Az 1962-ben függetlenné vált Jamaica a brit gyarmati örökségből egy viszonylag stabil, kétpárti parlamentáris rendszert örökölt. A Jamaica Munkáspárt (JLP) és a Népi Nemzeti Párt (PNP) közötti váltógazdaság azonban a hatvanas évek végére egyre mélyebb társadalmi és gazdasági feszültségekkel terhelt közegben működött. A függetlenség első évtizedének növekedési időszaka – amelyet a bauxitbányászat, a turizmus és a mezőgazdasági export bővülése hajtott – nem oldotta meg a munkanélküliség, a vidéki elszegényedés és a jövedelmi egyenlőtlenségek kérdését. Az 1970-es évek elejére a jamaicai társadalom széles rétegei érezték úgy, hogy a „fekete többség” számára a politikai függetlenség nem hozta el a gazdasági felszabadulást: a bankok, a bauxitvállalatok, a nagy turisztikai beruházások és a kereskedelem jelentős része továbbra is külföldi, elsősorban kanadai, brit és amerikai kézben maradt.
A gazdasági válság közvetlen kiváltó okai közé tartozott az 1973-as olajárrobbanás, amely az energiában importra szoruló szigetország fizetési mérlegét súlyosan megterhelte. A világpiaci cukor- és bauxitárak ingadozása, a turizmusból származó bevételek visszaesése a nemzetközi recesszió időszakában, valamint a külföldi tőke bizalmatlansága együttesen olyan helyzetet teremtett, amelyben a jamaicai állam bevételei csökkentek, miközben az importköltségek meredeken emelkedtek. A munkanélküliség a hetvenes évek közepére a hivatalos statisztikák szerint is 20% fölötti szintre emelkedett – a fiatalok körében ennél jóval magasabbra –, az infláció pedig kétértékűvé vált. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a számok becslések: a jamaicai statisztikai hivatal akkori adatgyűjtése nem fedte le teljes mértékben az informális gazdaságot és a vidéki háztartások jelentős részét, így a tényleges nehézségek akár súlyosabbak is lehettek.
Michael Manley 1969-ben vette át a PNP vezetését, és az 1972-es választáson a párt – jelentős vidéki és városi szegény szavazóbázisra támaszkodva – fölényes győzelmet aratott a JLP-vel szemben. Manley kampánya a társadalmi igazságosság, a gazdasági önrendelkezés és a faji egyenlőség ígéretére épült. Híressé vált botja, amelyet „a szabadság botjaként” nevezett, az etióp császár, Hailé Szelasszié ajándékaként a rasztafari közösség és a fekete többség felé közvetített szimbolikus gesztus volt. Kormányzása első szakaszában a Manley-kabinet olyan programokat indított, amelyek célja a szegénység enyhítése, az oktatáshoz való hozzáférés bővítése és a munkavállalók védelme volt: ingyenes középiskolai oktatás bevezetése, a minimálbér emelése, a munkavállalói jogok megerősítése, valamint a vidéki infrastruktúrába és a szociális lakásépítésbe irányuló beruházások.
A kormányzat 1974-re hivatalosan is meghirdette a „demokratikus szocializmus” programját. Ez a dokumentumokban rögzített politikai irányvonal a gazdaság vegyes modelljét, a stratégiai ágazatok állami ellenőrzését, a szövetkezeti tulajdon támogatását és a szociális jogok kiterjesztését hirdette, ugyanakkor elhatárolódott a szovjet típusú egypártrendszertől: Manley hangsúlyozta, hogy a reformokat választott parlamentben, alkotmányos keretek között kívánja megvalósítani. A megfogalmazás ellenére a program radikálisan szakított a korábbi jamaicai kormányok gazdaságpolitikai hagyományával. A külföldi bauxitvállalatokra 1974-ben kivetett bauxit-termelési adó – amely a világpiaci alumíniumár emelkedéséhez igazította a bevételeket – a kormány bevételi forrásait jelentősen megnövelte, és a fejlődő országok nyersanyag-államosítási hullámának egyik gyakran idézett példájává vált. A kormány kivásárolta a cukoripar egy részét, és állami irányítás alá vonta a villamosenergia-szolgáltatást is.
