A roma holokauszt a balkáni második világháborús erőszak egyik legkevésbé feldolgozott fejezete. Az A Holocaust alfejezetben tárgyalt zsidóellenes genocídiumhoz hasonlóan faji alapú, iparosított pusztítást jelentett, ám a régióban a roma közösségek üldözése gyakran összefonódott a helyi kollaboráns rezsimek saját faji és társadalompolitikájával, a kényszermunkával, a megszálló hatalmak megtorló akcióival és a politikai ellenfelek elleni terrorral. A roma áldozatok és más üldözött csoportok története ezért nem választható el a megszállás alatti erőszak tágabb rendszerétől: ugyanazok a közigazgatási parancsok, táborhálózatok és fegyveres alakulatok hajtották végre a zsidók deportálását, a roma közösségek összegyűjtését, a politikai foglyok tömeges kivégzését és a civil lakosság elleni megtorló akciókat. Ebben az alfejezetben a roma holokauszt (romaniul Porajmos, illetve egyes közösségeknél Samudaripen) balkáni lefolyását, a kényszermunka rendszerét, a politikai foglyok sorsát és a megszállás alatti erőszak főbb formáit tekintjük át. A cél nem az áldozati kategóriák rangsorolása, hanem annak bemutatása, hogy a második világháború balkáni erőszaka többféle – etnikai, faji, ideológiai és gazdasági – motivációból táplálkozott, és az egyes üldözött csoportok sorsa összefüggött.
A roma holokauszt megnevezése maga is történeti és emlékezetpolitikai kérdés. A nemzetközi szakirodalomban a Porajmos (romaniul: „elnyelés”, „felfalás”) kifejezés terjedt el, de egyes roma csoportok a Samudaripen (tömeggyilkosság) szót részesítik előnyben, részben azért, mert a Porajmos egyes romani nyelvjárásokban sértő konnotációt hordozhat. A terminológiai vita arra figyelmeztet, hogy a roma holokauszt emlékezete nem egységes: a balkáni roma közösségek nyelvileg, vallásilag és társadalmilag is megosztottak voltak, és a megszálló hatalmak, illetve a helyi kollaboráns rezsimek sem egységesen kezelték őket.
A náci faji ideológia a romákat a zsidókhoz hasonlóan „fajidegenként” határozta meg. A korabeli hivatalos nyelvezetben a roma közösségeket a Zigeuner (németül: „cigány”) kategóriával illették; ez a megnevezés a mai történeti elemzésben csak idézőjelben vagy forráskritikai éllel használható. A délszláv területeken a Cigani, Albániában a romët vagy evgjitë, Görögországban a tsiggánoi kifejezések voltak használatban. A mai szövegben következetesen a „roma” megnevezést használjuk, és csak a korabeli források nyelvét idézve említjük a korabeli kategóriát.
A balkáni roma közösségek a háború előtt is a társadalom peremén éltek: nagy részük szegény, vidéki, mobil vagy félmobil közösség volt, sokan muzulmán vallásúak voltak, mások ortodox vagy katolikus hitűek. A megszálló hatalmak és a helyi kollaboráns kormányok ezt a társadalmi marginalizációt felhasználva hajtották végre a faji alapú intézkedéseket. A roma holokauszt balkáni lefolyása éppen ezért nem egyszerűen a náci Németország exportált politikája volt, hanem a helyi államapparátusok, milíciák és társadalmi előítéletek együttműködésében valósult meg.
A régió egyik legradikálisabb romaellenes politikáját az 1941. április 10-én kikiáltott Független Horvát Állam (horvátul: Nezavisna Država Hrvatska, rövidítve NDH) usztasa rezsimje hajtotta végre. Az NDH faji törvényei 1941 nyarán a zsidókat, a romákat és a szerbeket egyaránt alacsonyabb rendű kategóriába sorolták. A faji törvények pontos jogi szövegét a mai történetírás levéltári forrásokból rekonstruálja; a törvények végrehajtása azonban gyakran rögtönzött volt, és a helyi milíciák, a Ustaša egységek, valamint a csendőrség nagy mérlegelési joggal alkalmazták a rendelkezéseket.
