A Csing (Qing) dinasztia hatalomra kerülése nem egyetlen 1644-es pekingi fordulattal kezdődött, hanem a Ming-kori északkeleti határvidék hosszú átszerveződésével, amely a mandzsu állam katonai, intézményi és politikai megszilárdulásához vezetett. A dinasztia 1644-ben vette át Pekingben a császári hatalmat, és 1912-es lemondásáig uralta Kína császári központját, miközben Közép-Ázsia, Mongólia és Tibet jelentős részeit is hatalma alá vonta. A Csing nem „kínai” és nem is egyszerűen „idegen” dinasztia volt, hanem több nyelvű, több jogrendű birodalom, amely a mandzsu uralkodóházra, a zászlós katonai szervezetre és a kínai bürokratikus hagyományra egyaránt épült. Az alábbi áttekintés a hódítás és konszolidáció folyamatát, Kangxi és Qianlong uralkodásának meghatározó mozzanatait, valamint a mandzsu identitás és a kínai közigazgatás viszonyát tárgyalja.
A mandzsu hatalom eredete a Ming-birodalom északkeleti peremvidékére, a mai Mandzsúria területére nyúlik vissza. A térségben élő dzsürcsi (Jurchen) csoportok nem alkottak egységes etnikai vagy politikai közösséget; a Ming-udvar törzsi szövetségesként, kereskedőként és határ menti katonai erőként próbálta őket ellenőrzés alatt tartani. A 16. század végén Nurhacsi (Nurhaci, 1559–1626) részben hódítással, részben házassági és kereskedelmi szövetségekkel fokozatosan egyesítette a dzsürcsi törzsek jelentős részét. 1616-ban kikiáltotta a Kései Csin (Later Jin) államot, amelynek neve a Mandzsúriában egykor létezett dzsürcsi Csin-dinasztiára utalt, és ezzel a Ming alattvalói viszonyból a saját dinasztikus legitimitás igénye felé mozdult el. A Kései Csin katonai alapszervezete a zászlós rendszer lett: a harcosokat nyolc zászló alá sorolták, amelyek egyszerre szolgáltak katonai, társadalmi és adminisztratív keretként. A zászlókba később mongol és kínai (han) katonákat is besoroztak, így a rendszer nem pusztán egy „nép” fegyveres szervezete volt, hanem birodalmi hadsereg és örökletes rendi közösség.
Nurhacsi 1626-ban bekövetkezett halála után fia, Hong Tajcsi (Hong Taiji, 1592–1643) folytatta az expanziót. Ő 1636-ban a dinasztia nevét Csingre változtatta, és felvette a császári címet, ami jelképesen az állam megnövekedett igényeit fejezte ki. Hong Tajcsi igyekezett a mongol törzsek egy részét is szövetségesévé tenni: megverte a Csahar (Chahar) törzsfőt, Ligdan kánt, és a belső-mongol nemesség 1636-ban hűségesküt tett neki. A mandzsu hatalmi nyelvben ez nem egyszerűen hódítás volt, hanem a mongol nagykáni örökség átvételének igénye, ami a birodalom későbbi, több etnikumú legitimációs szerkezetét alapozta meg. A Csing ekkor már nemcsak Mandzsúriát ellenőrizte, hanem Korea felé is nyomást gyakorolt: a koreai Csoszon-állam előbb 1627-ben, majd 1636–1637-ben elszenvedett mandzsu hadjáratok után kényszerült vazallusi viszonyba, és el kellett ismernie a Csing fennhatóságot a Ming helyett. Ez a viszony a 19. század végéig formálisan fennmaradt, bár a gyakorlatban változó intenzitású volt.
A Csing hatalomátvétel közvetlen oka a Ming belső összeomlása volt. Az 1630–1640-es években a Ming-kormányzat az éhínségek, parasztfelkelések és a pénzügyi kimerülés következtében már nem tudta ellenőrizni az északi tartományokat. 1644-ben a lázadó Li Zicheng (Li Zicheng) serege bevette Pekinget; az utolsó Ming-császár, Chongzhen öngyilkos lett. A Csing ezt a pillanatot használta ki: Vu Szan-kuj (Wu Sangui) Ming-tábornok, aki a Nagy Fal keleti kapuját, Sanhajkuant (Shanhaiguan) védte, a lázadók ellen a mandzsu sereg segítségét kérte, és beengedte Dorgon régens csapatait. A Csing és Vu Szan-kuj együttes erői legyőzték Li Zicheng seregét, és 1644 júniusában bevonultak Pekingbe. A kiskorú Shunzhi császár (uralkodott 1644–1661) lett az első Csing-uralkodó, aki Pekingben trónra lépett; a tényleges hatalom azonban Dorgon régens kezében volt.
