A diaszpórák és a migrációs hálózatok a Balkán 20. századi történetének megkerülhetetlen rétegét alkotják. A modern nemzetállamok kialakulásával párhuzamosan, de attól eltérő logika mentén emberek milliói mozogtak a térségből Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália vagy a szomszédos balkáni országok felé. E mozgások egyszerre követték a gazdasági különbségeket, a politikai üldözést, a háborús erőszakot és a mindennapi túlélés kényszerét. A diaszpóra fogalma (görög διασπορά, angol diaspora) kutatói használatban nem egyszerűen kivándorlást jelent, hanem olyan, határokon átnyúló közösségeket, amelyek hosszú távon megtartják az anyaországhoz vagy az etnikai-nemzeti közösséghez fűződő intézményes, érzelmi és gyakran anyagi szálakat. Ez az alfejezet a 20. századi vendégmunkás-migrációt, a háborús menekülthullámokat és a 21. századi diaszpórák működését tekinti át, ügyelve arra, hogy a fogalmak gyakran eltérő jogi és társadalmi kategóriákat takarnak: bevándorló, vendégmunkás, menekült, belső lakóhelyüket elhagyni kényszerült személy (internally displaced person, IDP), diaszpóratag vagy kettős állampolgár.
A fejezet nem szigetelhető el a korábbi tematikus egységektől. A 20. század második felének munkavállalási migrációja csak a hidegháborús politikai keretek között érthető, a jugoszláv háborúk menekültjei pedig a Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások és a Zsidók, muszlimok és vallási kisebbségek alfejezetekben leírt történeti folyamatokkal függenek össze. Ugyanakkor a diaszpórák nem csupán passzív következményei a politikai eseményeknek: gazdasági transzferekkel, szavazatokkal, civil szervezetekkel és emlékezetpolitikai vitákkal maguk is alakítják az anyaországok és a befogadó államok társadalmát. A 2026-os állapot szerint a balkáni diaszpórák egy része már harmadik-negyedik generációs, és az „otthon” fogalma gyakran többes, megosztott vagy vitatott.
A Balkánról való tömeges kivándorlás nem 1945 után kezdődött, de a 20. század első felében a fő irány a tengerentúlra, elsősorban az Egyesült Államokba, Kanadába, Dél-Amerikába és Ausztráliába mutatott. A 19. század végi és 20. század eleji kivándorlók döntően szegény paraszti háztartásokból kerültek ki, és gyakran nemzetiségi-vallási hálózatok mentén szerveződtek: horvátok Dalmáciából és Hercegovinából, szerbek a volt határőrvidékről, görögök a Peloponnészoszról és a szigetekről, bolgárok Trákiából és Macedóniából. E korszak tárgyalása azonban nem e fejezet célja; annyiban mégis ide tartozik, hogy az első nagy diaszpórák közösségi intézményei – templomok, egyesületek, egyletek, bankok és újságok – alapozták meg azt a transznacionális infrastruktúrát, amelyre a későbbi migránshullámok építettek.
A második világháború után, különösen az 1950-es évek végétől a nyugat-európai ipari országok munkaerőhiánya új migrációs rezsimeket hozott létre. A német Szövetségi Köztársaság, Ausztria, Svájc, Franciaország, Belgium és Svédország kétoldalú toborzási megállapodásokkal vagy gyakorlatilag informális csatornákon keresztül fogadott mediterrán és délkelet-európai munkavállalókat. A vendégmunkás kifejezés (német Gastarbeiter, szerb-horvát gastarbajter) a korszak kulcsfogalma lett: a fogadó államok szándéka szerint a munkavállaló ideiglenesen tartózkodik az országban, majd hazatér, ezért teljes jogú bevándorlóként való integrációját nem feltétlenül tervezték. A gyakorlat azonban gyakran tartós letelepedéshez vezetett, különösen a családegyesítés 1970-es évekbeli engedélyezése után.
