A Brit Kelet-indiai Társaság 1600. december 31-én kapott királyi chartát I. Erzsébettől, amely monopóliumot biztosított számára az Indiával és Kelet-Ázsiával folytatott angol kereskedelemre. A vállalat kezdetben részvénytársaságként működött, és elsődleges célja a fűszerkereskedelemből származó haszon megszerzése volt, de hamarosan az indiai textíliák – pamut- és selyemáruk – váltak fő árucikkévé. A 17. században a Társaság nem területi hatalomként, hanem kereskedelmi vállalkozásként volt jelen az Indiai-óceán partvidékén: gyárakat (faktóriákat) létesített Szúrátban (1612), Madraszban (1640), Bombayben (1668, hozományként a portugáloktól) és Kalkuttában (1690). A Mogul-birodalom fénykorában a Társaság a császári udvar engedélyével (farman) kereskedett, és adót fizetett. A kereskedelemben helyi közvetítők, baniják és pénzváltók vettek részt, ami jelzi, hogy a korai kapcsolat nem egyszerűen „európai–indiai” szembenállás volt, hanem kölcsönös függőségek hálózata.
A 18. század elejére a Mogul-birodalom központi hatalma meggyengült. A regionális államok – Bengál, Avadh, Haidarábád, a Marátha Konföderáció, a szikh misl-ek és Maiszúr – egyre önállóbban cselekedtek. Ezt a hanyatlást az előző alfejezet, A Mogul-birodalom hanyatlása és a regionális hatalmak tárgyalta. A fragmentált politikai térben az európai kereskedelmi társaságok – az angol mellett a holland és a francia – katonai erővel kezdték megvédeni érdekeiket. A Társaság fokozatosan saját hadsereget épített ki, amelynek magját európai tisztek vezették, de zömét indiai zsoldosok (szipojok) alkották. A fegyveres erő először a gyárak védelmére szolgált, de a 18. század közepére lehetővé tette a Társaság számára, hogy beavatkozzon a helyi hatalmi harcokba.
A francia Kelet-indiai Társaság (Compagnie des Indes orientales) hasonló pályát futott be, és a karnátakai háborúkban (1746–1763) a két társaság indiai szövetségeseik oldalán ütközött meg. A háborúk a brit–francia globális vetélkedés részét képezték, és megmutatták, hogy az európai katonai módszerek és a helyi haderők kombinációja döntő lehet. A Társaság az 1750-es évekre már nem csupán kereskedő, hanem katonai vállalkozó is volt, amely hajlandó volt területi igényeket támogatni pénzért és befolyásért cserébe.
Bengál, a leggazdagabb mogul tartomány, a 18. század közepén a navabok uralma alatt viszonylagos stabilitást élvezett. Alivardi Khán (1740–1756) erős kézzel kormányzott, és igyekezett korlátozni az európai társaságok kiváltságait. Utóda, Szirádzs ud-Daula (1756–1757) konfliktusba került a Társasággal, mert az megerősítette kalkuttai erődítményeit, és menedéket nyújtott a navab politikai ellenfeleinek. 1756 júniusában a navab elfoglalta Kalkuttát, és a brit foglyokat egy szűk helyiségbe záratta – ez az esemény „Kalkutta fekete lyuka” néven vált hírhedtté. Az áldozatok számáról a brit propaganda 123 halottat emlegetett, de a modern történeti kutatás ezt a számot erősen kétségbe vonja: a helyiség mérete és a korabeli feljegyzések alapján legfeljebb néhány tucat áldozat lehetett. Az eseményt a Társaság ürügyként használta a katonai megtorláshoz.
Robert Clive, a Társaság egyik katonai vezetője 1757 elején visszafoglalta Kalkuttát, majd szövetséget kötött a navab ellenfeleivel: Mir Jafarral, aki a navab hadseregének főparancsnoka volt, és Jagat Széth bankárral. A konspiráció biztosította, hogy a navab serege a döntő pillanatban ne harcoljon egységesen. 1757. június 23-án a plassey-i csatában (Palashi, a mai Nyugat-Bengálban) a Társaság mintegy 3 000 fős hadereje – körülbelül 950 európai és 2 100 szipoj – szembekerült a navab becslések szerint 50 000 fős seregével. A csata rövid volt és kevés áldozattal járt: a brit oldalon néhány tucat, a navab oldalán néhány száz halottat említenek a becslések. A navab veresége nem katonai megsemmisülés, hanem politikai összeomlás volt: Mir Jafar átállása és a navab táborán belüli árulás döntött. Szirádzs ud-Daulát menekülés közben elfogták és kivégezték. A plassey-i csata fordulópont: a Társaság nem egyszerűen megnyert egy ütközetet, hanem megszerezte az ellenőrzést Bengál politikai rendszere fölött.