A hatalomátvétel nem jelentette a birodalom békés elfogadását. Dél-Kínában a Ming-ellenállás több központban is újraszerveződött: Nankingban, majd a déli tartományokban Ming-hercegek kiáltották ki magukat császárrá, létrehozva a „Déli Ming” rezsimeket. A Csing pacifikálása különösen a Jangce-vidéken járt súlyos erőszakkal. Jangcsou (Yangzhou) 1645-ös eleste után a városban a mandzsu hadsereg által elkövetett mészárlást a kortárs kínai beszámolók tömeges emberveszteségként rögzítették; a halálos áldozatok számát a kutatók ma is vitatják, mert a fennmaradt elbeszélések egyszerre dokumentálják a tényt, hogy tömeges erőszak történt, és tükrözik a Minghez hű értelmiség túlzó, propagandisztikus és gyásznyelvét is. A hódítás emlékezete a késői Ming-hű közösségekben a „hajviselet-változtatás” és a kényszerű mandzsu frizura (a fejtető borotválása, illetve a copf viselése) körüli ellenállással fonódott össze. A mandzsu hatóságok a copfrendelet betartatását az alávetés és a lojalitás próbájává tették.
A Minghez hű ellenállás a tengeri és a délnyugati peremvidéken folytatódott. A délkeleti partvidéken Cseng Cseng-kung (Zheng Chenggong, az európai forrásokban Koxinga) apja tengeri-kereskedelmi hálózatára támaszkodva a Csing ellen harcolt, majd 1662-ben kiszorította a Holland Kelet-indiai Társaságot Tajvanról. Tajvan ekkor a Ming-hű ellenállás támaszpontja lett; a Csing 1683-ban, Shi Lang tengernagy flottájával foglalta el a szigetet. A Zheng-rezsim megszűnése után Tajvan a Csing-kormányzat prefektúrája lett, de a sziget társadalmi és gazdasági folyamatai továbbra is a kínai partvidéktől viszonylag elkülönülten zajlottak. Tajvan későbbi helyzete a kínai, a tajvani és a nemzetközi történeti-politikai vitákban eltérő értelmezéseket kap; a Csing 1683-as hódítása dokumentált katonai esemény, azonban a hosszú távú szuverenitási következményeket a modern politika eltérően értékeli.
A Shunzhi-korszakot követően Kangxi (uralkodott 1661–1722) uralkodása a Csing-állam belső és külső megszilárdulásának korszaka lett. Kangxi 1661-ben gyermekként került trónra, és kezdetben négy régens kormányzott; a leghatalmasabb, Oboi félreállítása után 1669-től vette át ténylegesen az uralmat. A legnagyobb katonai kihívást a Három Határmenti Fejedelemség (három nagy hatalmú kínai tábornok, köztük Vu Szan-kuj) 1673–1681 közötti lázadása jelentette. A felkelés a déli tartományok nagy részét elérte, és az a veszély fenyegetett, hogy a Csing újra elveszíti a hódítás eredményeit. A mandzsu-vezetésű csapatok és a lojális han zászlós egységek lassú hadjáratban fojtották el a lázadást. A győzelem után Kangxi központosító politikája megerősödött: a tartományi kormányzók és főparancsnokok kinevezését szorosabban ellenőrizte, és a zászlós hadsereget kiegészítő zöldzászlós (han katonákból álló) haderőt a belső rendfenntartásban használta.
Kangxi uralkodása alatt a Csing a belső területeken túlra is terjeszkedett. Északon az 1680-as években feszültté vált a viszony az orosz cárral az Amur-vidéki erődök és prémkereskedelem miatt. Az 1685–1686-os albazini orosz erőd elleni hadműveletek után a két birodalom 1689-ben megkötötte a nyercsinszki szerződést; ez a dokumentált diplomáciai aktus az orosz és a Csing birodalom közötti határ egyes szakaszait rögzítette, és a Csing tárgyalási pozícióját a térségben megerősítette. A szerződés a kínai és az orosz levéltárakban is fennmaradt, így az egyik legjobban dokumentált korai határmegállapodás a térségben.
