A mongol hódítás Kínában nem egyetlen hadjárat, hanem több évtizedes, szakaszos folyamat volt, amely a 13. század elején kezdődött, és 1279-ben a Déli Szong (Song) állam bukásával zárult. A Jüan (Yuan) dinasztia nevet Kubiláj kán (Kublai Khan) 1271-ben vette fel, és a dinasztia 1368-ig, a Ming (Ming) hatalomátvételig uralta Kína nagy részét. A Jüan-uralom egyszerre volt a Mongol Birodalom egyik utódállama és kínai császári dinasztia; ez a kettős jelleg alapvetően meghatározta intézményeit, társadalompolitikáját és utólagos megítélését.
A mongol terjeszkedés kínai irányba Dzsingisz kán (Temüdzsin) uralkodása alatt indult. 1211 és 1215 között a mongol seregek benyomultak a Csin (Jin) államba, amely a mai Észak-Kínát ellenőrző dzsürcsi (dzürcsen) dinasztia volt. 1215-ben elfoglalták a Csin fővárosát, Csungtut (Zhongdu, a későbbi Peking közelében). A hadjáratok során a mongolok előszeretettel alkalmaztak ostromtechnikát közel-keleti és helyi kínai mérnökök bevonásával, valamint pszichológiai hadviselést: a behódoló városok viszonylag enyhébb elbánásban részesülhettek, az ellenállók viszont gyakran súlyos megtorlással szembesültek. A pusztítás mértékéről a kortárs kínai és muszlim források eltérő képet adnak; a modern történetírás a leírások egy részét a mongol politikai kommunikáció részének is tekinti, amely a félelemkeltést szolgálta (vitatott értelmezés). A Csin állam ellenállása csak 1234-ben, Dzsingisz kán halála után tört meg, Ögödej kán uralkodása alatt.
A Déli Szong elleni hadjáratok több évtizeden át folytak. A Szong hadsereg és haditengerészet sokáig eredményesen védekezett; a kínai folyó- és csatornarendszer, valamint a tengerparti flotta komoly akadályt jelentett a sztyeppei lovasságnak. A fordulat Kubiláj kán hatalomra kerülésével következett be. Kubiláj 1260-ban kiáltotta ki magát nagykánná, de testvére, Arig Böke trónkövetelése miatt a Mongol Birodalom belső polgárháborúba sodródott. Kubiláj hosszú távon nem tudta megszilárdítani fennhatóságát a birodalom nyugati részei – a Csagatáj kánság, az Ilhánida Birodalom és az Arany Horda – felett, ezért hatalmi bázisát egyre inkább Kínára összpontosította. 1271-ben felvette a Jüan dinasztiát, 1272-ben pedig Khanbalik (a mai Peking területén) lett a főváros. A Déli Szong végső leverésére 1276-ban került sor a főváros, Hangcsou (Hangzhou) elfoglalásával, majd 1279-ben a jámmeni (Yamen) tengeri csatában a Szong ellenállás utolsó erői is megsemmisültek. A Szong császári famíliából származó gyermekcsászár a hagyomány szerint a tengerbe veszett; ezt a jelenetet a kínai történeti emlékezet máig a dinasztia tragikus végének szimbólumaként őrzi (szóbeli hagyomány).
A Jüan-dinasztia tehát nem egyszerűen „idegen megszállás” volt, hanem egy szélesebb eurázsiai hatalmi rendszer kínai központú ága. Kubiláj kán egyszerre volt nagykán, a mongol nemesség vezetője és kínai császár. Ez a többszörös legitimáció a kormányzásban is tükröződött: a mongol hagyományok, a buddhista és a kínai konfuciánus udvari rituálék párhuzamosan éltek egymás mellett. A Jüan-udvar nem asszimilálódott teljesen a kínai politikai kultúrába, de nem is maradt tőle független.
A Jüan-kormányzat egyik legismertebb intézkedése a lakosság kategóriákba sorolása volt. A hivatalos nyilvántartások négy nagy csoportot különböztettek meg: a mongolok, a szemu (semu, azaz „különféle” vagy „színes szemű”) népek – ide tartoztak a közép-ázsiai, közel-keleti, türk, perzsa és más, a birodalom nyugati részeiből származó csoportok –, a han ren („han emberek”, az északi, korábban a Csin állam alatt élt kínai lakosság, valamint a dzsürcsik, kitajok és más csoportok), végül a nan ren („déli emberek”, a Déli Szong alatt élt kínaiak). A kategóriák nem voltak minden részletükben rögzítettek, és a gyakorlatban a besorolás függött a helyi viszonyoktól, a nyelvtudástól és a politikai lojalitástól, de az alapvető hierarchia egyértelmű volt: a legmagasabb hivatali és katonai pozíciók elsősorban mongoloknak és szemu személyeknek voltak fenntartva.
