Az 1990-es évek elején a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK, Észak-Korea) gazdasága és társadalma mély válságba süllyedt. A hidegháború végével a Szovjetunió és a keleti blokk összeomlása megfosztotta Phenjant a kedvezményes árú olajtól, a támogatott kereskedelemtől és a politikai védőernyőtől. Az ipari termelés visszaesett, a mezőgazdasági gépesítés üzemanyag hiányában leállt, a műtrágyagyárak kapacitása összeomlott, a közlekedési infrastruktúra pedig a vasúti forgalom jelentős részének leállásával párhuzamosan erodálódott. A természeti katasztrófák – különösen az 1995–1996-os áradások és az ezt követő aszályos évek – tovább súlyosbították a helyzetet. Az észak-koreai állam a kilencvenes évek közepétől hivatalosan a „Nehéz menetelés” (koreaiul konan-ui haenggun, angolul Arduous March) kifejezést használta a korszakra, a japán gyarmati uralom elleni partizánhagyományból kölcsönözve a fogalmat. A kifejezés az állami narratívában a nemzeti kitartást és a szocialista túlélést jelölte, miközben a nemzetközi humanitárius szervezetek és a későbbi túlélői beszámolók éhínségről és tömeges halálozásról számoltak be.
Az 1994 júliusában elhunyt Kim Ir-szen (Kim Il-sung) halálát követően fia, Kim Dzsong-il (Kim Jong-il) fokozatosan vette át a hatalmat, és az állami propaganda az „élen járó forradalmár” képét építette fel. Az éhínség időszakában az élelmiszer-fejadagolási rendszer – amely korábban a lakosság nagy részének alapellátását biztosította – összeomlott vagy rendkívül egyenlőtlenül működött. A Világélelmezési Program (WFP) és az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) az 1990-es évek közepén kezdte meg humanitárius adatszolgáltatását, és a nemzetközi közösség segélyszállítmányokat juttatott az országba. A halálos áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak: a legalacsonyabb, főként a dél-koreai hivatalos számításokból származó értékek 240 000 körülre teszik a többlethalálozást, míg egyes nyugati kutatók és nem kormányzati szervezetek 600 000–1 000 000 közötti, illetve ennél magasabb, akár 3,5 milliós számokat is közölnek. A módszertani különbségek abból fakadnak, hogy a KNDK nem tett közzé részletes népszámlálási és halálozási adatokat, a szatellitfelvételek és a defektorok (menekültek) beszámolói pedig közvetett becsléseket tesznek lehetővé. A tudományos konszenzus abban áll, hogy tömeges éhhalál és súlyos alultápláltság következett be, de a pontos áldozatszám nem határozható meg megbízhatóan.
A gazdasági összeomlás következtében az állami ellátórendszer mellett megjelentek a piaci mechanizmusok, amelyeket a hivatalos szóhasználat sokáig illegális vagy félillegális tevékenységként kezelt. A kilencvenes évek második felében a jangmadang (piacok) terjedése alulról szerveződő folyamat volt, és a későbbi években az állam részben legalizálta vagy megtűrte a piaci árusítást, miközben a politikai ellenőrzést fenntartotta. Ez az időszak a nukleáris program szempontjából is fordulópontot jelentett: Phenjan az 1990-es évek elején már rendelkezett nukleáris fűtőanyagciklus-kezdeményekkel, és az 1985-ben aláírt atomsorompó-szerződés (NPT) betartása körüli vita 1993–1994-ben nemzetközi válsághoz vezetett. Az 1994. évi amerikai–észak-koreai keretmegállapodás (Agreed Framework) értelmében Phenjan befagyasztotta grafittal moderált reaktorait, cserébe pedig két könnyűvizes reaktor építésére és nehézolaj-szállítmányokra kapott ígéretet. A megállapodás végrehajtása azonban akadozott, és a felek kölcsönösen vádolták egymást a feltételek megszegésével.