A mongol területek feletti befolyás 1691-ben intézményesült: a dolon-nori gyűlésen a Halha (Khalkha) mongol törzsfők Kangxi előtt hűségesküt tettek, miután a nyugat-mongol dzsungárok Galdán kánja elől a Csing oltalma alá menekültek. A dzsungár (Dzungar/Ojrát) kánság a 17. század végén és a 18. század első felében a Csing legjelentősebb belső-ázsiai vetélytársa volt. Kangxi 1690-ben és 1696–1697-ben személyesen vezetett hadjáratokat; Galdán veresége után a Halha területek a Csing birodalmi igazgatásának részévé váltak, de a dzsungár kérdés csak a 18. század közepén zárult le. Tibet esetében Kangxi 1720-ban csapatokat küldött Lhászába, miután a dzsungárok rövid időre lerohanták a térséget; a Csing ekkor kezdte kiépíteni tibeti protektorátusát, de a helyi tibeti kormányzat intézményei fennmaradtak, és a Csing ellenőrzés formája rétegezett maradt.
Qianlong (uralkodott 1735–1796, formálisan 1795-ben lemondott, de hatalmát 1799-es haláláig részben megtartotta) uralkodása a Csing birodalom katonai expanziójának és intézményi begyűjtő munkájának csúcspontja volt. A korszakot a hivatalos udvari történetírás katonai dicsőségként, a „tíz nagy hadjárat” keretbe rendezve tárgyalta. A legnagyobb hatású vállalkozás a dzsungár kánság elleni 1755–1757-es hadjárat volt. A Csing seregei kihasználták a dzsungár elit kettészakadását, elfoglalták az Ili-völgyet, majd Amursana dzsungár vezér lázadása után a hadjárat a dzsungár törzsi szövetség teljes felszámolásába fordult. A források egyöntetűen arról tudósítanak, hogy a hadjárat, az éhínség és a járványok következtében a dzsungár lakosság hatalmas része elpusztult vagy elmenekült; a túlélők maradványai nagyrészt a Csing által betelepített csoportok közé olvadtak. A modern történettudományban vita zajlik arról, hogy a dzsungárok elleni fellépés kimeríti-e a népirtás 20. századi jogi fogalmát. Egyes kutatók és a nyugat-mongol/ojirot közösségek emlékezete egyértelműen népirtásként írja le a történteket; más történészek a háború, a járvány és a sztyeppei katonai logika keretében értelmezik, és úgy vélik, a források nem elégségesek a későbbi jogi kategória alkalmazásához. A Csing-udvar dokumentáltan a térség „pacifikálásaként”, illetve lázadók leveréseként ábrázolta az eseményeket.
A dzsungár hadjáratot a mai Hszincsiang (Xinjiang) oázisvárosainak, az úgynevezett kelet-turkesztáni területeknek az ellenőrzése követte. Az 1758–1759-es hadműveletek során a Csing leverte a Khodzsa-testvérek muszlim felkelését, és a térségben katonai kormányzóságot hozott létre, amelyet mandzsu és mongol zászlós tisztek, valamint lojális helyi muszlim begk és oázis-elöljárók irányítottak. A birodalom ekkor nem a tartományi kínai közigazgatást terjesztette ki, hanem külön belső-ázsiai igazgatási rendet alkalmazott, amely az iszlám jogi és helyi szokásjog egyes elemeit is elismerte. Hszincsiang 1884-ig nem volt Kína tartománya, hanem katonai igazgatású határvidék; ez a tény a mai kínai hivatalos és ujgur, illetve nemzetközi történeti értelmezések közötti viták egyik csomópontja.
Qianlong uralkodása alatt a Csing a tibeti befolyást is megszilárdította. Az 1792-es gurkha (nepáli) betörés után a Csing hadserege beavatkozott, és 1793-ban az udvar szabályozta a tibeti reinkarnációk felismerésének eljárását, bevezetve az arany urna rendszerét. Ez a lépés a tibeti buddhista hierarchia ellenőrzésére irányult, de a helyi kolostori és arisztokrata intézmények továbbra is döntő szerepet játszottak Tibet belső igazgatásában. A tibeti emigráció és a kínai kormányzat a tibeti Csing-kapcsolatot egymással ellentétes módon értelmezi: előbbi az idegen katonai beavatkozást, utóbbi a stabil protektorátust hangsúlyozza. A dokumentált tények közé tartozik a csapatok jelenléte, az amban-rezidens intézménye és az 1793-as szabályzat; a hosszú távú szuverenitási következmények vitatottak.
