A hidegháború lezárulta, a közép-amerikai polgárháborúk békefolyamatai és a karibi diktatúrák bukása után a térségben a demokratikus átmenetek hulláma indult el. Ezt a folyamatot azonban nem lehet a liberális demokrácia lineáris győzelmeként leírni: a választások megrendezése, a katonai rezsimek visszavonulása és a békeszerződések aláírása nem hozta el automatikusan a jogállamiságot, a társadalmi egyenlőséget vagy az erőszak megszűnését. A régió államai közül több ma is „hibrid rendszerként” működik, ahol a formális demokratikus intézmények mellett az autoriter hatalomgyakorlás, a korrupció és a hatalmi ágak összefonódása figyelhető meg. E fejezet a demokratizálódás hullámainak regionális sajátosságait, a választási demokráciák korlátait, a visszarendeződés mintázatait és a jogállamiság kihívásait tárgyalja, különös tekintettel az 1980-as évektől 2026-ig tartó időszakra.
Az 1980-as és 1990-es évek békefolyamatai elválaszthatatlanok voltak a hidegháború végétől és a nemzetközi nyomásgyakorlástól. Guatemalában az 1996-os békemegállapodás zárta le a több mint három évtizedes polgárháborút; a megállapodás intézményi reformokat, az őslakos népek jogainak elismerését és a hadsereg szerepének csökkentését írta elő, de a végrehajtás részleges maradt. El Salvadorban az 1992-es Chapultepeci békeszerződés a Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) és a kormány között lefegyverzést, rendőrségi reformot és igazságügyi átalakítást ígért; a politikai erőszak visszaszorult, de a háborús bűnök elszámoltatását amnesztiatörvények akadályozták. Nicaraguában az 1990-es választások hozták el a sandinista kormány békés átadását az ellenzéki koalíciónak, ami a régióban ritka példája volt a választási úton történő hatalomváltásnak egy forradalmi rendszerből. Haitin az 1994-es, ENSZ-felhatalmazással végrehajtott amerikai katonai intervenció állította vissza Jean-Bertrand Aristide elnököt, akit három évvel korábban katonai puccsal távolítottak el; a beavatkozás rávilágított a demokratikus átmenet törékenységére és a nemzetközi szereplők ellentmondásos szerepére. Panamában az 1989-es amerikai invázió megdöntötte Manuel Noriega katonai diktatúráját, és lehetővé tette a polgári kormányzás visszaállítását, ám az intervenció jogszerűsége és humanitárius költségei máig vitatottak.
Ezek az átmenetek azonban nem voltak egységesek. A békefolyamatok sikerét gyakran nem a demokratikus intézmények megerősödése, hanem a fegyveres konfliktusok lezárásának kényszere határozta meg. A guatemalai hadsereg és a gazdasági elitek megőrizték befolyásukat, a háborús bűnök elszámoltatása pedig évtizedekig elhúzódott; a 2013-ban indult Ríos Montt-per, amelyben az egykori de facto elnököt népirtásért és emberiesség elleni bűncselekményekért ítélték el, majd az ítéletet eljárási okokból hatályon kívül helyezték, jól mutatja az igazságszolgáltatás törékenységét. El Salvadorban az amnesztiatörvényt 2016-ban alkotmányellenesnek minősítették, de a tényleges felelősségre vonás továbbra is korlátozott. Nicaraguában a sandinista kormány veresége nem jelentette a sandinista mozgalom eltűnését; Daniel Ortega 2006-ban választási úton tért vissza, és fokozatosan kiépítette a mai, egyre inkább autoriter rendszert. A demokratizálódás hullámai tehát nem hoztak létre automatikusan konszolidált demokráciákat; inkább választási demokráciák jöttek létre, amelyekben a szabad és tisztességes választások megtartása mellett a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztása és az emberi jogok védelme hiányos maradt.
