A védikus korszak (kb. i. e. 1500–500) az indiai szubkontinens történetének az az időszaka, amelyre a legrégebbi fennmaradt indoeurópai nyelvű szövegek, a védák vonatkoznak. A korszakot hagyományosan a Rigvéda himnuszainak keletkezésétől a korai államok, az ún. mahádzsanapadák kialakulásáig számítják. A védikus kor nemcsak a brahmanikus hagyomány alapjait rakta le, hanem fokozatosan létrehozta azokat a társadalmi és politikai intézményeket is, amelyekből a klasszikus indiai civilizáció kinőtt. Ezt a folyamatot követi a Maurja-birodalom (i. e. 322–185), amely először egyesítette a szubkontinens jelentős részét, és Asóka uralkodása alatt a buddhizmus állami támogatásának időszakát hozta el. Az alábbiakban a védikus források és a régészeti adatok alapján rekonstruálható társadalom-, vallás- és politikatörténetet, majd a Maurja-birodalom kialakulását, Asóka uralkodását és a buddhizmussal való kapcsolatát tárgyaljuk, kiemelve a források jellegéből adódó bizonytalanságokat.
A védikus korszak elsődleges forrásai a négy védagyűjtemény: a Rigvéda, a Számavéda, a Jadzsurvéda és az Atharvavéda. A legrégebbi, a Rigvéda 1028 himnuszból áll, és nyelvi, valamint belső tartalmi bizonyítékok alapján keletkezését a szakirodalom többsége az i. e. 1500 és 1200 közötti időszakra teszi, bár ez a datálás vitatott, és egyes indiai tudósok ennél jóval régebbi keletkezést feltételeznek. A védikus himnuszok szóbeli hagyomány útján maradtak fenn, és írásba foglalásuk jóval később történt; a szövegek tehát elsősorban szóbeli hagyománynak és rituális irodalomnak tekintendők, nem eseménytörténeti krónikának. A védákhoz kapcsolódó későbbi prózai szövegek – a bráhmanák, az áranjakák és az upanisadok – a rituálé, a teológia és a filozófia fejlődését mutatják.
A régészeti források közé tartoznak a korai vaskori települések, a festett szürke kerámia (Painted Grey Ware, PGW) és a későbbi, észak-indiai fekete, csiszolt kerámia (Northern Black Polished Ware, NBPW) lelőhelyei. A PGW-kultúrát gyakran összefüggésbe hozzák a Rigvéda utáni védikus csoportokkal, de az összekapcsolás nem bizonyított, és a régészeti azonosítás módszertani becslésnek minősül. A védikus kor végét az urbanizáció második hulláma jelzi, amelyet az NBPW-korszakkal és a Gangesz-völgyi városok megjelenésével hoznak összefüggésbe (kb. i. e. 600–500).
A védikus korszak társadalmi és politikai világát elsősorban a szövegekből ismerjük, amelyek rituális és normatív jellegűek, így a tényleges történeti viszonyok rekonstrukciója csak megközelítőleges. A forrásokban szereplő törzsi és nemzetségi nevek (például a Bharata, a Puru vagy a Jadava) arra utalnak, hogy a korai védikus társadalom főként pásztorkodó, nemzetségalapú közösségekből állt, amelyek fokozatosan áttértek a letelepedett földművelésre. A folyamat pontos időrendje vitatott.
A késő védikus szövegekben – különösen a Rigvéda egyik kései himnuszában, a Purusa-szúktában – megjelenik a négy társadalmi rend (varna) mitikus eredete: a brahmanák (papi rend), a ksatriják (harcosok és uralkodók), a vaisják (földművesek, kereskedők) és a súdrák (szolgálók) a kozmikus ősember testrészeiből keletkeztek. Ezt a szövegrészt a későbbi brahmanikus irodalom a társadalmi hierarchia igazolására használta, de a modern történetírásban vitatott, hogy a varna-rend a korai védikus korban már valóban merev, örökletes kasztként működött-e. A tudományos konszenzus szerint a varna kategóriák fokozatosan, a rituális és politikai gyakorlatban öröklődővé és hierarchikusan rögzültté a késő védikus és poszt-védikus korban váltak.
