártpolitika függvénye is; példájuk jól mutatja, hogy a „kisebbség” nem természetes adottság, hanem politikai folyamatban létrejövő és újratárgyalt kategória.
A balkáni török jelenlét a 14. századi oszmán hódítással kezdődött, és a török nyelvű adminisztráció, a vallási intézmények, valamint a katonai-birtokos elit évszázadokon át a birodalmi rend egyik meghatározó elemét alkotta. Az anatóliai török betelepítés mellett a helyi szláv, albán és görög lakosság egy része is áttért az iszlámra, és a 17–18. századra a „török” megjelölés a Balkánon gyakran városi muszlim elit tagját, nem feltétlenül török anyanyelvű személyt jelentett. A 19. századi nemzetállamok kialakulása és a Balkán-háborúk, majd az első világháború utáni rendezés után a török lakosság nagy része az Oszmán Birodalom utódállama, Törökország területére települt át; a megmaradt közösségek kisebbségi helyzetbe kerültek. A mai balkáni török kisebbség legnagyobb csoportja Bulgáriában él: a 2011-es bolgár népszámlálás szerint 588 318 fő, a lakosság 8,8%-a vallotta magát töröknek, de a becslések 10–12%-ra teszik a csoportot. Észak-Macedóniában a 2002-es népszámlálás 3,85%-ot rögzített, Görögországban pedig a nyugat-trákiai muszlim közösség török tagjai élnek, akiknek jogait az 1923-as lausanne-i szerződés vallási alapon garantálja.
A bulgáriai török kisebbség 20. századi történetének leginkább traumatikus eseménye az 1984–1985-ös úgynevezett újjászületési folyamat (bolgárul Възродителен процес/Văzroditelen proces), amelyet a kommunista rezsim a bolgár nemzeti homogenitás jegyében hajtott végre. A kampány során a török nyelv nyilvános használatát korlátozták, a török nevek viselését betiltották, és a török kisebbségi intézményeket felszámolták; 1989-ben a rezsim a tilalom ellen tüntető török lakosságot tömegesen kényszerítette az ország elhagyására, amit a magyar és a nemzetközi sajtó „nagy kirándulásként” emlegetett. A 300 ezerre becsült kivándorló többsége Törökországba ment, egy részük később visszatért. A bolgár posztkommunista állam 1990 után hivatalosan elítélte az erőszakos asszimilációt, és lehetővé tette a török nevek visszavételét, a török nyelvű oktatást és a török kisebbségi szervezetek újjászerveződését. A bolgár török kisebbség politikai képviseletét az 1990-ben alakult Mozgalom a Jogokért és Szabadságokért (DPS, bolgárul Движение за права и свободи/Dviženie za prava i svobodi) látja el, amely az utolsó három évtizedben számos bolgár kormánykoalíció tagja volt; a párt szerepéről és a török–bolgár viszonyról folyó vitákban a kritikusok a klientelizmust, a DPS támogatói a kisebbségi érdekképviselet intézményes sikerét hangsúlyozzák.
Görögországban a török kisebbség kérdése a nemzetközi szerződések és a görög–török államközi kapcsolatok erőterében értelmezendő. Az 1923-as lausanne-i szerződés a nyugat-trákiai muszlim kisebbséget vallási kategóriaként ismeri el, és biztosítja az oktatási, vallási és családjogi jogait; a szerződés tehát nem etnikai alapon határozza meg a közösséget. A görög kormányzat azóta is ragaszkodik a „muszlim kisebbség” hivatalos megnevezéshez, míg a közösség egy része, illetve Törökország „török kisebbségként” hivatkozik rá. A vita nem pusztán terminológiai: a török megnevezés elismerése Törökország befolyásának növekedését jelenthetné, ezért a görög állam azt etnikai törésnek, nem pedig vallási ténynek tekinti. A közösség becsült létszáma 98–120 ezer és 120–150 ezer között mozog a görög, illetve török források szerint, de a görög népszámlálások nem gyűjtenek vallási-etnikai adatot, így mindkét szám becslés. A mindennapi viták középpontjában a mufti-választás kérdése áll: a görög állam a muszlim vallási vezetőket hivatalból nevezi ki, a közösség egy része viszont választott muftikat ismer el, ami évtizedek óta párhuzamos intézményekhez és időszakos feszültségekhez vezet.