A választási demokrácia fogalma a politikatudományban azt a rendszert jelöli, amelyben a politikai hatalom megszerzésének fő útja a többpárti választás, de a liberális demokrácia egyéb kritériumai – a független bíróságok, a sajtószabadság, a kisebbségi jogok, a korrupcióval szembeni intézményes ellenőrzés – nem teljesülnek maradéktalanul. A közép-amerikai és karibi régióban ez a kategória különösen találó, mert a választások megtartása ritkán kérdőjeleződik meg, ugyanakkor a választások közötti időszakban a hatalomgyakorlás gyakran személyes hálózatok, katonai múltú elitek vagy üzleti csoportok kezében összpontosul. Guatemalában a 2000-es években a választási részvétel viszonylag alacsony volt, és a politikai palettát a korrupciós botrányok, a kábítószer-kereskedelemhez kötődő klikkek és az őslakos lakosság alulreprezentáltsága jellemezte. Hondurasban a 2009-es puccs, amely Manuel Zelaya elnököt alkotmányos rendkívüli állapot nélkül távolította el, megtörte a demokratikus legitimitás folytonosságát; az utána következő választások vitatott körülmények között zajlottak, és a korrupció, valamint a szervezett bűnözés befolyása a közéletben tovább erősödött.
A hibrid rendszer kifejezés e jelenségek leírására terjedt el, de használata nem értékmentes. A fogalom azt feltételezi, hogy a demokrácia és az autokrácia közötti szürke zóna mérhető egy lineáris skálán, ami vitatható; a helyi szereplők saját rendszerüket gyakran demokráciának nevezik, míg a kritikusok autoriternek. A Freedom House, a V-Dem és az Economist Intelligence Unit demokrácia-indexei a régió több államát is a „részben szabad” vagy „hibrid rezsim” kategóriába sorolják, de ezek a rangsorok módszertani vitáktól terhesek, és nyugati liberális normákat tükröznek. Nicaraguában Daniel Ortega 2007 utáni kormányzása fokozatosan felszámolta a hatalmi ágak függetlenségét: a legfelsőbb bíróság és a választási hatóság lojális tagokkal való feltöltése, a civil szervezetek és az ellenzéki média ellehetetlenítése, valamint a 2018-as országos tiltakozások brutális leverése után a rendszer már alig különbözik a somozai korszaktól vagy más latin-amerikai autoriter rezsimektől. A nemzetközi emberi jogi szervezetek – az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala és a civil szervezetek – dokumentálták az önkényes letartóztatásokat, a kínzást és a politikai foglyok tömeges bebörtönzését; az Ortega-kormány ezeket a vádakat imperialista beavatkozásként utasítja el, és a belpolitikai ellenfeleket „puccsistáknak” bélyegzi. A nicaraguai eset jól mutatja, hogy a választási demokráciák hogyan csúszhatnak vissza az autoriter uralomba anélkül, hogy a formális választási keret eltűnne.
El Salvadorban Nayib Bukele 2019-es elnökké választása óta a demokratikus intézmények eróziója más úton halad. Bukele a biztonsági válságra hivatkozva rendkívüli állapotot vezetett be, amely lehetővé tette a gyanúsítottak tömeges letartóztatását bírósági eljárás nélkül; a börtönök túlzsúfoltak, és a nemzetközi szervezetek a tisztességes eljáráshoz való jog megsértését dokumentálták. A kormányzat 2021-ben a bitcoint törvényes fizetőeszközzé nyilvánította, ami a gazdasági szuverenitásról és a pénzügyi kiszolgáltatottságról szóló vitát váltott ki. A Bukele-kormány támogatói a biztonsági eredményekre – a gyilkossági ráta drasztikus csökkenésére – hivatkoznak, míg a kritikusok a hatalomkoncentráció, a bíróságok és a média függetlenségének aláásása miatt aggódnak. Az El Salvador-i eset a „hibrid rendszer” egy másik változatát mutatja: a demokratikus intézmények formailag léteznek, de a végrehajtó hatalom egyre kevesebb ellensúlyt tűr el, és a népszerűségre építve legitimálja a jogállamiság felfüggesztését.
Guatemalában a demokratizálódás íve szintén ellentmondásos. A 2010-es években az ENSZ által támogatott Nemzetközi Büntetlenség Elleni Bizottság (CICIG) jelentős korrupciós ügyeket tárt fel, és hozzájárult több magas rangú politikus, köztük Otto Pérez Molina elnök lemondásához és elítéléséhez. A CICIG tevékenységének beszüntetése 2019-ben azonban a korrupció elleni harc visszaszorulását jelezte; a politikai osztály egy része a bizottságot szuverenitási fenyegetésként állította be, és az igazságszolgáltatás függetlensége újabb nyomás alá került. A 2023-as elnökválasztást megelőzően több ellenzéki jelöltet kizártak, Bernardo Arévalo jelöltségét pedig az ügyészség hónapokig akadályozta; a nemzetközi közösség és a lakosság tiltakozása ellenére a választási folyamat hitelessége sérült. E fejlemények rámutatnak, hogy a demokratikus átmenet intézményi vívmányai visszafordíthatók, ha a politikai elitek a jogállamiságot saját hatalmi érdekeiknek rendelik alá.