A demokratikus szocializmus megítélése kezdettől fogva élesen vitatott volt. A PNP baloldali szárnya, valamint a munkás- és diákmozgalmak támogatták a programot, és a kubai forradalomhoz hasonló szolidaritási gesztusokat vártak. Az üzleti elit, a nagy földbirtokosok, a külföldi befektetők és a JLP konzervatív szárnya viszont az államosításokat a magántulajdon elleni támadásnak tekintette, és attól tartott, hogy Jamaica a szovjet tömb befolyási övezetébe sodródik. Manley külpolitikája – a kubai kapcsolatok felvétele, az el nem kötelezett mozgalomban való aktív szerepvállalás, az afrikai felszabadító mozgalmak támogatása – tovább élezte ezt a belpolitikai konfliktust. A hidegháború logikája mentén a washingtoni döntéshozók és a nemzetközi pénzügyi intézmények egy része is gyanakvással figyelte a jamaicai kísérletet, bár az erre vonatkozó levéltári bizonyítékok – például az amerikai külügyminisztérium és a CIA később nyilvánosságra került, Jamaicával foglalkozó dokumentumai – azt mutatják, hogy az Amerikai Egyesült Államok politikája a hetvenes években Jamaicával szemben nem volt egységes: a gazdasági nyomás és a diplomáciai távolságtartás egyszerre volt jelen.
A gazdasági válság elmélyülésével a Manley-kormány külső finanszírozásra szorult. A nemzetközi magánbankok hitelezési hajlandósága a hetvenes évek közepén a világpiaci bizonytalanság miatt csökkent, a hazai beruházások pedig elapadtak – a tőkemenekítés mértékére vonatkozó becslések széles sávban mozognak, de a tőkeimport visszaesése egyértelműen dokumentált a jamaicai fizetési mérleg adataiban. A kormány 1977 tavaszán kényszerült először a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordulni. Az IMF-fel kötött készenléti hitelmegállapodás (stand-by arrangement) feltételei közé tartozott a jamaicai dollár leértékelése, az állami kiadások csökkentése, a bérek befagyasztása és az importkorlátozások enyhítése. Ezek a feltételek súlyos politikai dilemmát okoztak: a szociális programok visszafogása a szegény rétegek tűrőképességét feszegette, a fizetőeszköz leértékelése pedig tovább növelte az importált élelmiszerek és üzemanyagok árát.
A kormány és az IMF viszonya a következő években többször megszakadt. Manley 1977 végén és 1978-ban átmenetileg elutasította az IMF feltételeit, a „nem-IMF-utas” politika jelszavával próbált alternatív belső alkalmazkodási programot hirdetni, és a szocialista tömb országaival, valamint az el nem kötelezett országokkal keresett barter- és segélykapcsolatokat. A kísérlet azonban nem hozott fenntartható megoldást: a devizahiány, a feketepiaci árfolyam elszabadulása és az alapvető élelmiszerek hiánya miatt a társadalmi elégedetlenség tovább nőtt. A kormány 1979-ben és 1980-ban ismét IMF-programok végrehajtására kényszerült. A megszorítások hatása a legszegényebb háztartásokra aránytalanul súlyos volt, ugyanakkor a programok nem állították helyre a befektetői bizalmat sem. A jamaicai gazdaság a hetvenes évek utolsó éveiben recesszióban maradt, a reáljövedelmek csökkentek, a közszolgáltatások minősége romlott.
Az IMF-programok megítélése a mai napig a jamaicai történetírás egyik legvitatottabb kérdése. A baloldali és a nemzeti felszabadítási narratíva szerint a nemzetközi pénzügyi intézmények feltételei tudatosan fojtották meg a demokratikus szocialista kísérletet, és a jamaicai kormányt arra kényszerítették, hogy saját szavazóbázisa ellen forduljon. A liberális és konzervatív értelmezés ezzel szemben arra mutat rá, hogy a Manley-kormány gazdaságpolitikája – különösen az államosítások és a kubai kapcsolat – eleve aláásta a külső hitelfelvevő képességet, és az IMF-feltételek csupán tüneti kezelést jelentettek egy mélyebb, strukturális válságra. A levéltári források – a jamaicai kormány IMF-fel folytatott tárgyalási anyagai, az IMF igazgatótanácsának korabeli jelentései és a brit külügyi iratok – azt mutatják, hogy a tárgyalások során mindkét oldal merev álláspontokat képviselt, de a feltételrendszer végső alakításában az IMF és a fő hitelező országok mozgástere volt a nagyobb.