A hidegháború megosztottsága alapvetően eltérő migrációs lehetőségeket teremtett az egyes balkáni államok számára. Jugoszlávia – amely a szovjet blokktól való 1948-as szakítása után nyitottabb, el nem kötelezett politikát folytatott – engedélyezte állampolgárai munkavállalását Nyugat-Európában, és államközi egyezményekkel szabályozta a toborzást. Görögország, bár NATO-tagként és az Európai Közösség társult államaként szintén nyugati orientációjú volt, a polgárháború traumája és a gazdasági elmaradottság miatt ugyancsak nagy kibocsátóvá vált, de migrációja egy részét politikai menekültként, másik részét munkavállalóként regisztrálták. Bulgária és Albánia ezzel szemben kommunista rendszereik izolációja miatt alig vettek részt a nyugat-európai vendégmunkás-migrációban; Albániából a kivándorlás gyakorlatilag tilos volt, Bulgáriából pedig a mobilitás erősen korlátozott, és inkább a szocialista blokkon belüli munkavállalásra vagy tanulmányi csereprogramokra korlátozódott.
A 20. századi gazdasági migráció nem kizárólag férfiak története. A korai vendégmunkás-rendszerben ugyan a férfiak domináltak, mert a fogadó országok elsősorban nehézipari, építőipari és mezőgazdasági dolgozókat kerestek, de a nők már az 1960-as évektől jelen voltak a textiliparban, a háztartási alkalmazotti munkában és az egészségügyi-szociális ágazatban. A családegyesítés révén további nők és gyermekek követték a férfiakat, ami a migráció jellegét fokozatosan állandó letelepedéssé alakította. A nemek közötti egyenlőtlenségek a diaszpórán belül is újratermelődtek: a nők gyakran alacsonyabb státuszú, informálisabb munkakörökben találtak állást, miközben a családi transzferek és a rokonsági hálózatok fenntartásában nekik jutott a legnagyobb szerep.
A jugoszláv eset azért kap kiemelt figyelmet a balkáni migráció történetében, mert a szocialista föderáció a saját ideológiai keretein belül is elfogadta, sőt részben ösztönözte a tömeges munkavállalási kivándorlást. A második világháború utáni újjáépítés és a gyors iparosítás nem tudta felszívni a vidéki munkaerőfelesleget, a munkanélküliség a déli, kevésbé fejlett tagköztársaságokban – Bosznia-Hercegovinában, Szerbia déli részein, Montenegróban és Észak-Macedóniában – különösen magas volt. A jugoszláv vezetés az 1960-as években liberalizálta a kiutazást, és kétoldalú egyezményeket kötött az NSZK-val, Ausztriával, Franciaországgal, Svédországgal és más államokkal. A cél kettős volt: a munkaerő-felesleg exportja és a devizaátutalások révén beáramló jövedelem növelése.
A vendégmunkások számáról a források eltérő adatokat közölnek; a hivatalos jugoszláv statisztikák szerint az 1970-es évek elején a külföldön tartózkodó jugoszláv munkavállalók száma meghaladta az egymilliót, de a becslések függnek attól, hogy csak a munkavállalókat vagy a velük élő családtagokat is számolják-e, illetve hogy az illegális vagy nem regisztrált munkavállalókat figyelembe veszik-e. A nagyságrendet illetően konszenzusos, hogy a jugoszláv diaszpóra Nyugat-Európában a legnagyobb balkáni migráns csoportok közé tartozott a korban. A munkavállalók etnikai-nemzeti megoszlása hozzávetőlegesen tükrözte a tagköztársaságok közötti gazdasági különbségeket, de a származási régió pontos leképezése bizonytalan, mert a korabeli adminisztráció gyakran csak a föderációs állampolgárságot rögzítette, nem az etnikai önbesorolást.
A jugoszláv diaszpóra intézményi szerveződése kettős arculatot mutatott. A hivatalos jugoszláv állam konzulátusok, kulturális központok és szakszervezeti csoportok révén próbálta felügyelni a külföldön élő munkavállalókat, és elkerülni, hogy azok a politikai ellenzékhez csatlakozzanak. Ugyanakkor a migránsok alulról szerveződő egyesületei gyakran nemzeti-vallási alapon jöttek létre: szerb, horvát, szlovén, bosnyák, macedón vagy éppen koszovói albán egyesületek, klubok, sport- és kulturális szervezetek. A diaszpóra nemzeti tagoltsága már a szocialista föderáció stabilitásának időszakában is létezett, ami előrevetítette, hogy az otthoni nemzeti konfliktusok miként költöznek majd át a nyugat-európai városokba.