A Csing-állam egyik legfontosabb sajátossága a mandzsu uralkodóház és a kínai bürokratikus hagyomány összekapcsolása volt. A mandzsu identitás nem ősi változatlan etnikum volt, hanem a 17. század folyamán intézményesen létrehozott katonai-politikai közösség. Hong Tajcsi 1635-ben hivatalosan elrendelte, hogy a dzsürcsi megnevezés helyett a „mandzsu” nevet használják; ez a döntés a zászlós rendszerbe szervezett harcosok és családjaik egységesítését szolgálta, nem pedig egy már létező homogén nép megnevezését. Az uralkodóház a mandzsu nyelvet a kormányzat egyik hivatalos nyelvévé tette, a fontos rendeleteket mandzsu és kínai változatban is kibocsátotta, a címeket és a rituálékat pedig a mandzsu udvari hagyományhoz igazította. A mandzsu nyelvű levéltárak ma is az egyik legfontosabb forráscsoportot alkotják a Csing bel- és külpolitikájának kutatásához.
A mandzsu és a han kínai lakosság közötti intézményes különbségtétel jogi és területi formákat is öltött. A zászlósok rendi kiváltságokat élveztek: állami juttatásokat, földet, hivatali előjogokat és külön bíráskodást kaptak, ugyanakkor katonai szolgálatra voltak kötelezettek. A zászlós garnizonokat gyakran a kínai városokhoz kapcsolódó elkülönített városrészekben tartották fenn, és a hatóságok korlátozni próbálták a zászlósok és a helyi han lakosság házassági és földszerzési érintkezését. A valóságban azonban a határok soha nem voltak teljesen zártak: a zászlós szervezetbe idővel mongolok, koreaiak, oroszok és han katonák is bekerültek, a városi zászlós családok pedig egyre inkább a helyi nyelv és gazdaság szerint éltek. A kutatásban ezért a mandzsu–han viszonyt nem szabad merev etnikai szembenállásként, hanem rendi, katonai és kulturális hierarchiák együtteseként leírni.
A kínai közigazgatás a tartományi és központi hivatalok révén tovább működött, és a Csing-uralom stabilitásának egyik alapja lett. A császári kormányzat megtartotta a hat minisztériumot, a tartományi rendszert, a prefektúrákat és a járásokat, valamint a hivatalnoki vizsgarendszert, amely a klasszikus kínai műveltségen alapult. A fontos hivatalokban azonban kettős kinevezési gyakorlat érvényesült: a Csing-udvar gyakran mandzsu és han főtisztviselőt is kinevezett ugyanarra a posztra, és a legmagasabb katonai, pénzügyi és bizalmi állásokat rendszerint zászlósokkal töltötte be. A vizsgarendszer eszméje a tehetségek kiválasztását és a császári hatalom legitimációját szolgálta, de nem tette egyenlővé a mandzsu és a han eliteket. A tartományokban a kormányzói és főparancsnoki posztok, a só- és gabonaadminisztráció, valamint a belső-ázsiai határvidékek irányítása a mandzsu és zászlós elit számára fenntartott hatalmi csatornák maradtak.
A 18. század folyamán a kormányzás belső szerkezete is változott. A Grand Council (nagytanács, kínaiul: Csün-csi-csu? az intézmény a Yongzheng-korban jött létre) a császár közvetlen tanácsadó testületévé vált, és a rendes minisztériumi bürokrácia mellett az udvari döntéshozatal kulcspontja lett. A Csing uralkodók igyekeztek a birodalom belső és belső-ázsiai területeit párhuzamos intézményeken keresztül kormányozni: a kínai belterületen a tartományi hivatalokat, a mongol, tibeti és török-muszlim régiókban pedig a Lifan Yuan (a határügyi hivatal) és a katonai kormányzóságok rendszerét használták. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy az uralkodó a birodalom különböző közönségei előtt különböző arcát mutassa: a déli és belső tartományokban konfuciánus uralkodó, a mongol, tibeti és belső-ázsiai elitek előtt pedig buddhista patrónus és nagykáni örökös legyen.
