A diaszpóra fogalma a görög „szétszóratás” kifejezésből származik, és a közép-amerikai, karibi és mexikói kivándorló közösségekre a 20. század második felében kezdték széles körben alkalmazni. A könyv a diaszpórát nem egységes, homogén csoportként, hanem történetileg rétegzett, belsőleg tagolt, transznacionális hálózatok összességeként tárgyalja. A fejezet előzménye A migráció története: Mexikótól a Karib-térségig, amely a ki- és bevándorlás időbeli hullámait mutatta be; ez az alfejezet azt vizsgálja, hogy a kivándorlás után milyen intézmények, családi gyakorlatok, gazdasági áramlások, kulturális termékek és politikai kapcsolatok tartják fenn az anyaország és a diaszpóra közötti összeköttetést. A tárgyalt időszak a 19. század végétől a 2026-os jelenig terjed, de a hangsúly az 1990 utáni transznacionális fordulatra esik, amikor a digitalizáció, a kettős állampolgárság és a hazautalások mérete átalakította a kapcsolatok természetét. Ahol a szöveg friss, 2025–2026-os adatokra utal, ott a tankönyv az ellenőrzési igényt jelzi, mert a statisztikai és jogi változások évről évre módosulhatnak.
A régió diaszpórái nem egyetlen okból jöttek létre, hanem a gazdasági munkavándorlás, a politikai üldözés, a polgárháborúk, a természeti katasztrófák és a gyarmati–posztgyarmati kötelékek együttes hatására. A mexikói diaszpóra legnagyobb része az Egyesült Államokban él, és gyökerei a 19. század végi vasútépítésekhez és mezőgazdasági idénymunkákhoz nyúlnak vissza; a mexikói forradalom (1910–1920) után politikai menekültek is csatlakoztak, majd az 1942–1964 közötti Bracero-program intézményesítette az időszakos munkavándorlást. A közép-amerikai diaszpórák közül a guatemalai, salvadori és hondurasi közösségek az 1980-as évek polgárháborúi és a későbbi bandaerőszak következtében bővültek, míg a nicaraguai diaszpóra előbb a somozai rendszer elől, majd az 1979 utáni sandinista kormány, később a gazdasági válságok elől menekülők hullámaiból alakult. A karibi diaszpórák esetében a kubai közösség az 1959-es forradalom után jött létre, főként Floridában, New Jerseyben és New Yorkban; a dominikai és a Puerto Ricó-i közösségek az Egyesült Államok keleti partján, a jamaicaiak és a kisebb karibi szigetekről származók pedig az Egyesült Királyságban, Kanadában és az Egyesült Államokban alkotnak jelentős csoportokat. A haiti diaszpóra a Duvalier-diktatúra, a szegénység, a 2010-es földrengés és a 2020-as évek bandaerőszakja következtében nőtt, különösen Floridában, Massachusettsben, Québecben és Franciaországban.
A diaszpóra kategória használata vitatott. Egyes szerzők szerint nem minden kivándorló közösség tekinthető diaszpórának, mert a fogalom szorosabb értelemben olyan csoportokat jelöl, amelyek fenntartják az anyaországhoz fűződő kollektív emlékezetet, határokon átnyúló intézményeket és a visszatérés lehetőségét. Mások a kifejezést tágabban, minden tartósan külföldön élő, hazájával kapcsolatot tartó közösségre használják, és olyan tudományos konszenzus alakult ki, hogy a diaszpóra nem egységes érdekcsoport, hanem generációk, társadalmi osztályok, jogi státusok és politikai irányzatok szerint tagolt. A tankönyv a diaszpórát nem statikus adottságként, hanem folyamatként kezeli: a bevándorlók, gyermekeik és unokáik különböző intenzitással kötődnek a származási országhoz, és a kapcsolatok időben, politikai fordulatok és technológiai lehetőségek szerint változnak.
