Az 1980-as évek elején Honduras politikai rendszere a katonai uralom és a formális többpárti választások sajátos elegye volt. Az 1963 óta tartó, szinte folyamatos katonai kormányzás után az 1980. áprilisi választások alkotmányozó gyűlést hoztak létre, amely 1981-ben új alkotmányt fogadott el, majd 1981 novemberében közvetlen elnökválasztást tartottak. A győztes a Liberális Párt jelöltje, Roberto Suazo Córdova lett. Ezt az átmenetet a nemzetközi szakirodalom gyakran „demokratikus átmenetnek” nevezi, ám a kortárs megfigyelők és a későbbi történetírás egy része is hangsúlyozza: a választások bevezetése nem jelentette a hadsereg politikai befolyásának megszűnését, és a civil kormányzás kereteit továbbra is a fegyveres erők, a gazdasági elitek és az Egyesült Államok regionális biztonságpolitikája szabta meg. Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy az 1980-as években Honduras továbbra is a kontrák hátországa volt, és a hondurasi hadsereg szoros együttműködésben állt az amerikai katonai tanácsadókkal – erről részletesen A kontrák és az amerikai beavatkozás alfejezet szól.
Az 1981-es alkotmány formálisan elválasztotta a hatalmi ágakat, garantálta az alapvető szabadságjogokat, és öt évre korlátozta az elnöki mandátumot. A gyakorlatban azonban a „nemzetbiztonsági doktrína” jegyében a hadsereg autonómiája jelentős maradt, és a választott kormányok mozgástere korlátozott volt. Az 1980-as években dokumentált emberi jogi jogsértések – köztük a hadsereg hírszerző egységéhez, a Batallón 3-16-hoz köthető eltűnések, kínzások és politikai gyilkosságok – alapján a demokratikus átmenet egyidejűleg rejtett állami erőszakkal járt. E jogsértések pontos áldozatszáma máig vitatott; a hondurasi igazságügyi szervek és nemzetközi emberi jogi szervezetek eltérő számokat adnak meg, és sok eset maradt feltáratlan. A könyv ezért itt nem közöl egyetlen végleges áldozatszámot, hanem jelzi, hogy a levéltári iratok, a tanúvallomások és az 1990-es években megindult bírósági eljárások alapján több tucat dokumentált esetről van szó, míg a becslések ennél magasabbak is lehetnek.
Az 1980-as évek demokratikus átmenetének másik fontos eleme a civil társadalom fokozatos megerősödése volt. A szakszervezetek, paraszti szervezetek, egyházi közösségek és emberi jogi csoportok a katonai elnyomás ellenére is működtek, és nemzetközi kapcsolataik révén nyomást gyakoroltak a kormányzatra. Az 1985-ös választásokon ismét a Liberális Párt győzött, José Azcona del Hoyo személyében, 1989-ben pedig a konzervatív Nemzeti Párt jelöltje, Rafael Leonardo Callejas nyerte el az elnökséget. Ez a pártváltás először jelezte, hogy a választási verseny valóságos alternatívát kínálhat, ugyanakkor a választások tisztaságát többször is csalási vádak, a vidéki szavazókörök manipulációja és a katonai nyomás árnyékolta be. A dokumentált választási jegyzőkönyvek és a külföldi megfigyelők jelentései alapján a választások általában lezajlottak, de a szavazás szabadságának mértéke időben és térben változó volt – ez a korszak demokráciájának hibrid jellegére utal.
Az 1990-es években a demokratikus intézmények megszilárdulni látszottak, de a gazdaságpolitika iránya éles fordulatot vett. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Honduras – sok más latin-amerikai országhoz hasonlóan – neoliberális reformcsomagot fogadott el. Ennek fogalma maga is vitatott: a reformokat támogató kormányok és nemzetközi pénzügyi szervezetek „strukturális kiigazításnak” vagy „modernizációnak” nevezték, míg a kritikusok a „neoliberalizmus” kifejezést használták a piaci liberalizáció, a privatizáció és az állami szociális kiadások csökkentésének bírálatára. A könyv a „neoliberális reformok” kifejezést leíró, történeti értelemben használja, nem állítva, hogy a reformok egyetlen koherens ideológiai tervből fakadtak.
