Ez az alfejezet azt az utat követi nyomon, amelyen Brit Honduras gyarmat a második világháború utáni évtizedekben eljutott a független Belize állam kikiáltásáig 1981. szeptember 21-én. A folyamat középpontjában George Price és a Népi Egyesült Párt (People’s United Party, PUP) állt, de a guatemalai területi követelés, a brit gyarmati politika és a belizei társadalom belső átalakulása is alapvetően meghatározta a nacionalizmus formáit, követeléseit és a függetlenség feltételeit. A korszakhatárok hozzávetőleg az 1940-es évek végétől 1981. szeptember 21-ig terjednek, bár a guatemalai vita gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, és a függetlenség utáni időszakban is tovább élnek. A fejezet a belizei nacionalizmust nem egységes, teleologikus mozgalomként mutatja be, hanem olyan politikai és társadalmi folyamatként, amelyben több etnikai csoport, érdekcsoport és ideológiai irányzat vett részt, gyakran egymással vitázva.
Brit Honduras a 20. század közepén kis lélekszámú, etnikailag és kulturálisan erősen tagolt gyarmat volt. A lakosság gerincét a kreol (creole) közösség alkotta, amelynek tagjai döntően afrikai és európai származású, helyi identitású csoportok voltak, és elsősorban Belizevárosban, valamint a tengerparti településeken éltek. A kreol nyelv, a belizei kreol (más néven kriol), a mindennapi érintkezés és a helyi kultúra fontos hordozója volt. A 19. század második felében a Yucatánból a kasztháború elől menekült mesztic (spanyol–maja) csoportok telepedtek le északon és nyugaton, és a 20. századra a lakosság egyik legnagyobb etnikai csoportjává váltak. Mellettük maja közösségek (jukaték, kekcsí, mopán) éltek a határ menti és déli területeken, a partvidéken pedig garifuna (afrikai és karib származású) falvak húzódtak. Kisebb számban kelet-indiaiak, kínaiak, szír-libanoni kereskedők és memonita mezőgazdasági telepesek is jelen voltak, utóbbiak főleg az 1950-es évektől érkeztek nagyobb számban.
A gazdaság alapja a 20. század közepén is a fakitermelés, a cukornád-, citrus- és kókusztermesztés, a halászat, valamint a kisipar volt. A gyarmati állam exportbevételei erősen függtek a mezőgazdasági termékektől és a faipartól. A második világháború alatt a gyarmat stratégiai jelentősége átmenetileg megnőtt, mert az Egyesült Államok katonai jelenlétet tartott fenn, és a háborús gazdaság élénkítette a helyi foglalkoztatást. A háború utáni években azonban a brit gyarmati politika fokozatosan a dekolonizáció felé mozdult el, és a Karib-térségben több gyarmat is belső önkormányzatot vagy függetlenséget kapott. Ez a nemzetközi környezet kedvezett a belizei nacionalista követelések megfogalmazásának.
A nacionalizmus gyökerei azonban nem kizárólag külső hatásokra vezethetők vissza. A kreol elit egy része már a 19. században követelte a választott képviselők arányának növelését a gyarmati tanácsban, és a 20. század első felében szakszervezetek, önsegélyező egyesületek és újságok működtek, amelyek a munkások és a városi szegények érdekeit képviselték. Az 1940-es évek végén a belizei munkásmozgalom megerősödött, és sztrájkok, tüntetések jelezték a társadalmi elégedetlenséget. A gyarmati hatóságok válasza elutasító volt, ami tovább erősítette a helyi politikai öntudatot. Ebben a légkörben alakult meg 1950. szeptember 29-én a Népi Egyesült Párt (PUP), amely a következő három évtizedben meghatározó politikai erővé vált. Az alapítás dokumentált tény, de a párt belső szerveződésének részleteire vonatkozó források hiányosak, és a korai időszak történetét gyakran a későbbi pártemlékezet színezi.