A transznacionalizmus kifejezés a társadalomtudományban az 1990-es években terjedt el arra a jelenségre, hogy a migránsok nem egyszerűen elhagyják az egyik országot és letelepednek a másikban, hanem mindennapi életüket, munkájukat, családi gondoskodásukat és politikai részvételüket két vagy több állam keretei között szervezik meg. A klasszikus munka, amelyet gyakran hivatkoznak, a Nina Glick Schiller, Linda Basch és Cristina Blanc-Szanton által 1992-ben szerkesztett tanulmánykötet, amely a határokon átnyúló társadalmi terek vizsgálatát szorgalmazta. Ez a keret azóta a migrációkutatás egyik fő irányzatává vált, de a fogalom használata körül vita folyik: egyes kutatók szerint a transznacionális cselekvés régóta létezik, csak a kommunikáció és a közlekedés gyorsasága erősítette fel; mások szerint a kifejezés túlságosan leíró, és nem magyarázza az egyenlőtlenségeket, a jogi korlátokat vagy az állami ellenőrzést. A tankönyv a transznacionális kapcsolatokat úgy tárgyalja, mint a diaszpóra és az anyaország közötti – valamint a diaszpóra különböző ágai közötti – anyagi, kulturális, politikai és érzelmi áramlások összességét, amelyek nem helyettesítik a nemzetállami kereteket, hanem azokkal párhuzamosan működnek.
A hazautalások (remittances) a migránsok által a származási országukban élő családtagoknak küldött pénzösszegek. A régióban ezek a 20. század végétől váltak a gazdaságpolitika elsődleges kategóriájává. A világbanki és a Nemzetközi Valutaalapi statisztikák, valamint a Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (CEPAL) adatai szerint a hazautalások a 21. század elejére több országban a bruttó hazai termék (GDP) két számjegyű százalékát tették ki. A pontos arányokat a tankönyv nem közli friss, 2026-os adatként, mert azok évenként, járványhelyzettől, amerikai foglalkoztatási trendektől és valutáktól függően ingadoznak; az ellenőrzési igény itt kiemelt. Statisztikai becslésnek minősül minden olyan szám, amely a migránsok által küldött pénzforgalomról szól, mert a hivatalos banki átutalásokon kívül jelentős készpénzforgalom és informális csatorna is létezik. A módszertanok eltérőek: a jegybanki fizetésimérleg-statisztikák, a nemzetközi szervezetek becslései és a háztartási felmérések más-más értéket mutathatnak.
A hazautalások hatása a gazdaságra vitatott értelmezés. Az egyik álláspont szerint a hazautalások a szegény családok számára a fogyasztás, az oktatás, az egészségügy és a lakhatás legstabilabb külső forrása, és válságok idején ellenállóbbak, mint a befektetői tőke vagy a segélyek. A másik álláspont szerint a hazautalások hosszú távon függőséget teremtenek, csökkentik a helyi termelőmunka iránti motivációt, felértékelik a valutát, és nem pótolják a hiányzó állami szociális politikákat. A tudományos konszenzus annyiban áll, hogy a hatás kontextusfüggő, és nem lehet általánosan „jó” vagy „rossz” következményt tulajdonítani neki; az intézményi környezet, a pénzügyi infrastruktúra és a családi stratégiák szerepe döntő. A 2020-as COVID-válság idején a hazautalások meglepően jól tartották magukat, amit a kutatók részben az amerikai foglalkoztatási támogatásokkal, részben azzal magyaráztak, hogy a migráns családok a válság idején inkább lemondtak saját fogyasztásukról; ez a magyarázat azonban kvalitatív kutatásokon alapul, nem egyetlen bizonyított oksági modellen.
A hazautalások intézményi csatornái az 1990-es évektől alakultak át. A hagyományos banki átutalások mellett a Western Union és a MoneyGram hálózatai, majd a 2010-es évektől a digitális pénzügyi szolgáltatások és a kriptovaluták jelentek meg. A küldés költsége az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak egyik mutatója: a 2030-ig 3 százalék alá csökkentésére tett nemzetközi vállalás ellenére a régióban – különösen a karibi kisállamokban és a vidéki térségekben – a költség gyakran magasabb. A diaszpóra szervezetei, a szövetkezetek és a helyi bankok a díjak csökkentését és a pénzügyi inklúziót célozzák, de a hatékonyságuk forrásonként eltérően ítélhető meg.
A migráció nemcsak a migráns egyén, hanem a család egészét érinti. A transznacionális család fogalma arra utal, hogy a családtagok a fizikai távolság ellenére közös háztartási döntéseket hoznak, megosztják a jövedelmet, a gondoskodást és a nevelési feladatokat. A régióban a 20. század végétől egyre gyakoribb az az elrendezés, amelyben a szülő – gyakran az anya – az Egyesült Államokban, Spanyolországban vagy más országban dolgozik, míg a gyermekek a nagyszülőknél vagy rokonoknál maradnak. A köznyelv „left-behind” gyermekekként írja le ezt a helyzetet, de a kifejezés passzivitást sugall; a szakirodalom inkább a transznacionális nevelés kifejezést használja, amely jelzi, hogy a szülő távolról is részt vesz a döntésekben, telefonon, videóhíváson és látogatásokon keresztül.