A kínai hivatalnokvizsgák (a keju) szerepe a Jüan-korban visszaszorult. 1260 előtt a vizsgarendszer gyakorlatilag szünetelt, és bár később, 1315-ben korlátozott formában újraindították, a kínai konfuciánus műveltségű hivatalnokok soha nem nyerték vissza azt a pozíciót, amelyet a Szong-korszakban birtokoltak. A Jüan-udvar inkább személyes kinevezéseken, örökletes pozíciókon és etnikai alapon szervezett hivatali karrierutakon keresztül kormányzott. Mindazonáltal a helyi kínai elitek egy része együttműködött az új hatalommal, mert a Jüan-adminisztráció sok helyi intézményt – például a falusi kölcsönös felelősségi rendszert – átvett és tovább működtetett. A Jüan-uralom tehát nem jelentette a kínai társadalom teljes kiszorítását a hatalomból, de a hozzáférés lehetőségeit radikálisan átalakította.
A Jüan-hadsereg etnikailag és regionálisan szervezett egységekből állt. A mongol lovasság mellett kínai gyalogság, koreai és közép-ázsiai kontingensek, valamint a szemu kategóriába tartozó muszlim és türk katonák is szolgáltak. A Jüan-korban a katonai előkelőség és a hivatali elit között átjárás volt; a mongol és szemu nemzetségek tagjai gyakran kaptak földbirtokokat, katonai parancsnokságokat és adószedési jogokat. Ez a rendszer a 14. század közepére súlyos feszültségekhez vezetett, mert a helyi földbirtokosok és katonai parancsnokok fokozódó terheket róttak a parasztságra.
A Jüan-kori gazdaság sok tekintetben a Szong-korszak örökségére épült. A déli rizstermelő területek továbbra is a birodalom éléskamráját jelentették; a Jüan-udvar a Déli Szong óta létező tengeri kereskedelmet is ösztönözte. A papírpénz használatát kiszélesítették, de a fedezet nélküli kibocsátás a korszak végére súlyos inflációt okozott. A Jüan-kormányzat támogatta a selyem- és porcelántermelést, valamint a só és tea állami monopóliumát. A gazdasági adatok ugyanakkor hiányosak: a Jüan-kori összeírások töredékesen maradtak fenn, és a modern becslések a lakosság számát illetően is bizonytalanok. A Jüan-kori Kína népességét a történészek jellemzően 60–80 millióra becsülik, de ez a szám módszertani becslés, nem pontos összeírás.
A Jüan-udvar vallási téren rendkívül sokszínű volt. A mongol uralkodók hagyományos sámánista rituáléikat is gyakorolták, emellett a buddhizmus mellett az iszlám, a nesztoriánus kereszténység és a kínai vallási hagyományok – a taoizmus és a konfuciánus államkultusz – is jelen voltak az udvarban. Kubiláj kán családja a tibeti buddhizmus egyes irányzatait támogatta; különösen fontos volt a szakja (Sakya) rend, amelynek vezetője, Phagpa láma nagy befolyást szerzett. Phagpa láma nevéhez kötik a Jüan-korban használt úgynevezett phagpa írás kialakítását, amelyet a többnyelvű birodalmi adminisztráció hivatalos írásaként próbáltak bevezetni. A phagpa írás azonban nem váltotta fel a kínai vagy a mongol írást a mindennapokban; terjedése korlátozott maradt.
A Jüan udvari kultúrája kozmopolita jellegű volt. Perzsa, türk, tibeti, közép-ázsiai és kínai tudósok, művészek és hivatalnokok dolgoztak együtt. A fővárosban, Khanbalikban és a nyári fővárosban, Shangduban (a későbbi európai utazási irodalomban „Xanadu”) paloták, parkok, buddhista templomok és piacok épültek. A színház és a dráma virágzott: a Jüan-kor a kínai színjátszás egyik fénykora, ekkor születtek olyan klasszikus darabok, mint A nyugati szoba (Xixiang ji) vagy a Tou O igazságtalan halála. A kínai festészetben a Song-kori tájképfestészet hagyománya tovább élt, de új, egyéni stílusok is megjelentek. Ugyanakkor a kínai műveltségű elit egy része tudatosan távol tartotta magát a mongol udvartól, és a „hűséges hivatalnok” ideálját ápolta az idegen uralommal szemben. Ez a feszültség a későbbi kínai történetírásban is megmaradt.