A balkáni muszlim csoportok azonban nem kizárólag törökökből állnak. A régió muszlim lakossága nyelvében és önbesorolásában is sokszínű: albán muszlimok, bosnyákok, törökök, szláv nyelvű pomákok, koszovói gorániak, roma muszlimok és kisebb számban vlach muszlim közösségek alkotják. A bosnyákok (bosnyákul Bošnjaci) mint önálló nemzeti kategória a 20. század második felében, a jugoszláv népszámlálásokon és a boszniai háború után szilárdult meg; a Délszlávok, albánok, görögök alfejezet tárgyalta őket. A szerbiai Szandzsák (Szerbiában Sandžak) bosnyákjai és a montenegrói muszlim/bosnyák közösség identitásválasztása ma is vita tárgya, mert a „muszlim” vallási kategória és a „bosnyák” nemzeti kategória közötti különbségtétel nemcsak tudományos, hanem népszámlálási és pártpolitikai kérdés is. A pomákok (bolgárul помаци/pomaci, görögül Πομάκοι/Pomáki) szláv nyelvű muszlimok, akik elsősorban a Rodope-hegységben élnek Bulgária és Görögország határán; önmeghatározásuk rendkívül törékeny, mert a bolgár állam bolgár muszlimként, a görög állam görög muszlimként, a török kisebbségi szervezetek töröknek, egyes pomák mozgalmak pedig önálló közösségként tekintenek rájuk. A 20. századi bolgár újjászületési folyamat a pomákokat is erőszakos nevváltoztatásra és bolgárosításra kényszerítette, ami a posztkommunista időszakban új identitásvitákat gerjesztett. A koszovói gorániak (szerbül/albánul Goranci/goranski?) szláv nyelvű muszlimok a Šar-hegység (albánul Sharr, szerbül Šar-planina*) déli lejtőin; a 2011-es koszovói népszámlálás 10 265 goránit rögzített, de a becslések módosulhatnak, és a csoport helyzete a szerb–albán–koszovói tárgyalásokban kényes kérdés. A Zsidók, muszlimok és vallási kisebbségek alfejezet az iszlám vallási intézményeit és a nem muszlim vallási kisebbségeket részletesen tárgyalja; itt elegendő hangsúlyozni, hogy a „muszlim” mint jogi-vallási kategória és a muszlim vallásúak etnikai-nemzeti sokfélesége a Balkánon nem esik egybe, és a két fogalom összekeverése a mai politikai viták félreértését is okozhatja.
A vlach/aromán, roma, török és más muszlim kisebbségek történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a középkori szerb, bizánci és bolgár oklevelek, a Dušan-féle törvénykönyv, az oszmán adóösszeírások (tahrir defterleri), a 19. századi etnográfiai leírások, a nemzetközi szerződések (mindenekelőtt az 1923-as lausanne-i béke), a népszámlálási ívek, a kommunista rendeletek, valamint a 20. századi emberi jogi jelentések és felmérések. A másodlagos szakirodalom a nyelvtudomány, a történeti demográfia, a szociológia és a politikatudomány módszereivel dolgozza fel ezeket. A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A forráskritika itt különösen fontos, mert a balkáni kisebbségi kérdésben a látszólag semleges statisztikai adat is politikai üzenetté válhat. A könyv álláspontja szerint az adatokat úgy kell közölni, hogy az adott szám forrása, éve, az adatfelvétel módszere és a becslési bizonytalanság mindig világos legyen; ahol ez nem lehetséges, ott a hiányt kell jelezni.