A családi kapcsolatok minőségét a kommunikációs technológiák története alakítja. A 20. század közepén a levél és a drága nemzetközi telefonhívás dominált, a 2000-es években a hívókártyák és internetkávézók, a 2010-es évektől pedig a mobilinternet és a videócsevegés vált meghatározóvá. A digitalizáció csökkentette a távolság érzetét, de nem szüntette meg az egyenlőtlenségeket: a szegényebb háztartások korlátozott hozzáférése, a gyermekek digitális felügyelete és a nyelvi akadályok új típusú kirekesztést hozhatnak létre. A családi gondoskodás transznacionális megszervezése a nőkre háruló terhek kettősségét is mutatja: a migráns nők gyakran fizetett gondozói munkát végeznek a célországban, miközben saját gyermekeik gondozását a származási országban rokonokra bízzák, amit a kutatás „gondoskodási láncnak” nevez. Ez a fogalom vitatott, mert egyes kutatók szerint túlzottan negatívan mutatja be a női migrációt, és nem veszi figyelembe a nők cselekvőképességét.
A transznacionális családok esetében a jogi keretek is meghatározóak. A kettős állampolgárság, a családegyesítés, az öröklési jog és a gyermekelhelyezési viták mind határokon átnyúló jogi kérdéseket vetnek fel. Az utóbbi évtizedekben több ország – például Mexikó, a Dominikai Köztársaság, El Salvador és Honduras – alkotmányos vagy törvényi változásokkal tette lehetővé a kettős állampolgárságot, amely a diaszpóra és az anyaország jogi kötelékét erősítette. A családi kapcsolatok fenntartását azonban a bevándorlási törvények, a kitoloncolások és a határőrizet is befolyásolja; a transznacionális családok így gyakran sebezhető jogi helyzetben élnek. A kitoloncolt szülők gyermekei például vagy az Egyesült Államokban maradnak, vagy a származási országba kényszerülnek, ami a családi egység újabb szakadását okozza. A könyv a migránsokat nem passzív áldozatként, hanem olyan szereplőkként mutatja be, akik a jogi korlátok között is igyekeznek családi stratégiákat alakítani, de a kényszerhelyzeteket nem relativizálja.
A diaszpóra kulturális hatása a régióban nem egyirányú: a migránsok magukkal viszik a származási ország hagyományait, és a befogadó országban új kulturális formákat hoznak létre, amelyek visszahatnak az anyaországra. A zene e folyamat legismertebb példája. A jamaicai reggae, a kubai son és salsa, a dominikai bachata, a mexikói banda, a Puerto Ricó-i reggaetón és a karibi hiphop mind a diaszpóra közvetítésével vált globális műfajjá. A zenei termékek a hazautalások mellett a kulturális gazdaság fontos exportcikkei, és a diaszpóra fogyasztása révén a származási ország művészei új piacokat érnek el. A sport területén a baseball a dominikai, kubai, venezuelai és Puerto Ricó-i diaszpóra identitásában központi szerepet játszik; a labdarúgás pedig a közép-amerikai és mexikói közösségekben köti össze a helyi és az emigráns szurkolói csoportokat. A válogatott mérkőzések, a nemzeti bajnokságok közvetítései és a hazatérő sportolók ünneplése a transznacionális lojalitások rituális megerősítését szolgálják.
A gasztronómia, a nyelv és a vallás szintén transznacionális kapcsolatokat hordoz. Az amerikai nagyvárosokban működő mexikói, salvadori, kubai és haiti éttermek nemcsak a diaszpóra fogyasztóit szolgálják, hanem a „etnikus” konyha áruvá válását is mutatják; a hazatérő rokonok pedig új ízléseket, alapanyagokat és étkezési szokásokat hoznak magukkal. A nyelvi keveredés – a spanglish, a kreol és az angol változatainak keveredése – a diaszpóra mindennapi valósága, amelyet a nyelvpolitika és az oktatás különbözőképpen kezel. A vallás terén a katolicizmus, a pünkösdizmus, a szantería, a vudú és más afro-karibi hagyományok határokon átnyúló gyakorlatai erősítik a diaszpóra és az anyaország közötti rituális kötelékeket; a diaszpórában élő hívek gyakran küldenek pénzt templomépítésre, zarándoklatokra és ünnepekre.