A roma közösségek üldözése az NDH területén 1941 nyarától vett lendületet. A romákat faji alapon összegyűjtötték, vagyonukat elkobozták, és a rezsim koncentrációs táborrendszerébe hurcolták. A legismertebb tábor, a Jasenovac (magyar átírásban Jaszenovac) mellett a romákat a Stara Gradiška (Stara Gradiska), a Đakovo (Djakovo), a Lobor (Lobor) és más kisebb táborokba deportálták. A táborokban a romákat gyakran külön szekciókban helyezték el, ahol a zsúfoltság, az éhezés, a járványok és a tömeges kivégzések tizedelték őket. A jasenovaci táborrendszerben meggyilkolt romák számát a szakirodalom 10 000 és 20 000 közé becsüli, de a pontos szám nem állapítható meg, mivel a tábori nyilvántartások hiányosak, és sok áldozatot regisztráció nélkül öltek meg. A túlélői beszámolók és a háború utáni jugoszláv bizottsági iratok egyaránt dokumentálják a roma családok, köztük nők és gyermekek tömeges elhurcolását.
Az NDH romaellenes politikája különbözött a szerbek elleni etnikai tisztogatástól, mert a roma közösségeknek nem volt területi politikai céljuk, és a rezsim őket elsősorban faji alapon üldözte. Ugyanakkor a roma áldozatok sorsa összekapcsolódott a szerb és zsidó áldozatokéval: a jasenovaci táborrendszerben mindhárom csoportot ugyanazok a tábori hierarchiák és kivégzési módszerek fenyegették. Az áldozatok közötti különbségtétel a kortárs emlékezetben is gyakran elmosódik, ami a roma áldozatok későbbi láthatatlanságához is hozzájárult.
Szerbia 1941 tavaszán német katonai közigazgatás alá került. A megszálló hatóságok a zsidók és romák ellen faji alapú rendeleteket hoztak; az 1941. május 31-i német katonai parancs a zsidókat és „cigányokat” egyaránt munkaszolgálatra kötelezte, és megtiltotta a házasságkötést a megszállt terület lakosságával. A rendelet végrehajtása során a szerb kollaboráns kormány (a Milan Nedić vezette Nemzeti Megmentés Kormánya) és a helyi közigazgatás is részt vett a regisztrációban és a munkaszolgálatra való behívásban.
A szerbiai roma férfiakat 1941 nyarától kényszermunkára rendelték: útépítésekhez, bányákhoz, mezőgazdasági munkákhoz és a megszálló hadsereg infrastrukturális projektjeihez. A romák mellett a zsidó férfiak is munkaszolgálatot teljesítettek. A munkakörülmények rendkívül rosszak voltak, az élelmezés hiányos, a bántalmazás mindennapos. A kényszermunka önmagában is halálos áldozatokat követelt.
A szerbiai koncentrációs táborokban – a belgrádi Topovske Šupe (Topovszke Supe), a Banjica (Banyica) és a Sajmište (Szmiste) táborban – a romákat és zsidókat egyaránt fogva tartották. A Sajmište tábornak a zsidó nők és gyermekek 1942 tavaszi gázkocsiban történő meggyilkolása a szerbiai holokauszt egyik legdokumentáltabb eseménye; a roma foglyok sorsa párhuzamos volt, de a rájuk vonatkozó források kevésbé részletesek. A túlélői beszámolók és a tábori iratok arra utalnak, hogy a roma foglyokat is tömegesen kivégezték, illetve a németországi táborokba deportálták.