A remittanciák, vagyis a munkavállalók hazautalásai (angol remittances) a jugoszláv gazdaság fontos tételévé váltak. A hivatalos devizabevételek adatai szerint a külföldön dolgozók átutalásai a jugoszláv külkereskedelmi mérleg hiányának finanszírozásában is szerepet játszottak, bár a pontos arányról a kutatók vitatkoznak; informális csatornákon, például hazalátogató rokonokon keresztül is jelentős összegek érkeztek, amelyek nem jelennek meg a statisztikákban. A remittanciák hatása ellentmondásos: miközben a háztartások jövedelmét növelték és a vidéki fogyasztást ösztönözték, gyakran inkább lakásépítésre és luxusjavakra fordították, mint termelő beruházásokra. Emellett a migráció elszívó hatása is érvényesült: a fiatal, képzett vagy tanulékony munkaerő hiánya hosszabb távon hátráltatta a küldő régiók fejlődését.
Az 1973–1974-es olajválság után a nyugat-európai államok fokozatosan leállították a toborzást, és szigorították a bevándorlást. A vendégmunkások egy része hazatért, más része azonban a családegyesítés és a megszerzett tartózkodási jogok révén véglegesen letelepedett. A jugoszláv állam nem erőltette a visszatérést, mert a diaszpóra jövedelmei és a hazalátogatási turizmus gazdasági érdeke felülírta a hazatérési ösztönzést. Az 1980-as évek gazdasági válsága és a föderáció szétesése után a korábbi vendégmunkások hálózatai új funkciót kaptak: a háborús években a diaszpóra pénzügyi támogatást, utánpótlást és propagandafelületet nyújtott a szemben álló feleknek, ami etikailag és jogilag máig vitatott.
A görög migráció a 20. században több, egymástól eltérő hullámból állt. Az első világháború előtti és a két háború közötti korszakban a kivándorlás fő iránya az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália volt; a görög diaszpóra városi közösségei kereskedők, hajósok, munkások és értelmiségiek hálózataiból épültek fel. A második világháború utáni gazdasági fellendülés Nyugat-Európában új célpontokat nyitott: az NSZK-ba, Belgiumba, Svédországba és Svájcba irányuló görög vendégmunkás-migráció az 1950-es évek végétől erősödött. A görög polgárháború (1946–1949) következtében ugyanakkor jelentős politikai menekültáramlás indult a szocialista országokba, elsősorban a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiba, Csehszlovákiába, Magyarországra és Romániába. E politikai diaszpóra tagjai közül sokan csak évtizedekkel később, a görög kormány engedélyével térhettek részben haza; a hazatérés és a vagyon-visszaszármaztatás kérdése a görög emlékezetpolitika máig érzékeny pontja.
Albánia esete gyökeresen különbözik. A második világháború után kiépülő enverista kommunista állam gyakorlatilag hermetikusan lezárta határait, és a kivándorlást hazaárulásként kezelte. Egészen 1990-ig nem létezett legális tömeges migráció; a néhány egyéni szökés, diplomáciai disszidálás vagy a szovjet és kínai blokkban tanuló, majd ott rekedt személyek alkották a szórványos albán diaszpórát. A rendszerváltás utáni válság azonban robbanásszerű mobilitást hozott. 1991-ben és 1992-ben tízezrek próbáltak hajókkal Olaszországba jutni, ami a korabeli olasz média és politika számára a „tömeges invázió” képét teremtette meg, holott a társadalomtudományi elemzés szerint a kibocsátó ország gazdasági összeomlása és politikai instabilitása volt a fő ok. Az albán munkavállalók az 1990-es években nagy számban vállaltak munkát Görögországban, Olaszországban, Németországban, Svájcban és az Egyesült Királyságban, gyakran iratok nélkül, szezonális munkásként, építőiparban, mezőgazdaságban és háztartási alkalmazottként. A görögországi albán migránsok stigmatizálása – a „albán” kifejezés a bulvármédiában időnként a bűnözéssel kapcsolódott össze – a migránsok befogadásának és a görög nemzeti identitásnak a feszültségét mutatja, miközben a görög gazdaság idővel strukturálisan rászorult erre a munkaerőre.
