A régió történetének megértéséhez először a földrajzi kereteket kell tisztázni, mert a természeti adottságok – síkságok, hegyvonulatok, folyóhálózatok és tengerek – évszázadokon át alakították a településhálózatot, a gazdasági kapcsolatokat, a hadjáratok útvonalait és a politikai határokat. A Kronológia, térkép és periodizáció már jelezte, hogy a térség története nem érthető meg kizárólag a mai államhatárok felől; ugyanez igaz a földrajzra is. A mai Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia, Moldova, Ukrajna, Fehéroroszország, Észtország, Lettország és Litvánia területén olyan természeti egységek és történelmi régiók fekszenek, amelyek határai gyakran nem esnek egybe a modern országhatárokkal. Ebben az alfejezetben a nagytáji szerkezetet, a legfontosabb folyókat és tengereket, valamint a történelmi régiók földrajzi alapjait tekintjük át. A hangsúly a földrajzi adottságok és a történelmi folyamatok közötti kölcsönhatáson van, nem pedig egy statikus, mai térkép visszavetítésén.
A vizsgált térség – a könyv által használt értelemben Kelet-Közép-Európa – földrajzi értelemben nem egységes régió, hanem több, eltérő jellegű nagytáj találkozási zónája. A legfontosabb szerkezeti elem az Észak-európai síkság (angolul North European Plain), amely a mai Németország északi részétől Lengyelországon, Litvánián, Lettországon és Észtország déli felén át Fehéroroszország és Ukrajna északi területei felé húzódik. Ezt a síkságot délről a Közép-európai-hegyrendszer (a Szudéták, a Cseh-medence peremhegységei, a Kárpátok) határolja, keleten pedig a kelet-európai síkságba megy át, amelyet a Dnyeper és mellékfolyói tagolnak. A térség déli részét a Kárpátok (lengyelül Karpaty, csehül/szlovákul Karpaty, románul Carpați, ukránul Карпати/Karpaty) hegykoszorúja zárja le, amely a mai Csehország keleti peremétől Szlovákián, Lengyelország déli határvidékén, Ukrajna nyugati sávján és Románia középső részén át húzódik. A Kárpátoktól délre a Román-alföld (románul Câmpia Română) és a Duna-medence alsó szakasza terül el, amely a Balkán-félsziget felé nyitott.
A folyóhálózat a térség történelmének egyik legfontosabb szervezője. A Duna (németül Donau, szlovákul Dunaj, románul Dunărea, ukránul Дунай/Dunaj) a régió déli peremén folyik, és a Kárpát-medence, valamint a Balkán közötti összeköttetést biztosítja. A Duna mellékfolyói közül a Tisza (románul Tisa, szlovákul Tisa, ukránul Тиса/Tysa) a Kárpátok északi és keleti lejtőiről gyűjti össze a vizeket. A Visztula (lengyelül Wisła) a lengyel síkság fő folyója, amely a Kárpátok északi előteréből a Balti-tenger felé tart. A Nyeman (litvánul Nemunas, fehéroroszul Нёман/Nioman, lengyelül Niemen) a litván és belorusz területek vízgyűjtője. A Dnyeper (ukránul Дніпро/Dnyipro, fehéroroszul Дняпро/Dnyapro, oroszul Днепр/Dnyepr) és a Dnyeszter (ukránul Дністер/Dnister, románul Nistru, oroszul Днестр/Dnestr) a kelet-európai síkság és a Kárpátok közötti térség fő útvonalai, és a Fekete-tenger felé vezetnek. A folyók nemcsak közlekedési és kereskedelmi folyosókként szolgáltak, hanem gyakran természetes határvonalakat is képeztek, bár a középkorban és a kora újkorban a határok ritkán igazodtak pontosan a vízválasztókhoz.