A későbbi „kasztrendszer” fogalma nem azonos a varna elméleti rendjével. A portugál „casta” szóból származó modern kifejezést európai megfigyelők vezették be, és két különböző, bár egymásra épülő intézményt takar: a négy varna mellett a jati (származási, foglalkozási és endogám csoport) valós társadalmi szerveződését. A jati-rendszer a későbbi századokban alakult ki, és rendkívül sokszínű, regionálisan változó volt; a gyarmati korszakban a brit adminisztráció tovább merevítette és kodifikálta. A védikus korban tehát még nem beszélhetünk a későbbi értelemben vett, születésen alapuló és érinthetetlenséget magában foglaló kasztrendszerről.
A védikus társadalom alapegysége a család (kula) és a nemzetség (dzsana), élén a törzsfővel (rádzsa) és a papi (brahmana) tanácsadókkal. A törzsi gyűlések (szabha, szamiti) szerepe a késő védikus korban csökkent, ahogy a főnökségek területi királyságokká szerveződtek. A mezőgazdaság – elsősorban az árpa, később a rizs – jelentősége nőtt, és megjelent a vas használata, amely lehetővé tette a Gangesz-völgy erdős területeinek feltörését. A késő védikus szövegek az adó (bali), a hadsereg és a hivatalnokréteg kialakulását is említik.
A védikus vallás középpontjában az áldozati rituálé (jadzsnya) állt, amelyet a brahmanák végeztek, és amely a kozmikus rendet (rta) tartotta fenn. A panteon fő alakjai Indra, Agni, Szúrja, Varuna és más istenek; a himnuszok a természeti erőket és a harcos értékeket dicsőítik. A késő védikus korban a rituálé egyre bonyolultabbá és költségesebbé vált, ami növelte a papi réteg hatalmát, de egyben kritikai áramlatokat is elindított. Az upanisadokban megjelenő filozófiai spekuláció a belső tudás (átman és brahman azonossága) felé fordult, és háttérbe szorította a külső áldozatot.
Az i. e. 6. század körül a Gangesz-völgyben számos aszketikus és vándortanító-mozgalom (sramana) lépett fel, amelyek részben a védikus rituáléval és a brahmanikus tekintéllyel szemben határozták meg magukat. E mozgalmak közé tartozott a buddhizmus és a dzsainizmus is. A buddhista és dzsaina források a korabeli királyságok és törzsi köztársaságok világát mutatják be, és fontos kiegészítői a brahmanikus szövegeknek. A sramana-mozgalmak hátterében a városiasodás, a kereskedelem és az új politikai központok, például Magadha felemelkedése állt. A történeti Buddha (Sziddhártha Gautama) tanítása az i. e. 5. századra tehető, bár életének pontos évszámai vitatottak.
Az i. e. 6–4. században Észak-India politikai térképét a mahádzsanapadák, a tizenhat nagy államalakulat határozta meg. Ezek közül Magadha, a Gangesz alsó folyásánál fekvő királyság fokozatosan megerősödött, és a Nanda-dinasztia (i. e. 4. század közepe) már jelentős hatalommal bírt. A Maurja-birodalom megalapítója, Csandragupta Maurja (uralkodott kb. i. e. 322–297) a hagyomány szerint tanácsadója, Kautilja (más néven Csanakja) segítségével döntötte meg a Nanda-dinasztiát, és szerezte meg Magadha trónját. A pontos események nem dokumentáltak; a fő források – a buddhista és dzsaina hagyományok, valamint a későbbi szanszkrit drámák – egymástól eltérően mesélik el a hatalomátvételt.