A régi és az újabb történetírás közötti vita a Csing jellegéről napjainkig tart. A 20. század nagy részében a kutatók gyakran a „szinicizálódás” (kínaiasodás) narratívájával magyarázták a Csing sikerét: eszerint a mandzsu hódítók fokozatosan átvették a kínai kultúrát és intézményeket, és így váltak elfogadottá. Az 1990-es évektől az „új Csing-történetírás” (New Qing History) irányzata ezt vitatja, és hangsúlyozza, hogy a Csing uralkodók megőrizték a mandzsu nyelvet, a zászlós rendi identitást, a belső-ázsiai legitimációt és a saját udvari rituálékat, tehát a birodalom nem egyszerűen „kínai dinasztia” volt. Ez a vita módszertani és emlékezetpolitikai tétet is hordoz: a Csing birodalmi természetének leírása összekapcsolódik a mai kínai államterület történeti megalapozásáról, a mandzsuk és más kisebbségek szerepéről, valamint Tibet, Hszincsiang és Mongólia történeti helyzetéről folyó vitákkal. A bizonyítékok alapján annyi biztos, hogy a Csing sem kizárólag han kínai, sem kizárólag mandzsu projektként nem értelmezhető; intézményei a birodalom különböző részein különböző hagyományokra támaszkodtak, és az uralkodóház hosszú ideig komoly energiát fordított a mandzsu különállás fenntartására.
A Csing hatalomra kerüléséről szóló ismereteink fő forrásai a dinasztikus történeti iratok, a mandzsu nyelvű levéltárak, a palotai emlékiratok, a korai Csing rendeletek, a kínai–orosz diplomáciai iratok, valamint a jezsuita misszionáriusok levelei és beszámolói. A hivatalos Csing-történetírás, például a császári évkönyvek (a Qing shilu) és a Kangxi-, illetve Qianlong-kori hadjáratokról szóló udvari kiadványok a kormányzati legitimációs igényt tükrözik: a hódítást gyakran a béke helyreállításaként, a lázadókat és a dzsungárokat pedig megbízhatatlanként ábrázolják. A Ming bukásáról szóló, a Csing alatt összeállított hivatalos Ming-történet (Ming shi) szintén meghatározott politikai keretben készült. A koreai és orosz levéltárak, a jezsuita jelentések és a fennmaradt magánnaplók részben ellensúlyozzák ezt, de minden forráscsoportnak megvan a maga érdekeltsége. A mandzsu nyelvű iratok hatalmas mennyisége kiemelkedő jelentőségű, de feldolgozásuk még ma sem teljes, és sok állítás csak a kínai nyelvű, utólag szerkesztett fordításokból ismert.
A számszerű adatoknál különösen óvatosnak kell lennünk. A Jangcsou-mészárlás, a Déli Ming ellenállás leverése, a Három Fejedelemség lázadása, a dzsungár háborúk és a tibeti, hszincsiangbeli hadjáratok halálos áldozataira vonatkozó becslések nagyon széles sávban mozognak, és gyakran kortárs túlélői vagy udvari beszámolókból származnak. A premodern források a sokkot, a gyászt és a politikai üzenetet gyakran a számok felnagyításával vagy éppen elhallgatásával fejezték ki; a későbbi statisztikai módszertannal készült becslések ezért csak nagyságrendi tájékoztatást adnak. A dzsungárok sorsának megítélése a bizonyítékok értelmezésétől is függ: a járványok, az élelmiszerhiány és a hadjárat hatásai nem mindig választhatók szét. A „népirtás” szó használata ebben az összefüggésben jogi és emlékezetpolitikai állítás is, ezért a könyv nem teszi magáévá anélkül, hogy a különböző álláspontokat ne jelezné.
A Csing dinasztia hatalomra kerülése hosszú, több évtizedes folyamat volt, amely a Mandzsúriában kialakult zászlós katonai állam megerősödésével kezdődött, majd a Ming összeomlása után, 1644-ben Peking elfoglalásával, a Déli Ming és a belső lázadások leverésével folytatódott. Kangxi alatt a birodalom belsőleg megszilárdult, az orosz határviszonyok szerződéssel rendeződtek, és a mongol, tibeti területek fokozatosan a Csing befolyása alá kerültek. Qianlong uralkodása alatt a dzsungár kánság szétverésével és Hszincsiang ellenőrzésével a birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, ugyanakkor a hadjáratok súlyos emberi veszteségeket okoztak, és értelmezésük mindmáig vitatott. A Csing nem volt egyszerűen „kínai” vagy „idegen” dinasztia: a mandzsu uralkodóház, a zászlós rendi privilegizált katonai közösség, a kínai bürokratikus vizsgarendszer és a belső-ázsiai külön kormányzás együtt alkották. A mandzsu identitás intézményes fenntartása és a kínai adminisztráció párhuzamos működtetése tette lehetővé, hogy a birodalom több mint két és fél évszázadon át fennmaradjon.