A hetvenes évek politikai erőszakának gyökerei egyszerre nyúlnak vissza a kétpárti verseny korábbi évtizedeibe és a társadalmi-gazdasági válságba. Már az 1960-as években is előfordultak fegyveres összecsapások a PNP és a JLP hagyományos körzeteiben, de az erőszak a hetvenes évek közepétől vált rendszeressé és különösen véressé. A Kingston nyugati és déli nyomornegyedeiben, valamint a vidéki cukornádvidékeken a pártokhoz kötődő helyi „helyőrségi közösségek” (garrison communities) alakultak ki. Ezek a területek gyakran egyetlen párt politikai bástyáiként működtek, ahol a szavazók mozgósítása, a közmunkák és a munkahelyek elosztása, valamint a fegyveres önvédelem szervezése a helyi politikai vezetők kezében összpontosult. A garrisoni közösségek kialakulása dokumentált folyamat, de a belső hatalmi viszonyaikra vonatkozó ismereteink gyakran szóbeli történetekből, riportokból és későbbi igazságügyi eljárásokból származnak, ezért rekonstrukciójuk bizonytalanságokkal terhelt.
A politikai erőszak eszkalációja az 1976-os választási évben érte el az első csúcspontját. A kampány hónapjaiban a PNP és a JLP aktivistái közötti összecsapásokban, a kormányzati programok elosztása körüli vitákban és a fegyveres bandák leszámolásaiban több száz ember halt meg – a pontos számokat illetően a hivatalos rendőrségi statisztikák, a kórházi feljegyzések és az emberi jogi szervezetek becslései között jelentős eltérések vannak. A kormány 1976 júniusában rendkívüli állapotot hirdetett, amelyet a választásokig fenntartott. A Manley-kormány a rendkívüli állapotot a politikai erőszak megfékezésével indokolta, bírálói szerint viszont a rendkívüli intézkedések a kormányzati túlhatalmat erősítették, és a JLP szimpatizánsait aránytalanul érintették. Az 1976-os választást a PNP megnyerte, de a választás tisztaságával kapcsolatban mindkét oldal aggodalmakat fogalmazott meg; a bírósági felülvizsgálatok és a későbbi vizsgálóbizottsági jelentések a választási eljárás számos szabálytalanságát tárták fel, anélkül hogy a végeredményt érvénytelenítették volna.
A második, még súlyosabb erőszakhullám 1978 és 1980 között bontakozott ki, amikor a gazdasági megszorítások hatására a társadalmi elégedetlenség utcai tüntetésekbe, sztrájkokba és a pártfegyveres csoportok közötti nyílt leszámolásokba torkollott. A rendőrségi és katonai fellépés dokumentált esetei között szerepelnek olyan műveletek, amelyekben az erőszak alkalmazása aránytalan volt, és civilek is áldozatul estek. A JLP-hez közel álló média és a jamaicai üzleti körök a kormányt azzal vádolták, hogy a fegyveres bandákat politikai célokra használja; a PNP és szövetségesei viszont arra mutattak rá, hogy a JLP is saját fegyveres bázisokat tartott fenn, és a politikai erőszakban mindkét oldal részt vett. Az 1980-as év különösen véres volt: egyes becslések szerint a választási évben több mint 800 ember halt meg politikai indíttatású erőszak következtében. Ez a szám azonban becslés, mivel a halálozási nyilvántartások nem mindig teszik lehetővé a politikai motiváció egyértelmű azonosítását, és a kortárs rendőrségi jelentések kategóriái is következetlenek voltak.
A politikai erőszak és a gazdasági válság együttes hatására a Manley-kormány a hetvenes évek végére elveszítette a társadalmi támogatottságának jelentős részét. A szakszervezeti bázison belül feszültségek keletkeztek, mert a megszorítások és a béremelések elmaradása a munkásság egy részét is a kormány ellen fordította. A középosztály egy része – különösen azok, akiknek vállalkozásai a tőkekivonás és a devizahiány miatt tönkrementek – csalódottan fordult el a demokratikus szocialista kísérlettől. Az ellenzéki JLP Edward Seaga vezetésével olyan kampányt folytatott, amely a gazdasági összeomlásért kizárólag a PNP-t tette felelőssé, és szorosabb kapcsolatot ígért az Egyesült Államokkal, valamint a Nemzetközi Valutaalap által elvárt liberalizációt.