Csandragupta uralkodásának egyik legjobban dokumentált eseménye a hellenisztikus Szeleukida Birodalommal való konfliktus. A görög források szerint Csandragupta harcolt I. Szeleukosz Nikatór ellen, majd i. e. 305 körül békét kötöttek, amelynek értelmében a Maurják megszerezték az Indus-völgy egyes területeit (a mai Afganisztán és Pakisztán egyes részeit), és 500 harci elefántot adtak át a Szeleukidáknak. Az eseményt elsősorban görög és római szerzők – Sztrabón, Plutarkhosz, Justinus – említik, ezért a részletek pontossága vitatott, a béke ténye azonban a hellenisztikus diplomácia ismert elemeként fogadható el.
A Maurja-állam belső szervezetéről a legfontosabb, de töredékesen fennmaradt forrás Megaszthenész Indika című műve, amelyet Szeleukosz követe írt a Maurja udvarban, Pátaliputrában. Az eredeti szöveg elveszett, de későbbi görög és római szerzők – Arrianosz, Diodórosz, Sztrabón – kivonatolták. Megaszthenész a fővárost, a királyi udvart, a hadsereget és a közigazgatást írja le, de mivel nem ismerte a helyi nyelveket, és a görög kategóriákat alkalmazta, leírása sok ponton leegyszerűsítő vagy félreértő lehet. A tudományos konszenzus szerint azonban értékes, bár kritikával kezelendő forrás.
A Maurja-kori államelmélet és közigazgatás szempontjából kulcsfontosságú szöveg az Arthasásztra, amelynek szerzőjeként a hagyomány Kautilját, Csandragupta miniszterét nevezi meg. A fennmaradt szöveg azonban valószínűleg több szerző munkája, és rétegei évszázadokon át bővültek; a tudományos vita arról szól, hogy az Arthasásztra mennyiben tükrözi a Maurja-kori valóságot, és mennyiben későbbi normatív elképzelés. A szöveg részletesen tárgyalja az állam hét elemét (a király, a miniszterek, a terület, a főváros, a kincstár, a hadsereg, a szövetséges), a kémkedést, az adózást, a bíráskodást és a külpolitikát (a mandala-elméletet). Az Arthasásztra alapján a Maurja-állam centralizált, bürokratikus és gazdaságilag aktív hatalomként jelenik meg, de a tényleges intézményi gyakorlatot régészeti és feliratos bizonyítékok hiányában csak óvatosan lehet rekonstruálni.
A régészeti emlékek közül a Pátaliputra környéki ásatások a főváros fa- és agyagépítményeire utalnak; a híres oszlopcsarnokról Megaszthenész is beszámol. A város pontos elrendezése és a királyi palota azonban vitatott, mert a Gangesz mederváltozásai és a helyi talajviszonyok miatt a régészeti rétegek rosszul maradtak fenn.
A Maurja-birodalom legjelentősebb uralkodója Asóka (uralkodott kb. i. e. 268–232), aki Csandragupta unokája és az apja, Binduszára utóda volt. Uralkodásának rekonstrukciójához a legfontosabb elsődleges források Asóka saját feliratai: sziklákra, oszlopokra és barlangfalakra vésett rendeletei (ediktumai), amelyeket a birodalom különböző pontjain, prákrit, görög és arámi nyelveken rögzítettek. Ezek a feliratok epigráfiai emlékek, és mint ilyenek, dokumentált ténynek számítanak abban az értelemben, hogy Asóka valóban kibocsátotta őket. A feliratok tartalma azonban uralkodói önreprezentáció és erkölcsi-didaktikus propaganda, ezért nem tekinthető semleges eseményleírásnak.
