A mai Costa Rica területét a spanyol hódítás előtt nem egyetlen „állam” vagy „nép” lakta, hanem sok, nyelvében és társadalmi szervezettségében is különböző közösség. A csendes-óceáni partvidéktől a központi völgyeken át a Talamanca-hegység karibi oldaláig főnökségek, rokonsági csoportok és kisebb településhálózatok tagolódtak; némelyikük összetett, rétegzett vezetéssel rendelkezett, mások lazább, szegmentált szerveződésben éltek. A spanyol hódítás nem egyetlen hadjárat volt, hanem több évtizedes, szakaszos folyamat, amelynek jelképes fordulópontja az 1561. évi expedíció volt. A hódítást követő gyarmati társadalmat azonban nem lehet megérteni a földrajzi peremhelyzet és a központi fennsík sajátos kisbirtokos mezőgazdasága nélkül, amelyet a későbbi Costa Rica-i nemzeti történetírás gyakran a szegénységből fakadó demokratikus hagyományként mitizált.
A mai Costa Rica területén a régészeti leletek mintegy 12 000 évre visszanyúló emberi jelenlétet mutatnak; a korai vadászó-gyűjtögető csoportok nyomait elsősorban a Turrialba-völgyben és a központi fennsíkon tárták fel. A mezőgazdaságra alapozott életmód az i. e. második évezredtől terjedt el, a kukorica, a bab és a tök termesztése mellett a csendes-óceáni partvidéken a tengeri erőforrások, a hegyekben a vadászat és a gyűjtögetés is jelentős maradt. A spanyolok megérkezése előtti évszázadokban a régészeti kultúrák – amelyeket a kőalapú házak, teraszos földművelés, utak, öntözőcsatornák, festett kerámia, kő- és aranytárgyak jellemeznek – összetett főnökségeket hoztak létre; ezek központjai elsősorban a központi völgyben, a Nicoya-félszigeten és a Diquís-delta vidékén helyezkedtek el.
A nyelvi és etnikai kép a spanyol forrásokból csak töredékesen ismert. A mai kutatás a chibcha nyelvcsaládba tartozó csoportok hosszú jelenlétét valószínűsíti a központi és déli területeken, míg a Nicoya-félszigeten és a csendes-óceáni északi vidéken a chorotega és más, a közép-amerikai mezoamerikai peremhez kötődő csoportok éltek. A spanyol dokumentumok által huetarnak nevezett közösségek a központi völgyben és a csendes-óceáni partvidék belső sávjában helyezkedtek el; a „huetar” kifejezés valójában több, egymással rokon vagy szövetséges főnökséget takarhatott, és nem biztos, hogy a mai értelemben vett népet jelölt. A spanyol hódításkor a központi völgy egyik legjelentősebb huetar főnöke, Garabito – akinek nevét a spanyol krónikák őrizték meg – katonai ellenállást szervezett a betolakodók ellen. A huetar nyelv a 20. századra kihalt, de a helynevekben és a korai gyarmati szótárakban nyomai fennmaradtak.
A boruca (más írásmóddal brunka) csoportok a csendes-óceáni déli lejtőkön és a Talamanca-hegység nyúlványaiban éltek. A spanyol hódítást követően egy részüket a ferences és domonkos missziók úgynevezett redukciókba – kényszerű településekbe – gyűjtötték, hogy adót szedjenek tőlük és ellenőrizzék munkaerejüket. A boruca nyelv a chibcha nyelvcsaládba tartozik, és egyike azon kevés őslakos nyelveknek a mai Costa Ricában, amelyeknek még vannak beszélői; a boruca közösségek a 20–21. században is megőrizték a spanyol hódítással szembeni ellenállás emlékezetét, amelyet a szóbeli hagyomány és a fesztiválok közvetítenek.
A bribri csoportok a Talamanca-hegység karibi oldalán, a mai Costa Rica délkeleti részén éltek, és szintén a chibcha nyelvcsaládhoz tartoznak. A spanyol gyarmati hatalom a Talamanca nehezen megközelíthető hegyvidékét soha nem tudta tartósan ellenőrizni; a bribrik és a velük szomszédos cabécar közösségek ezért megőrizték autonómiájukat, saját földhasználati rendszerüket és szóbeli történeti hagyományaikat. A bribri társadalom a matrilineáris leszármazás és a klánszervezet sajátos formáját őrizte meg, amely a 21. században is meghatározza a közösségi döntéshozatalt. A spanyol források a bribrikről keveset írtak, mert a gyarmati közigazgatás alig érte el őket; éppen ezért a bribri múlt elsősorban a szóbeli hagyományból és a későbbi etnográfiai leírásokból ismert.
