Saint-Domingue a 18. század második felére a francia gyarmatbirodalom legnagyobb ültetvényes társadalmává vált. Az 1697-es ryswicki béke hivatalosan is francia fennhatóság alá helyezte Hispaniola nyugati harmadát, de a gyarmat gazdasági rendje már korábban, a kalózkodás és a dohánytermesztés korából kinőve alakult. A taínók, a spanyol hódítás és a francia gyarmat alfejezetben tárgyalt spanyol hódítás és a francia jelenlét korai időszaka után ez a rész azt elemzi, hogyan épült fel a rabszolgamunkára alapozott ültetvényes gazdaság, milyen csoportok alkották a gyarmati társadalmat, és milyen feszültségek érlelték az 1791-es felkelést.
A cukor, a kávé és az indigó termelési rendje
A gyarmat gazdasága a trópusi exportáru-termelésre épült. A 17. század végi dohánykonjunktúra után a cukornád lett a vezető termény. A cukor előállítása nagy tőkét és szervezett munkát igényelt: a nád vágását, szállítását, a malomban való összezúzását, a lé kifőzését és a kristályosítást általában egyetlen ültetvényen belül, egymással összehangolva végezték. A cukormalmok hajtóerejét állatok, víz vagy szél szolgáltatta, a forró üstök mellett dolgozó rabszolgák folyamatos felügyelet alatt álltak. A betakarítás idején a munka éjjel-nappal folyt; a kortárs ültetvényesi beszámolók szerint a kimerülés és balesetek mindennaposak voltak. A finomítást részben a gyarmaton, részben a francia kikötőkben végezték.
A kávé a 18. század közepétől terjedt el, elsősorban a hegyvidéki, alacsonyabb termőképességű területeken. A kávéültetvények kisebbek voltak, és rabszolgánként kevesebb felügyeletet igényeltek, de a termelés ugyanúgy kényszermunkán alapult. Az indigó, a kék festékanyagot adó növény, a 18. század elején még jelentős bevételt hozott, de a cukor és a kávé mellett fokozatosan háttérbe szorult. A terményeket a francia atlanti kikötőkbe, elsősorban Bordeaux-ba, Nantes-ba és Le Havre-ba szállították, ahonnan rabszolgák, élelmiszer, szerszámok és európai iparcikkek érkeztek. A behozatal és a kivitel a kizárólagos kereskedelmi rendszer (exclusif) elvei szerint a francia korona ellenőrzése alatt állt, de a gyakorlatban a csempészet és az észak-amerikai brit gyarmatokkal folytatott illegális kereskedelem is jelentős volt.
A gyarmat gazdasági súlya a 18. század utolsó harmadában rendkívüli volt. A kortárs francia közgazdászok és a későbbi történeti irodalom egyaránt úgy jellemezte, hogy Saint-Domingue a világ cukortermelésének jelentős részét adta; egyes becslések szerint a 18. század végén a világ cukortermelésének mintegy 40 százalékát, és a francia külkereskedelem értékének több mint a felét a gyarmat terményei tették ki. Ezek a számok azonban becsléseken és korabeli vámszámokon alapulnak, nem pontos méréseken. Az bizonyos, hogy a gyarmat jövedelme a rabszolgák tömeges kizsákmányolásából származott, és hogy a termelés folyamatos rabszolga-importot igényelt.
A rabszolgaság intézménye és demográfiája
A francia korona 1685-ben adta ki a Code Noir-t, a rabszolgaságot szabályozó rendeletgyűjteményt. A törvény a rabszolgákat ingó vagyontárgyként kezelte, ugyanakkor előírta a katolikus hitre való térítést, a vasárnapi munkaszünetet, és formálisan korlátozta a rabszolgák megölését. A gyakorlatban ezeket az előírásokat ritkán tartatták be: a büntetések, a testi fenyítés, a családok szétválasztása és a túlhajszolás a mindennapok része volt. A rabszolgák jogilag nem rendelkezhettek tulajdonnal, nem köthettek szerződést, és vallomásukat a bíróság korlátozottan fogadta el. Ugyanakkor a gyarmati hatóságok időnként beavatkoztak a legsúlyosabb visszaélések ügyében, mert tartottak a felkelésektől és a munkaerő elvesztésétől.