A feliratok közül a kalingai ediktumok számolnak be a kalingai háborúról, amelyet Asóka uralkodásának korai szakaszában vívott. A 13. nagy sziklaediktum szerint a háborúban „százötvenezer embert hurcoltak el, százezret öltek meg, és még sokszor ennyien pusztultak el” – ezek a számok valószínűleg erősen kerekítettek, és a győztes uralkodó bűnbánatának retorikai eszközei. Független forrás hiányában a kalingai áldozatok pontos száma nem ismert, és a modern becslések is csupán az ediktum számainak kritikai elemzésére támaszkodnak. A háború ténye azonban dokumentált, és Asóka feliratai szerint a véres esemény fordulópontot jelentett: az uralkodó a dhammához (a kozmikus és erkölcsi rendhez, illetve a buddhista tanításhoz) fordult, és elhatározta, hogy a további hódításokat az erkölcsi uralommal (dhamma-vidzsaja) váltja fel.
Asóka feliratai a dhamma fogalmát helyezik a középpontba. A dhamma itt nem kizárólag a buddhista tanítást jelenti, hanem általánosabb erkölcsi alapelveket: a szülők és idősek tiszteletét, az erőszakmentességet, az adakozást, a vallási türelmet és a jótékonyságot. A feliratok szerint Asóka tisztviselőket nevezett ki a dhamma terjesztésére (dhamma-mahamatta), és bírósági reformokat is bevezetett. A tudományos konszenzus szerint Asóka személyesen elköteleződött a buddhizmus mellett, de a birodalom lakosságát nem kényszerítette buddhista hitre; a dhamma inkább állami ideológia volt, amely a sokféle vallási közösséget próbálta összefogni.
A buddhista hagyomány szerint Asóka a harmadik buddhista zsinatot (Pátaliputrában) hívta össze, és misszionáriusokat küldött a birodalom határain túlra, többek között Srí Lankára, a hellenisztikus királyságokba és Délkelet-Ázsiába. Ezt a hagyományt a későbbi páli krónikák (például a Mahávamsza) őrizték meg, de a krónikák évszázadokkal az események után íródtak, ezért az egyes részletek – például a zsinat pontos időpontja vagy a missziók szervezése – vitatott értelmezésnek számítanak. A régészeti és feliratos bizonyítékok azonban megerősítik, hogy Asóka feliratai és oszlopai a birodalom határain túl is megtalálhatók, és a buddhizmus terjedése a Maurja-korban jelentős lökést kapott.
Asóka uralkodásának időszaka a buddhista építészet és művészet kezdetét is jelenti. A hagyomány szerint Asóka 84 000 sztúpát emeltetett, és a Buddha ereklyéit szétosztotta a birodalomban. A régészeti emlékek között a száncsi sztúpa, a bharhuti kerítés és a lumbini oszlop (a Buddha születési helye) az Asóka-korhoz vagy annak közvetlen utóéletéhez köthető. Az oszlopok és a rájuk vésett ediktumok a Maurja-kori kőfaragás és íráshasználat fontos bizonyítékai.
A Maurja-birodalom gazdasága a mezőgazdaságon, a kézművességen és a kereskedelem hálózatán alapult. Az állam aktív szerepet játszott az öntözésben, a bányászatban és az adók beszedésében. Az Arthasásztra részletes adó- és vámrendszert ír le, amelyet azonban nem szabad a tényleges gyakorlat pontos leképezéseként kezelni. A birodalom központi régiója a Gangesz-völgy volt, de a hatalom kiterjedt az Indus-völgyre, a Dekkán egyes részeire és a félsziget déli csücskének kivételével a legtöbb területre. A déli határok és a helyi uralkodók feletti ellenőrzés mértéke vitatott: a feliratok jelenléte nem feltétlenül jelent közvetlen igazgatást, hanem csupán befolyást vagy adófizetést is jelezhet.
Asóka halála után a birodalom fokozatosan hanyatlott. A Maurja-dinasztia utolsó uralkodója, Brihadratha (uralkodott kb. i. e. 187–185) a hagyomány szerint parancsnoka, Pusjamitra Sunga kezétől vesztette életét, aki megalapította a Sunga-dinasztiát. A hanyatlás okai között a központi hatalom gyengülését, a helyi kormányzók önállósodását, a gazdasági terheket és a külső nyomást (például a görög-baktriai királyságok terjeszkedését) említik. A pontos folyamat forrásanyaga hiányos, ezért a hanyatlás magyarázata több, egymással versengő értelmezést foglal magában.