A tengeri kapcsolatokat két, egymástól eltérő jellegű beltenger biztosította. A Balti-tenger (lengyelül Morze Bałtyckie, litvánul Baltijos jūra, lettül Baltijas jūra, észtül Läänemeri) a térség északi kapuja, amely a Hanza-kereskedelem, a balti német városok és a svéd, lengyel, litván, orosz hatalmi törekvések színtere volt. A Fekete-tenger (ukránul Чорне море/Chorne more, románul Marea Neagră, oroszul Чёрное море/Chiornoe more) délen a kozák, oszmán, orosz és román terjeszkedés, valamint a gabona- és rabszolgakereskedelem útvonala volt. A két tenger közötti szárazföldi sáv – a Visztula és a Dnyeper közötti terület – a középkortól kezdve a nyugat–kelet irányú hadjáratok és vándorlások egyik leggyakrabban használt folyosója lett. Ezt a sávot gyakran nevezik a „népek országútjának”, de a kifejezés inkább leíró jellegű, és nem szabad úgy érteni, mintha a vándorlások kizárólag itt zajlottak volna.
A földrajzi adottságok eltérő gazdasági és települési mintákat hoztak létre. A síksági területeken a szántóföldi gazdálkodás és a nagyobb, lazább településhálózat vált jellemzővé, míg a hegyvidéki és dombvidéki régiókban a pásztorkodás, az erdőgazdálkodás és a kisebb, zártabb közösségek domináltak. A folyók menti városok – például Krakkó, Varsó, Vilnius, Riga, Tallinn, Kijev – kereskedelmi és politikai központokká váltak, míg a hegyek közötti medencék, például a Cseh-medence vagy az Erdélyi-medence, védett magterületet kínáltak az államalakulatok számára.
Az Észak-európai síkság a mai Lengyelország északi és középső részét, Litvánia, Lettország és Észtország nagy részét, valamint Fehéroroszország északi sávját foglalja magában. A síkság tengerszint feletti magassága többnyire 50–200 méter között van, de helyenként alacsony dombsorok és jégkorszaki morénák tagolják. A területet a jégkorszak alakította ki: a balti-tengeri jégtakaró visszahúzódása után morénavonulatok, homokos síkságok, tőzeglápok és gleccserteknők váltakoznak. A talaj minősége változó; a lengyel és litván síkság egyes részein termékeny löszös talajok, máshol homokos, gyengébb termőképességű területek találhatók. A mezőgazdaság számára a folyóvölgyek és a löszös magaslatok voltak a legkedvezőbbek, ami a települések eloszlásában is tükröződik.
A Balti-tenger partvidéke sajátos tájegység. A lengyel partvidéket a Visztula és az Odera deltavidékei, valamint turzásokkal elválasztott lagúnák jellemzik, mint a Visztula-lagúna (lengyelül Zalew Wiślany) és a Kur-lagúna (oroszul Куршский залив, litvánul Kuršių marios). Keletebbre a Rigai-öböl (lettül Rīgas jūras līcis, észtül Liivi laht) választja el Észtország és Lettország partjait. A balti partvidék kikötői – Gdańsk (Danzig), Klaipėda (Memel), Liepāja (Libau), Ventspils (Windau), Riga, Tallinn (Reval) – a középkortól a nemzetközi kereskedelem csomópontjai voltak. A tenger befagyása télen korlátozta, de nem szüntette meg a hajózást; a jégviszonyok és a sekély kikötők miatt a nagyobb hajók gyakran a folyótorkolatoknál rakodtak. A Balti-tenger sótartalma alacsony, ami befolyásolta a halászatot és a tengeri élővilágot, de a hajózás szempontjából a beltenger jelleg, a viszonylag védett vizek és a folyami összeköttetések tették stratégiailag fontossá.
A balti térség földrajzi nyitottsága következtében a part menti területek a középkorban a Hanza kereskedelmi hálózatához kapcsolódtak, és a balti német kereskedővárosok – Riga, Tallinn, Gdańsk – a nyugat-európai és az orosz területek közötti közvetítő szerepet játszottak. A síkság belső területei viszont ritkábban lakottak voltak, és a litván, lett, észt népesség – bár a 13. századtól keresztény királyságokhoz vagy keresztes államokhoz tartozott – hosszú ideig megőrizte a szórt településszerkezetet és a helyi nyelveket. A földrajzi viszonyok tehát nem határozták meg eleve a politikai fejlődést, de a tengeri hozzáférés, a folyami útvonalak és a mezőgazdasági termőképesség egyenlőtlenül oszlott el, ami hozzájárult a balti német városi elit és a vidéki balti, litván, lett parasztság közötti társadalmi és gazdasági különbségek kialakulásához.