George Price a belizei nacionalizmus legismertebb alakja, akinek politikai pályafutása szorosan összefonódott a függetlenség ügyével. Price 1919-ben született Belizevárosban, mesztic származású családban, és katolikus neveltetést kapott. Teológiai tanulmányokat folytatott, de nem szentelték pappá, és az 1940-es évek végén a helyi politikában kezdett tevékenykedni. A PUP alapításában meghatározó szerepet játszott, és hamarosan a párt vezetőjévé vált. A párt programja a teljes függetlenséget, a társadalmi igazságosságot, az oktatás kiterjesztését, a gazdasági diverzifikációt és a belizei nemzeti identitás megteremtését hirdette. Price a „belizei nemzet” egységét hangsúlyozta, és igyekezett a különböző etnikai csoportokat egy közös politikai keretbe vonni.
A PUP támogatottsága gyorsan nőtt, különösen a kreol és mesztic városi szegények, a vidéki munkások és a katolikus közösségek körében. A párt erős kapcsolatot épített ki a szakszervezetekkel, és újságja, a Belize Billboard, széles körben terjesztette a nacionalista üzenetet. Az 1954-es általános választásokon a PUP elsöprő győzelmet aratott, és George Price lett a gyarmat kormányfője (first minister). A választási eredmények pontos számait a korabeli jegyzőkönyvek őrzik, de a mai történetírásban a PUP győzelmének arányát dokumentált tényként kezelik, míg a szavazói motivációk értelmezése vitatott: egyes szerzők a nacionalista program népszerűségét, mások a gyarmati elit elleni tiltakozást emelik ki.
Price politikájában a függetlenség követelése összekapcsolódott a társadalmi reformokkal. Kormányzása alatt bővült az alapfokú oktatás, javultak az egészségügyi ellátások, és megkezdődött a mezőgazdasági termelés diverzifikálása. A gyarmati hatóságok kezdetben gyanakodva figyelték a nacionalista mozgalmat, és Price-t időnként azzal vádolták, hogy túl radikális, vagy hogy túl közel áll a guatemalai érdekekhez. A vádak dokumentált tényei a korabeli brit jelentésekben és újságcikkekben találhatók, de azok megalapozottsága máig vitatott. Price és hívei következetesen elutasították a vádakat, és hangsúlyozták, hogy a PUP célja Belize függetlensége, nem pedig Guatemala területi igényeinek kiszolgálása.
A PUP mellett idővel más politikai erők is megjelentek. Az 1973-ban megalakult Egyesült Demokrata Párt (United Democratic Party, UDP) a konzervatívabb, üzleti körökhöz közel álló csoportokat fogta össze, és a függetlenség kérdésében óvatosabb álláspontot képviselt, részben a guatemalai fenyegetésre és a brit katonai garanciák fontosságára hivatkozva. A kétpárti verseny a belizei politika állandó elemévé vált, de a függetlenség előtti évtizedben a PUP maradt a meghatározó erő. A belizei nacionalizmus tehát nem volt egységes: a függetlenség támogatói között is vita folyt a tempóról, a guatemalai kérdés kezeléséről és a brit kapcsolat fenntartásáról. Ezeket a belső vitákat dokumentált források – pártkongresszusi jegyzőkönyvek, választási programok, parlamenti felszólalások – támasztják alá, de a résztvevők későbbi visszaemlékezései gyakran leegyszerűsítik a konfliktusokat.
A belizei nacionalizmus egyik legfontosabb külső kényszere Guatemala területi követelése volt, amely a gyarmati korszak utolsó évtizedeiben és a függetlenség előkészítése során folyamatosan jelen volt. Guatemala álláspontja szerint Brit Honduras területe jogtalanul került brit fennhatóság alá, és az 1859-es határegyezmény, amelyben az Egyesült Királyság elismerte Guatemalával közös határát, érvénytelen, mert a britek nem teljesítették az egyezményben vállalt útépítési kötelezettséget. Ez a jogi érvelés dokumentált tény abban az értelemben, hogy a guatemalai kormányok hivatalosan ezt az álláspontot képviselték, de a követelés megalapozottsága nemzetközi jogi és történettudományi szempontból vitatott értelmezés. Az Egyesült Királyság és a belizei kormány ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a terület hosszú ideje brit fennhatóság alatt áll, a lakosság nem kíván Guatemalához csatlakozni, és az önrendelkezési jog elsőbbséget élvez a történelmi területi igényekkel szemben.