A szerbiai roma áldozatok számát a mai kutatók 12 000 és 15 000 közé teszik, de ez a becslés bizonytalan, mert a háború előtti roma lakosság összeírása is hiányos volt, és a megszállás alatti halálozások egy része nem dokumentált. A német megszálló hatóságok nemcsak faji alapon üldözték a romákat, hanem a partizánellenes megtorlások során is gyakran kivégezték a roma közösségek tagjait, akiket a megszállók gyújtogatással, fegyverrejtegetéssel vagy partizántámogatással gyanúsítottak.
Bulgária a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán állt, de a bolgár állam politikája a roma közösségekkel szemben eltért a nácik által megszállt területek gyakorlatától. A bolgár kormány 1941-től a zsidó férfiak mellett a roma férfiakat is kényszermunka-zászlóaljakba sorozta; ezt a kényszermunka intézménye törvényileg szabályozta, és a bolgár hadsereg, valamint a belügyminisztérium hajtotta végre. A bolgár kényszermunka rendszere nem vezetett tömeges deportáláshoz vagy koncentrációs táborokba hurcoláshoz, de a roma közösségek tagjait diszkriminatív módon, faji alapon kötelezték munkaszolgálatra, és a munkakörülmények itt is súlyosak voltak.
A bolgár állampolgárságú zsidók deportálását a bolgár vezetés 1943-ban elutasította, és a romákat sem deportálták tömegesen Bulgária területéről. Ugyanakkor a bolgár megszállás alatt álló Trákiában (görögül Thráki) és a jugoszláv Macedóniában a bolgár hatóságok részt vettek a zsidó közösségek deportálásában; ezeket a zsidókat a nácik Treblinkába szállították. A roma közösségek a megszállt területeken szintén ki voltak téve a bolgár katonai közigazgatás erőszakának, de a tömeges deportálásukról nincs megbízható dokumentáció. A bolgár politika tehát ellentmondásos volt: a bolgár állampolgárok védelme nem terjedt ki automatikusan a megszállt területek lakosságára, és a roma közösségek jogi státusza a gyakorlatban sokszor bizonytalan maradt.
Görögországban a három megszállási zóna (német, olasz, bolgár) eltérő hatást gyakorolt a roma közösségekre. A német megszállás alatt álló területeken a náci faji politika elvileg a romákat is üldözte, de a görögországi roma közösségek viszonylag kis létszámúak és szétszórtak voltak, ezért a rendszeres deportálás nem érte el a zsidó közösségek elleni intézkedések mértékét. A görög zsidóság, különösen a szaloniki zsidó közösség deportálását az A Holocaust alfejezet tárgyalja. A görögországi roma áldozatok számát a mai kutatás nem tudja megbízhatóan becsülni; a források szűkössége miatt a görög roma holokauszt emlékezete is kevésbé kidolgozott.
A megszállás alatti görögországi erőszak azonban a roma közösségeket is elérte: a német és bolgár megtorló akciók, a falvak felgyújtása, a kényszermunka és az éhínség sújtotta a görög lakosság egészét, köztük a romákat is. A görög ellenállás és a polgárháború következtében a politikai foglyok és a civilek elleni erőszak 1944 után is folytatódott; ezt a korszakot a A görög polgárháború alfejezet tárgyalja részletesen.
Albániában az olasz megszállás (1939–1943) alatt a roma közösségek helyzete kevésbé volt faji alapon szabályozott, mint a német megszállás alatt álló területeken. Az olasz fasiszta rezsim gyakorlatában a roma közösségeket ritkábban különítették el, bár az internálások és a kényszermunka itt is előfordultak. A német megszállás (1943–1944) után a náci hatóságok megpróbálták kiterjeszteni a faji üldözést, de az albán társadalom egy része – hasonlóan a zsidókhoz – a romáknak is menedéket nyújtott. Az albániai roma holokauszt dokumentáltsága rendkívül alacsony, ezért a történészek csak hipotéziseket fogalmazhatnak meg. Az albániai zsidómentés emlékezete a háború után erős nemzeti narratívává vált, amelyet azonban az újabb kutatások árnyalnak: a védelem nem volt automatikus, és a megszállás alatti erőszak más csoportokat is sújtott.