A másod- és harmadgenerációs diaszpóra-tagok kulturális identitása már nem azonos a bevándorló szülőkével. A tankönyv óvatosan kerüli az „autentikus” kultúra visszavetítését, és nem állítja, hogy a diaszpóra identitása „higított” vagy „hamis” lenne. Ehelyett a hibrid, kontextusfüggő identitásokat mutatja be, amelyeket a rasszizmus, a nyelvi asszimiláció, a családi emlékezet és a származási ország politikai narratívái egyaránt alakítanak. A szóbeli hagyomány és a családi történetek itt nem dokumentálható, de történeti értékű források; a diaszpóra emlékezetközösségei a 1980-as évek polgárháborúinak, a rabszolgaságnak vagy a diktatúráknak a traumáit is hordozzák, és ezeket az emlékezetpolitika keretében vitatják meg az anyaországi csoportokkal.
A diaszpóra politikai befolyása a 20. század végétől nőtt meg, amikor a származási országok intézményesítették a külföldön élők részvételét. A külföldi szavazati jog bevezetése – Mexikóban például 2005-ben, a Dominikai Köztársaságban már korábban, a közép-amerikai országok egy részében a 2000-es évek elején – a diaszpórát választói tömbként ismerte el. A jogi változások azonban nem automatikusan vezettek magas részvételhez; a regisztráció, a konzuli kapacitás, a választási kampányok földrajzi elérése és a bizalom hiánya egyaránt csökkentheti a szavazási hajlandóságot. A diaszpóra szavazatai szoros választásokon döntőek lehetnek, ami a hazai politikai versenyt transznacionálissá teszi.
A diaszpóra szervezetei és lobbicsoportjai eltérő politikai irányok mentén működnek. A kubai-amerikai közösség egy része Miamiban koncentrált, nagy befolyású politikai hálózatot hozott létre, amely az Egyesült Államok Kuba-politikáját – különösen az embargó és a szankciók kérdését – évtizedek óta alakítja; ezt a befolyást a kubai kormány és a nemzetközi megfigyelők egyaránt dokumentálták, de értékelése vitatott. A közép-amerikai diaszpóra szervezetei a 1980-as évek polgárháborúi után békefolyamatokat, emberi jogi ügyeket és a hazatelepítést támogattak; a salvadori diaszpóra például a békemegállapodás után a helyi fejlesztési projektekben és a választási megfigyelésben játszott szerepet. A nicaraguai diaszpóra 2018 óta az Ortega-kormány elleni tiltakozások hangadója volt, de a közösségen belül is vita folyik a célokról és az eszközökről. A haiti diaszpóra az 1990-es évek óta Haiti politikai életében rendszeresen megjelenik: pénzt, szakértelmet és jelölteket biztosít, de a diaszpóra és a helyi lakosság közötti feszültségek – például a kettős állampolgárság, a földtulajdon és a politikai jogok kérdése – tartósan vitatottak.
A diaszpóra politikai szerepe nem korlátozódik az anyaországra. A befogadó országban a migráns közösségek szavazói, aktivistái és tisztségviselői befolyásolják a bevándorlási törvényeket, a külpolitikát és a helyi oktatást. Az Egyesült Államokban a Latin-Amerikai Kongresszusi Caucus, az önkormányzati képviselők és a szakszervezeti vezetők között egyre több a régióból származó vagy ahhoz kötődő politikus. A diaszpóra és a befogadó állam viszonya azonban korántsem harmonikus: a xenofóbia, a nyelvi diszkrimináció, a rendőri túlkapások és a bevándorlási korlátozások a közösségek mindennapi tapasztalatai közé tartoznak, és ezeket a könyv tárgyilagosan, a felelős állami döntéseket konkrét esetekhez kötve mutatja be.