A reformok főbb elemei Hondurasban: a mezőgazdasági termelés és a földpiac liberalizálása, a banán- és kávéágazat állami támogatásának leépítése, az állami vállalatok – köztük a távközlési és energetikai cégek – részleges privatizációja, a kereskedelmi vámok csökkentése, valamint a pénzügyi szektor deregulációja. A nemzetközi pénzügyi szervezetek, mindenekelőtt az IMF és a Világbank, hiteleiket e reformok végrehajtásához kötötték. A reformok hatásairól a közgazdászok és a történészek között nincs egyetértés. A támogatók szerint a nyitás elősegítette a makrogazdasági stabilizációt, a külföldi működőtőke beáramlását és az exportorientált feldolgozóipar (maquiladora) felfutását. A bírálók szerint a reformok növelték a vidéki elszegényedést, a földkoncentrációt, a munkanélküliséget és a kivándorlást, miközben a szociális ellátórendszer erodálódott. A szegénységi mutatók ebben az időszakban magasak maradtak; a CEPAL és a Világbank becslései szerint a 2000-es évek elején a lakosság több mint fele, egyes vidéki régiókban kétharmada élt a szegénységi küszöb alatt. A pontos arány a mérési módszertantól függ, ezért a könyv nem ad meg egyetlen, állítólagosan pontos százalékot, hanem rögzíti a becslések sávját.
A neoliberális fordulatot tovább nehezítette az 1998. októberi Mitch hurrikán, amely Közép-Amerika egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája volt. Hondurasban a hivatalos halálos áldozatok száma 5000 és 10 000 közé tehető, de a pontos számot a mai napig nem sikerült megbízhatóan megállapítani; a becslések azért is bizonytalanok, mert sok áldozatot a sárlavinák miatt soha nem találtak meg, és a nyilvántartások hiányosak voltak. A katasztrófa romba döntötte az infrastruktúra jelentős részét, tönkretette a termőföldeket, és tovább mélyítette a külső adósságválságot. A nemzetközi segélyek és a hitelezők által később nyújtott adósságkönnyítés – a HIPC-kezdeményezés keretében – részben enyhítették a terheket, de a katasztrófa rámutatott a társadalmi sebezhetőség és a környezetpusztítás összefüggéseire. A környezeti katasztrófák társadalmi okairól és következményeiről részletesebben A hurrikánok, a földrengések és a természeti katasztrófák alfejezet szól.
A 2000-es évek belpolitikáját a két hagyományos párt – a Liberális Párt és a Nemzeti Párt – váltógazdálkodása jellemezte, de a társadalmi elégedetlenség növekedett. 2002 és 2006 között Ricardo Maduro, a Nemzeti Párt jelöltje volt az elnök; kormányzása alatt a közbiztonság romlása és az ifjúsági bandák (marák) terjedése került a középpontba. 2006-ban a Liberális Párt színeiben Manuel Zelaya Rosales nyerte az elnökválasztást. Zelaya kezdetben mérsékelt, piacbarát politikát folytatott, ám elnöksége során fokozatosan balra tolódott, és szorosabb kapcsolatot épített Venezuela Hugo Chávez vezette kormányával. Honduras 2008-ban belépett az ALBA (Bolívari Szövetség a Mi Amerikánk Népeiért) nevű regionális szervezetbe, ami belpolitikai vitákat váltott ki. Kormánya jelentős minimálbér-emelést hajtott végre, és támogatta a szakszervezetek egyes követeléseit.
A 2009-es válság közvetlen előzménye Zelaya azon kezdeményezése volt, hogy nem kötelező erejű, úgynevezett „negyedik urna” (cuarta urna) formájában konzultációt tartsanak arról, hogy a 2009. novemberi általános választásokkal egyidejűleg összehívjanak-e alkotmányozó gyűlést. Zelaya és támogatói azzal érveltek, hogy az 1981-es alkotmány nem képviseli a társadalom többségének érdekeit, és a szegénység, az egyenlőtlenség, valamint az intézményi válság kezeléséhez alkotmányos reformra van szükség. Az ellenzők, köztük a kongresszus többsége, a Legfelsőbb Bíróság, a legfőbb ügyész és a választási bíróság, azzal érveltek, hogy az elnöknek nincs alkotmányos felhatalmazása ilyen konzultáció kiírására, és az alkotmányozó gyűlés összehívásának kezdeményezése az elnöki hatalom meghosszabbítására irányulhat. Ez utóbbi vádat Zelaya tagadta, hangsúlyozva, hogy a konzultáció nem kötelező, és nem hosszabbítja meg mandátumát.