A kényszermunka a megszállás alatti balkáni társadalmak egyik legsúlyosabb megpróbáltatása volt. A német megszálló hatóságok a Todt-szervezet (németül: Organisation Todt) útján erődítményeket, utakat, vasútvonalakat és katonai létesítményeket építtettek. A munkát gyakran helyi civilekből, hadifoglyokból, zsidókból, romákból és politikai foglyokból állították össze. A kényszermunka során a munkások nem kaptak megfelelő élelmezést, egészségügyi ellátást, és gyakran voltak kitéve a fegyveres őrök önkényének.
Szerbiában a roma és zsidó férfiak kényszermunkára való behívása már 1941 nyarán megkezdődött. A munkaszolgálatosokat a megszálló hatóságok gyakran a front mögött, a partizánellenes műveletek hátországában alkalmazták; a munkaszolgálat egyes esetekben a halálos ítélettel ért fel. A Banjica táborból a foglyokat rendszeresen kényszermunkára vitték, majd a kivégzéseket a belgrádi Jajinci (Jajinci) lőtéren hajtották végre.
A Független Horvát Államban a kényszermunka a táborrendszer mindennapjaihoz tartozott. A Jaszenovacban és a kapcsolódó táborokban a foglyok – szerbek, zsidók, romák, horvát antifasiszták – kényszermunkát végeztek a mezőgazdaságban, építkezéseken, téglagyárakban és a tábor fenntartásában. A munkaképteleneket, így a roma nőket és gyermekeket, gyakran azonnal meggyilkolták. A kényszermunka és a tömeggyilkosság határa elmosódott: aki nem tudott dolgozni, az a rezsim logikája szerint elpusztítható volt.
Bulgária esetében a kényszermunka intézménye 1941-től a hadsereg keretein belül működött. A bolgár zsidó és roma férfiakat katonai kényszermunka-zászlóaljakba sorozták, és útépítésre, erődítési munkákra, mezőgazdasági munkára alkalmazták. A bolgár kényszermunka nem vezetett tömeges halálhoz, de a diszkriminatív besorolás és a rossz munkakörülmények a roma közösségeket aránytalanul sújtották.
Görögországban a megszálló hatalmak a lakosságot kényszermunkára vitték, különösen a német zónában. A görög munkaszolgálatosokat Németországba is deportálták; a megszállás alatti éhínség és a kényszermunka együttesen tizedelte a görög lakosságot. A roma közösségek ezen a téren is ugyanazoknak a kockázatoknak voltak kitéve, mint a többi szegény vidéki csoport.
A megszálló hatalmak és a kollaboráns rezsimek nemcsak faji vagy etnikai alapon üldöztek embereket, hanem politikai meggyőződésük vagy ellenállási tevékenységük miatt is. A politikai foglyok kategóriája a régióban rendkívül tág volt: kommunisták, szocialisták, antifasiszta értelmiségiek, szakszervezeti vezetők, partizántámogatók, szerb nacionalisták, horvát demokraták, görög ellenállók, szlovén hazafiak egyaránt a megszálló hatalmak célpontjaivá válhattak.
Szerbiában a Banjica tábor 1941 júliusától 1944 októberéig működött Belgrád közelében. A tábor parancsnoksága a német Gestapo és a szerb kollaboráns rendőrség közös irányítása alatt állt; a foglyok között voltak kommunisták, partizánok, zsidók, romák, szerb nacionalista ellenállók, és a megszálló hatalom által gyanúsnak ítélt civilek. A Banjica táborban a kivégzések rendszeresek voltak; a foglyokat gyakran a belgrádi Jajinci lőtéren végezték ki. A tábor áldozatainak számát a kutatás 23 000–25 000 közé teszi, de ez a becslés is vitatott, mivel a tábori nyilvántartások csak részben maradtak fenn.