E három kiemelt csoporton kívül a mai Costa Rica területén éltek még chorotega, nicarao, huetar, cabécar, térraba, guaymí (ngäbe), miskito és más közösségek; a karibi partvidéken a spanyolok által „caribnak” nevezett csoportok valójában több, egymástól független közösséget alkottak. A prekolumbiánus Costa Rica tehát nem volt egységes kulturális régió, hanem a közép-amerikai földszoros két nagy civilizációs zónája – a mezoamerikai észak és az andoki-dél-amerikai chibcha kör – közötti átmeneti sáv. Ezt a sokszínűséget a spanyol hódítás és a gyarmati közigazgatás igyekezett leegyszerűsíteni: az őslakosokat gyakran egy-egy főnök nevével, falujukkal vagy a misszióval jelölték, nem pedig saját identitásuk szerint.
Kolumbusz Kristóf 1502-ben, negyedik útja során érintette a mai Costa Rica karibi partvidékét, és a spanyol hajósok a „gazdag part” reményében nevezték el a térséget; a „Costa Rica” név első használata azonban a 16. század közepéig bizonytalanul követhető. A spanyol birodalom fő hódítási irányai – Mexikó és Peru – mellett a közép-amerikai földszoros sokáig peremterület maradt: a Panama felől északra nyomuló expedíciók inkább a mai Nicaragua és Honduras csendes-óceáni oldalára összpontosítottak, mert ott nagyobb, adóztatható településeket és aranyat reméltek. Costa Rica hegyvidéke, sűrű esőerdői és a karibi oldal kikötőinek hiánya lassította a spanyol behatolást.
Az első spanyol jelenlét a Nicoya-félszigeten alakult ki: 1524-ben a nicaraguai hódítást irányító Francisco Hernández de Córdoba expedíciója vetette meg a lábát a csendes-óceáni északnyugati részen, és Nicoya hamarosan spanyol fennhatóság alá került. A következő évtizedekben panamai és nicaraguai expedíciók többször behatoltak a belső területekre, de állandó települést nem tudtak létrehozni; a helyi lakosság ellenállása, a trópusi betegségek és az utánpótlás nehézségei rendre visszavonulásra kényszerítették a spanyolokat. A spanyol krónikák e kudarcokat gyakran a „harcias indiánok” ellenállásaként, máskor a vezetők kapzsiságaként magyarázták; a hódítás tényleges dinamikáját a források hiánya miatt nehéz rekonstruálni.
A tartós spanyol berendezkedés fordulópontja 1561-re tehető. Ebben az évben Juan de Cavallón, aki a guatemalai audiencia engedélyével érkezett, a központi fennsíkra vezetett expedíciót, és megalapította az első állandó spanyol települést a mai Costa Rica területén. A hagyományos történetírás szerint Cavallón a központi völgyben hozta létre Castillo de Garcimuñoz nevű telepét, bár a telep helye és fennállása a forrásokban vitatott. Cavallón expedíciója viszonylag kis létszámú volt, és a spanyolok a helyi főnökségek közötti ellentéteket kihasználva, valamint kényszerítéssel és túszejtéssel igyekeztek engedelmességet kicsikarni. A hódítás tehát nem volt „békés”; a spanyol források által használt „pacificación” kifejezés a katonai erőszak és a kényszerítés eufemizmusa volt.
A következő években Juan Vázquez de Coronado, aki 1562 és 1565 között Costa Rica kormányzója volt, folytatta a terjeszkedést, és a hagyományos kronológia szerint 1564-ben vagy 1563-ban megalapította Cartago városát a központi völgy keleti részén. Cartago a gyarmati Costa Rica első tartós központjává vált, bár a települést földrengések és a lakosság áthelyezése többször sújtotta. Vázquez de Coronado a krónikák szerint tárgyalásokat folytatott a helyi főnökökkel, ajándékokat adott át, és egyes csoportokat szövetségesként kezelt; ez a kép azonban részben a spanyol hódítás igazolására szolgáló utólagos elbeszélés, amely a hódítást „békés megtérésként” ábrázolta. A valóságban a spanyol jelenlét erőszakkal, járványokkal és a lakosság kényszerű adóztatásával járt; a helyi közösségek pedig hol fegyveres ellenállással, hol tárgyalásos alkalmazkodással, hol a hegyekbe való visszahúzódással válaszoltak.
A hódítás egyik legismertebb ellenálló alakja a már említett Garabito, akinek nevéhez a központi völgy nyugati részén a spanyolokkal szembeni katonai ellenállás kötődik. A spanyol források Garabitót „lázadóként” írják le, de a részletek bizonytalanok, és a 16. századi eseményeket a későbbi nemzeti és őslakos emlékezet is átformálta. A 18. század elején, 1709-ben a Talamanca-hegység bribri és más közösségei Pablo Presbere vezetésével felkeltek a missziók és a spanyol adóztatás ellen; bár ez az esemény már a gyarmati korszak későbbi szakaszához tartozik, jól mutatja, hogy a hódítás nem zárult le 1561-gyel, hanem az őslakos ellenállás a gyarmati időszak egészén át jelen volt.