Hondurasban a 2009-es puccs utáni politikai rendszert a választási demokrácia látszata és a korrupció valósága közötti feszültség jellemezte. A 2017-es választások körüli csalási vádak és a biztonsági erők erőszakos fellépése a tiltakozókkal szemben a demokratikus legitimitás mély válságát mutatta. A szervezett bűnözés, a kábítószer-kereskedelem és a politikai elit közötti összefonódás nyilvánosságra került esetei – például Juan Orlando Hernández volt elnök 2022-es kiadatása az Egyesült Államoknak kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos vádak alapján – dokumentálták, hogy a választási demokráciákban is kiépülhetnek olyan hatalmi hálózatok, amelyek a jogállamiságot aláássák. A hondurasi eset a „korrupciós hibrid rezsim” példája, ahol a hatalom nem csupán a formális intézményekből, hanem a gazdasági és bűnözői csoportokkal való informális összefonódásból ered.
A karibi szigetállamok közül több – Jamaica, Barbados, Trinidad és Tobago, valamint a kelet-karibi kisállamok – viszonylag stabil parlamenti demokráciát tartott fenn, ahol a hatalom békés váltakozása és a választási tisztaság kevésbé vitatott. Ugyanakkor ezekben az országokban is megfigyelhető a patrónusi politika, a kábítószer-kereskedelem befolyása és a korrupció. Jamaicában a politikai erőszak, amely az 1970-es és 1980-as években a két nagy párt, a Népi Nemzeti Párt (PNP) és a Jamaicai Munkáspárt (JLP) hívei közötti terrortámadásokhoz és utcai harcokhoz vezetett, a későbbiekben mérséklődött, de a szegénynegyedekben a bandák és a politikai pártok közötti kapcsolatok továbbra is fennmaradtak. Trinidad és Tobagoban a politikai rendszer váltakozó kormányokkal működik, de a korrupciós botrányok és a biztonsági kihívások (gyilkossági ráta, kábítószer-kereskedelem) a demokrácia minőségét gyengítik. Barbados a 2021-es köztársasággá válást békésen, a brit monarchiától való szimbolikus elszakadással hajtotta végre, ami a demokratikus konszolidáció egyik jelének tekinthető. Grenada az 1983-as amerikai invázió után stabil demokráciává vált, és a sziget politikai életét a kétpárti váltógazdaság jellemzi. A kelet-karibi államokban a demokratikus intézmények működnek, de a kis méret, a gazdasági sebezhetőség és az offshore pénzügyi ágazat kockázatai befolyásolják a jogállamiságot.
A Dominikai Köztársaságban a demokratizálódás a caudillo-hagyományok és a választási rendszer közötti feszültségben alakult. A Trujillo diktatúra 1961-es bukása után a politikai átmenetet katonai puccsok, polgárháború (1965) és amerikai intervenció kísérte. Az 1966 utáni kétpárti rendszer – a Joaquín Balaguer és Juan Bosch nevével fémjelzett pártok – formális demokráciát teremtett, de a választási visszaélések, a patrónusi rendszer és a feketék és haiti bevándorlók elleni diszkrimináció a demokrácia minőségét korlátozták. A 2000-es években a gazdasági növekedés és a turizmus fellendülése nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a 2013-as alkotmánybírósági döntés, amely a haiti származású dominikaiak állampolgárságát visszamenőleg megvonta, az emberi jogok súlyos megsértéseként vált ismertté. Ez a döntés jól mutatja, hogy a választási demokráciákban is hozhatnak olyan jogi döntéseket, amelyek a kisebbségeket kollektíven stigmatizálják.