A Kárpátok a térség legnagyobb összefüggő hegysége, amely hozzávetőleg 1700 kilométer hosszan, délkelet felé nyitott ívben húzódik. A hegység nem egységes, hanem több vonulatra tagolódik: az Északnyugati-Kárpátok a mai Csehország keleti peremétől Szlovákián és Lengyelország déli határvidékén át húzódik; itt található a Magas-Tátra (szlovákul Vysoké Tatry, lengyelül Tatry Wysokie), a Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) és a Szepesi-Magura. A Keleti-Kárpátok Ukrajna nyugati részén, a Déli-Kárpátok (más néven Erdélyi-havasok, románul Carpații Meridionali) pedig Románia középső részén húzódik. A Kárpátok vonulatai közül a Déli-Kárpátokban találhatók a legmagasabb csúcsok, például a Moldoveanu-csúcs (románul Vârful Moldoveanu, 2544 m) és a Negoj-csúcs (Vârful Negoiu, 2535 m). A hegység geológiailag fiatal, a harmadidőszakban gyűrődött fel, és a későbbi jégkorszakban gleccserek formálták a magasabb völgyeket.
A Kárpátok földrajzi jelentősége kettős. Egyrészt természetes akadályt képezett: a középkorban és a kora újkorban a hegységen átvezető hágók – például a Duklai-hágó (lengyelül Przełęcz Dukielska, szlovákul Dukliansky priesmyk) vagy a Vereckei-hágó (ukránul Верецький перевал/Veretskyi pereval) – ellenőrzése stratégiai fontosságú volt a Lengyel Királyság, a Magyar Királyság, a Moldvai Fejedelemség és a későbbi birodalmak számára. Másrészt a Kárpátok medencéi és folyóvölgyei menedéket és erőforrásokat biztosítottak: a Cseh-medence a mai Csehország központi területe, amelyet a Šumava, az Érchegység, a Szudéták és a Cseh–Morva-dombság határol; a Kis-lengyelországi-felföld és a Szlovák-érchegység bányászati központokká váltak; az Erdélyi-medence pedig a Kárpátok gyűrűjében fekvő, termékeny dombvidéki terület. A hegyvidékek ugyanakkor a nagy államalakulatok peremvidékei voltak, ahol a helyi pásztorkodó közösségek – például a vlach pásztorok, a ruszinok, a lemkók, a bojkók, a huculok – sajátos gazdasági és kulturális mintákat alakítottak ki. A hegyek közötti völgyekben a közlekedés nehézkes volt, ami elősegítette a helyi identitások fennmaradását, de nem zárta ki a távolsági kereskedelmet: a só, a fa, a szarvasmarha és a nemesfémek szállítása a hágókon át bonyolódott.
A Kárpátoktól délre és keletre a dombvidék fokozatosan átmegy a Román-alföldbe, a Moldvai-dombságba és a Besszarábiai-fennsíkba. A Duna alsó szakasza a Vaskapu-szoros (románul Porțile de Fier, szerbül Ђердап/Đerdap) áttörése után széles, mocsaras árterülettel éri el a Fekete-tengert, ahol a Duna-delta (románul Delta Dunării, ukránul Дельта Дунаю/Delta Dunaju) a kontinens egyik legnagyobb vizes élőhelye. Ez a déli sáv a középkortól az oszmán, orosz és Habsburg birodalmak közötti ütközőzónává vált, és a folyami közlekedés, a halászat, valamint a gabonaexport révén gazdasági jelentőségre tett szert.
A régió keleti felét a Dnyeszter és a Dnyeper vízrendszere uralja. A Dnyeszter a Kárpátok északkeleti lábánál ered, és délkelet felé, a Fekete-tenger északnyugati részébe torkollik. A folyó hossza körülbelül 1362 kilométer, vízgyűjtő területe mintegy 72 ezer négyzetkilométer. A Dnyeszter mentén a történelem során fontos átkelőhelyek és városok alakultak ki, például Halics (ukránul Галич/Halych), Kamenyec-Podolszkij (ukránul Кам’янець-Подільський/Kamianets-Podilskyi) és Bender (románul Tighina, oroszul Бендеры/Bendery). A folyó a középkorban a Kijevi Rusz, a Galícia–Volhíniai Fejedelemség és a kun, később tatár sztyeppei nomádok közötti határzóna része volt. A Dnyeszter nem hajózható teljes hosszában, de alsó szakasza a gabona- és faexport útvonalaként szolgált, és a 19. században a gőzhajózás megindulásával a besszarábiai kereskedelem egyik fő ütőere lett.