A védikus korszak és a Maurja-birodalom történetének forrásai alapvetően három típusba sorolhatók: szent vagy kanonikus szövegek, klasszikus görög-római leírások, valamint régészeti és epigráfiai emlékek. A védikus szövegek szóbeli hagyomány útján maradtak fenn, és rituális-vallási célokat szolgáltak; belőlük a társadalmi viszonyokat csak közvetve lehet rekonstruálni. A kasztrendszer kialakulásának kérdése ezért vitatott: egyes szerzők a varna-rendet már a Rigvéda korában merev hierarchiának tekintik, míg a modern társadalomtörténet inkább a fokozatos és regionálisan eltérő intézményesülést hangsúlyozza.
A Maurja-kor esetében a legfontosabb elsődleges források Asóka feliratai. Ezek dokumentált tények, mivel a köveken ma is olvashatók. A feliratok azonban uralkodói önreprezentációt közvetítenek, és nem tartalmaznak független adatokat a háborúk áldozatairól, a közigazgatás méretéről vagy a gazdasági teljesítményről. A kalingai ediktum nagy számai például retorikai túlzások lehetnek, és nem tekinthetők megbízható demográfiai adatnak. A görög-római források, különösen Megaszthenész Indikája értékes korabeli megfigyeléseket nyújtanak, de szerzőjük korlátozott nyelvi és kulturális hozzáférése miatt sok részlet pontatlan vagy félrevezető lehet. Az Arthasásztra szövege rétegzett, és datálása vitatott, ezért a Maurja-kori állam leírásában csak kritikával használható.
A régészeti kutatások hiányosak: Pátaliputra és más Maurja-kori települések rétegei rossz állapotban maradtak fenn, és a korszak népességére, városméretére vagy gazdasági szerkezetére vonatkozó adatok becslések. A Maurja-dinasztia kronológiája a buddhista, dzsaina és hindu hagyományok, valamint a hellenisztikus kapcsolatok alapján rekonstruálható, de az egyes uralkodók pontos uralkodási évei körül is van némi bizonytalanság. A szakirodalomban egymással versengő datálások is léteznek, amelyek az i. e. 322-es és 321-es alapítást egyaránt elfogadják.
A védikus korszak kb. i. e. 1500 és 500 között a szubkontinens északi részén a védikus szövegek, a vaskori települések és a fokozatos urbanizáció időszaka volt. A társadalom nemzetségalapú közösségekből területi királyságokká alakult; a négy varna elmélete a késő védikus korban jelent meg, de merev kasztrendszerré csak később, a jati-rendszer kialakulásával vált. A vallás a brahmanikus áldozati rituálétól a filozófiai spekuláció és a sramana-mozgalmak felé mozdult, amelyek közül a buddhizmus és a dzsainizmus a legnagyobb hatást gyakorolta.
A Maurja-birodalom (i. e. 322–185) elsőként egyesítette a szubkontinens jelentős részét. Csandragupta alapította, és hellenisztikus kapcsolatai révén bekerült a korabeli nemzetközi diplomáciába. A birodalom csúcspontja Asóka uralkodása volt, aki a kalingai háború után a dhamma erkölcsi politikáját hirdette, támogatta a buddhizmust, és feliratokat vésetett szerte a birodalomban. A Maurja-kor a korai indiai államiság, a buddhista hagyomány és a művészetek kiemelkedő időszaka, de forrásai – Asóka propagandisztikus ediktumai, elveszett görög művek, rétegzett államelméleti szövegek – miatt a rekonstrukció számos ponton bizonytalan. A birodalom Asóka halála után fokozatosan felbomlott.