A 2000-es évek elején a diplomáciai környezet átmenetileg enyhült: Kim Dzsong-il és a dél-koreai Kim De-dzsung (Kim Dae-jung) 2000-ben találkozott Phenjanban, amit a „napfénypolitika” csúcspontjaként értékeltek. Ezzel párhuzamosan azonban az Egyesült Államok 2002 októberében bejelentette, hogy hírszerzési értesülései szerint Észak-Korea titkos, urándúsításon alapuló nukleáris programot folytat. Phenjan ezt eleinte tagadta, majd 2003 januárjában bejelentette kilépését az atomsorompó-szerződésből. A válság kezelésére jött létre a hatoldalú tárgyalások kerete, amelyben a két Korea mellett Kína, az Egyesült Államok, Japán és Oroszország vett részt. A tárgyalások 2003 és 2009 között több fordulóban zajlottak, megszakításokkal és újraindulásokkal. A 2005. szeptember 19-i közös nyilatkozat elvi megállapodást rögzített: Észak-Korea kötelezettséget vállalt a nukleáris fegyverprogram felszámolására, cserébe a résztvevők gazdasági és energetikai segítséget, valamint biztonsági garanciákat ígértek. A gyakorlati végrehajtás azonban elakadt a hitelesítési viták és a pénzügyi szankciók körüli konfliktusok miatt.
Az első nukleáris robbantási kísérletet 2006. október 9-én hajtották végre a Punggye-ri kísérleti telepen. A robbanást nemzetközi szeizmológiai állomások rögzítették, és bár a hatóerő viszonylag alacsony volt, a kísérlet ténye dokumentáltnak tekinthető. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2006-ban elfogadta az 1718. számú határozatot, amely fegyverembargót, luxuscikkekre vonatkozó korlátozásokat és pénzügyi szankciókat vezetett be. Az ezt követő kísérletek – 2009. május 25., 2013. február 12., 2016. január 6. és szeptember 9., valamint 2017. szeptember 3. – fokozatosan növelték a robbanóerőt, és Phenjan 2017-ben egy termonukleáris (hidrogénbomba) kísérlet végrehajtását jelentette be. A 2017-es robbanás szeizmikus jelei erősebbek voltak a korábbiakénál, de a hidrogénbomba-megjelölés független tudományos megerősítése vitatott; egyes szakértők szerint a mérési adatok nem zárják ki, mások szerint nem igazolják egyértelműen a termonukleáris szerkezetet.
A hordozóeszközök fejlesztése párhuzamosan haladt a kísérletekkel. A 2017-es évben Észak-Korea két interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) tesztjét hajtotta végre: a Hwasong-14-et július 4-én és 28-án, majd a Hwasong-15-öt november 29-én. A szakértői elemzések szerint az utóbbi elméletileg elérhette volna az Egyesült Államok kontinentális területének nagy részét, bár a visszatérő egység technikai megbízhatósága bizonytalan maradt. Az ENSZ BT szankciói 2009, 2013, 2016 és 2017 során fokozatosan szigorodtak; a 2397. számú határozat már olajimport-korlátozásokat, a vendégmunkások hazatérésére vonatkozó rendelkezéseket és tengeri áruátrakodás tilalmát is tartalmazta. A szankciók hatásáról megoszlanak a vélemények: a hivatalos észak-koreai nyilatkozatok a „blokád” és a „gazdasági háború” nyelvét használták, míg egyes kutatók arra mutattak rá, hogy a korlátozások jelentős bevételkiesést okoztak, de nem állították meg a nukleáris fejlesztést. A szankciók humanitárius következményeiről éles vita folyik: az ENSZ és a segélyszervezetek jelentései szerint a lakossági élelmezésbiztonság romlott, de az éhínséghez való közvetlen ok-okozati kapcsolatot nehéz elkülöníteni a rezsim gazdaságpolitikájától.
Kim Dzsong-il 2011. december 17-én bekövetkezett halála után fia, Kim Dzsongun (Kim Jong-un) vette át a hatalmat, és a 2010-es évek közepétől a „byungjin” (párhuzamos fejlesztés) politikáját hirdette meg, amely a nukleáris elrettentő erő és a gazdasági fejlődés egyidejű építését tűzte ki célul. A 2017-es év különösen feszült volt: Kim Dzsongun és Donald Trump amerikai elnök között nyilvános fenyegető retorikai üzenetváltások zajlottak, amelyeket az amerikai elnök „tűz és düh” (fire and fury) kifejezéseivel jellemeztek. Ugyanakkor a 2018-as phjongcshangi téli olimpia nyitotta meg az utat a diplomáciai fordulathoz: Kim Dzsongun és Mun Dzsein (Moon Jae-in) dél-koreai elnök 2018. április 27-én a demilitarizált övezet Panmindzson településén találkozott, és közös nyilatkozatot írt alá, amelyben a felek megerősítették a koreai félsziget nukleáris leszerelésére irányuló szándékot, valamint a békeszerződés megkötésének elvi célját. 2018. június 12-én Szingapúrban került sor az első amerikai–észak-koreai csúcstalálkozóra, ahol Trump és Kim Dzsongun közös nyilatkozatot írt alá, de a dokumentum megfogalmazása általános maradt: a KNDK elkötelezettséget vállalt a „teljes denuklearizáció” irányába, az Egyesült Államok pedig biztonsági garanciákat ígért. A szöveg jogi kötelezettség nélküli keretdokumentum volt, és a vitatott értelmezések azonnal megjelentek: az amerikai fél a nukleáris leszerelés ellenőrizhető lépéseit várta, míg Phenjan a szankciók enyhítését és a biztonsági környezet átalakítását tekintette előfeltételnek.
