A mai Belize területe a klasszikus maja civilizáció egyik legkevésbé ismert, ám régészetileg rendkívül gazdag régiója. A maja városállamok hálózata a preklasszikus kortól a posztklasszikus korig lakta a folyók menti síkságokat és a partközeli lagúnákat, gazdag feliratos emlékeket és építészeti együtteseket hátrahagyva. A spanyol hódítók a 16. században több kísérletet tettek a terület ellenőrzésére, de a földrajzi viszonyok, a járványok és a maja ellenállás miatt tartósan nem tudták megszállni. A 17. századtól a tenger felől angol kalózok, majd fakitermelők (az úgynevezett baymenek) jelentek meg a partvidéken, és a mai Belize a spanyol gyarmatbirodalom peremén fokozatosan a brit befolyás övezetébe került. Az alábbiakban a maja örökséget, a spanyol intervenció kezdetét és a korai brit jelenlét kialakulását tárgyalom, ügyelve a régészeti és levéltári források eltérő megbízhatóságára, valamint a vitatott értelmezésekre.
A maja civilizáció jelenléte a mai Belize területén a preklasszikus korig, legalább az i. e. 1200 körüli időszakig visszavezethető. A legkorábbi ismert települések közé tartozik Cuello, Cerros és Lamanai, ahol a régészeti feltárások korai, kör alaprajzú közösségi építményeket, csiszolt kőeszközöket és kerámiaegyütteseket tártak fel. Ezek a lelőhelyek a maja kultúra kialakulásának fontos állomásai, de a preklasszikus Belize pontos etnikai és politikai viszonyai bizonytalanok; a régészeti adatok inkább folyamatos kulturális fejlődésre, mint hirtelen betelepülésre utalnak. A tengerparti Cerróban például nagy mennyiségű elégetett kagyló- és halmaradvány, valamint kereskedelmi kapcsolatokra utaló obszidiánleletek kerültek elő, ami a Karib-tenger felé irányuló cserehálózatok meglétét jelzi. A maja települések sűrűn követik a folyókat – elsősorban a Belize, a New River és a Mopan folyót –, mert a víz a közlekedés, az öntözés és a kereskedelem alapja volt.
A klasszikus korszakban (kb. 250–900) a mai Belize területe nem alkotott egységes politikai egységet, hanem több rivális városállam között oszlott meg. A legjelentősebb központok Caracol, Lamanai, Xunantunich, Altun Ha, Lubaantun és Nim Li Punit voltak. Közülük kiemelkedik Caracol, amely a mai Cayo körzetben, a Maya-hegység lábánál fekszik. A régészeti ásatások (különösen az 1980-as évektől Diane Chase és Arlen Chase vezetésével) feltárták a város központi plázáját, palotakomplexumait, labdapályáit és több ezer lakóépületét; a település kiterjedése alapján a klasszikus kor egyik legnagyobb maja városa lehetett. Caracol ismert epigráfiai feliratai közül a legfontosabb az 562. évi győzelmi emlék, amely a tikali uralkodó, „Dupla Madár” (Wak Chan K’awiil) legyőzését rögzíti. Ez az esemény megtörte Tikal hatalmát, és Caracolt az úgynevezett „Calakmul-szövetség” fontos regionális szereplőjévé tette. A caracoli dinasztia későbbi feliratai háborúkról, házassági kapcsolatokról és rituális véráldozatokról tudósítanak, de a politikatörténet számos részlete vitatott, mert a fennmaradt szövegek gyakran töredékesek, és az olvasatok egy része bizonytalan.
A Mopan folyó völgyében fekvő Xunantunich a késő klasszikus kor egyik erőteljes helyi központja volt. Nevét a helyi legenda szerint egy „Kőasszony” (a maja xunaan tuunich kifejezésből) után kapta, aki a romok között jelenik meg; a kifejezés azonban inkább a helyi szóbeli hagyományt, mintsem a honfoglaló spanyolok által használt nevet tükrözi. A város legfontosabb építménye az „El Castillo” néven ismert, 40 méter magas akropolisz, amelynek oldalain monumentális stukkódíszek és frízek kerültek elő. A feltárt feliratok szerint Xunantunich szoros kapcsolatban állt Naranjo és más peténi központokkal, és a 8–9. században virágzott. A város eredeti neve ismeretlen; az epigráfiai anyagban „Szikla-főnökség” vagy hasonló jelzővel szerepel, de a pontos olvasat vitatott.
