A mexikák migrációs elbeszélése szerint a csoport a 13. század folyamán hagyta el mitikus eredethazáját, Aztlánt, és a mai Mexikó középső részén található Mexikói-medence felé vándorolt. Ez a történet a posztklasszikus kódexekben (Aubin-kódex, Boturini-kódex) és a 16. századi spanyol krónikákban rögzített szóbeli hagyomány, amelynek földrajzi magja bizonytalan: Aztlán helyét a szakirodalom a mai Észak-Mexikó vagy az Egyesült Államok délnyugati részének különböző pontjaira teszi, de ez vitatott értelmezés. A vándorlás elbeszélése nem olvasható lineáris eseménytörténetként, mert a későbbi mexika uralkodóházak a saját legitimitásukat erősítették a hosszú vándorlás epizódjaival.
A Mexikói-medence a 13–14. században sűrűn lakott, városállamokra (altepetl) tagolt térség volt. A legerősebb hatalom kezdetben Culhuacan, majd a tepanék Azcapotzalco volt; a keleti parton a acolhua Texcoco, a tónál más tolték–chichimek alapítású városok, például Xochimilco és Chalco őrizték saját dinasztiáikat. A bevándorló mexikák eleinte alárendelt katonai szolgáltatókként telepedtek meg, és több összeütközés után a mai Chapultepec környékéről is elűzték őket. Ezt követően a tepanék Azcapotzalco fennhatósága alá kerültek; a hagyomány szerint 1325-ben, más értelmezések szerint valamivel később, két, nehezen rekonstruálható időpont között, a Texcoco-tó egyik szigetén alapították meg Tenochtitlant. A jelkép – a sziklán álló kaktuszra szálló sas – mai mexikói címerként ismert, de elsődlegesen a csoport vallási-politikai önértelmezését szolgálta; a régészeti leletek csak a 14. század közepétől igazolják a sziget folyamatos lakottságát.
A hármas szövetség létrejötte (1428)
A 15. század elején Azcapotzalco uralta a medence nagy részét. A Mexikói-medence hatalmi rendszere 1428-ban, más források szerint 1428–1431 között fordult meg, amikor Tenochtitlan, Texcoco és a kisebb Tlacopan városállam szövetséget kötött a tepanékok ellen, és megdöntötte Azcapotzalco hegemóniáját. Ezt a szövetséget nevezi a későbbi hagyomány hármas szövetségnek (nahuatl: Excan Tlahtoloyan). Nem jött létre egységes állam: a három város megtartotta saját uralkodóját (tlatoani), dinasztiáját, joghatóságát és hadseregét, ugyanakkor a hódításokból származó adókat meghatározott arányban osztották el. Tenochtitlan és Texcoco részesedése a legnagyobb, Tlacopané ettől kisebb volt. Az idők folyamán Tenochtitlan katonai és politikai túlsúlya folyamatosan nőtt, de a hatalommegosztás formailag a spanyol hódításig fennmaradt.
A mexikák 1428 utáni terjeszkedése több hullámban zajlott. Itzcoatl, az első szövetségi uralkodó, majd I. Moctezuma (Moctezuma Ilhuicamina) a medence belső területeit és a közeli Mezquital-völgyet kapcsolta be az adóztató rendszerbe. Axayacatl a Tlatelolco kettős várossal való konfliktust zárta le, és a mai Guerrero irányába terjeszkedett; Ahuizotl uralkodása alatt a szövetség hatalma elérte a Csendes-óceán partján Soconusco vidékét, valamint a Mexikói-öböl partvidékén fekvő totonák városokat. A terjeszkedés ugyanakkor nem volt folyamatos: egyes hadjáratok kudarcba fulladtak, és a meghódított tartományok lázadásait rendszeresen le kellett verni. A hódítás célja nem a terület egységes közigazgatása, hanem az adófizető városállamok hálózatának kiépítése volt. A szövetség ezért nem modern értelemben vett birodalom, hanem expanzionista, adóztató hatalmi rendszer, amelyet a későbbi irodalom gyakran „azték birodalomként” emleget.
Az adórendszer és a városállami igazgatás
A hármas szövetség hatalmi alapját a helyi városállamok (altepetl) rendszere adta. Minden altepetl saját belső szervezettel, földekkel, istenekkel és dinasztiával rendelkezett; a szövetség nem számolta fel ezeket, hanem adókötelezettséget írt elő. Az adók – spanyol kifejezéssel tributo, nahuatl kontextusban a munka- és áruadó együttese – élelmiszerből (kukorica, bab, chia, amaránt), textíliából, pamutból, kakaóbabból, sóból, tollakból, fából, mészből, arany- és réztárgyakból, valamint harci öltözetből és pajzsból álltak. A tételes jegyzékeket a gyarmati időszak elején készült Codex Mendoza és az ahhoz kapcsolódó Matrícula de Tributos őrizték meg. A jegyzékek 38 adóztatott tartományt sorolnak fel, de a számok nem tükrözik a hatalmi viszonyok teljes bonyolultságát, mert egyes városok több tartománynak is adózhattak, mások részleges mentességet élveztek.