A konfliktus jogi és politikai síkon eszkalálódott. 2009 júniusában a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette a tervezett konzultációt, és elrendelte annak leállítását. Zelaya ennek ellenére utasította a hadsereget, hogy biztosítsa a szavazáshoz szükséges logisztikát. A hadsereg vezérkari főnöke, Romeo Vásquez Velásquez ezt megtagadta, mire Zelaya menesztette őt. A Legfelsőbb Bíróság a menesztést jogellenesnek nyilvánította, és visszahelyezte a tábornokot. Június 28-án, a tervezett konzultáció napján a hadsereg egységei letartóztatták Zelaya elnököt otthonában, és repülőgéppel Costa Ricába szállították. Ugyanezen a napon a hondurasi kongresszus – egy Zelaya nevében felolvasott, vitatott hitelességű lemondólevélre hivatkozva – lemondottnak nyilvánította az elnököt, és Roberto Michelettit, a kongresszus elnökét választotta ideiglenes államfővé.
A 2009. június 28-i események megnevezése és minősítése a régió történetének egyik legélesebb vitája. A nemzetközi közösség túlnyomó része – az ENSZ Közgyűlés, az Amerikai Államok Szervezete (OAS), az Európai Unió, valamint számos latin-amerikai kormány – katonai puccsként ítélte el az elnök eltávolítását. Az OAS felfüggesztette Honduras tagságát. A hondurasi Legfelsőbb Bíróság, a kongresszus és a Micheletti-kormány ezzel szemben azt állította, hogy alkotmányos utódlás történt: a bíróság által kibocsátott letartóztatási parancs alapján a hadsereg törvényesen járt el, a kongresszus pedig az alkotmány rendelkezései szerint töltötte be az elnöki tisztséget. A két értelmezés közötti szakadék máig meghatározza a Hondurasszal kapcsolatos nemzetközi diskurzust. A könyv nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a történteket „puccsnak” vagy „alkotmányos utódlásnak” kell-e nevezni; ehelyett rögzíti, hogy a dokumentált tények szerint a hadsereg letartóztatta és az országból eltávolította a hivatalban lévő elnököt, a kongresszus pedig utólag, az elnök távollétében nyilvánította lemondottnak. A jogi eljárás szabályossága és a letartóztatási parancs érvényessége vita tárgya; a nemzetközi jogászok és alkotmányjogászok véleménye megoszlik, és egyes elemzések szerint az elnök kiutasítása sértette a hondurasi alkotmány azon rendelkezését, amely tiltja hondurasi állampolgárok kiadatását vagy kiutasítását.
Zelaya eltávolítása után azonnali és heves társadalmi tiltakozás kezdődött. Az elnököt támogató mozgalmak, szakszervezetek, paraszti szervezetek és baloldali csoportok utcai demonstrációkat, útblokádokat és általános sztrájkokat szerveztek. A Micheletti-kormány rendkívüli állapotot hirdetett, korlátozta a gyülekezési jogot, és a biztonsági erők több esetben erőszakosan léptek fel a tüntetőkkel szemben. Az emberi jogi szervezetek, köztük a Human Rights Watch és az Amnesty International, dokumentálták a túlzott erőszak, az önkényes letartóztatások és egyes esetekben a halálos áldozatok előfordulását. A pontos esetszámok és a felelősség megállapítása azóta is vitatott; a hondurasi igazságszolgáltatás több ügyben nem hozott jogerős ítéletet, és a nemzetközi szervezetek szerint a büntetlenség továbbra is fennáll.
Zelaya 2009 szeptemberében titokban visszatért Hondurasba, és a tegucigalpai brazil nagykövetségen keresett menedéket. A kormány a nagykövetséget körbezárta, és tárgyalások kezdődtek a válság rendezéséről. A nemzetközi közvetítéssel, többek között Oscar Arias costa rica-i elnök vezetésével kidolgozott San José-i egyezmény javasolta Zelaya visszahelyezését egy nemzeti egységkormány élén, ám a felek nem jutottak megállapodásra. Micheletti kormánya végül kitűzte a 2009. november 29-i általános választásokat, amelyeken a Nemzeti Párt jelöltje, Porfirio Lobo Sosa győzött. A választások legitimitása azonban megosztotta a nemzetközi közösséget: egyes kormányok és az OAS nem ismerték el az eredményt, mert a választást puccs körülményei között tartották; mások, köztük az Egyesült Államok, a választást a demokratikus rend helyreállításának útjaként értékelték. A részvételi arányt a hondurasi választási hatóság magasnak közölte, míg az ellenzék és egyes megfigyelők alacsonyabb becsléseket adtak meg; a pontos adat így ellenőrizetlen vagy vitatott.