A valláspolitika kapcsán vitatott, hogy a Jüan-udvar valóban „vallási türelmet” hirdetett-e, vagy csupán pragmatikusan kezelte a különböző közösségeket. A mongol uralkodók adómentességet adtak egyes egyházi intézményeknek, de ezt gyakran politikai lojalitásért cserébe tették. A buddhista egyházak jelentős földbirtokokra tettek szert, ami konfliktusokhoz vezetett a helyi lakossággal. A muszlim közösségek – különösen a szemu kategóriába sorolt közép-ázsiai és közel-keleti kereskedők és hivatalnokok – a Jüan-korban látványosan megerősödtek, ami egyes kortárs kínai szerzőkben ellenérzést keltett. Az ilyen forrásokat azonban nem szabad kizárólag „vallási ellentétként” olvasni: a panaszok mögött gyakran adó- és privilégiumviták álltak.
A Jüan-kor egyik legismertebb jelensége az úgynevezett Pax Mongolica (mongol béke), vagyis a Mongol Birodalom fennhatósága alatt kialakult, viszonylag biztonságos kereskedelmi és diplomáciai hálózat Eurázsia nagy részén. A kifejezés a 20. századi történetírásból származik, és ma is vitatott: a mongol hódítás maga rendkívül erőszakos volt, és a béke csak a hódítás utáni évtizedekre, ráadásul elsősorban a birodalom magterületeire vonatkozott. Ennek ellenére tény, hogy a Jüan-kori Kína intenzív kapcsolatban állt Perzsiával, a Közel-Kelettel, Közép-Ázsiával és – közvetve – Európával. A selyemúti szárazföldi kereskedelem mellett a tengeri útvonalak is felélénkültek; Jüan-kori kikötőkben arab, perzsa és indiai kereskedők is megfordultak.
A nyugati kapcsolatok legismertebb dokumentuma Marco Polo leírása, a Világ leírása (más címen Il Milione). Marco Polo állítása szerint 1271 és 1295 között utazott Kelet-Ázsiában, és hosszabb időt töltött Kubiláj kán udvarában. Leírása részletesen beszámol Kína városairól, gazdaságáról, a papírpénzről, a szén használatáról, a postaállomásokról és a császári udvar életéről. A mű hitelessége azonban régóta vitatott. Egyes kutatók szerint Marco Polo valóban járt Kínában, mások szerint csak más utazók beszámolóit használta fel, és soha nem lépett kínai földre. Az érvek között szerepel, hogy Polo nem említi a nagy fal, a nők lábkötése vagy a tea fogyasztását, ugyanakkor a Jüan-kori adminisztráció számos részletét pontosan írja le. A mai tudományos konszenzus szerint a kérdés nem dönthető el egyértelműen, de a mű akkor is fontos forrása a korszak európai képének, ha egyes elemei közvetett értesülésekből származnak (vitatott értelmezés). Marco Polo leírása nem tekinthető objektív riportnak; a 13–14. századi európai utazási irodalom műfaji sajátosságai szerint készült, amelyben a valós megfigyelések és a fantázia keveredhetnek.
A Jüan-korban nem Marco Polo volt az egyetlen európai utazó. Giovanni da Pian del Carpine és Willem van Ruysbroeck korábban, a 1240–1250-es években járt a mongol udvarnál, elsősorban diplomáciai és missziós céllal. Kínában a ferences és domonkos misszionáriusok is megjelentek; a legjelentősebb a ferences Giovanni da Montecorvino volt, aki a 13–14. század fordulóján Khanbalikban érsekséget alapított. A keresztény missziók azonban nem hoztak tartós eredményt; a Jüan-udvar érdeklődése elsősorban diplomáciai és technikai jellegű volt. A pápaság és a mongol kánok közötti kapcsolatfelvétel a keresztes háborúk kontextusában is értelmezendő: az európai hatalmak időnként szövetségest reméltek a mongolokban a muszlim államok ellen. Ez a remény azonban soha nem vált valóra.
A 14. század elején a Jüan-dinasztia még szilárdnak tűnt, de az 1340-es évektől gyors hanyatlás következett. A hanyatlás okai összetettek: a papírpénz elértéktelenedése, a folyószabályozási rendszerek elhanyagolása, a helyi katonai parancsnokok önállósodása, valamint a Mongol Birodalom belső széttagoltsága mind hozzájárultak a központi hatalom gyengüléséhez. Az 1340-es években a pestisjárvány is súlyos csapást mért a térségre; a járvány kelet-ázsiai eredete körül tudományos vita van, de a demográfiai következmények – a lakosság számának visszaesése – a forrásokban jól dokumentáltak.