A guatemalai követelés a 20. század közepén kiéleződött. Guatemala az ENSZ-hez fordult, és a nemzetközi fórumokon rendszeresen napirendre tűzte a „Belize-kérdést”. Az 1960-as években a guatemalai kormány időnként katonai fenyegetést is alkalmazott, csapatokat vont össze a határ közelében, és megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Királysággal. A brit kormány ezért katonai jelenlétet tartott fenn a gyarmaton, és a belizei politikusok számára a biztonság kérdése a függetlenségi tárgyalások egyik központi eleme volt. A guatemalai fenyegetés ténye dokumentált, de annak súlyát és időzítését a történészek eltérően értékelik: egyesek szerint a guatemalai kormányok a belső politikai válságok elterelésére használták a területi követelést, mások szerint a követelés valódi stratégiai és nemzeti célokat szolgált.
A brit kormány az 1960-as és 1970-es években többször tárgyalt Guatemalával, és felmerült, hogy Belize területének egy részét átengedik, vagy valamilyen társulási formát hoznak létre. Ezek a tervek a belizei közvéleményben és a PUP-ban erős ellenállást váltottak ki. George Price és kormánya ragaszkodott ahhoz, hogy Belize teljes területével váljon függetlenné, és elutasította a területi engedményeket. A brit kormány végül elfogadta ezt az álláspontot, részben azért, mert a nemzetközi közösség – köztük az ENSZ Közgyűlése – egyre határozottabban támogatta Belize önrendelkezési jogát. Az 1970-es években az ENSZ Közgyűlése több határozatot fogadott el, amelyek megerősítették Belize jogát a függetlenségre és területi integritására. Ezek a határozatok dokumentált tények, de jogi kötőerejük korlátozott, és Guatemala fenntartotta álláspontját.
A guatemalai követelés jelentős hatást gyakorolt a belizei nacionalizmus formájára. A függetlenség hívei a nemzeti egységet és a területi integritást hangsúlyozták, és a guatemalai fenyegetést a belizei identitás megerősítésére használták. Ugyanakkor a követelés hozzájárult ahhoz is, hogy a brit katonai garancia a függetlenség feltételévé vált, és hogy a belizei politikai elit a brit kapcsolat fenntartását szorgalmazta. A guatemalai álláspontot a könyv nem minősíti sem „jogosnak”, sem „jogtalannak”, hanem a nemzetközi vitában részt vevő felek egyik álláspontjaként mutatja be, amelyet a másik fél vitat. A vita megoldatlansága a függetlenség pillanatában is fennállt, és a későbbi fejezetekben tárgyalt jelenkori viszony alapját képezte.
A belizei nacionalizmus eredménye a fokozatos alkotmányos fejlődés volt, amely a belső önkormányzattól a teljes függetlenségig vezetett. Az 1954-es választások után a PUP-kormány fokozatosan bővítette a gyarmat önkormányzati jogkörét. Az 1964-es alkotmányos reform Belize-nek teljes belső önkormányzatot biztosított, a külügy, a védelem és a belső biztonság kivételével. Ez azt jelentette, hogy a belizei kormány felelősséget vállalt az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és a pénzügyek területén, míg a brit kormány továbbra is ellenőrizte a külpolitikát és a hadsereget. A reform dokumentált tény, és a brit gyarmati levéltárakban őrzött jogszabályok és miniszteri rendeletek támasztják alá. A reformot a belizei nacionalisták a függetlenség felé tett lépésként értelmezték, de a brit kormány kezdetben nem kötelezte el magát a teljes függetlenség időpontja mellett.