Bulgária a hidegháború alatt a szovjet blokk részeként korlátozott mobilitást engedett. A bolgár török kisebbség erőszakos asszimilációja és az 1989-es úgynevezett „nagy kirándulás” azonban hirtelen, több százezres nagyságrendű távozást okozott Törökországba, amelynek egy része később visszatért, más része letelepedett. A rendszerváltás és az 1990-es évek gazdasági válsága után a bolgár migráció fő iránya Nyugat-Európa, különösen Németország, Spanyolország, Olaszország, Nagy-Britannia és Görögország lett. A bolgár kivándorlás családi-stratégiai jellegű: gyakran a szülők külföldi munkavállalása finanszírozza a gyermekek otthoni tanulmányait, miközben a nagyszülők gondoskodnak a háztartásról – ezt a szakirodalom „transznacionális családi modellnek” nevezi. A bolgár diaszpóra gyorsan beépült az uniós munkaerőpiacokra, különösen a 2007-es EU-csatlakozás után, ami a szabad mozgás jogán alapuló mobil munkaerő új hullámát indította el.
E körképbe illeszkednek a balkáni török és muszlim közösségek migrációs útjai is. A görög-török lakosságcsere 1923-ban – bár Görögország és Törökország közötti szerződés eredménye – a balkáni török és görög diaszpórák kialakulását is átírta. A bolgár törökök 1980-as évekbeli elvándorlása mellett a jugoszláviai muszlimok, albánok és más kisebbségek mobilitása is összekapcsolódott a vallási-közösségi diszkriminációval vagy a gazdasági lehetőségekkel. A kommunista korszakban a jugoszláviai törökök, albánok és muszlimok egy része is élt a vendégmunkás-lehetőséggel, ami az etnikai-vallási hálózatok mentén tovább bonyolította a diaszpóra szerveződését.
A Balkán 20. százada a menekültek évszázada is. A Balkán-háborúk (1912–1913) és az első világháború már több százezres, etnikai alapon üldözött civil lakosságot mozgatott meg, a második világháború és a Holocaust pedig a zsidó közösségek deportálásával és megsemmisítésével a családok szintjén szakította meg a korábbi együttélést. A menekültkérdés 20. századi balkáni története nem választható el a Népességáttelepítések és etnikai tisztogatások alfejezettől, itt azonban a menekültek és az otthonukról elűzöttek diaszpóraképző szerepére összpontosítunk.
A második világháború alatti menekülés több irányú volt. A görög polgárháború idején a baloldali erők veresége után mintegy több tízezer görög, köztük sok makedón görög, hagyta el az országot a szocialista táborba. Ők politikai menekültként éltek az NDK-ban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban és a Szovjetunióban; státuszuk, hazatérésük és a görög állampolgárságuk visszaszerzése évtizedes jogi és emlékezetpolitikai vita tárgya volt. A görög diaszpórának ez a politikai ága elkülönült a gazdasági migrációból kialakult nyugati görög közösségektől, és a görög társadalom hidegháborús törésvonalait hordozta.
A legnagyobb 20. század végi menekülthullámot a jugoszláv háborúk váltották ki. A horvátországi háború (1991–1995) idején szerbek és horvátok egyaránt elhagyták lakóhelyüket a frontvonalak és az etnikai tisztogatások miatt. A boszniai háború (1992–1995) során a becslések szerint Bosznia-Hercegovina lakosságának nagy része – a forrásoktól függően több mint fele – elmenekült vagy belső kényszerlakóhellyel (IDP) rendelkezett. A bosnyákok elleni srebrenicai népirtás és a többi tömeges erőszakcselekmény menekültjei közül sokan az ENSZ védett övezeteiben, Nyugat-Európában, Törökországban, az Egyesült Államokban vagy a szomszédos balkáni államokban kerestek menedéket. A koszovói háború (1998–1999) alatt pedig a koszovói albán lakosság többsége menekült el, főleg Albániába, Észak-Macedóniába és Montenegróba, míg a háború után a koszovói szerbek és romák jelentős része elhagyta otthonát.