A New River lagúna mellett fekvő Lamanai a leghosszabb ideig folyamatosan lakott maja városok egyike. A régészeti adatok szerint a preklasszikus kortól a spanyol gyarmati korszakig, sőt az azt követő időszakig is lakott volt; a 16. században a spanyolok ferences missziót alapítottak a romok szomszédságában, ami azt mutatja, hogy a helyi lakosság még ekkor is jelentős volt. Lamanai neve a maja lam’an ayin („a krokodil alámerül”) kifejezésből származik, és a város templompiramisai, valamint a lagúna partján található kikötői létesítmények a kereskedelem fontosságát jelzik. A spanyolok által feljegyzett 1544-es misszióalapítás után a maja lakosság egy része tovább élt a településen, és a helyi ellenállás – beleértve az 1641 körüli felkelést – hozzájárult ahhoz, hogy a spanyolok nem tudták teljes ellenőrzésük alá vonni a vidéket.
A maja városok a mai Belize területén szerves részét képezték a mezoamerikai világnak. A régészeti leletek – obszidián a guatemalai és mexikói forrásokból, jade a Motagua-völgyből, tengeri kagylók a karibi partról, kakaó és só – erős kereskedelmi hálózatokat igazolnak. A klasszikus kor végén, a 9. század második felében a déli alföldek nagy városai, köztük Caracol és Xunantunich, hirtelen hanyatlásnak indultak; a feliratok megszakadnak, az építkezések leállnak, és a terület nagyrészt elnéptelenedik. Az összeomlás okai (túlhasznosítás, aszály, háborúk, politikai széthullás) a tudományos viták középpontjában állnak. Belize északi részén, különösen Lamanai környékén azonban a települések fennmaradtak, és a posztklasszikus korban (kb. 900–1500) is működött – noha kisebb léptékben – a kereskedelem és a rituális élet. A posztklasszikus Belize lakossága kapcsolatban állt a yucatáni Mayapán és a peténi Itzá királyságokkal, de a politikai szerveződés inkább kisebb főnökségek, mint nagy államok formájában képzelhető el.
Az európai hódítás előestéjén a mai Belize területén élő maja közösségek nem alkottak egységes birodalmat, és a spanyol források törzsi-területi elnevezései (például a „cehaches” és más csoportok) gyakran pontatlanok. A tengerparti és folyóparti településeken kukoricát, babot, tököt termesztettek, halásztak, vadásztak, és fontos szerepet játszott a kenuval folytatott kereskedelem. A régió őslakosainak lélekszáma a spanyol hódítás előtt ismeretlen; a becslések a közép-amerikai alföldekre vonatkozó modellek szerint néhány tízezertől több százezerig terjednek, de ezek régészeti és etnohistóriai következtetések, nem népszámlálási adatok.
A spanyol jelenlét a 16. század elején kezdődött, de Belize soha nem vált spanyol gyarmattá. 1511-ben egy spanyol hajó süllyedt el a Yucatán keleti partjainál, és a túlélők egy része (köztük Gonzalo Guerrero és Jerónimo de Aguilar) a mai Belize és Quintana Roo partvidékére került. Guerrero a maja közösségekhez csatlakozott, családot alapított, és a spanyol hódítók ellen harcolt; Aguilar később Hernán Cortés tolmácsaként vált ismertté. Ez a korai esemény azonban elszigetelt epizód maradt. Az első nagyobb spanyol expedíció, amely áthaladt Belize területén, Hernán Cortés 1524–1525-ös hondurasi vonulása volt: a konkvisztádor serege a mai Belize déli részén, a Mopan és a Sarstoon folyó vidékén kelt át a dzsungeleken, jelentős nehézségekkel és veszteségekkel. Cortés útja nem vezetett tartós megszálláshoz, csupán a terület földrajzi felméréséhez járult hozzá.
A 16. század közepén a spanyolok kísérletet tettek a mai Belize északi részének ellenőrzésére. 1544-ben ferences szerzetesek telepedtek le Lamanai közelében, és missziós falvakat igyekeztek kialakítani. A maja lakosság azonban ellenállt: a spanyol krónikák több felkelésről számolnak be, például 1568 körül a lamanai misszió körzetében, ahol a helyi lakosok fellázadtak a kényszermunka és az adóztatás ellen. A spanyol hódítási kísérletek kudarcát elősegítette a betegségek pusztítása is – a behurcolt himlő, kanyaró és más járványok drasztikusan csökkentették a partvidék lakosságát. A spanyol hatóságok a mezőgazdasági munkát és a cserét a belső területek felé terelték, a mai Belize pedig periférikus, nehezen megközelíthető vidékké vált. A spanyol koronának a 17. századra már nem volt tényleges ellenőrzése a területen, bár formálisan a guatemalai audiencia, később a yucatáni kapitányság hatáskörébe sorolta.