Az 1980. októberi választást a JLP elsöprő győzelemmel nyerte meg: a JLP 51, míg a PNP 9 parlamenti helyet szerzett. A választási részvétel magas volt – a hivatalos adatok szerint a jogosultak több mint 85%-a –, de a választás légkörét a kampányidőszak erőszaka mélyen beárnyékolta. Nemzetközi megfigyelők és emberi jogi szervezetek súlyos visszaéléseket dokumentáltak: szavazók megfélemlítése, fegyveres bandák jelenléte a szavazóhelyiségek közelében és a szavazatszámlálás körüli viták egyaránt előfordultak. A választás tisztasága a mai napig vitatott a jamaicai történetírásban: a JLP-s narratíva szerint a választók szabadon ítélték el a PNP gazdaságpolitikáját, a PNP-s és baloldali értelmezés szerint viszont a gazdasági nyomás, a médiakampány és a politikai erőszak olyan légkört teremtett, amelyben a választási eredmény nem tekinthető teljes mértékben szabadnak. A választási megfigyelő jelentések, a bírósági beadványok és a későbbi interjúk korpusza mindkét álláspont számára kínál bizonyítékokat.
A jamaicai hetvenes évek történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. A kormányzati dokumentumok – minisztertanácsi jegyzőkönyvek, költségvetési iratok, tárgyalási feljegyzések – részben elérhetők a Jamaica Archives and Records Department gyűjteményében, de a külügyi és biztonsági iratok egy része továbbra is zárolt vagy elveszett. A brit és amerikai levéltárak megnyílt fondjai fontos kiegészítő bizonyítékokat tartalmaznak: a brit Foreign and Commonwealth Office iratai a függetlenség utáni gazdasági kapcsolatokról, az amerikai State Department jelentései pedig a hidegháborús percepciókról és a politikai erőszak megítéléséről szólnak. Az IMF-re vonatkozó kutatások számára az IMF Archives igazgatótanácsi anyagai kulcsfontosságúak, bár az egyes tagországokkal folytatott tárgyalások részletes irataihoz való hozzáférés korlátozott.
A statisztikai adatok – a GDP-adatok, a munkanélküliségi ráták, az inflációs mutatók, a bauxitbevételek – a jamaicai Statisztikai Intézet (STATIN), az ENSZ és a Világbank adatbázisaiból származnak, de a hetvenes évek számaira vonatkozóan módszertani fenntartásokkal kell élni. A jamaicai statisztikai rendszer a függetlenség utáni évtizedben még kiépülőben volt, az informális szektor és a vidéki önellátó gazdaság mérési lefedettsége hiányos, a nemzeti számlák összeállítása pedig többszöri módszertani revízión esett át. A politikai erőszak áldozatainak számára vonatkozó becslések eltéréseit a források természete magyarázza: a rendőrségi gyilkossági statisztikák, a kórházi halotti anyakönyvek, a bírósági iratok és a civil szervezetek dokumentációja egymással csak részben átfedő adatokat tartalmaz.
A szóbeli történeti források – a politikai aktivisták, a garrisoni közösségek lakói, az egykori rendőrök és katonák visszaemlékezései – a hetvenes évek társadalomtörténetének pótolhatatlan forrásai, de az emlékezetpolitikai torzításokat is hordozzák. A PNP és a JLP szimpatizánsainak emlékezetében ugyanazok az események gyakran eltérő, olykor egymást kizáró narratívákat alkotnak. A jamaicai közbeszédben a „hetvenes évek” kifejezés a politikai hovatartozástól függően vagy a társadalmi felemelkedés ígéretének időszakaként, vagy a nemzeti összeomlás időszakaként jelenik meg. A történeti rekonstrukciónak ezért nem az a feladata, hogy e két emlékezet közül igazságot tegyen, hanem az, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok, statisztikák és visszaemlékezések összevetésével árnyalja a képet.
Jamaica az 1972 és 1980 közötti években az önálló államiság egyik legnagyobb politikai és gazdasági kísérletét élte át. Michael Manley Népi Nemzeti Pártja a korábbi kormányok gazdaságpolitikájától szakítva demokratikus szocialista programot hirdetett: állami ellenőrzést ígért a stratégiai ágazatokban, szociális jogokat, oktatási reformot és a faji egyenlőség ügyét emelte programjába. A program azonban külső és belső ellenállásba ütközött. Az 1973-as olajválság, a világpiaci áresések és a tőkekimenekítés mély gazdasági válságot okoztak; a kormány többszöri IMF-programra kényszerült, amelyek megszorításai a szegényebb rétegeket sújtották. A politikai erőszak – amely a kétpárti hagyományból és a garrisoni közösségek fegyveres bázisaiból táplálkozott – a hetvenes évek közepén és végén több száz áldozatot követelt. Az 1980-as választást a JLP nyerte, lezárva a demokratikus szocialista kísérletet, de a választás körülményei és a politikai erőszak öröksége továbbra is vitatott maradt. A korszak a jamaicai történetírásban mindmáig a függetlenség utáni fejlődés egyik legfontosabb értelmezési csomópontja.