E menekülthullámok jogi-kategorikus következménye óriási volt. A nyugat-európai államok ideiglenes védelmi mechanizmusokkal fogadtak be menekülteket, de a tartós letelepedés vagy a visszatérés kérdése gyakran bizonytalan maradt. Sok bosnyák, szerb, horvát és albán menekült számára a kényszerű távozás tartós migrációvá vált, mert a származási vidéken a lakhatás, a biztonság és a gazdasági lehetőség hiánya miatt nem tudtak vagy nem akartak visszatérni. A belső menekültek (IDP-k) száma a háborúk után is magas maradt; Boszniában, Horvátországban és Szerbiában a 2000-es években is nagy számban éltek olyan családok, akik nem tértek vissza eredeti otthonukba. A háborús menekültek és IDP-k státusza eltér a gazdasági migránsokétól: az előbbiek nemzetközi védelemre jogosultak, ugyanakkor gyakran stigmatizáltak, és a visszatérés vagy a letelepedés közötti jogi űrben élnek.
A 2015–2016-os európai menekültválság újabb, de részben eltérő jelenséget hozott: a balkáni országok tranzitállamokká váltak a Közel-Keletről, Ázsiából és Afrikából érkező menekültek számára. Ez a tapasztalat ugyan nem a balkáni diaszpórák gyarapodását jelenti, de mélyen érintette a régió befogadási politikáját, határrezsimjét és a diaszpórákról szóló helyi diskurzusokat. A helyi társadalmak egy része a saját korábbi menekülttapasztalatával szolidarizált, más része elutasító álláspontot foglalt el; a kérdés a nemzeti emlékezetpolitikákban is visszhangot kapott.
A 21. századi balkáni diaszpórák már nem egyszerűen származási csoportok, hanem tartósan transznacionális társadalmi tereket alkotnak. A transznacionalizmus (angol transnationalism) fogalma azt jelöli, hogy a migránsok, családjaik és intézményeik egyszerre több államhoz kötődnek, és rendszeresen fenntartják a határokon átnyúló kapcsolatokat. Ennek eszközei a rokonlátogatás, a telefon és internet, a közös gazdasági vállalkozások, a diaszpóra-egyesületek, a sport- és kulturális rendezvények, valamint a politikai részvétel. A digitális kommunikáció forradalma – e-mailek, közösségi média, videóhívások – jelentősen csökkentette a távolság érzetét, és új lehetőségeket adott az identitásőrzésre.
A diaszpórák és az anyaország közötti intézményes kapcsolat formái országonként eltérők. Horvátország a 2000-es években úgynevezett diaszpóraügyi államtitkárságot vagy miniszteri felelőst működtetett, és a parlamenti választásokon külön szavazókörzetet biztosított a külföldön élő horvát állampolgároknak. A horvát diaszpóra szavazata – különösen a boszniai horvátok és a nyugat-európai vendégmunkások leszármazottai – időnként befolyásolhatta a választási eredményeket, ami belpolitikai vitákat váltott ki arról, hogy a külföldön élők jogosultak-e ilyen súlyú befolyásra. Szerbiában a szerb ortodox egyház és a diaszpóra körében működő nemzeti szervezetek őrzik a szerb identitást; a koszovói kérdésben és a háborús bűnök megítélésében a diaszpóra egyes részei aktív emlékezetpolitikai szereplők. Bosznia-Hercegovinában a bosnyák diaszpóra gazdasági túlélési hálózatként és az iszlám közösség támogatójaként működik, de a háborús traumák emlékezete is erősen átszövi.
Albánia példája különösen tanulságos a diaszpóra gazdasági jelentősége szempontjából. A rendszerváltás után kialakult albán diaszpóra – Olaszországban, Görögországban, Németországban, Svájcban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban – nagyságrendje olyan mértékű, hogy az átutalások a nemzeti össztermék jelentős részét teszik ki; a pontos arány becslése forrástól függően változik, de a kutatók egyetértenek abban, hogy a háztartások jövedelmének stabilizálásában és a szegénység enyhítésében kulcsszerepet játszik. Az albán kivándorlás azonban ugyanakkor súlyosbítja az agyelszívást: a fiatal, képzett munkaerő távozása a közoktatás, az egészségügy és az államigazgatás minőségét fenyegeti. Az albán kormány a 2010-es évektől diaszpóraügyi intézkedésekkel próbálja a kivándorlókat szavazásra, beruházásra és hazatérésre ösztönözni, de ezek sikeressége vitatott.