A 2009-es puccs következménye a politikai polarizáció mély és tartós intézményesülése lett. A Zelaya-t támogató társadalmi mozgalom, a Nemzeti Ellenállási Front (FNRP), majd 2011-ben a belőle kinőtt LIBRE (Libertad y Refundación) párt a hagyományos kétpárti rendszer mellett új politikai erőként jelent meg. A LIBRE elnökjelöltje, Xiomara Castro – Zelaya felesége – 2013-ban és 2017-ben is indult, de a választásokon a Nemzeti Párt jelöltje, Juan Orlando Hernández győzött, részben vitatott körülmények között. A 2017-es választások eredményét különösen erős csalási vádak övezték; a tüntetésekbe torkolló válságot a hondurasi biztonsági erők erőszakosan fékezték meg, és a nemzetközi megfigyelők sem tekintették egyértelműen tisztának a folyamatot. A 2009-es események tehát nemcsak egy elnök eltávolítását jelentették, hanem a hondurasi politika hosszú távú átrendeződésének kezdetét is: a hagyományos váltógazdálkodás meggyengült, a pártrendszer megosztottabbá vált, és a választások legitimitása körüli viták állandósultak. A 2010 utáni biztonsági válságot, a migrációt és a 2021-es hatalomváltást a következő alfejezet, Honduras 2010–2026: erőszak, migráció és a jelenkor tárgyalja.
Az 1980-as évek demokratikus átmenetére vonatkozóan a legfontosabb források az 1981-es alkotmányozó gyűlés és az elnökválasztások hivatalos jegyzőkönyvei, a hondurasi nemzeti levéltár iratai, az amerikai külügyminisztérium és a CIA részben nyilvánosságra hozott dokumentumai, valamint a korabeli sajtó és nemzetközi emberi jogi jelentések. A Batallón 3-16 tevékenységéről szóló ismeretek elsősorban az 1990-es években indult bírósági eljárásokból, tanúvallomásokból és az igazságügyi bizottságok munkájából származnak; az áldozatszám továbbra is becslés, mert a katonai iratok megsemmisültek vagy hozzáférhetetlenek.
A 2009-es puccs eseményeinek alapszerkezete dokumentált tény: a dátumok, a szereplők nyilatkozatai, a kongresszusi és bírósági határozatok, valamint a nemzetközi szervezetek állásfoglalásai írásos forrásokban rögzültek. Ugyanakkor a jogi minősítés – puccs vagy alkotmányos utódlás – vitatott értelmezés, amely mögött eltérő alkotmányjogi és politikai álláspontok állnak. A Zelaya által aláírt lemondólevél hitelessége körüli vita a mai napig nem zárult le; a levél eredetiségét független szakértői vizsgálat nem erősítette meg egyértelműen. A puccs utáni tüntetések és az állami erőszak áldozatainak számai forrásonként eltérnek: a hondurasi kormány, az emberi jogi szervezetek és a nemzetközi megfigyelők adatai nem egyeznek, részben a hozzáférés és a módszertan különbségei miatt.
A gazdasági reformok hatásaira vonatkozó statisztikák – a szegénységi ráták, a foglalkoztatási adatok, a migrációs becslések – a CEPAL, a Világbank, az IMF és a hondurasi statisztikai hivatal különböző módszertanú felméréseiből származnak, és éppen ezért nem vethetők össze mechanikusan. A Mitch hurrikán áldozatainak száma a katasztrófa utáni első jelentésekben és a későbbi hivatalos összesítésekben is eltér; a könyv ezért a nagyságrendet adja meg, nem egyetlen pontos számot.
Honduras 1980-as években lezajlott demokratikus átmenete formálisan többpárti választásokat és alkotmányos rendet hozott, de a hadsereg és a gazdasági elitek befolyása továbbra is jelentős maradt. Az 1990-es és 2000-es évek neoliberális reformjai növelték a piaci nyitottságot, ugyanakkor a szegénység és az egyenlőtlenség magas szinten maradt, amit az 1998-as Mitch hurrikán tovább súlyosbított. A 2009. június 28-i elnökeltávolítás – amelyet a nemzetközi közösség nagy része puccsnak tekintett, a hondurasi intézmények pedig alkotmányos utódlásnak – mély politikai polarizációt indított el, és átalakította a hagyományos kétpárti rendszert.