A diaszpóra gazdasági hozzájárulása nem merül ki a hazautalásokban. A diaszpóra-tagok vállalkozásokat alapítanak a befogadó országban, és egy részük beruház az anyaországban: ingatlant vásárol, helyi üzletet nyit, turisztikai vállalkozásba fektet, vagy mezőgazdasági projektet támogat. A „nosztalgia-turizmus” – amikor a másod- és harmadgenerációs diaszpóra-tagok meglátogatják a család származási helyét – a karibi és közép-amerikai országok idegenforgalmának egyik növekvő szegmense. A diaszpóra-kötvények (diaspora bonds) olyan állampapírok, amelyeket a származási ország kifejezetten a külföldön élőknek értékesít; Izrael és India után néhány karibi állam is kísérletezett velük, de a régióban a siker mérsékelt volt. A diaszpóra által közvetített tudás, szakértelem és üzleti kapcsolat a „brain gain” érvrendszerének része, amely szerint a kivándorlók nemcsak elveszik a képzett munkaerőt, hanem hálózatot, innovációt és visszatérő tapasztalatot is hozhatnak. Ezzel szemben a „brain drain” érv arra mutat rá, hogy az egészségügyi dolgozók, tanárok és mérnökök távozása súlyos ellátási hiányokat okoz – a karibi orvosi elvándorlás klinikai következményeit az Egészségügyi Világszervezet is dokumentálta. A vita eldöntéséhez nem áll rendelkezésre egyetlen mindenre érvényes számítás; a hatás országonként, szakmánként és időben eltér.
A diaszpóra gazdasági kapcsolatainak statisztikai megragadása módszertani nehézségekbe ütközik. A külföldön élők megtakarításai, befektetései és ingatlanvásárlásai nem mindig különíthetők el a külföldi tőke egyéb formáitól; a családi pénzküldés informális csatornái alulbecsülhetők; a „diaszpóra” definíciója pedig kihat arra, kit számolnak a statisztikák. A tankönyv ezért minden ilyen számnál jelzi a becslés jellegét, és ahol csak lehetséges, a forrás évét és módszertanát is megadja. A 2025–2026-os pénzügyi innovációk – például a mobilbanki alkalmazások és a kriptovaluta-alapú küldés – gyorsan változó képet mutatnak, ezért az ellenőrzési igény itt is fennáll.
A diaszpóra és a transznacionális kapcsolatok súlya régión belül is eltér. Mexikó esetében a diaszpóra mérete és a hazautalások abszolút összege világszinten is kiemelkedő, de a gazdaság sokszínűbb, így a hazautalások makrogazdasági súlya kisebb, mint a kisebb államokban. A közép-amerikai országok közül El Salvador, Honduras és Guatemala esetében a hazautalások a családi jövedelmek és a GDP meghatározó részét adják; Nicaragua és Costa Rica eltérő mintákat mutat. A karibi szigeteken a diaszpóra aránya a teljes lakossághoz képest igen magas, és a hazautalások mellett a diaszpóra-turizmus, a zenei export és a sportolói karrierek is fontosak. Jamaica és a Dominikai Köztársaság diaszpórája az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt jelen van; a kisebb kelet-karibi szigetek esetében a Kanadában és az Egyesült Királyságban élő közösségek jelentősége nagyobb.
Puerto Rico és a függő területek esetében a diaszpóra fogalma sajátos jogi és politikai helyzetet tükröz. A Puerto Ricó-iak amerikai állampolgárok, így az Egyesült Államokba költözés nem nemzetközi migráció; a sziget és a szárazföld között mégis fennálló gazdasági, nyelvi és kulturális feszültségek miatt a „diaszpóra” szót a közbeszéd és a szakirodalom egy része használja, de a jogi realitás a belső vándorlás. A Puerto Ricó-i diaszpóra politikai aktivizmusa – például a sziget státusáról szóló népszavazások és a válságkezelés kérdésében – élénk, de a szavazati jog és a képviselet az amerikai kongresszusban korlátozott. A francia tengerentúli megyék, a holland társult országok és a brit tengerentúli területek lakói hasonlóan bonyolult jogi viszonyban vannak az anyaországgal; a „diaszpóra” helyett gyakran a metropolisz és a periféria közötti migrációról beszélhetünk, ám a helyi lakosság ezt különbözőképpen éli meg. A tankönyv ezeket a kategóriákat nem mossa össze, és jelzi, hogy a jogi keretek határozzák meg, ki számít migránsnak, állampolgárnak vagy diaszpórának.
A 2020-as években a digitalizáció tovább alakította a transznacionális kapcsolatokat. A közösségi média, a videócsevegés, az online pénzügyi szolgáltatások és a távmunka lehetővé tette, hogy a diaszpóra tagjai a származási országban végezzenek munkát anélkül, hogy fizikailag jelen lennének; a távmunka-vállalkozások, az online oktatás és a digitális szolgáltatások új jövedelmi csatornákat nyitottak. Ugyanakkor az adatvédelem, a digitális megfigyelés és az online dezinformáció a transznacionális politikai részvételt is torzíthatja. A könyv nem állítja, hogy a digitalizáció mindenki számára azonos lehetőségeket teremt; a hozzáférés egyenlőtlenségei a meglévő társadalmi különbségeket erősíthetik.