A kettős állampolgárság (angol dual citizenship) terjedése számos balkáni országban megkönnyítette a diaszpóra jogi integrációját a fogadó és küldő országban egyaránt. A kettős állampolgárság lehetővé teszi a szavazást, a tulajdonszerzést, az iskoláztatást és a nyugdíjtranszfert, ugyanakkor biztonságpolitikai és lojalitási kérdéseket is felvet. A horvát, szerb, bolgár, macedón és albán állampolgársági törvények eltérő módon szabályozzák, hogy a diaszpóra tagjai könnyített eljárással megszerezhetik-e az anyaországi állampolgárságot; a könnyítést gyakran az etnikai közösséghez való tartozás alapozza meg, ami visszavezet a nemzeti identitás és a politikai lojalitás 19. századi feszültségeihez.
A diaszpórapolitikák (diaspora engagement policies) összehasonlító vizsgálata azt mutatja, hogy az anyaországok igyekeznek gazdasági tőkét, tudást, támogatást és politikai súlyt meríteni a külföldön élő közösségekből. Konzuli szolgáltatások, nyelviskolák, kulturális intézetek, diaszpórakonferenciák, hazatérési programok és adókedvezmények alkotják az eszköztárat. A diaszpóra szavazati jogát illetően nincs egységes minta: egyes országok a lakóhely szerinti szavazást biztosítják, mások külön választókerületet hoznak létre, megint mások csak a hazalátogatók számára teszik lehetővé a szavazást. E különbségek mögött gyakran belpolitikai érdek húzódik: a diaszpóra szavazatai megerősíthetik a nacionalista pártokat vagy a hivatalos nemzeti narratívát, ami a Nemzeti emlékezet és történetírás alfejezetben tárgyalt emlékezetpolitikai vitákhoz kapcsolódik.
A balkáni diaszpórák története nem egyirányú út a végleges kivándorlás felé. A cirkuláris migráció (angol circular migration) – az oda-vissza mozgás, a szezonális munkavállalás és az életpálya különböző szakaszaiban történő visszatérés – mindvégig jellemezte a régiót. A vendégmunkások első generációja jellemzően az otthoni ház felújítását, a nyugdíjas évek hazatöltését tervezte, még ha a valóságban sokan a fogadó országban maradtak is. A 2000-es évektől a nyugdíjas visszavándorlás különösen azokban a falvakban és kisvárosokban érezhető, ahonnan a legnagyobb kivándorlási hullámok indultak; a visszatérők gyakran kettős életet élnek, az idő egy részét a fogadó országban, másik részét otthon töltik.
A visszavándorlás gazdasági hatása ambivalens. A visszatérők tőkét, vállalkozói tapasztalatot és külföldi kapcsolatokat hozhatnak magukkal, ami a helyi gazdaság átalakulását segítheti; ugyanakkor fogyasztási szokásaik és ingatlanvásárlásaik ingatlanpiaci inflációt, társadalmi egyenlőtlenségeket is okozhatnak. A vidéki területeken a visszatérők otthon-felújítási gyakorlata a táj arculatát is átalakította: a nyugati stílusú, nagy alapterületű házak a diaszpóra látható jeleiként váltak a balkáni falvak meghatározó képévé. Ezt a jelenséget a kulturális földrajz és a migrációkutatás a „diaszpóra-táj” fogalmával írja le.
Az integráció a fogadó országokban nem kevésbé összetett. A balkáni migránsokkal szembeni attitűd Nyugat-Európában a munkavállaló megítélésén túl a balkáni régióról alkotott orientalizáló képhez is kötődött: a „Balkán” gyakran a rendezetlenség, a korrupció és az erőszak szinonimájaként jelent meg, ami hátráltatta a migránsok társadalmi befogadását. A második-harmadik generáció azonban már a fogadó ország oktatási és munkaerőpiaci intézményeibe integrálódott, és gyakran jobb gazdasági helyzetet ért el, mint a bennszülött alacsony jövedelmű csoportok. Az identitás e generációkban gyakran hibrid: a származási ország nyelve, vallása és szokásai mellett a fogadó ország társadalmi normái is meghatározóvá válnak.