A rabszolgák túlnyomó többsége Afrikából érkezett. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem francia szakasza a 18. században érte el csúcspontját; a SlaveVoyages adatbázis dokumentált hajóútjai alapján a francia karibi gyarmatokra irányuló rabszolga-kereskedelem összességében meghaladta az egymillió főt, ebből Saint-Domingue-ba mintegy 800 000 fő érkezhetett. Ez a szám a fennmaradt hajónaplókon és kikötői nyilvántartásokon alapuló becslés, és nem tartalmazza a csempészet révén behurcoltakat. A behurcoltak etnikai összetétele sokszínű volt: a rabszolga-kereskedelem fő beszerzési területei közé tartozott a mai Szenegál, Sierra Leone, a Biafrai-öböl, a Kongó vidéke és a joruba, aja-fon és akan nyelvű területek. A gyarmaton a rabszolgák saját nyelvei, vallási hagyományai és társadalmi szerveződései tovább éltek, ugyanakkor a kényszerű érintkezésben új, kreol kultúra alakult ki.
A gyarmat rabszolga-népessége a 18. század végén, 1789 körül becslések szerint 450 000 és 600 000 között mozgott; a leggyakrabban idézett becslés 500 000 körüli. A rabszolgák a teljes lakosság mintegy 85–90 százalékát alkották. A demográfiai viszonyokat a természetes fogyás jellemezte: a halálozások száma meghaladta a születésekét, ezért a gyarmat folyamatos behozatalra szorult. A magas halálozást a túlmunka, az alultápláltság, a betegségek, a balesetek és a büntetések okozták. Különösen az újonnan érkezett afrikai rabszolgák, az úgynevezett bossale-ok haltak meg nagy számban az első években; a gyarmaton született kreol rabszolgák túlélési esélye valamivel jobb volt. A nők aránya alacsonyabb volt a férfiakénál, ami tovább csökkentette a születések számát. A rabszolgák családjait gyakran szétválasztották eladás, öröklés vagy büntetés révén; a házasságkötés ritka volt, és a gyermekek anyjuk jogállását örökölték, vagyis a rabszolga anya gyermeke is rabszolga lett.
A gyarmati társadalom rendjei
A gyarmati társadalom három nagy, egymástól jogilag elkülönített csoportra oszlott: a fehérekre, a szabad színesekre (gens de couleur libres) és a rabszolgákra. A fehér lakosság sem volt egységes; a kortársak megkülönböztették a nagy fehéreket (grands blancs) és a kis fehéreket (petits blancs). A nagy fehérek közé tartoztak a nagy ültetvénytulajdonosok, a tengeri kereskedők, a királyi hivatalnokok és a magas rangú katonatisztek. Sokan közülük Franciaországban éltek, és a birtokaikat intézők irányították; a gyarmaton maradók a városokban, elsősorban Cap-Français-ban (ma Cap-Haïtien) és Port-au-Prince-ben koncentrálódtak. A kis fehérek a gyarmati társadalom alsóbb, de jogilag a színesek és a rabszolgák felett álló rétegét alkották: mesteremberek, boltosok, ültetvényi felügyelők, katonák, tengerészek és szegény telepesek. A „szegény fehér” kategória nem egységes csoportot jelölt, hanem olyan személyeket, akik a faji hierarchia előnyeit élvezték, de gazdaságilag kiszolgáltatottak voltak. A fehér lakosság létszámát 1789-re 30 000 és 40 000 közé teszik; ezen belül a nagy fehérek kisebbséget, a kis fehérek többséget alkottak.
A szabad színesek csoportja a felszabadított rabszolgákból és azok leszármazottaiból állt, köztük sok európai és afrikai származású vegyes hátterű személlyel, akiket a korabeli kategóriák gyakran „mulatt”-nak neveztek. Számuk 1789-ben becslések szerint 25 000 és 30 000 között mozgott. A szabad színesek jogilag szabadok voltak, tulajdont szerezhettek, és egy részük jelentős ültetvényt, rabszolgát és városi ingatlant birtokolt. Ugyanakkor a faji alapú megkülönböztetés egyre inkább intézményesült a 18. század folyamán: nem tölthettek be bizonyos hivatalokat, nem viselhettek kardot, nem ülhettek a fehérekkel közös templomi padokban, és bizonyos időszakokban korlátozták öltözködésüket, foglalkozásaikat és a fehérekkel való házasságkötésüket. A korlátozások ellenére a szabad színesek egy része Franciaországban tanult, katonai milíciában szolgált, és a gyarmati gazdaság közvetítő rétegévé vált. A gazdag szabad színesek és a fehérek közötti feszültség a 18. század második felében nőtt, mert a fehér telepesek féltek a vagyonosodó réteg politikai befolyásától.