A német megszálló hatóságok Szerbiában a partizánellenes harc részeként tömeges megtorló kivégzéseket hajtottak végre. A legismertebb esetek 1941 októberében Kragujevac (Kragujevac) és Kraljevo (Kraljevo) városokban történtek, ahol a német hadsereg több ezer civil férfit és fiút végzett ki. A kragujevaci áldozatok számát a jugoszláv hivatalos emlékezet 7 000-re tette, a mai kritikai történetírás azonban 2 300–3 000 közé becsüli; a kraljevói áldozatok számát 1 700–2 000 körülire teszik. A számok körüli vita jól mutatja, hogy a megtorló akciók dokumentálása sem mentes az emlékezetpolitikai torzításoktól.
A Független Horvát Államban a politikai foglyok üldözése összekapcsolódott az etnikai tisztogatással. A Jaszenovac táborrendszerben horvát kommunistákat, antifasisztákat, a Horvát Parasztpárt (HSS) tagjait, szerb felkelőket és más ellenállókat is fogva tartottak. Az usztasa rezsim a politikai ellenfeleket bírósági eljárás nélkül is kivégeztethette; a táborokban a politikai foglyok és a faji alapon üldözött csoportok közötti határ gyakran elmosódott.
Görögországban a megszálló hatalmak a kommunista párt (KKE) tagjait, az EAM/ELAS ellenállási mozgalom aktivistáit és a helyi lakosságot tömeges megtorlásokkal sújtották. A német hadsereg 1943 decemberében Kalavryta (Kalavryta) város férfi lakosságának nagy részét kivégezte, 1944 júniusában pedig Distomo (Disztomó) faluban több mint 200 civilt ölt meg. Az áldozatszámok ezekben az esetekben is vitatottak, de a mészárlások ténye dokumentált. A bolgár megszállás alatt álló Trákiában a bolgár hatóságok görögellenes intézkedéseket hoztak, a lakosságot kitelepítették, és az ellenállókat kivégezték.
Szlovéniában a német, olasz és magyar megszálló hatóságok a szlovén lakosságot germanizáló, italianizáló, illetve magyarosító politikával sújtották. A német megszálló hatóságok a szlovén értelmiségieket, papokat, tanítókat és politikai vezetőket internálták, a lakosságot kényszermunkára hurcolták, és a szlovén nyelv használatát korlátozták. A szlovén területeken a roma közösségek üldözése is előfordult, de a dokumentáció szűkös; a náci faji politika itt is a „cigányok” kategóriáját üldözte, ám a szlovéniai roma lakosság kisebb létszáma miatt a roma holokauszt helyi eseményei kevésbé ismertek.
A megszállás alatti erőszak nem korlátozódott a faji alapú deportálásokra és a politikai foglyok kivégzésére, hanem a civil lakosság egészét fenyegette. A megszálló hatalmak fegyveres erői a partizánellenes műveletek során a helyi lakosságot kollektíven tették felelőssé a támadásokért. A német gyakorlatban a túszszedés és a tömeges megtorlás a megszállás mindennapjaihoz tartozott: Szerbiában a német katonai parancsnokság 1941 őszén elrendelte, hogy minden megölt német katonáért 100 szerb túszt, minden sebesültért 50 túszt végezzenek ki. Ez a parancs vezetett a kragujevaci és kraljevói mészárlásokhoz.
Az olasz megszálló hatóságok Dalmáciában, Szlovéniában, Montenegróban és Albániában internáló táborokat hoztak létre. A szlovén és horvát civilek ezreit deportálták az olaszországi táborokba, például Gonars (Gonarsz) és Rab (Arbe) szigetére. A Rab táborban a foglyokat súlyos éhezés és betegségek sújtották; a túlélők beszámolói szerint a roma családokat is internálták. Az olasz megszállás alatti erőszak kevésbé volt faji alapú, mint a német, de az internálás és a kényszermunka így is tömeges szenvedést okozott.