A spanyol hódítást követően Costa Rica a Guatemalai Audiencia fennhatósága alá került, és a közép-amerikai gyarmati igazgatás részeként a guatemalai főkapitánysághoz tartozott; a nagy távolság és a nehéz közlekedés miatt azonban a helyi gyarmati hatóságok sokáig nagy mozgástérrel rendelkeztek. A spanyol telepesek száma alacsony maradt: a 16–17. században a központi völgyben és a csendes-óceáni északnyugaton néhány száz spanyol és mesztic család élt, akik elsősorban földművelésből, kis állattartásból és a helyi kereskedelemből tartották fenn magukat. Az encomienda intézménye – amely az őslakos közösségek adójának és munkájának egy spanyol telepest illető átadását jelentette – Costa Ricában kisebb léptékű volt, mint Mexikóban vagy Peruban, de ettől még jelen volt, és a spanyol telepesek az őslakosok munkájára és adójára alapozták megélhetésük egy részét.
A hódítást követő évtizedekben a Costa Rica-i őslakos népesség drasztikusan csökkent. A demográfiai összeomlás okai között a kutatók a behurcolt járványokat – elsősorban a himlőt, a kanyarót és a tífuszt –, a kényszermunkát, az erőszakot, a lakosság kényszerű áttelepítését és a hagyományos élelemtermelő rendszerek megzavarását jelölik meg. A prekolumbiánus népesség nagyságára vonatkozó becslések széles sávban mozognak; a mai Costa Rica területén a kutatók egy része nagyjából százezres nagyságrendű népességet valószínűsít, mások több százezerre teszik, de a források hiánya miatt egyik szám sem tekinthető biztosnak. A gyarmati adóösszeírások csak a túlélő, adóztatott közösségeket rögzítették, így a csökkenés mértékét sem lehet pontosan rekonstruálni.
Az egyház szerepe a hódításban és az azt követő gyarmati társadalomban kettős volt. A ferences és domonkos misszionáriusok – részben a spanyol korona és a gyarmati hatóságok megbízásából – redukciókba gyűjtötték az őslakosokat, ahol keresztény hitre tanították és mezőgazdasági munkára kényszerítették őket. A missziók ugyanakkor bizonyos védelmet is jelenthettek a telepesek közvetlen kizsákmányolásával szemben; a gyarmati iratokban gyakran találkozni a misszionáriusok és a telepesek közötti vitákkal az őslakosok munkájának és adójának elosztásáról. A Costa Rica-i őslakosok egy része a missziókban tanulta meg a spanyol nyelvet és a keresztény vallási formákat, miközben saját nyelvét és szertartásait a nyilvánosság elől elrejtve őrizte; ez a kettős alkalmazkodás a gyarmati korszak egészére jellemző.
Costa Rica gyarmati történetének egyik meghatározó vonása a földrajzi elszigeteltség. A mai ország területe a spanyol birodalom két fő központjától – Mexikótól és Perutól – távol feküdt, és a közép-amerikai földszoros keskeny szárazföldi sávjában sem rendelkezett nagy kikötőkkel vagy könnyen hajózható folyókkal. A karibi partvidéket sűrű esőerdő és mocsarak szegélyezték, a csendes-óceáni parton pedig kevés természetes kikötő volt; a belső hegyvidékek és vulkáni fennsíkok közötti közlekedés lassú és költséges volt. Ez a peremhelyzet korlátozta a spanyol bevándorlást, a nagy birtokok kialakulását és a bányászatra vagy exportra épülő gazdaság kifejlődését.
A spanyol gyarmati gazdaság Costa Ricában elsősorban a központi fennsík önellátó mezőgazdaságára épült. A kukorica, a bab, a búza, a kakaó és később a dohány termelése a spanyol telepesek saját földjein folyt, gyakran családi munkaerővel; a 17–18. században kialakult az a kép, hogy Costa Rica a „szegény telepesek” országa, ahol nincsenek nagy nemesfém-bányák, nincsenek hatalmas haciendák, és ahol a spanyolok maguk művelik a földet. Ez a kép a 19. századi nemzeti történetírásban később a demokrácia és az egyenlőség magyarázatává vált: a „szegény gyarmat” narratíva szerint Costa Rica éppen azért kerülte el a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenséget, mert nem volt nagy encomienda és rabszolga-ültetvény.