A központi hatalom Tenochtitlanban összpontosult. A tlatoani mellett a belső igazgatásért a cihuacoatl tisztség viselője felelt; a nemesi tanács a dinasztia és a calpolli elöljárók képviselőiből állt. A calpolli a városi lakosság alapegysége volt, amely földet, oktatást és katonai szolgálatot szervezett. A hódított területeken a szövetség általában meghagyta a helyi uralkodókat, ha rendben fizették az adót, és elitjük beházasodással, ajándékokkal vagy fenyegetéssel kötődött a mexika központhoz. Ahol ellenállás volt, ott katonai helytartókat neveztek ki, vagy a lakosság egy részét áttelepítették. A hatalom tehát nem a modern bürokratikus állam képében működött, hanem személyes lojalitás, dinasztikus kapcsolatok és rituális tekintély hálózatában.
A távolsági kereskedelem a hódítással párhuzamosan működött. A pochteca kereskedők saját városnegyeddel, bíráskodással és istenekkel rendelkeztek; expedícióik gyakran kémkedtek az adóztatott vagy még meg nem hódított területeken. A piacok – a legnagyobb Tlatelolcóban – a kakaóbabot fizetőeszközként használták, és a spanyol hódítók beszámolói szerint óriási forgalmat bonyolítottak. A kereskedelmi útvonalak nemcsak árukat, hanem híreket, idegen követeket és katonai információkat is közvetítettek; a kereskedelem és a hódítás így nem különült el élesen.
A hadsereg és a virágos háborúk
A mexika haderő nem állandó hivatásos sereg volt, hanem a calpollik férfi lakosságából mozgósított, rang és érdem szerint szervezett katonai rendszer. A fiatalok a telpochcalli iskolákban kaptak kiképzést; a nemesi származásúak a calmecac elitintézményében tanultak hadászatot, történetet és vallást. A harci érdemek – elfogott ellenségek száma, bátorság – határozták meg a harcos rangját, öltözetét és a földhasználati jogokat. A sas- és jaguárharcosok rendje a legmagasabb katonai presztízst képviselte.
A 15. században a hármas szövetség több, a szakirodalomban virágos háborúnak (xochiyaoyotl) nevezett hadjáratot folytatott elsősorban Tlaxcala, Huexotzinco és Cholula térsége ellen. A virágos háborúk célja vitatott értelmezés. A 20. századi kutatás egy része szerint elsősorban rituális áldozatszerző intézmények voltak; újabb értelmezések szerint inkább folyamatos katonai nyomásgyakorlást, a környező szövetségesek kiképzését és az adózó területek megfélemlítését szolgálták. A két magyarázat nem zárja ki egymást: a hadjáratok egyidejűleg erősítették a mexika katonai arisztokrácia presztízsét és biztosították az áldozati kultusz folyamatos utánpótlását.
Az emberáldozat a mexika vallás központi eleme volt. A régészeti feltárások a Templo Mayor környékén gazdag áldozati leletegyüttest tártak fel: gyermek- és felnőttcsontvázakat, állati áldozatokat, kagylókat, kőkéseket és tengeri homokot. A spanyol krónikák által közölt áldozatszámok – például Ahuizotl uralkodása idején a Templo Mayor 1487-es felavatásánál említett tízezres nagyságrendek – szinte biztosan túlzóak, és részben a hódítás igazolását szolgálták. A valós áldozatszámot a források hiányossága miatt nem lehet pontosan megállapítani; a kérdés a mai szakirodalomban is módszertani vita tárgya.
A spanyol hódítás előestéjén fennálló hatalmi viszonyok
Amikor a spanyol expedíció 1519-ben elérte a Mexikói-öböl partját, a hármas szövetség hatalmi csúcsa és belső feszültségei egyszerre voltak jelen. Az uralkodó II. Moctezuma (Moctezuma Xocoyotzin) Tenochtitlanban székelt; a birodalom – a közkeletű, de pontatlan elnevezés szerint – a Mexikói-medence mellett a mai Morelos, Guerrero, Oaxaca, a Mexikói-öböl partvidékének totonák területei és a Csendes-óceáni Soconusco felé terjedt. Tenochtitlan lakosságának becslései széles sávban mozognak; a szakirodalom gyakran 150 000 és 300 000 fő közé teszi, de ezek régészeti és demográfiai becslések, nem dokumentált tények. A medence összlakosságára vonatkozó becslések még bizonytalanabbak.
A hatalmi viszonyok nem voltak stabilak. A hármas szövetség magterületén kívül jelentős ellenséges vagy be nem hódított térségek maradtak. A keleti Tlaxcala a virágos háborúk ellenére megőrizte független városállami szövetségét; Cholula kereskedőváros vallási központként őrizte különállását. Nyugaton a taraszkánok (purépechák) erős, központosított állama Michoacánban ellenállt a mexika terjeszkedésnek, és fémművessége is elismert volt. Délen a yope területek, a hegyi mixtek és zapoték közösségek egy része, valamint a Miztec hegység vidéke nem épült be a szövetségbe. A spanyol hódítás későbbi gyors sikere szempontjából később kulcsfontosságúvá vált, hogy a tlaxcalaiak és más, a mexika adórendszert elszenvedő csoportok a spanyolokat szövetségesként vagy alternatív hatalmi tényezőként értékelték.