A jogállamiság kihívásai a régió demokratizálódásának központi problémái. A jogállamiság (rule of law) eszméje azt jelenti, hogy minden hatalom – az államfőtől a helyi rendőrparancsnokig – a törvényeknek van alávetve, és a törvényeket pártatlan bíróságok alkalmazzák. A gyakorlatban ez a régióban több okból is sérül. Egyrészt a büntetlenség (impunidad) hagyománya mélyen gyökerezik: a polgárháborúk, diktatúrák és állami erőszak elkövetői ritkán kerülnek bíróság elé, ami azt az üzenetet közvetíti, hogy a hatalommal szembeni jogsértések nem számonkérhetők. Guatemalában a CEH (Történelmi Tisztázás Bizottság) jelentése szerint a konfliktus áldozatainak többsége őslakos maja volt, és az állami erőszak egyes térségekben a népirtás jogi kritériumait is kimerítette; ennek ellenére a felelősségre vonás csak szimbolikusan valósult meg. El Salvadorban hasonló a helyzet: az 1980-as El Mozote-i mészárlás és más háborús bűnök ügyében az amnesztiatörvény évtizedekig akadályozta az eljárásokat, és a bíróságok függetlensége a mai napig korlátozott.
Másrészt a szervezett bűnözés és a kábítószer-kereskedelem aláássa a jogállamiságot azáltal, hogy a bűnözői hálózatok beépülnek az állami intézményekbe, megvesztegetik a rendőröket, bírókat és politikusokat, vagy erőszakkal kényszerítik ki a hallgatást. Mexikóban a „drogkartellek” – a kifejezést a bűnözői csoportok és az állami erőszak összefonódására használják, de maga a fogalom leegyszerűsítő, mert nem egységes szervezetekről van szó – befolyása a helyi politikában dokumentált; az újságírók és emberi jogvédők elleni támadások száma riasztóan magas. A közép-amerikai északi háromszög országaiban (Guatemala, Honduras, El Salvador) a bandák (marák) és a kábítószer-kereskedők által ellenőrzött területeken az állam nem képes a törvény monopóliumát érvényesíteni; a lakosság egy része ezért magánbiztonsági szolgáltatásokat vagy informális „igazságszolgáltatást” vesz igénybe. Ez a jelenség a jogállamiság funkcionális összeomlását mutatja bizonyos régiókban.
Harmadrészt a bíróságok és a választási hatóságok függetlenségének aláásása a hatalomkoncentráció eszköze. Nicaraguában az Ortega-kormány a legfelsőbb bíróság és a Legfelsőbb Választási Tanács lojális tagokkal való feltöltésével biztosította, hogy a választások eredményét és az ellenzéki jelöltek kizárását ne lehessen bíróságon megtámadni. El Salvadorban a Bukele-kormány a törvényhozásban lévő többségét kihasználva eltávolította az alkotmánybíróság több tagját, majd lojális bírákat nevezett ki, akik lehetővé tették az elnök újraválasztását, amit az alkotmány korábban tiltott. Guatemalában a legfőbb ügyész, María Consuelo Porras szerepe a választási folyamat akadályozásában és a korrupcióellenes bírák üldözésében azt mutatta, hogy az igazságszolgáltatás egy része politikai eszközzé válhat. Hondurasban a 2009-es puccsot az igazságszolgáltatás egyes szereplői legitimálták, ami aláásta a bíróságok politikai semlegességébe vetett bizalmat.
A visszarendeződés fogalma e folyamatokra utal, de használata semleges, mert feltételezi, hogy létezett egy teljesebb demokratikus állapot, amelyhez képest visszalépés történt. A kritikusok szerint azonban a régió számos országában a demokratikus intézmények soha nem konszolidálódtak teljesen, így inkább a hibrid állapotok folytonosságáról, mintsem egyértelmű visszarendeződésről beszélhetünk. A különbségtétel fontos, mert a „visszarendeződés” narratíváját egyes kormányok arra használják, hogy a nemzetközi kritikát beavatkozásként utasítsák el, míg a „hibrid rendszer” kategória a külső elemzők számára kínál leíró keretet. A régió tapasztalata azt mutatja, hogy a demokratizálódás nem egyirányú folyamat: az 1990-es évek optimizmusa után a 2010-es években több országban is autoriter tendenciák erősödtek meg.
E tendenciák hátterében összetett okok állnak. A gazdasági egyenlőtlenségek, a szegénység és a munkaerőpiac bizonytalansága aláássa a demokratikus részvételt, mert a lakosság egy része a rövid távú biztonsági ígéreteket többre értékeli a hosszú távú jogállami garanciáknál. A szervezett bűnözés és az erőszak miatt a „kemény kéz” politikája – a militarizált közbiztonság, a rendkívüli állapot, a büntetőeljárás felfüggesztése – népszerű lehet, miközben a demokratikus intézményeket gyengíti. A nemzetközi tényezők is szerepet játszanak: az Egyesült Államok és más hatalmak időnként a demokrácia támogatását, máskor a stabil szövetségesek megtartását helyezték előtérbe; a kábítószer-ellenes politika („drogellenes háború”) militarizálta a térséget, és hozzájárult a büntető populizmus terjedéséhez. A hidegháború után a demokráciaelvű retorika felerősödött, de a gyakorlati beavatkozások – például a migrációs válság kezelése, a szabadkereskedelmi egyezmények, a katonai segélyek – gyakran a helyi elitek hatalmát konzerválták.