A rabszolgák csoportja sem volt homogén. A kortársak megkülönböztették a gyarmaton született kreol rabszolgákat és az Afrikából érkezett bossale-okat; a kreolok gyakran jobban beszélték a franciát vagy a kreol nyelvet, ismerték a helyi viszonyokat, és egyes becslések szerint nagyobb eséllyel kaptak házi vagy szakmunkát, míg a bossale-ok a mezei munkák nehezét végezték. A mezei rabszolgák és a házi rabszolgák között is volt különbség: a házi szolgák a kúriában dolgoztak, gyakran közelebb voltak a tulajdonos családjához, de ki voltak téve a szexuális kizsákmányolásnak és a kényük-kedvüknek. A legnehezebb sors a cukormalmokban és a forró üstök mellett dolgozóké volt, ahol a balesetek és a kimerülés a leggyakoribb halálokok közé tartozott.
Ellenállás, maroonok és a vudú kialakulása
A rabszolgák ellenállása a gyarmati rend fennállásától kezdve jelen volt. A leglátványosabb forma a szökés volt: a szökött rabszolgák, a maroonok a hegyvidéki, nehezen megközelíthető területeken önálló közösségeket hoztak létre, amelyek portyákkal zavarták az ültetvényeket, és menedéket nyújtottak újabb szökevényeknek. A maroon közösségek pontos létszámát nem ismerjük; a kortárs hatósági jelentések gyakran felnagyították a veszélyt, a későbbi szóbeli hagyomány pedig legendákkal színezte ki a történetüket. A legismertebb maroon vezető, François Mackandal nevéhez az 1750-es évekbeli mérgezési összeesküvés fűződik, amelyet a gyarmati bíróságok megtoroltak. A fennmaradt periratok bizonyítják, hogy a hatóságok valósnak tekintették a szervezkedést, de annak mérete és a résztvevők száma a történeti kutatásban vitatott.
A mindennapi ellenállás kevésbé látványos, de folyamatos volt: a rabszolgák lassították a munkát, elrejtették vagy megrongálták a szerszámokat, színlelt betegséget, megszöktek rövidebb időre, és egyes források szerint öngyilkossággal vagy a terhesség megszakításával próbáltak kitörni a rendszerből. Ezek a cselekedetek ritkán hagytak írásos nyomot, ezért csak korabeli ültetvényesi panaszokból, bírósági iratokból és későbbi visszaemlékezésekből ismertek. A rabszolgák emellett saját vallási és kulturális gyakorlataikat is fenntartották: a nyugat-afrikai vallási elemek és a katolicizmus keveredéséből alakult ki a vudú, amely a gyarmat rabszolgaközösségeinek összetartó ereje lett. A vudú korai története azonban dokumentált forrásokban alig követhető, mert a gyakorlatot a hatóságok üldözték, a résztvevők pedig titokban tartották.
Társadalmi és politikai feszültségek a forradalom előestéjén
A 18. század utolsó évtizedeiben a gyarmat társadalmi feszültségei több irányból erősödtek. A fehér telepesek egy része elégedetlen volt a francia korona kizárólagos kereskedelmi rendszerével és az adóterhekkel, és nagyobb önigazgatást követelt. A gyarmati gyűlésekben a nagy ültetvényesek és a kereskedők vitája a kis fehérekkel szintén éleződött; a kis fehérek attól tartottak, hogy a gazdag szabad színesek és a fehér elit megegyezése az ő rovásukra történik. A szabad színesek a faji korlátozások enyhítését vagy eltörlését követelték, és a francia forradalom eszméinek hírére 1790-ben Vincent Ogé és Jean-Baptiste Chavannes vezetésével fegyveres felkelést robbantottak ki; a felkelést a gyarmati hatóságok leverték, de a követelés, hogy a szabad színesek teljes állampolgárságot kapjanak, a gyarmati politika központi kérdése maradt.