A Dnyeper a régió legnagyobb folyója, hossza mintegy 2201 kilométer, vízgyűjtő területe pedig megközelítőleg 504 ezer négyzetkilométer. A folyó a Valdaj-hátságon ered, Fehéroroszországon és Ukrajnán át folyik, és a Fekete-tengerbe torkollik. A Dnyeper középső és alsó szakasza mentén helyezkedik el a Kijevi Rusz magterülete, később a kozák hetmanátus, majd a 19. századi orosz és szovjet iparosodás övezete. A folyót a Dnyeper-zuhatagok (ukránul Дніпрові пороги/Dniprovi porohy) szakasza tette nehezen hajózhatóvá, ezért a középkorban és a kora újkorban a hajózás gyakran a folyó felső szakaszára és a mellékfolyókra korlátozódott. A zuhatagokat a 20. században a Dnyeper-vízerőművek építésekor elárasztották, ami a folyami közlekedést javította, de a történelmi tájat és a régészeti lelőhelyek egy részét megsemmisítette. A Dnyeper menti városok – Kijev (ukránul Київ/Kyiv), Csernyihiv (ukránul Чернігів/Chernihiv), Perejaszlav (ukránul Переяслав/Pereiaslav), Zaporizzsja (ukránul Запоріжжя/Zaporizhzhia) – a régió politikai és katonai súlypontjai voltak. A folyótól keletre a nyílt sztyeppe húzódik, amely a 18. század végéig a nomád népek – kunok, besenyők, tatárok – vonulási és legeltetési területe volt. A sztyeppe és az erdős sztyeppe közötti átmeneti zóna a Podóliai-hátság (lengyelül Podole, ukránul Поділля/Podillia) és a Volhíniai-hátság (lengyelül Wołyń, ukránul Волинь/Volyn) termékeny löszös területe, amely a gabonatermelés és a nagybirtokok klasszikus vidéke lett.
A Fekete-tenger északi partvidéke a krími félsziget (ukránul Крим/Krym, krími tatárul Qırım) kivételével alacsony, tagolt, és sokáig gyéren lakott volt. A tengerparti sáv a 18. század végétől, az orosz terjeszkedés után vált a gabonaexport és a kikötővárosok – Odessza (ukránul Одеса/Odesa), Mikolajiv (ukránul Миколаїв/Mykolaiv), Herszon (ukránul Херсон/Kherson) – fejlődésének színterévé. A Fekete-tenger kapcsolata a Földközi-tengerrel a Boszporusz és a Dardanellák ellenőrzésétől függött, ami az oszmán–orosz–nyugat-európai diplomácia egyik állandó konfliktusforrása volt. A tenger sótartalma és a mélyebb rétegek oxigénhiánya miatt a halászat korlátozott, de a kikötői kereskedelem és a hadihajózás stratégiai jelentősége elsőrendű volt.
A vizsgált térség történelmi régiói nem természeti, hanem politikai, kulturális és gazdasági képződmények, amelyek azonban szorosan kötődnek a földrajzi adottságokhoz. Határaik időben változtak, és a mai államhatárokkal gyakran nem esnek egybe. A következőkben a könyvben leggyakrabban előforduló történelmi régiók földrajzi alapjait foglaljuk össze.
Erdély (románul Transilvania, latinul Transsilvania, németül Siebenbürgen, szászul Siweberjen) a Kárpátok belső medencéje, amelyet északról a Keleti-Kárpátok, délről a Déli-Kárpátok, nyugatról a Bihar-hegység és a Réz-hegység határol. A medence átlagos tengerszint feletti magassága 300–500 méter, dombvidéki jellegű, termékeny folyóvölgyekkel. Fő folyói a Maros (románul Mureș, németül Mieresch) és a Szamos (románul Someș). Erdély földrajzi zártsága védelmet nyújtott a középkori államalakulatoknak, ugyanakkor a hágókon át – például a Törcsvári-hágó (románul Pasul Bran) vagy a Vöröstoronyi-szoros (románul Pasul Turnu Roșu) – kereskedelmi és hadi útvonalak kötötték össze a Kárpátokon kívüli területekkel. A régió etnikai és nyelvi sokszínűsége – román, magyar, székely, szász, roma – részben a földrajzi tagoltságra, részben a középkori betelepítésekre vezethető vissza, de a mai etnikai arányok nem vetíthetők vissza a középkorra.