A klímaváltozás és a környezeti katasztrófák a diaszpóra és az anyaország kapcsolatát új módon terhelik. A hurrikánok, a tengerszint-emelkedés és a szárazság miatt elvándorlók kapcsolata a szülőfölddel gyakran a segélyezésre, a családtagok kitelepítésére és a helyreállítási projektekre összpontosul. A klímamigráció jogi kategóriája nemzetközileg vitatott: a menekültjogi egyezmények nem ismerik el a környezeti okokat önmagukban menekülési okként, így az érintettek gyakran a gazdasági migráns vagy menedékkérő kategóriába sorolódnak. A transznacionális családok a katasztrófák idején a hazautalásokat növelhetik, de a válságok a célországi migrációs szabályok szigorításával is együtt járhatnak. E folyamatok bemutatása során a könyv kerüli a „klímamenekült” fogalom kritikátlan használatát, és jelzi, hogy a kifejezés jogi, humanitárius és politikai viták tárgya.
A diaszpóra és a transznacionális kapcsolatok kutatása többféle forrástípusra támaszkodik. A hazautalások és a diaszpóra nagyságának becslései elsősorban nemzeti jegybanki statisztikákon, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a CEPAL és a regionális fejlesztési bankok kiadványain alapulnak; ezek statisztikai becslések, amelyek módszertani revízióknak vannak kitéve. A diaszpóra létszámára vonatkozó adatok gyakran népszámlálási, bevándorlási vagy konzuli nyilvántartásokból származnak, de a papírok nélkül élők miatt jelentős alulbecslést tartalmazhatnak. A transznacionális családok mindennapi gyakorlatáról szóló ismeretek elsősorban interjús, résztvevő megfigyeléses és etnográfiai kutatásokból erednek; ezek a kvalitatív források nem reprezentatívak, de a tapasztalatok sokféleségét mutatják. A szóbeli hagyomány és a családi emlékezet a diaszpóra identitásának megértéséhez nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a dokumentált tényeket. A diaszpóra politikai szerepéről szóló állítások gyakran pártos forrásokból származnak, ezért a tankönyv a dokumentált eseményeket és a szereplők saját indoklását együtt tárgyalja.
Az alfejezetben szereplő fogalmak – diaszpóra, transznacionalizmus, brain drain, brain gain, klímamigráció – mind vitatott értelmezést hordoznak. A tankönyv nem foglal állást abban, hogy a hazautalások „jók” vagy „rosszak”, hogy a diaszpóra „hűséges” vagy „hűtlen”, hogy a kivándorlás „veszteség” vagy „nyereség”. Ehelyett a vitákat mutatja be, és a rendelkezésre álló bizonyítékok bizonytalanságát jelzi. A 2025–2026-os adatok és jogi változások esetében az ellenőrzési igény kiemelt: a szöveg nem közöl ellenőrizetlen statisztikát, választási eredményt vagy törvényi részletet. Ahol friss eseményre utal, ott a forrás évét és típusát meg kell adni; a jelenlegi szöveg a 2026-os állapot általános leírására szorítkozik, és a konkrét, gyorsan változó adatokat a kiadás előtti frissítésre hagyja.
A diaszpóra és a transznacionális kapcsolatok a közép-amerikai, mexikói és karibi társadalmak jelenkori történetének központi kategóriái. A kivándorló közösségek nem szakadnak el az anyaországtól, hanem hazautalásokon, családi gondoskodáson, kulturális termékeken, politikai részvételen és gazdasági beruházásokon keresztül tartós köteléket alakítanak ki. A hazautalások a családi jólét és a nemzetgazdaság meghatározó forrásai, de hatásuk vitatott; a transznacionális családok a gondoskodás és a jogi korlátok feszültségében élnek; a diaszpóra kulturális és politikai szerepe pedig átalakítja mind a származási, mind a befogadó országot. A digitalizáció és a klímaváltozás új kapcsolati formákat hoz létre, de nem tünteti el az egyenlőtlenségeket. A könyv a diaszpórát nem egységes csoportként, hanem generációk, osztályok, jogi státusok és politikai irányzatok szerint tagolt, változó hálózatként mutatja be, és minden állítást forrástípushoz, időponthoz és bizonyossági szinthez köt.