1973-ban a gyarmat hivatalos nevét Brit Hondurasról Belize-re változtatták. A névváltoztatás szimbolikus jelentőségű volt: a „Brit Honduras” elnevezés a gyarmati múlthoz kötötte a területet, míg a „Belize” a helyi identitást és a maja múltat idézte. A névváltoztatást a PUP-kormány kezdeményezte, és a brit parlament jóváhagyta. A lépés dokumentált tény, de annak értelmezése a korabeli politikai vitákban eltérő volt: a nacionalisták a dekolonizáció fontos állomásának tekintették, míg az ellenzék egy része szerint a névváltoztatás pusztán szimbolikus, és nem oldotta meg a gyarmat tényleges függőségét. A mai történetírásban a névváltoztatást általában a belizei nemzeti identitás megerősödésének jeleként értékelik, de hangsúlyozzák, hogy a függetlenséghez további jogi és politikai lépések kellettek.
Az 1970-es évek második felében a brit kormány és a belizei kormány tárgyalásokat kezdett a függetlenség feltételeiről. A fő kérdés továbbra is a guatemalai követelés volt. Guatemala nem ismerte el Belize jogát a függetlenségre, és a tárgyalások során területi engedményeket követelt. A belizei kormány elutasította a területi engedményeket, és ragaszkodott ahhoz, hogy a függetlenség a teljes területre terjedjen ki. A britek vállalták, hogy a függetlenség után is fenntartanak egy katonai kontingenst Belize védelmére, amíg a guatemalai vita meg nem oldódik. Ez a brit garancia kulcsfontosságú volt a belizei politikai elit számára, mert a guatemalai fenyegetés elleni védelem nélkül a függetlenséget túl kockázatosnak tartották.
A függetlenségi tárgyalások során a belizei kormány és a brit kormány megállapodott abban, hogy Belize 1981. szeptember 21-én válik függetlenné, alkotmányos monarchiaként, a brit uralkodóval mint államfővel. Az alkotmányt a brit parlament hagyta jóvá, és a belizei parlament is elfogadta. Az alkotmány biztosította a demokratikus intézményeket, az alapvető szabadságjogokat és a brit katonai jelenlét jogi keretét. Guatemala nem ismerte el a függetlenséget, és a határvita továbbra is fennállt, de a nemzetközi közösség többsége – köztük az ENSZ tagállamainak jelentős része – elismerte Belize-t. A függetlenség kikiáltása dokumentált tény, és a korabeli sajtó, valamint a hivatalos közlemények részletesen beszámoltak az ünnepségekről. A guatemalai reakció szintén dokumentált: Guatemala nem ismerte el az új államot, és hivatalosan tiltakozott az ENSZ-nél.
A függetlenség előkészítése során a belizei társadalomban vita folyt arról, hogy milyen legyen az új állam berendezkedése. A PUP a brit típusú parlamentáris rendszert támogatta, alkotmányos monarchiával, míg egyes nacionalista körök a köztársasági államformát részesítették volna előnyben. A vita dokumentált forrásokban – pártdokumentumokban, újságcikkekben, közéleti vitákban – nyomon követhető, de a kompromisszumos megoldás, az alkotmányos monarchia, széles körű elfogadást nyert. A belizei nacionalizmus tehát nem radikális szakítást jelentett a brit intézményrendszerrel, hanem fokozatos, tárgyalásos átmenetet, amelyben a brit katonai és jogi garanciák fontos szerepet játszottak. Ez a folyamat eltér a karibi térség más gyarmatainak dekolonizációjától, ahol a függetlenség gyakran radikálisabb szakítást vagy társadalmi forradalmat hozott. A belizei út a brit gyarmatpolitika és a helyi nacionalista elit közötti kompromisszum eredménye volt, amelyet a guatemalai fenyegetés és a kis állam sebezhetősége erősen befolyásolt.