Galícia (lengyelül Galicja, ukránul Галичина/Halychyna, németül Galizien) a Kárpátok északkeleti előterében, a Visztula és a Dnyeszter vízválasztóján fekszik. Magterülete a Lembergi-medence (ukránul Львівська улоговина/Lvivska ulohovyna) és a Podóliai-hátság nyugati pereme. A régió neve a középkori Halics városából származik, de a 18. század végétől a Habsburg Birodalom által megszállt terület megjelölésére használták. Galícia földrajzi értelemben átmeneti sáv: északi része termékeny löszös síkság, déli része a Kárpátok erdős hegyvidéke. A régió határai soha nem voltak pontosan rögzítettek; a 19. századi közigazgatási határok és a mai ukrán–lengyel államhatár nem azonosak a történelmi Galícia határaival.
Bukovina (románul Bucovina, ukránul Буковина/Bukovyna, németül Bukowina) a Kárpátok keleti külső lejtőjén, a Szeret (románul Siret) és a Prut folyók felső szakaszán terül el. A név a bükkfaerdőkre utal (szláv bukъ = bükk). A régió északi része dombvidék, déli része hegyvidék, és a 15. századtól a Moldvai Fejedelemség, majd a 18. század végétől a Habsburg Birodalom része volt. Bukovina kicsi, de földrajzilag változatos terület, amely a Keleti-Kárpátok átjáróit ellenőrizte. A régió etnikai összetétele – román, ukrán, zsidó, német, lengyel – a 19. századi bevándorlás és a határ menti fekvés következménye.
Besszarábia (románul Basarabia, ukránul Бессарабія/Bessarabiia, oroszul Бессарабия/Bessarabiia) a Dnyeszter, a Prut és a Fekete-tenger közötti terület, amely nagyjából a mai Moldova Köztársaság és Ukrajna délnyugati részének egyes területeit foglalja magában. Földrajzilag a Besszarábiai-fennsík alkotja, amely 200–400 méter magas, löszös, erózióval tagolt dombvidék. A folyók – a Dnyeszter, a Prut, a Răut és a Szeret – mély völgyeket vágtak a fennsíkba. A régió neve a 14. századi Basarab havasalföldi fejedelmi családra vezethető vissza, de a terület a 16. századtól az oszmán fennhatóság alatt álló Moldva része volt, majd 1812-ben az Orosz Birodalom annektálta. A Dnyeszter menti sáv – a mai Transznisztria – földrajzilag a folyó bal partja, de a régióhoz való tartozása politikai vita tárgya.
Szilézia (lengyelül Śląsk, csehül Slezsko, németül Schlesien) a mai Lengyelország délnyugati, Csehország északkeleti és Németország keleti peremén fekvő történelmi régió. Földrajzi magja a Sziléziai-síkság és a Szudéták (lengyelül Sudety, csehül Sudety) előtere. A régió gazdag ásványkincsei – szén, vasérc, cink, ólom – a 19. századi iparosodás alapjai lettek. Szilézia határai a történelem során többször változtak, és a 20. századi határrendezések utáni lengyel–cseh–német megosztottsága miatt a régió ma nem egységes közigazgatási egység.
Livónia (latinul Livonia, németül Livland, lettül Vidzeme, észtül Liivimaa) a Balti-tenger keleti partvidékén, a Rigai-öböl környékén fekvő történelmi régió, amely a mai Lettország és Észtország területének jelentős részét foglalta magában. Földrajzi alapját a Lett-alföld és a Észak-livóniai-dombság alkotja. A régió neve a lívek (livónok) nevű balti finn népcsoportra utal, akik a 13. századi keresztes hódítás idején a partvidéken éltek. Livónia a középkorban a Kardtestvérek rendje és a Német Lovagrend uralma alatt állt, és a 16. században a Lengyel–Litván Köztársaság, Svédország és Oroszország közötti versengés színtere lett. A régió földrajzi nyitottsága miatt a balti német elit, a lett és észt parasztság, valamint a kikötővárosok közötti társadalmi és nyelvi különbségek meghatározóak voltak.