A legnagyobb feszültség azonban a rabszolgák és a gyarmati társadalom egésze között feszült. A rabszolgák számbeli fölénye, a kíméletlen munka, a családi kötelékek szétverése és a bossale-ok folyamatos beáramlása egyaránt növelte a felkelés lehetőségét. A francia forradalom eseményeiről, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatáról és a gyarmati vitákról szóló hírek eljutottak a gyarmatra, és a rabszolgák körében terjedő híresztelések a szabadság reményét erősítették. A gyarmati hatóságok és az ültetvényesek egyszerre próbálták megakadályozni a hírek terjedését és készültek a megtorlásra. Az 1791 augusztusában kitört felkelés, amelyet a következő alfejezet tárgyal, nem légüres térben robbant ki: a Saint-Domingue-ban felhalmozódott gazdasági, jogi és társadalmi feszültségek érlelték.
A Saint-Domingue-ra vonatkozó ismereteink forrásai egyenetlenek. A gazdaság és a kereskedelem történetéhez viszonylag gazdag levéltári anyag áll rendelkezésre: a francia kikötők vámnyilvántartásai, a kereskedőházak levelezése, a gyarmati tanácsok jegyzőkönyvei és a királyi rendeletek. A rabszolga-kereskedelem adatait a SlaveVoyages adatbázis összesíti, de a csempészet és a hiányos hajónaplók miatt ezek becslések. A rabszolgák mindennapjairól és ellenállásáról szóló források szinte kizárólag a hatalom szereplőitől származnak: ültetvényesi panaszok, bírósági periratok, hatósági jelentések. A rabszolgák saját hangja ritkán jelenik meg, és akkor is fehér hivatalnokok által rögzített vallomásokban. A szóbeli hagyomány és a vudú gyakorlata a későbbi generációk emlékezetében őrződött meg, de a korai időszakra vonatkozóan nehezen ellenőrizhető.
A demográfiai adatok – a rabszolgák, a fehérek és a szabad színesek létszáma, a születési és halálozási arányok – korabeli összeírásokon alapulnak, amelyek hiányosak, és a kortársak is vitatták pontosságukat. A gyakran idézett számok, például az 500 000 körüli rabszolga vagy a 30 000–40 000 fehér lakos, becslések, nem pontos mérések. A cukortermelés részesedésére vonatkozó 40 százalékos arány szintén becslés, amelyet a modern gazdaságtörténeti irodalom eltérően értékel. A Code Noir szövege ismert, de alkalmazásának mértéke vitatott: egyes kutatók szerint a rendelet elsősorban a rabszolgatulajdonosok érdekeit védte, mások szerint a korona a visszaélések korlátozására is törekedett. A szabad színesek vagyoni helyzetéről szóló becslések szintén bizonytalanok, mert az összeírások nem mindig különítették el következetesen a faji kategóriákat. A Mackandal-ügy és a maroon közösségek történetét a periratok és a későbbi legendák együttesen alakították; a valós méretek rekonstrukciója vitatott.
Saint-Domingue a 18. században a rabszolgamunkára épülő cukor-, kávé- és indigótermelés révén a francia gyarmatbirodalom egyik legjövedelmezőbb területévé vált. A termelés folyamatos rabszolga-importot igényelt; a rabszolgák a lakosság túlnyomó többségét alkották, és a természetes fogyás miatt a behozatal állandó volt. A gyarmati társadalom három, jogilag elkülönített csoportra tagolódott: a fehérekre, a szabad színesekre és a rabszolgákra, de mindegyik csoport belsőleg is rétegzett volt. A faji alapú hierarchia a 18. század folyamán intézményesült, ugyanakkor a szabad színesek vagyoni és katonai szerepe nőtt. A rabszolgák ellenállása a szökéstől a mindennapi szabotázson át a vudú közösségekig terjedt. A gazdasági kizsákmányolás, a faji korlátozások és a francia forradalom hírei együttesen érlelték az 1791-es felkelést, amely a következő alfejezetben tárgyalt haiti forradalomhoz vezetett.