A 2019. februári hanoi csúcstalálkozó kudarccal zárult: a felek nem tudtak megállapodni a szankciók enyhítésének és a nukleáris létesítmények leszerelésének konkrét ütemezéséről. A tárgyalások ezt követően gyakorlatilag befagytak. 2019. június 30-án a két vezető rövid, szimbolikus találkozót tartott a demilitarizált övezetben, de ez már nem hozott érdemi előrelépést. A 2020-as évtized elején Észak-Korea a Covid–19-járványra hivatkozva lezárta határait, ami a külkereskedelem drasztikus visszaesését okozta, és bár a hivatalos közlések nem ismertek el járványkitörést, a lezárás humanitárius hatása vitatott. A diplomáciai zsákutcában Phenjan 2022 szeptemberében törvényben rögzítette, hogy nukleáris fegyveres államnak tekinti magát, és a törvény előírásai szerint a nukleáris fegyverek bevetésének doktrínája magában foglalja az első csapás lehetőségét is bizonyos fenyegetések esetén. Ezt a törvényt a nemzetközi közösség nagy része elítélte, és a dokumentált tény az, hogy a jogszabály kinyilvánította a nukleáris státusz visszafordíthatatlanságát a phenjani álláspont szerint.
A 2023–2025 közötti időszakban a kísérletek és a rakétaindítások üteme ismét nőtt: Észak-Korea katonai felderítő műhold indítását hajtotta végre, amelyet a nemzetközi jog értelmében sokan ballisztikus rakétatechnológiát alkalmazó indításként értékeltek. A dél-koreai és japán védelmi hatóságok rendszeresen jelentették a rakétakísérleteket, és a feszültség a Sárga-tengeri határvonal közelében is kiújult. 2024-től egyre több bizonyíték és hírszerzési értesülés utalt arra, hogy Észak-Korea katonai együttműködést folytat Oroszországgal az ukrajnai háború kapcsán, beleértve tüzérségi lőszerek és rakéták szállítását, valamint esetleges észak-koreai katonai jelenlétet. Ezek az állítások vitatottak: Phenjan és Moszkva hivatalosan tagadta a fegyverszállítást, míg az Egyesült Államok és szövetségesei műholdfelvételekre és hírszerzési jelentésekre hivatkozva állították a transzferek tényét. A kérdéskör a jelenkori geopolitikai verseny részévé vált, és a bizonyítékok független ellenőrzése 2026 elején is korlátozott.
A emberi jogi helyzet tárgyalása szorosan kapcsolódik a válság narratívájához. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa által 2013-ban felállított vizsgálóbizottság (COI) 2014-ben közzétett jelentése politikai fogolytáborokról, kényszermunkáról, kivégzésekről, kínzásról és a lakosság szisztematikus ellenőrzéséről számolt be. A jelentés a dokumentált visszaemlékezéseket, defektorok vallomásait és műholdfelvételeket használta fel, de a bizonyítékok jellege miatt a táborok lakóinak pontos számát nem lehetett megállapítani; a becslések 80 000–120 000 közötti, illetve ennél magasabb értékeket említenek. A „népirtás” kifejezés alkalmazása Észak-Koreával kapcsolatban nem része a tudományos konszenzusnak, bár egyes politikai szereplők és civil szervezetek használták. A phenjani kormány a jelentést az Egyesült Államok és szövetségesei politikai kampányának minősítette, és az emberi jogi kérdéseket belügyként kezelte. A könyv a minősítéseket a használóik megnevezésével tárgyalja, és nem teszi a „koncentrációs tábor” kifejezést a saját álláspontjává, mivel a vizsgálóbizottság „politikai fogolytábor” (political prison camp) kifejezést használt, és a történelmi analógiák értelmezésiek.