A fenti régiók mellett a könyvben más történelmi tájegységek is feltűnnek, például Kis-Lengyelország (lengyelül Małopolska), Nagy-Lengyelország (Wielkopolska), Mazóvia (Mazowsze), Pomeránia (Pomorze), Poroszország (Prusy/Preußen), Kurland (lettül Kurzeme), Samogitia (litvánul Žemaitija), Latgale (lettül Latgale), Csehország (Čechy), Morvaország (Morava), Szepes (szlovákul Spiš, lengyelül Spisz), Kárpátalja (ukránul Закарпаття/Zakarpattia), Havasalföld (románul Țara Românească), Moldva (románul Moldova), Dobrudzsa (románul Dobrogea, bolgárul Добруджа/Dobrudzha). Ezek a régiók részben természeti egységek, részben a középkori vagy kora újkori államalakulatok örökségei, és a későbbi fejezetekben a helyi kontextusban kerülnek bemutatásra.
A földrajzi keretek nem determinálják a történelmi folyamatokat, de korlátozzák és irányítják azokat. A folyók menti kereskedelem, a hágók ellenőrzése, a termékeny síkságok és a hegyvidéki erőforrások közötti különbségek alakították a településhálózatot, a gazdasági szerkezetet és a politikai hatalmi viszonyokat. Ugyanakkor a történelmi régiók határai emberi döntések eredményei: a hódítások, házassági szerződések, békekötések és közigazgatási reformok révén jöttek létre, és idővel megváltoztak. A modern nemzetállami határok a 20. században gyakran metszették át ezeket a régiókat, ami a mai napig érezhető feszültségeket okoz. Ezért a könyv a történelmi régiókat nem mint örök, természet adta egységeket, hanem mint a földrajzi, gazdasági, politikai és kulturális folyamatok találkozási pontjait tárgyalja.
A földrajzi nevek használata is forráskritikát igényel. A mai magyar nyelvű földrajzi nevek – például Kárpátok, Dnyeper, Erdély – hosszú nyelvi hagyományra mennek vissza, de a helyi nyelvekben más alakok élnek, és a névhasználat gyakran politikai állásfoglalást tükröz. A könyv a magyar nyelvű konvenciót követi, de az első előfordulásnál zárójelben megadja a helyi vagy történelmi alakokat, és kerüli a vitatott névhasználat egyoldalú érvényesítését.
A földrajzi leírások alapvetően természettudományos megfigyeléseken és térképészeti adatokon nyugszanak, amelyeket a modern földrajztudomány, a geomorfológia és a hidrológia széles körben elfogadott eredményei támasztanak alá. A folyók hossza, a hegycsúcsok magassága és a vízgyűjtő területek nagysága olyan adatok, amelyek a mérési módszerek fejlődésével idővel pontosodtak, de a szakirodalomban kisebb eltérések előfordulhatnak. A történelmi régiók lehatárolása ezzel szemben nem mérési, hanem értelmezési kérdés: a források – oklevelek, krónikák, adóösszeírások, térképek – eltérő területeket érthettek ugyanazon a néven, és a régiók határai a történelem során többször módosultak. Például Erdély középkori határai nem azonosak a 19. századi vagy a mai értelemben vett Erdéllyel; Galícia és Bukovina a Habsburg közigazgatás termékei voltak; Besszarábia pedig az 1812-es orosz annexió után vált önálló közigazgatási egységgé, de a román és ukrán történetírás eltérően értelmezi a régió hovatartozását.
A régészeti és nyelvészeti rekonstrukciók – például a szláv, balti vagy finnugor nyelvek elterjedésére vonatkozóan – modelleken és töredékes bizonyítékokon alapulnak, ezért a korai középkori etnikai viszonyokra vonatkozó állításokat kellő óvatossággal kell kezelni. A modern kor előtti népességeloszlásra nincsenek megbízható népszámlálási adatok, így a régiók etnikai összetételére vonatkozó megállapítások becslések vagy kvalitatív forrásokra épülnek. A 19. századtól kezdve a statisztikai hivatalok felmérései már pontosabbak, de a nemzetiségi kategóriák meghatározása és a válaszadók önbesorolása miatt ezek az adatok is értelmezési vitákat hordoznak.