A diaszpóra és az anyaország viszonyában az egyik legérzékenyebb kérdés a brain drain, azaz az agyelszívás mellett a brain gain lehetősége. A képzett fiatalok kivándorlása a 2010-es, 2020-as években felgyorsult, különösen az EU-csatlakozás után Horvátországból, Bulgáriából és Szlovéniából, de a nem uniós tag Észak-Macedóniából, Szerbiából, Boszniából és Albániából is. Az egészségügyi dolgozók, mérnökök, informatikusok és kutatók távozása a küldő államok közszolgáltatásait fenyegeti. Ezt a folyamatot a Demográfia és migráció alfejezet számszerű becslésekkel és demográfiai elemzésekkel tárgyalja; itt elég annyi, hogy a diaszpórák hálózatai gyakran éppen a legjobb munkaerő elszívását közvetítik, miközben a kevésbé képzett munkavállalók esetében a remittanciák révén a szegénységet enyhítik.
A diaszpórák politikai szerepe a 21. században a nemzeti identitás- és emlékezetpolitikák mellett a befogadó országok politikai életében is megjelent. A balkáni származású politikusok, aktivisták és választók hatással vannak a bevándorláspolitikára, a külpolitikai vitákra és a fejlesztési együttműködésre. Ugyanakkor a diaszpóra politikai mobilizálhatósága nem egységes; a generációk közötti törés, a vallási szekularizáció és a vegyes házasságok miatt a közösségek belső sokszínűsége nő. A „diaszpóra” mint egységes politikai szubjektum létjogosultsága maga is vitatott.
A diaszpórák és migrációs hálózatok kutatása a balkáni történelem egyik leginkább adathiányos és módszertanilag vitatott területe. Az elsődleges források köre rendkívül heterogén: befogadó államok népszámlálásai, anyaországi konzuli regisztrációk, rendőrségi tartózkodási statisztikák, munkaerőpiaci adatok, határátlépési nyilvántartások, valamint migráns-önéletrajzok, interjúk, levelek és képi források. A menekültekre vonatkozóan az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR), a Nemzetközi Migrációs Szervezetnek (IOM) és a nemzeti hatóságoknak a nyilvántartásai állnak rendelkezésre, de a konfliktusok alatt a regisztráció hiányos volt, és a politikai érdekek miatt időnként túl- vagy alulszámolták a menekülteket.
A legfontosabb bizonytalansági tényező a diaszpóra definíciója. Nem mindegy, hogy a befogadó országban született személyeket is diaszpóratagnak tekintjük-e, és hogy az etnikai leszármazást, az állampolgárságot vagy az önazonosságot használjuk-e kritériumként. A hivatalos statisztikák gyakran csak a külföldön született, de az adott országban élő személyeket rögzítik állampolgárság vagy születési ország szerint, míg az etnikai identitást nem kérdezik. Emiatt a diaszpóra létszámára adott becslések széles sávban szóródnak, és a nyilvános diskurzusban szereplő „milliós” számok gyakran túlzóak vagy pontatlanok. A remittanciák összegének becslése is azért nehéz, mert az informális átutalások, a személyes pénzszállítás és a természetbeni támogatás nem jelenik meg a bankszektor statisztikáiban.
A háborús menekültek áldozat- és menekültszámai kapcsán a forráskritikának különösen óvatosnak kell lennie. A jugoszláv háborúkban elmenekült személyek számáról eltérő adatok keringenek; a belső menekültek (IDP-k) nyilvántartása a regisztrációhoz kötött, ezért azok, akik nem jelentkeztek, kimaradnak a statisztikából. A menekültstátusz elismerésének kritériumai országonként és időszakonként változtak, ami a nemzetközi összehasonlítást torzítja. A diaszpóra politikai szerepéről szóló állítások gyakran emlékezetpolitikai ízűek: egyes csoportok a diaszpóra áldozatosságát, mások a hazai politikai folyamatokra gyakorolt befolyását hangsúlyozzák, a források pedig gyakran pártos visszaemlékezéseken, aktivista interjúkon vagy nem reprezentatív felméréseken alapulnak.