A brit jelenlét gyökerei a kalózkodás és a fakitermelés kettősségében keresendők. A 17. század első felében a Honduras-öböl partvidéke, a Belize-folyó torkolata és a part menti szigetek (cayes) a Karib-térség angol, francia és holland kalózainak kedvelt búvóhelyei voltak. A spanyol hajóforgalom elleni támadások mellett a kalózok vadásztak a lagúnákban élő tengeri teknősökre, és sót főztek. A „belize” név eredete vitatott: egyes források a maja belikin („sáros víz”) szóból eredeztetik, mások a skót kalózt, Peter Wallace (latinul de Wyllis) nevéhez kötik. A spanyol nyelvű források „Waliz” vagy „Wallace” alakokat használnak, de a név etimológiája nem eldöntött; a legvalószínűbb magyarázat a folyó maja nevének és a kalóztelep angol nevének összeolvadása.
A 17. század közepétől a kalózok egy része fokozatosan a fakitermelésre állt át. A part menti lagúnákban bőségesen előfordult a Haematoxylum campechianum, a magyarul campechei festékfa vagy logwood néven ismert fa, amelyből vörös és bíbor színezéket vontak ki a textilipar számára. Az angol telepesek – akiket a korabeli források „baymen” néven emlegettek – a Belize-folyó és a Sibun folyó mentén táborokat hoztak létre. A munkát kezdetben európai szerződéses szolgák és később afrikai rabszolgák végezték; a rabszolgák behozatala a 17. század utolsó harmadában kezdődött, és a 18. században vált jelentőssé. A fakitermelés sajátos, kis településeken alapuló rendszerét a „location” vagy „works” nevű favágóhelyek alkották, ahol a fákat a folyók mentén úsztatták a hajókig. A baymenek nem alapítottak városokat, hanem ideiglenes táborokban éltek, és erős függésben voltak a jamaicai piacoktól és a brit anyaországi hajóktól.
A spanyolok természetesen ellenségesen viszonyultak a brit fakitermelő telepekhez. A 17. század végén és a 18. században a spanyol flotta és a környező gyarmati hatóságok többször támadásokat intéztek a Belize-folyó menti telepek ellen. Az egyik legjelentősebb támadás 1717-ben történt, amikor spanyol erők a yucatáni Méridából kiindulva lerombolták a fakitermelő táborokat. A britek azonban rövid időn belül visszatértek, és a 18. század közepére a telepek állandóbb jelleget öltöttek. A spanyolok és a britek közötti diplomáciai tárgyalások eredményeként az 1763-as párizsi béke elismerte a brit alattvalók jogát a festékfakivágásra a Honduras-öböl partvidékén, de kifejezetten megtiltotta az erődítések építését és az ültetvényes termelést. Az 1786-os londoni egyezmény a fakitermelési jogot a Belize-folyótól délre kiterjesztette a Sibun folyóig, és engedélyezte a mahagóni (Swietenia macrophylla) kitermelését is, de a terület szuverenitását továbbra is a spanyol korona fenntartotta. A brit telepesek ettől függetlenül fokozatosan belterjes gazdálkodást és helyi önigazgatást alakítottak ki, amit a 1784-es „Burnaby-kódex” (Burnaby’s Code) néven ismert belső szabályzat is tükröz. Ez a szabályzat már említi a rabszolgaság intézményét, és a telepesek közgyűlésének döntéseit rögzíti, bár maga a dokumentum nem állami jogforrás, hanem a közösség önszabályozása.
A 18. század végére a brit jelenlét Belize-ben gazdasági és demográfiai értelemben is megerősödött. A mahagóni iránti európai kereslet növekedése a logwood mellett újabb fellendülést hozott, és a telepes lakosság afrikai rabszolgákat importált, miközben a maja közösségek a belső területek felé szorultak vissza. A spanyolok formális igénye a területre fennmaradt, de a 18. századi háborúk (a spanyol örökösödési háború, a hétéves háború, az amerikai függetlenségi háború) és a gyarmati hatóságok gyengesége miatt a brit telepek viszonylag zavartalanul fejlődtek. Az 1798-as St. George’s Caye-i csata, amelyben a baymenek és a brit hadihajók visszaverték a spanyol flotta támadását, a későbbi nemzeti emlékezetben a brit győzelem és a belizei identitás kezdetének emblematikus eseménye lett; ugyanakkor a csata katonai jelentősége és a spanyol vereség oka vitatott – a spanyol hajók viharba és járványba kerültek, a szárazföldi támadás pedig nem volt összehangolt. A 19. század elején a spanyol korona elveszítette érdeklődését a terület iránt, és a brit gyarmatosítás új szakasza kezdődött.