A déli megközelítés szempontjából a nemzetközi szankciók és a humanitárius segélyek között feszültség áll fenn: a dél-koreai kormányok – különösen a progresszív kormányzások – időnként a segélyezés és a gazdasági együttműködés újraindítását szorgalmazták, míg a konzervatív kormányok inkább a nyomásgyakorlást helyezték előtérbe. A Kaeszong Ipari Park 2016-os leállítása, amelyet a dél-koreai kormány a Phenjan által végrehajtott nukleáris kísérletre adott válaszként rendelt el, jól mutatja a két megközelítés közötti ingadozást. A park korábban a két Korea közötti gazdasági együttműködés szimbolikus helyszíne volt, és bezárása mindkét oldal számára veszteséget jelentett. A 2020-as években a dél-koreai közvélemény megosztott a Phenjannal szembeni politikát illetően, és a fiatalabb generációkban a nemzeti újraegyesítés iránti lelkesedés csökkenése is megfigyelhető volt a közvélemény-kutatások szerint.
Az észak-koreai nukleáris program technikai értékelése szintén vitatott. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) az 1990-es évek eleje óta nem tudott rendszeres helyszíni ellenőrzéseket végezni, mivel Phenjan 1994-ben megszakította az együttműködést, majd 2002-ben kiutasította az ellenőröket. A nukleáris létesítmények állapota ezért műholdfelvételekből, defektorok beszámolóiból és a kísérletek szeizmikus adataiból becsülhető. A Yongbyon-i létesítmény – ahol az 5 MW-os grafitmoderált reaktor és az üzemanyag-újrafeldolgozó üzem található – a program központi eleme, de a 2010-es években a gázcentrifugás dúsítás is egyre nagyobb szerepet kapott. A szakértők többsége szerint Észak-Korea 2026 elején már rendelkezik működőképes nukleáris robbanófejekkel és hordozórakétákkal, de a harctéri célba juttatás megbízhatósága, a miniatürizálás pontossága és a termonukleáris képesség független megerősítése továbbra is nyitott kérdés. A robbanófejek számát 20 és 60 közé teszik a leggyakrabban idézett becslések, de ezek módszertani alapja közvetett, és a számok időben változhatnak.
A diplomáciai fordulatok elemzésekor fontos elkülöníteni a dokumentált találkozókat és nyilatkozatokat a valódi politikai eredményektől. A 2018–2019-es csúcstalálkozók ténye dokumentált, és a felek által aláírt közös nyilatkozatok szövege nyilvános. Ugyanakkor a „denuklearizáció” fogalmának értelmezése élesen eltérő volt: az Egyesült Államok a KNDK nukleáris fegyvereinek teljes, ellenőrizhető és visszafordíthatatlan felszámolását (CVID) értette alatta, míg Phenjan a térség egészére kiterjedő „nukleáris fenyegetés megszüntetésének” keretébe helyezte a kérdést, ami az amerikai katonai jelenlét és a nukleáris elrettentés csökkentését is magában foglalta. Ez a fogalmi eltérés hozzájárult a tárgyalások kudarcához. A vietnami kudarc után a phenjani vezetés egyre kevésbé mutatott hajlandóságot a nukleáris képesség feladására, és a 2020-as évek közepén a hivatalos álláspont már a „nukleáris hatalom” státusz megszilárdítását hangsúlyozta.
A humanitárius helyzet 2026-os megítélése ellentmondásos. Az ENSZ-jelentések szerint az élelmiszer-ellátás bizonytalan, a gyermekek alultápláltsága továbbra is problémát jelent, és a covid-lezárások következtében a külföldi segélyszervezetek hozzáférése erősen korlátozott. Ugyanakkor a kormányzati statisztikák és a hivatalos médiaközlések a helyzet javulását állítják. A valós kép megállapításához a defektorok beszámolói, a műholdas éjszakai fényképek és a kínai–észak-koreai határkereskedelem volumene szolgáltat közvetett bizonyítékot. A 2020-as évek második felében a kínai határ részleges újranyitása és a turizmus újraindítására irányuló lépések a gazdasági aktivitás szerény növekedésére utaltak, de a független makrogazdasági adatok továbbra is hiányoznak.