A bolgár megszállás alatt álló területeken a bolgár hadsereg és közigazgatás a helyi lakosságot bulgarizáló politikával kezelte. Görög Trákiában a bolgár hatóságok a görög lakosság egy részét kitelepítették, vagyonukat elkobozták, és a bolgár nyelv használatát erőltették. A jugoszláv Macedóniában a bolgár megszállás a helyi lakosságot bolgár nemzetiségűnek tekintette, és az ellenállókat keményen üldözte. A roma közösségek ezekben a területeken szintén ki voltak téve a bolgár hatóságok önkényének, de a faji alapú deportálás nem volt általános.
A megszállás alatti erőszak és a roma holokauszt összefüggését a források hiányossága is nehezíti. A roma közösségek gyakran nem rendelkeztek írásos dokumentumokkal, a megszálló hatóságok pedig nem mindig vezettek pontos nyilvántartást az elhurcoltakról. Emiatt a roma áldozatok sorsa sokszor csak a túlélői emlékezetben, a háború utáni kárfelmérésekben és a periratokban követhető nyomon.
A roma holokauszt és a megszállás alatti erőszak kutatása többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a megszálló hatalmak rendeletei és katonai parancsai (például a szerbiai német katonai parancsnok 1941. május 31-i rendelete), a kollaboráns rezsimek törvényei és belügyi iratai, a koncentrációs táborok nyilvántartásai, a kivégzések jegyzőkönyvei, valamint a túlélői visszaemlékezések és interjúk. A háború utáni jugoszláv, görög, bolgár és albán hatóságok által felállított bizottságok jelentései szintén fontos források, de ezeket erősen befolyásolta a korabeli politikai cél – például a jugoszláv emlékezetpolitika a partizánharcot és a nemzeti áldozati narratívákat helyezte előtérbe.
A másodlagos szakirodalomban a roma holokauszt nemzetközi kutatása az 1980-as évektől erősödött meg; a balkáni vonatkozásokra vonatkozóan azonban máig kevesebb monográfia áll rendelkezésre. A történészek egyetértése szerint a roma áldozatok számát minden balkáni országban alulbecsülték, részben azért, mert a roma közösségek marginalizált helyzete miatt a háború előtti népesség-összeírások is hiányosak voltak.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik az áldozatszámok meghatározása. A jasenovaci táborrendszerben meggyilkolt romák számát 10 000 és 20 000 közé teszik; a szerbiai roma áldozatok becslése 12 000–15 000 fő; a görög és albán roma holokauszt dokumentáltsága pedig olyan alacsony, hogy a mai kutatás nem tud megbízható becslést adni. A bolgár területeken a roma kényszermunkások halálozási aránya szintén nem ismert pontosan.
Emellett a terminológiai és emlékezetpolitikai viták is bizonytalanságot okoznak. A Porajmos és a Samudaripen kifejezések közötti választás nem pusztán nyelvi kérdés, hanem a roma közösségek önértelmezését és a nemzetközi emlékezetpolitikát is érinti. A jasenovaci és kragujevaci áldozatszámok körüli vita azt mutatja, hogy a második világháborús erőszak emlékezete a balkáni országokban máig nem lezárt. A roma áldozatok emlékezete csak az 1990-es évektől kapott nagyobb figyelmet, és máig alulreprezentált a hivatalos megemlékezéseken.
A szövegben közölt számok ezért becslésnek tekintendők, nem pedig végleges, pontos adatoknak. Az olvasónak a forráskritika elvei szerint érdemes elkülönítenie a dokumentált tényeket (például a rendeletek létezése) a tudományos becslésektől (például az áldozatszámok), a vitatott értelmezésektől (például a kollaboráns rezsimek felelősségének mértéke) és az emlékezetpolitikai állításoktól (például a „nemzeti áldozatiság” hangsúlyozása).