A hibrid rendszerek jellemzője, hogy a választások továbbra is megtartják a demokratikus legitimáció látszatát, miközben a hatalomgyakorlás egyre inkább személyes vagy pártérdekeket szolgál. Nicaraguában Ortega 2021-es újraválasztása a nemzetközi megfigyelők szerint nem volt sem szabad, sem tisztességes, mert a legfőbb ellenzéki jelölteket letartóztatták vagy száműzték; a választási hatóság az eredményt elsöprő többséggel hirdette ki, amit a kritikusok a rendszer autoriter jellegének bizonyítékaként említenek. El Salvadorban a 2024-es választáson Bukele elsöprő győzelmet aratott, ami a lakosság biztonsági politikája iránti támogatottságát tükrözte, ugyanakkor a nemzetközi megfigyelők aggályokat fogalmaztak meg a választási környezet és a média szabadsága miatt. Guatemalában a 2023-as választás második fordulójában Bernardo Arévalo győzött, de az ügyészség által indított eljárások és a választási folyamat akadályozása majdnem megakadályozta hivatalba lépését; a nemzetközi közösség – köztük az OAS és az EU – a demokratikus intézmények védelmét követelte. Hondurasban a 2021-es választáson Xiomara Castro, a baloldali ellenzék jelöltje nyert, ami a poszt-2009-es politikai rendszerrel szembeni elégedetlenséget jelezte, de a kormányzás kezdeti időszakában a rendszeres korrupciós botrányok és a biztonsági kihívások folytatódtak.
A karibi kisállamokban a jogállamiság kihívásai eltérő formát öltenek. A turizmusnak és az offshore pénzügyi központoknak való kitettség a korrupció és a pénzmosás kockázatát hordozza; a Bahama-szigeteken a kábítószer-kereskedelem és a politikai botrányok összefonódása dokumentált. A Pindling-korszakban (Lynden Pindling 1967–1992 közötti miniszterelnöksége) a politikai hatalom összpontosult, és a korrupciós vádak a demokrácia minőségét rontották. A későbbi kormányok idején a választási váltógazdaság megmaradt, de a kábítószer-kereskedelemből származó pénzek a gazdaságba való beszivárgása és a pénzügyi felügyelet hiányosságai továbbra is kihívást jelentenek. Antigua és Barbuda, St. Kitts és Nevis, valamint más kelet-karibi államok „arany útlevél” (citizenship by investment) programjai vitát váltottak ki a biztonsági és jogállami kockázatokról, mert a gyors állampolgársági eljárások a pénzmosásnak kedvezhetnek.
A jogállamiság és a demokratikus átmenetek értékelésénél a források sokfélesége elengedhetetlen. A választási megfigyelő missziók jelentései – például az Amerikai Államok Szervezete (OAS), az Európai Unió vagy a Carter Központ – részletes adatokat szolgáltatnak a szavazás tisztaságáról, de ezek a jelentések is politikai nyomásnak vannak kitéve, és a fogadó országok kormányai gyakran vitatják a módszertanukat. A Freedom House „Freedom in the World” jelentései a politikai jogok és a szabadságjogok szélesebb körét mérik, de a pontozás szubjektív elemei miatt kritizálhatók. A V-Dem (Varieties of Democracy) projekt történeti adatbázisai összehasonlíthatóvá teszik a demokrácia különböző dimenzióit, de a történeti besorolások utólagosak, és a fogalmi kategóriák vitathatók. A nemzetközi emberi jogi szervezetek – Amnesty International, Human Rights Watch – éves jelentései dokumentálják a jogsértéseket, de az állami szereplők és a kormányzati források gyakran elfogultsággal vádolják őket. A helyi civil szervezetek, igazságügyi bizottságok és a szóbeli történetek olyan perspektívákat adnak, amelyek a hivatalos statisztikákból hiányoznak. A statisztikai adatok – például a gyilkossági ráták, a korrupciós indexek, a választási részvételi arányok – forrásonként eltérhetnek, és a módszertani bizonytalanságot mindig jelölni kell. A 2025–2026-os fejlemények esetében különösen fontos az ellenőrzés: a legfrissebb választási eredmények, alkotmányos reformok és tiltakozások értékelése csak megbízható, friss források alapján lehetséges, és az itt tárgyalt tendenciák tovább alakulhatnak.