A maja korszakra vonatkozó ismereteink elsősorban régészeti feltárásokból, epigráfiai szövegekből és későbbi etnohistóriai adatokból származnak. Caracol, Xunantunich és Lamanai ásatásai stabil rétegtani és kerámia adatokat szolgáltatnak, de a városok politikai történetének rekonstrukciója a feliratok töredékessége miatt bizonytalan. A caracoli feliratoknak a tikal hadjáratra vonatkozó olvasata a tudományos konszenzus része, de az esemény pontos lefolyása, a részt vevő felek köre és a következmények értelmezése vitatott. A preklasszikus kori települések közötti hierarchia és a politikai szerveződés jellege nem rekonstruálható teljes bizonyossággal. A maja lakosság számára vonatkozó becslések (a mezoamerikai alföldeken általában négyzetkilométerenként 50–100 fős sűrűséggel számolva) régészeti becslések, és a mintavételi területek eltérő reprezentativitása miatt nagy hibahatárral rendelkeznek.
A spanyol források a korai jelenlétre vonatkozóan szórványosak és elfogultak. Hernán Cortés levelei és Bernal Díaz del Castillo krónikája beszámolnak a hondurasi expedícióról, de a mai Belize területének részletes leírása hiányos. A ferences missziók tevékenységéről a guatemalai ferences krónikák adnak hírt, de a helyi maja lakosság létszámáról, a felkelések okairól és a járványok hatásáról csak közvetett következtetéseket tehetünk. A spanyol „hódítás” kifejezés félrevezető: a 16. századi spanyol kísérletek nem vezettek tartós megszálláshoz, ezért helyesebb „hódítási kísérletekről” vagy „missziós behatolásról” beszélni. A dokumentált tények közé tartozik a 1544-es misszióalapítás, de a maja lakosság életkörülményeinek részletei jórészt ismeretlenek.
A brit jelenlét kezdetére vonatkozó források a 17. századból rendkívül hiányosak. A kalóztevékenységet spanyol hajónaplók, brit admiralitási iratok és későbbi összefoglaló munkák rögzítik, de a korai fakitermelő táborok pontos alapítási ideje vitatott. A „Baymen” kifejezés használata a 18. században vált általánossá, a korábbi időszakban a „fakitermelő”, „telepes”, „kalóz” kategóriák gyakran átfedték egymást. A rabszolgaság kezdetének időpontja és az első afrikai rabszolgák érkezése pontosan nem dokumentált; az erre vonatkozó adatok a jamaicai ültetvényes nyilvántartások és a későbbi belizei népszámlálások alapján csak becsülhetők. A belizei fakitermelő társadalom belső szabályai (a Burnaby-kódex) dokumentált tények, de a szabályzat tényleges betartásáról és a helyi konfliktusokról kevés forrás szól. Az 1798-as St. George’s Caye-i csata emlékezete a nemzeti identitás fontos eleme, de a csata hadtörténeti rekonstrukciója számos ponton bizonytalan; a spanyol vereség okainak magyarázata (vihar, betegség, rossz koordináció) vitatott.
A mai Belize területe a maja civilizáció fontos keleti peremvidékét alkotta, ahol olyan városállamok virágoztak, mint Caracol, Xunantunich és Lamanai. A klasszikus kori Caracol regionális nagyhatalom volt, és 562-ben legyőzte Tikalt; Lamanai a posztklasszikus korban is lakott maradt. A spanyolok a 16. században megkísérelték megszállni a területet, de a járványok, a maja ellenállás és a nehéz földrajzi viszonyok miatt tartósan kudarcot vallottak. A 17. században a térség a kalózok búvóhelyévé, majd brit fakitermelők (baymenek) által ellenőrzött területté vált; a festékfa és a mahagóni kitermelése, valamint a rabszolgák behozatala új társadalmi-gazdasági rendszert hozott létre. A spanyol-brit rivalizálás a 18. századi szerződésekben korlátozott brit használati jogot eredményezett, de a terület szuverenitása 1821-ig formálisan spanyol maradt.