Mir Jafart báb-navabként ültették a trónra, de a Társaság mögötte tartotta a valódi hatalmat. A megállapodás értelmében a Társaság hatalmas összegeket kapott, és kiváltságokat élvezett. Mir Jafar hamarosan megpróbált szabadulni a gyámságtól, ezért a Társaság 1760-ban leváltotta, és vejét, Mir Kászimot nevezte ki. Mir Kászim megkísérelte visszaszerezni az adóbevételeket és korlátozni a Társaság visszaéléseit, ami 1764-ben a bukszari csatához vezetett. A bukszari csatában a Társaság legyőzte a navab és szövetségesei (Avadh navabja és a mogul császár) egyesített erőit. Ez a győzelem biztosította a Társaság katonai fölényét Észak-Indiában.
1765-ben a mogul császár, II. Sáh Álam, aki a bukszari vereség után a Társaság védelme alá került, formálisan átruházta a Társaságra a divani jogot – vagyis Bengál, Bihár és Orisza adóbeszedésének jogát. Ezzel a Társaság hivatalosan is bevételi hatalommá vált, bár a névleges uralkodó a navab maradt. A „kettős kormányzat” (dual government) rendszere, amelyet Robert Clive vezetett be, a gyakorlatban katasztrofálisnak bizonyult: a Társaság beszedte az adókat, de a közigazgatás és a közrend fenntartása a navab feladata maradt, aki viszont nem rendelkezett elegendő forrással. Az adminisztráció összeomlott, a korrupció virágzott, és az 1770-es bengáli éhínség idején a Társaság adópolitikája súlyosbította a katasztrófát. Az éhínség áldozatainak számát a korabeli becslések 10 millióra tették, de a modern kutatás ezt a számot vitatja; a reális sáv 1 és 10 millió között van, és a pontos szám módszertani okokból nem állapítható meg. A dokumentált tény az, hogy a Társaság az éhínség alatt is teljes mértékben beszedte az adókat, sőt egyes területeken növelte is őket, ami hozzájárult a halálozás mértékéhez.
A bengáli katasztrófa és a Társaság nyilvánvaló kormányzati kudarcai a brit parlament beavatkozásához vezettek. Az 1773-as szabályozó törvény (Regulating Act) első ízben vetette alá a Társaságot parlamenti ellenőrzésnek: a bengáli kormányzót (Warren Hastings) a parlament nevezte ki, Kalkuttában legfelsőbb bíróságot állítottak fel, és a Társaság igazgatótanácsának döntéseit a brit kormány felügyelete alá helyezték. A törvény nem szüntette meg a Társaság kereskedelmi monopóliumát, de elismerte, hogy a Társaság immár nem pusztán kereskedelmi vállalat, hanem területi hatalom, amelynek kormányzása állami felelősség. Az 1784-es Pitt-féle India-törvény (India Act) tovább erősítette az állami ellenőrzést: létrehozta a Board of Controlt (Ellenőrző Bizottság), amely a brit kormány nevében felügyelte a Társaság politikai és katonai ügyeit. Ezzel kialakult a „kettős irányítás” – a Társaság birtokolta a kereskedelmi jogokat, de a politikai döntések a brit kormány ellenőrzése alá kerültek.
A gyarmati adminisztráció kiépülése a 18. század végén gyorsult fel. A Társaság megszervezte a bengáli adórendszert: az 1793-as állandó telekadó (Permanent Settlement) Lord Cornwallis nevéhez fűződik. Ez a reform a bengáli földbirtokosokat (zamindárok) tette a föld tulajdonosává, és rögzítette az általuk fizetendő adó összegét. A szándék az volt, hogy stabil adóbevételt és lojális földbirtokos réteget hozzon létre, de a gyakorlatban a zamindárok sok esetben emelték a parasztok terheit, és a rögzített adó a Társaság számára hátrányosnak bizonyult, amikor a földárak emelkedtek. A rendszer társadalmi hatása hosszú távon a vidéki egyenlőtlenségek növekedése volt. A Társaság emellett kiépítette a saját bírósági rendszerét, amelyben a hindu és muszlim személyi jogot alkalmazták, de a büntetőjogot brit mintára alakították. A hadsereg tovább bővült: a 19. század elejére a Társaság hadereje több százezer főt tett ki, zömében indiai szipojokat, akiknek lojalitása a fizetségtől és a Társaság által biztosított kiváltságoktól függött.
A Társaság tisztviselői közül sokan hatalmas vagyonra tettek szert, részben legális, részben illegális eszközökkel. A „nabob” kifejezés azokat a visszatérő brit tisztviselőket jelölte, akik Indiában meggazdagodva befolyást vásároltak a brit politikában. A korrupció mértéke parlamenti vizsgálatokat váltott ki, és hozzájárult a Társaság megítélésének romlásához. Ugyanakkor a Társaság uralma nem kizárólag brit tisztségviselőkön nyugodott: a mindennapi adminisztrációban indiai hivatalnokok, adószedők, bírák és katonák vettek részt, akik a rendszer fenntartásában érdekeltté váltak. Ez a réteg a gyarmati állam kiépülésének kulcsszereplője volt.