Az alfejezet által érintett időszak forrásbázisa rendkívül egyenetlen. A 2000-es évekig terjedő események – a hatoldalú tárgyalások dokumentumai, az ENSZ BT határozatok, a NAÜ jelentései, az amerikai és dél-koreai kormányzati nyilatkozatok – levéltári vagy hivatalos szövegként hozzáférhetők, és az eseménytörténet főbb vonalai dokumentált ténynek tekinthetők. Ugyanakkor az éhínség és a politikai táborok belső viszonyaira vonatkozó adatok kevésbé megbízhatók: a KNDK nem tett közzé részletes statisztikát, a defektorok visszaemlékezései pedig egyéni tapasztalatokat tükröznek, és nem reprezentatív mintákból származnak. A műholdfelvételek értelmezése módszertani viták tárgya. Az áldozatszámok ezért régészetihez hasonló – de jelenkori – statisztikai becslésnek minősülnek, széles bizonytalansági sávval.
A nukleáris kísérletek tényét a nemzetközi szeizmológiai hálózatok és a radionuklid-mérések megerősítik, tehát ezek dokumentált események. A robbantások hatóerejének, a robbanófejek számának és a termonukleáris jellegnek a megítélése azonban tudományos becslés és részben vitatott értelmezés. A hatoldalú tárgyalások jegyzőkönyvei nem mindegyike nyilvános, így a felek belső álláspontjairól alkotott kép részben diplomáciai forrásokból, részben későbbi visszaemlékezésekből származik. A 2018–2019-es csúcstalálkozók dokumentumai rövidek és szándékosan homályosak; a mögöttes tárgyalási dinamikát a résztvevők kiszivárogtatott beszámolói és későbbi interjúk alapján rekonstruálják, ami értelmezési vitákat hagy nyitva.
A 2020–2026 közötti évek forrásai különösen problémásak. A járványügyi lezárások, a külföldi tudósítók kitiltása és a hivatalos média ellenőrzött jellege miatt számos állítás – például az élelmiszerhiány, a katonai együttműködés Oroszországgal vagy a belső politikai átrendeződés – független bizonyítékokkal nem vagy alig ellenőrizhető. A szövegben ezért a „hírszerzési értesülések szerint”, „műholdfelvételek alapján” és „a kormány tagadja” fordulatok használata nem retorikai fogás, hanem a forráshelyzet leképezése. Az emlékezetpolitikai állítások is jelen vannak: Phenjan a „Nehéz menetelés” kifejezést a nemzeti túlélés hősi narratívájaként használja, míg a dél-koreai konzervatív és progresszív csoportok a saját politikai céljaikhoz igazítják a korszak értelmezését. A könyv ezeket a narratívákat elemzi, nem veszi át őket.
Az 1990-es évek elején Észak-Korea gazdasági és humanitárius válságba került, amelyet a hidegháború vége, a természeti katasztrófák és az állami ellátórendszer összeomlása együttesen idézett elő. A „Nehéz menetelés” időszakában a halálos áldozatok számát 240 000 és több százezer, egyes becslések szerint milliós nagyságrendűre teszik, de a pontos adat nem ismert. A nukleáris program az 1990-es évek óta fokozatosan eszkalálódott: Észak-Korea 2003-ban kilépett az atomsorompó-szerződésből, 2006-ban végrehajtotta első robbantási kísérletét, majd a 2010-es években interkontinentális hordozóeszközöket fejlesztett. A hatoldalú tárgyalások 2003 és 2009 között elvi megállapodásokat hoztak, de a végrehajtás elakadt. A 2018–2019-es diplomáciai fordulatok – a panmindzsoni, szingapúri és hanoi csúcstalálkozók – átmenetileg enyhítették a feszültséget, de a nukleáris leszerelésről nem született érdemi megállapodás. A 2020-as években Phenjan törvényben rögzítette nukleáris fegyveres állami státuszát, és a kísérletek, valamint a regionális feszültség ismét fokozódott. A szankciók folyamatosan szigorodtak, de hatásuk vitatott; humanitárius következményeik és a politikai fogolytáborok kérdése éles nemzetközi viták tárgya. A bizonyítékok egyenlőtlensége miatt a korszak értelmezése a forráskritikát igényli.