A történeti kutatás ezt a képet árnyalja. A központi fennsík kisbirtokos mezőgazdasága valóban kisebb léptékű volt, mint a guatemalai vagy a nicaraguai nagy birtokok, de a társadalom korántsem volt egyenlő. A spanyol leszármazottak – az úgynevezett „criollo” családok – kezében a legjobb földek összpontosultak, és a városi tisztségeket is ők töltötték be; az őslakos közösségeket a missziókba és az úgynevezett „pueblo de indios” településekbe kényszerítették, ahol földjük jórészt a spanyol telepesek és az egyház számára volt megművelendő. A meszticek és a szabad feketék helyzete a spanyoloké alatt, de az őslakosoké felett állt; az afrikai rabszolgák száma Costa Ricában viszonylag alacsony volt, de a gyarmati időszakban a karibi partvidéken és a kakaóültetvényeken jelen voltak. A „kisbirtok” tehát nem jelentett társadalmi egyenlőséget, hanem a gyarmati hierarchia sajátos, kevésbé koncentrált formáját.
A gyarmati Costa Rica történetét a 18. században a Bourbon-reformok is érintették, amelyek a birodalom adóbevételeinek növelését és a közigazgatás racionalizálását célozták. A dohánymonopólium bevezetése, a vámok szigorítása és a guatemalai központi hatalom erősítése Costa Ricában is feszültségeket keltett, de a térség gazdasági súlya továbbra is csekély maradt. A kávétermesztés – amely a 19. században Costa Rica gazdasági és társadalmi átalakulásának motorja lett – csak a gyarmati korszak legvégén, illetve a függetlenség után bontakozott ki; a gyarmati előzményekről A gyarmati Costa Rica és a kávégazdaság ad részletesebb képet.
A prekolumbiánus Costa Rica történetére vonatkozó ismereteink három forráscsoportból származnak: a régészeti leletekből, a spanyol gyarmati iratokból és a mai őslakos közösségek szóbeli hagyományaiból. A régészeti anyag – kerámia, kő- és aranytárgyak, házalapok, öntözőcsatornák – alapján rekonstruálható a településhálózat, a földművelés és a társadalmi rétegződés, de a nyelvi és etnikai hovatartozásra csak közvetett következtetések vonhatók le. A spanyol krónikák és a gyarmati levéltári iratok a hódítás eseményeit a hódítók szempontjából rögzítik, gyakran elfogultan, és az őslakosokról általában leegyszerűsítő, lebecsülő kategóriákkal írnak; a „huetar”, „boruca” vagy „bribri” nevek is spanyol elnevezések, amelyek mögött a helyi identitások bonyolultabb rendszere húzódott.
A prekolumbiánus népesség számára és a hódítást követő demográfiai csökkenés mértékére vonatkozó becslések tudományos viták tárgyát képezik. A korai források hiányosak, az adóösszeírások pedig csak a túlélő, adóztatott közösségeket tartalmazzák, így a kutatók kénytelenek módszertani feltételezésekkel élni. A jelen szöveg ezért kerüli a pontos számok kijelentő módban való közlését; ahol becslést ad, azt becslésként jelzi, és nem tekinti dokumentált ténynek.
A spanyol hódítás „békés” jellegének állítása a 19–20. századi Costa Rica-i történetírásban részben emlékezetpolitikai állítás volt, amely a nemzeti identitás jámbor, demokratikus önképét erősítette. A mai történeti kutatás ezt a képet kritikával kezeli: a hódítás katonai erőszakkal, járványokkal és kényszermunkával járt, még ha Costa Ricában kisebb léptékű is volt, mint más közép-amerikai területeken. Ugyanakkor a helyi közösségek ellenállásának és alkalmazkodásának részletei a források szűkössége miatt gyakran rekonstruálhatatlanok; ahol a szöveg egyéni szereplőket – például Garabitót vagy Pablo Presberét – említ, ott a nevek a spanyol dokumentumokból ismertek, de a mögöttes motivációk és a közösségek belső nézőpontja jórészt ismeretlen.
A mai Costa Rica területén a spanyol hódítás előtt sok, nyelvében és szervezettségében különböző közösség élt; a huetar, boruca és bribri csoportok a chibcha nyelvcsaládhoz tartoztak, és főnökségi keretekben szerveződtek. A spanyolok 1524-től szakaszosan hatoltak be a térségbe, de tartós berendezkedésre csak 1561-től, Juan de Cavallón expedíciójával került sor; a hódítás erőszakkal, járványokkal és encomiendával járt, de a földrajzi peremhelyzet miatt Costa Rica gyarmati társadalma kisebb telepesei és önellátó kisbirtokok köré szerveződött. A „szegény gyarmat” képe nem jelentett társadalmi egyenlőséget, csak a hierarchia sajátos, kevésbé koncentrált formáját. Az őslakos közösségek ellenállása és alkalmazkodása a gyarmati korszak egészén át megfigyelhető.