A hódítás előestéjének forrásanyagában visszatérő elem a rossz előjelek (nyolc jel) története: füstoszlop, tűz az égen, különös madár, síró asszony hangja. Ezeket a beszámolókat a 16. századi krónikák, elsősorban Bernardino de Sahagún gyűjtése őrizték meg, de keletkezésük ideje és kontextusa miatt legalább részben poszt-hódítási magyarázó narratívának tekinthetők. A 16. században feljegyzett közép-mexikói beszámolók gyakran úgy mutatják be a spanyolok érkezését, mint egy isteni vagy sorsszerű eseményt, ami a gyarmati korszak emlékezetpolitikájának része lehetett. A régészeti és levéltári források nem támasztják alá, hogy a spanyolok érkezése előtt széles körű apokaliptikus várakozás uralta volna a medencét.
A 1510-es években a szövetséget belső feszültségek is terhelték. Az adóterhek, a hadjáratok embervesztesége és a helyi elitek versengése több tartományban lázadásokhoz vezetett. II. Moctezuma hatalmi stílusa – a források szerint udvarát szigorú protokollal, a nemesekkel szemben növekvő távolságtartással szervezte – vitákat váltott ki a nemesi rétegben. Mindez nem jelenti, hogy a mexika hatalom a spanyolok megérkezésekor összeomlóban lett volna; inkább arra utal, hogy a hódítás nem egyszerűen a spanyol fegyverek győzelmét hozta, hanem a helyi ellentétek és szövetségi rendszer kihasználásával, valamint a később kitörő himlőjárvánnyal együtt vezetett a hatalmi átalakuláshoz.
A mexikák vándorlásának és a hármas szövetség történetének fő forrásai mezoamerikai kódexek (Aubin-kódex, Boturini-kódex, Mendoza-kódex, Telleriano-Remensis-kódex), spanyol krónikák (Bernal Díaz del Castillo, Bernardino de Sahagún, Diego Durán), valamint a Templo Mayor és a medence régészeti feltárásai. A kódexek egy része a gyarmati időszak elején készült, tehát már európai intézményi kontextusban; a bennük szereplő évszámok, uralkodói listák és adójegyzékek nem tekinthetők semleges feljegyzéseknek. A Tenochtitlan 1325-ös alapítási dátuma a későbbi uralkodói hagyományból származik, és régészetileg nem igazolható pontosan; a 14. századi rétegek keltezése folyamatban van.
A demográfiai adatok különösen bizonytalanok. A Mexikói-medence 16. század előtti lakosságára vonatkozó becslések a forrástól és módszertantól függően több milliós eltérést mutatnak. Tenochtitlan lakosságának 150 000–300 000 fős tartománya becslés, nem dokumentált tény; a spanyol hódítók leírásai szintén érdekeltek voltak a város nagyságának hangsúlyozásában. Az adóztatott tartományok 38-as száma a Codex Mendoza adójegyzékéből származik, de a jegyzék a hódítás előtti utolsó állapotot vetíti vissza, és nem tükrözi a hatalmi viszonyok időbeli változásait.
Az emberáldozatok és a virágos háborúk értelmezése szintén vitatott. A spanyol krónikák az áldozatok számát gyakran eltúlozták, hogy a hódítást erkölcsileg igazolják. A modern kutatás az áldozati kultuszt a mexika és más mezoamerikai államok vallási, katonai és politikai logikájában értelmezi, de a konkrét számok nem rekonstruálhatók pontosan. A szóbeli hagyomány – például az uralkodók tetteinek epikus elbeszélései – értékes adat, de a forráskritika szerint dinasztikus érdekeket szolgált. A régészeti leletek (Templo Mayor, koponyafal, temetkezések, áldozati ajándékok) a szertartási gyakorlat dokumentált nyomai, de a teljes áldozati volumenre nem adnak számszerű választ.
A mexikák a 13. századi bevándorlók csoportjából a 15. századra a Mexikói-medence meghatározó hatalmává váltak. Tenochtitlan 1325 körüli alapítása után 1428-ban Tenochtitlan, Texcoco és Tlacopan hármas szövetsége megdöntötte Azcapotzalco hegemóniáját. A szövetség nem központosított birodalom volt, hanem adóztató hatalmi hálózat: a helyi városállamok (altepetl) megőrizték belső szervezetüket, cserébe áru- és munkaadót fizettek. A hadsereg a calpolli közösségekből szerveződött, a harci érdemek határozták meg a rangot, a virágos háborúk pedig katonai és rituális funkciókat egyaránt betöltöttek. A spanyol hódítás előestéjén a szövetség hatalmas, de belső feszültségekkel terhelt képződmény volt; Tlaxcala, a taraszkán állam és más térségek kívül maradtak, ami a későbbi spanyol előretörés fontos feltétele lett.