A belizei nacionalizmus nem csupán politikai program volt, hanem társadalmi és kulturális mozgalom is. A PUP-kormány támogatta a nemzeti szimbólumok – zászló, címer, himnusz – megteremtését, és az oktatásban hangsúlyozta a belizei történelem és kultúra tanítását. A kreol nyelv és a garifuna kultúra elismerése lassan haladt, és a nacionalista diskurzus gyakran a spanyol vagy brit kulturális mintákat részesítette előnyben. A mesztic és kreol csoportok közötti feszültségek a 20. század közepén is jelen voltak, bár a guatemalai fenyegetés időnként háttérbe szorította az etnikai ellentéteket. A maja közösségek politikai részvétele a gyarmati időszakban korlátozott volt, és a nacionalista mozgalom kezdetben alig foglalkozott a maja nyelvek és kultúra megőrzésének kérdésével. A 20. század végén és a 21. század elején ezek a kérdések a belizei politika fontos témáivá váltak, de a függetlenség előtti időszakban a nemzeti identitás meghatározása elsősorban a kreol és mesztic elit vitája volt.
A garifuna közösség története szintén példa a nacionalizmus összetettségére. A garifunák a 19. században érkeztek a karibi partvidékre, és saját nyelvüket, vallásukat és önkormányzati hagyományaikat őrizték. A nacionalista mozgalomban való részvételük korlátozott volt, de a PUP-kormány kiterjesztette az oktatási és egészségügyi szolgáltatásokat a garifuna falvakra is. A garifuna kultúra későbbi elismerése a nacionalizmus kiszélesedését mutatja, de a függetlenség előtti időszakban a nemzeti identitás fő áramlata kevéssé tükrözte a garifuna sajátosságokat. Ezt a feszültséget a történetírás általában nem a nacionalista elit rosszindulataként, hanem a gyarmati társadalom etnikai hierarchiáinak örökségeként értelmezi, amelyet a függetlenség utáni politikai folyamatok fokozatosan alakítottak át.
A belizei nacionalizmus történetének fő forrásai a brit gyarmati levéltárak (különösen a londoni National Archives gyarmati sorozatai), a belizei nemzeti levéltár, a PUP és az UDP pártdokumentumai, a korabeli sajtó (Belize Billboard, Belize Times, valamint brit és guatemalai újságok), az ENSZ Közgyűlésének határozatai és vitái, valamint a résztvevők visszaemlékezései és interjúi. A választási eredmények és a parlamenti jegyzőkönyvek dokumentált tények, de a korai időszakra vonatkozó adatok hiányosak, és a statisztikai becslések bizonytalanok. A PUP 1950-es alapításának pontos körülményei jól dokumentáltak, de a párt belső vitáiról szóló beszámolók gyakran a későbbi politikai küzdelmek visszavetítései, ezért emlékezetpolitikai állításként is kezelendők.
A guatemalai területi követelés jogi és történeti megítélése vitatott értelmezés. A guatemalai kormány hivatalos álláspontja szerint az 1859-es szerződés megszegése miatt a terület visszaszáll Guatemalára, míg az Egyesült Királyság és Belize szerint a terület tényleges birtoklása és a lakosság önrendelkezési joga döntő. A történészek között nincs egyetértés abban, hogy a guatemalai követelés mennyiben alapult jogos sérelmeken, és mennyiben szolgált belpolitikai célokat. A függetlenség előkészítésének részletei, különösen a brit–belizei tárgyalások bizalmas szakaszai, csak részben ismertek, mert a vonatkozó brit levéltári iratok egy része hosszú ideig titkos volt. A belizei nacionalista mozgalom belső megosztottságáról szóló beszámolók gyakran a későbbi pártpolitikai ellentétek fényében íródtak, ezért a szöveg a vitatott értelmezéseket külön jelöli.
Brit Honduras a második világháború után fokozatosan haladt a függetlenség felé. A nacionalista mozgalom élén George Price és az 1950-ben alakult Népi Egyesült Párt állt, amely a teljes függetlenséget, a társadalmi reformokat és a belizei nemzeti identitás megteremtését tűzte ki célul. A guatemalai területi követelés végig kísérte a folyamatot, és a brit katonai garancia a függetlenség feltételévé vált. Az 1964-es belső önkormányzat, az 1973-as névváltoztatás és a nemzetközi támogatás után Belize 1981. szeptember 21-én független állammá vált, alkotmányos monarchiaként. Guatemala nem ismerte el, és a határvita továbbra is fennállt.