Összefoglalva, a demokratizálódás hullámai Közép-Amerikában és a Karib-térségben a hidegháború után valódi változásokat hoztak – a katonai rezsimek visszavonultak, a polgárháborúk lezárultak, és több országban szabadabb választásokat tartottak, mint korábban bármikor. Ugyanakkor a választási demokráciák minősége egyenetlen maradt, és a hibrid rendszerek, a visszarendeződés, valamint a jogállamiság aláásása a régió számos államát jellemzi. A demokratizálódás nem teleologikus folyamat: a formális intézmények megléte nem garantálja a hatalom korlátozását, az emberi jogok tiszteletben tartását vagy a társadalmi igazságosságot. A régió tapasztalata azt tanítja, hogy a demokrácia minőségét a választásokon túl a bíróságok függetlensége, a sajtó szabadsága, a civil társadalom tere, a biztonsági erők elszámoltathatósága és a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése határozza meg. A hibrid rendszerekben a hatalomkoncentráció és a jogállamiság eróziója gyakran a demokratikus legitimitás látszatával párosul, ami a demokrácia fogalmának kiüresedéséhez vezethet.
A demokratizálódás és a hibrid rendszerek értékelése alapvetően vitatott értelmezéseken nyugszik, mivel a „demokrácia”, az „autoriter rendszer” és a „hibrid rezsim” kategóriái nem természetes adottságok, hanem elemzői konstrukciók. A választási megfigyelő missziók jelentései – az OAS, az EU, a Carter Központ – dokumentált tényeket rögzítenek a szavazás lebonyolításáról, de a választási tisztaság megítélése politikai nyomásnak kitett. A Freedom House és a V-Dem indexek statisztikai és szakértői becsléseket kombinálnak; az egyes országok besorolása módszertani döntésektől függ, és a pontszámok nem pontos mérések. A bírósági függetlenség, a korrupció és a jogállamiság mérésére használt mutatók (World Justice Project, Transparency International) szintén becslések, és a helyi kontextusban vitatott érvényességűek. A polgárháborús bűnök elszámoltatásának elmaradását a guatemalai CEH-jelentés, az El Salvador-i igazságügyi vizsgálatok és az emberi jogi szervezetek dokumentumai támasztják alá, de a „népirtás” minősítésének jogi és politikai vitája továbbra is fennáll. A 2020-as évek közepének eseményei – a nicaraguai választások, az El Salvador-i rendkívüli állapot, a guatemalai igazságszolgáltatási válság – friss fejlemények, amelyek értékelése még nem lezárt; a források ellenőrzése és a hosszabb távú következmények elemzése további kutatást igényel. A szóbeli hagyományok, a helyi civil szervezetek jelentései és a nemzetközi sajtó beszámolói fontos kiegészítő források, de elfogultságukat mindig mérlegelni kell.
Az 1980-as és 1990-es évek békefolyamatai Közép-Amerikában és a Karib-térségben lezárták a hidegháborús konfliktusokat, és lehetővé tették a választási demokráciák kialakulását, de a demokratikus átmenetek egyenetlenek maradtak. A választási demokráciákban a formális választások működnek, ám a jogállamiság, a hatalmi ágak függetlensége és a korrupció elleni küzdelem gyakran hiányos. A hibrid rendszerek – Nicaragua Ortega alatt, El Salvador Bukele alatt, Honduras a puccs után, Guatemala a CICIG felszámolása után – a demokratikus intézmények kiüresedését és a hatalomkoncentrációt mutatják, bár a választási legitimáció látszata megmarad. A visszarendeződés fogalma vitatott, mert a régióban a demokratikus konszolidáció soha nem volt teljes. A jogállamiság kihívásai közé tartozik a büntetlenség, a szervezett bűnözés és a bíróságok, valamint a választási hatóságok függetlenségének aláásása. A demokratizálódás nem egyirányú folyamat; a régió tapasztalata a formális választások és a tényleges hatalomgyakorlás közötti szakadékra figyelmeztet.