A Brit Kelet-indiai Társaság gyarmatosító tevékenységének értelmezése a történetírás egyik vitatott területe. A 19. századi brit történetírás gyakran „rendetlenségből rendet” hozó civilizációs küldetésként ábrázolta a Társaság hódításait, hangsúlyozva a törvényes kormányzás, a vasút és a modern oktatás bevezetését. Az indiai nacionalista történetírás – különösen Dadabhai Naoroji „drain of wealth” (tőkekivonás) elmélete – ezzel szemben a Társaságot és a brit uralmat a szubkontinens gazdasági kizsákmányolójaként, az indiai ipar tönkretevőjeként és a szegénység okozójaként mutatta be. A modern történeti kutatás e két véglet között helyezkedik el: elismeri a gyarmati erőszak és a gazdasági kizsákmányolás dokumentált tényeit, de rámutat arra is, hogy a Társaság hódításai nem pusztán brit erőszakon alapultak, hanem indiai elitek – bankárok, katonai vezetők, helyi uralkodók – aktív együttműködésén is. A plassey-i csata például nem egy egyértelmű „brit győzelem” volt, hanem egy összeesküvés eredménye, amelyben bengáli szereplők döntő szerepet játszottak. Ugyanakkor a gyarmati uralom áldozatai elsősorban a vidéki szegények, a kézművesek és a parasztok voltak, akiknek hangja a forrásokban alig jelenik meg. A gyarmati adminisztráció kiépülése tehát egyszerre volt erőszakos hódítás, gazdasági szerkezetváltás és politikai együttműködés folyamata.
A Brit Kelet-indiai Társaság történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a Társaság levéltárai (India Office Records, ma a British Library része), a bengáli és mogul udvari perzsa nyelvű dokumentumok, a kormányzók és katonai vezetők levelezései (például Robert Clive és Warren Hastings iratai), valamint kortárs beszámolók és újságok. A plassey-i csata lefolyásáról brit és bengáli források egyaránt rendelkezésre állnak, de ezek gyakran elfogultak: a brit beszámolók a „fekete lyuk” eseményét felnagyítva igazolták a megtorlást, míg a bengáli krónikák a navab árulását hangsúlyozták. A „fekete lyuk” áldozatszámát a modern kutatás erősen kétségbe vonja; a 123 halottról szóló hagyományos brit elbeszélés valószínűleg propaganda volt, de a pontos szám nem állapítható meg. A plassey-i csata haderejére és veszteségeire vonatkozó adatok is becslések, amelyek a résztvevők beszámolóin alapulnak, és széles sávban mozognak.
Az 1770-es bengáli éhínség áldozatainak száma az egyik legvitatottabb adat. A korabeli brit becslések 10 millió halottat említettek, de a modern demográfiai kutatások ezt a számot túlzónak tartják, mivel nem állnak rendelkezésre megbízható népszámlálási adatok. A reális sáv 1 és 10 millió között lehet, de a módszertani bizonytalanság miatt a pontos szám nem ismert. A Társaság adópolitikájának szerepe az éhínség súlyosbodásában szintén vitatott: egyes történészek szerint a Társaság adóbehajtása közvetlenül hozzájárult a katasztrófához, mások szerint az éhínség elsődleges oka az időjárási szélsőség volt, és a Társaság intézkedései csak súlyosbították a helyzetet. A „drain of wealth” elmélet – miszerint a brit uralom szisztematikusan elvonta India vagyonát – a 19. századi nacionalista közgazdaságtan központi tézise volt, de a modern gazdaságtörténet vitatja annak mértékét és mechanizmusait: a Társaság kereskedelmi haszna részben indiai kereskedők és bankárok kezébe is került, és a gyarmati gazdaság szerkezete összetettebb volt, mint egy egyszerű egyirányú transzfer.
A gyarmati adminisztráció kiépülésének értékelése szintén vitatott. A brit történetírás hagyományosan a jogállamiság és a modern bürokrácia bevezetését hangsúlyozta, míg a posztkoloniális történetírás a helyi intézmények lerombolását és a társadalmi egyenlőtlenségek növelését emeli ki. A modern kutatás közvetítő álláspontot képvisel: a Társaság uralma valóban hozott létre új intézményeket, de ezek elsődleges célja a bevételek maximalizálása és a hatalom fenntartása volt, nem pedig a helyi lakosság jóléte.
A Brit Kelet-indiai Társaság 1600-ban alapított kereskedelmi vállalatból a 18. század közepére területi hatalommá vált. A Mogul-birodalom hanyatlása és a regionális államok közötti verseny lehetőséget teremtett a Társaság számára, hogy katonai erővel beavatkozzon. Az 1757-es plassey-i csata – amelyben a navab elleni összeesküvés játszotta a döntő szerepet – megnyitotta az utat Bengál meghódítása előtt. A Társaság 1765-ben megszerezte a divani jogot, és kiépítette a maga adóztató és katonai adminisztrációját. A kettős kormányzat kudarca, az 1770-es éhínség és a korrupció a brit parlament beavatkozásához vezetett: az 1773-as és 1784-es törvények a Társaságot fokozatosan állami ellenőrzés alá vonták. A gyarmati uralom értelmezése vitatott: a brit civilizációs narratíva, az indiai nacionalista kizsákmányolás-elmélet és a modern együttműködés- és erőszak-koncepció egyaránt része a történeti diskurzusnak.