Az 1350-es évektől számos lázadás robbant ki Kína-szerte. A legismertebb mozgalom a Vörös Turbános felkelés volt, amely vallásos, millenarista és társadalmi elégedetlenséget egyaránt hordozott. A felkelők között voltak buddhista és manicheus elemek, valamint egyszerű parasztok, bányászok és tengerészek. A lázadások fokozatosan elsöpörték a Jüan helyi közigazgatását. Az egyik felkelő vezér, Csu Jüan-csang (Zhu Yuanzhang), aki maga is szegény paraszti környezetből származott, 1368-ban elfoglalta Khanbalikot, és Ming néven új dinasztiát alapított. A Jüan-udvar visszavonult a sztyeppére, és ott továbbra is fenntartotta a Jüan trónigényét; ezt az utódállamot a kínai történetírás Északi Jüan néven említi. A mongol uralom tehát Kínában 1368-ban ért véget, de a mongol politikai közösség fennmaradt a sztyeppén, és a későbbi századokban is jelentős szerepet játszott a térségben.
A Jüan-kor történetének elsődleges forrásai közé tartozik a Jüan-si (Yuan shi), a dinasztia hivatalos története, amelyet a Ming-kori történetírók állítottak össze. A Jüan-si komoly hiányosságokkal bír: sietve készült, egyenetlen minőségű, és a Ming-dinasztia politikai érdekei is befolyásolták. Emellett fontos forrás a Titkos történet (Mongolok titkos története), amely Dzsingisz kán idejét mondja el, és a mongol hagyomány felől világítja meg a hódítás korát. A kínai nyelvű helyi források, a fennmaradt hivatalos iratok, a költők és esszéisták írásai, valamint a muszlim történetírók (például Rashid al-Din) munkái további részleteket adnak. Marco Polo leírása, ahogy fentebb jeleztük, nem statisztikai adatbázis, hanem elbeszélő forrás, amelynek hitelessége részben vitatott.
Az áldozatok számára vonatkozó becslések a mongol hódítással kapcsolatban rendkívül bizonytalanok. A kortárs kínai krónikák gyakran hatalmas számokat közölnek, de ezek mögött ritkán áll megbízható összeírás. A modern történetírás a pusztítás tényét nem vitatja, de a számszerű becsléseket óvatosan kezeli. A Jüan-kori lakosságcsökkenés okai összetettek: a háborúk mellett járványok, éhínségek és a menekültáradat is szerepet játszottak. A népességre vonatkozó adatok tehát régészeti és statisztikai becslések, nem pontos mérések.
A Jüan-kor értékelése a kínai és a mongol történetírásban eltérő. A hagyományos kínai történetírás gyakran „idegen uralomként” tekintett a Jüanra, amely megtörte a kínai dinasztikus ciklust, és háttérbe szorította a konfuciánus hivatalnoki rendet. Ugyanakkor a 20. századi kínai történetírásban, különösen a nemzeti egység hangsúlyozásakor, a Jüan-kort a „többnemzetiségű kínai állam” egyik korszakaként is bemutatták. A mongol történetírás számára a Jüan a mongol világbirodalom dicsőséges időszaka. A modern nemzetközi történetírás e két véglet között mozog, és a Jüan-kort mint a mongol világrend és a kínai politikai kultúra közötti kölcsönhatás időszakát vizsgálja. E megközelítés szerint a Jüan nem egyszerűen „megszállta” Kínát, hanem új intézményi és kulturális mintákat hozott létre, amelyek a későbbi Ming- és Csing-korra is hatottak. A mongol uralom alatti erőszakot ugyanakkor nem szabad relativizálni; a hódítás áldozatainak emléke a kínai közösségekben máig eleven.
A Jüan-dinasztia (1271–1368) a Mongol Birodalom kínai ágaként jött létre Kubiláj kán vezetésével, miután a mongolok az 1210-es évektől kezdve fokozatosan meghódították Észak- és Dél-Kínát. A Jüan-uralom etnikai hierarchiát vezetett be, visszaszorította a kínai hivatalnokvizsgák szerepét, ugyanakkor a Szong-kori gazdasági intézményeket részben tovább működtette. A korszak kozmopolita udvari kultúrája, a tengeri és szárazföldi kereskedelem élénkülése, valamint a nyugati missziók és utazók – köztük Marco Polo – megjelenése a Pax Mongolica időszakához köthető. A 14. század közepére a papírpénz-infláció, a járványok, a belső lázadások és a katonai széttagoltság meggyengítették a dinasztiát; 1368-ban a Ming seregek elűzték a mongol udvart, amely a sztyeppén Északi Jüan néven még tovább létezett. A Jüan-kor értékelése a kínai, mongol és nemzetközi történetírásban eltérő; a dokumentált hódítási erőszak és a későbbi kozmopolita hálózatok egyaránt a korszak részét képezik.