A kora újkori és középkori Kelet-Közép-Európa társadalmait nem lehet a mai nemzeti kategóriák mentén leírni. A térség nyelvi, vallási és etnikai sokfélesége a középkorban és a kora újkorban a birodalmak, az egyházak és a vándorlások folyamataiban formálódott. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakultak ki a régió legfontosabb nyelvcsoportjai – a baltiak, a szlávok és a finnugorok –, hogyan jelentek meg a német, zsidó, roma, örmény és görög csoportok, és hogyan formálta a vallás a mindennapi életet, az államépítést és a kora újkori identitásokat. A hangsúly a folyamatokon és a rétegzettségen van, nem pedig a mai nemzetállami keretek visszavetítésén.
A régió modern kor előtti nyelvi térképe három nagy nyelvcsalád találkozását mutatja. A balti nyelvek (litván, lett, valamint a mára kihalt óporosz és más balti nyelvek) a térség északi részén beszéltek. A szláv nyelvek a keleti, nyugati és déli csoportba tagolódtak: a keleti szlávok közé tartoztak a Kijevi Rusz területén élő csoportok, akikből később a mai ukrán, fehérorosz és orosz beszélőközösségek formálódtak; a nyugati szlávok közé a lengyelek, csehek, szlovákok és a kora középkorban még önállóbb sziléziai, pomerániai és poláb csoportok; a déli szlávok a Balkán északi peremén és a Kárpát-medence déli részein éltek. A finnugor (uráli) nyelveket beszélő csoportok – köztük az észtek, a lívek és a Kárpát-medencében élő, később beolvadt vagy asszimilálódott csoportok – a régió északi és középső területein éltek.
A nyelvészeti rekonstrukciók szerint a balti és szláv nyelvek a közös indoeurópai nyelvcsaládból váltak ki, de a pontos időrend és a szétválás helye vitatott. A régészeti kultúrák (például a késő vaskori és a korai történeti kori leletegyüttesek) nem köthetők egyértelműen egy-egy nyelvhez; a régészeti kultúraváltás nem jelent automatikusan teljes népességcserét, hanem gyakran a helyi elit és a hétköznapi élet fokozatos átalakulását tükrözi. A 6–9. században a szláv nyelvű csoportok terjeszkedése a Duna, a Visztula és a Dnyeper térségében zajlott. Írott források (bizánci, frank, arab) és a későbbi helynévanyag alapján a szláv nyelvű közösségek széles sávban telepedtek meg a mai Kelet-Közép-Európa nagy részén. A szlávok és az avarok, majd a frankok és a bolgárok közötti kapcsolatok a forrásokban gyakran katonai eseményekként jelennek meg, de a régészeti anyag arra utal, hogy a mindennapi életben a kereskedelem, a földművelés és a helyi hatalmi viszonyok folyamatosan változtak.
A Kijevi Rusz (lásd még: A keleti szlávok és a Kijevi Rusz) a 9–13. században a keleti szláv nyelvű csoportok, valamint a balti, finnugor és skandináv elemek politikai és kulturális találkozási pontja volt. A „rusz” elnevezés eredete vitatott: a normannista és antinormannista vita hosszú ideje a skandináv bevándorlók szerepét vagy a helyi szláv fejlődést hangsúlyozza, de a mai tudományos konszenzus szerint a valóság a kettő közötti fokozatos integráció volt. A Kijevi Rusz elitje a 10. században vette fel a bizánci rítusú kereszténységet, ami hosszú távon a cirill írásbeliség és a szláv liturgia elterjedéséhez vezetett a keleti szláv területeken.
A balti nyelvű csoportok a középkorban a mai Litvánia, Lettország és a volt Kelet-Poroszország területén éltek. A litván törzsek a 13. században politikai egységbe szerveződtek, és a Litván Nagyfejedelemség A balti törzsek és a Litván Nagyfejedelemség a középkor végére a keleti szláv területek jelentős részét is ellenőrzése alá vonta. A lett nyelvű csoportok a középkorban nem alkottak egységes államot; területüket a 13. században a német keresztes hódítás és a Livóniai Konföderáció foglalta keretbe A livóniai keresztes háborúk és a balti német uralom. A balti nyelvek közül a litván és a lett megőrizte a régi indoeurópai nyelvtani sajátosságokat, de a két nyelv a középkor végére már élesen elkülönült. Az óporosz nyelv a 17. század végére kihalt, részben a német betelepülés, részben az asszimiláció miatt.
A finnugor nyelvű csoportok közül az észtek és a lívek a Balti-tenger keleti partvidékén éltek. A 13. században a kardtestvérek és a Teuton Lovagrend hódítása nyomán a helyi finnugor nyelvű lakosság a német egyházi és világi elit alá került. A 14. századtól a balti német városi polgárság és a vidéki német földesurak rétege határozta meg a térség társadalmi rendjét. Az észt nyelvű parasztság a középkorban és a kora újkorban is megőrizte nyelvét, de a politikai és egyházi élet nyelve a német, a latin és részben a dán, majd a svéd volt.
A középkori és kora újkori források ritkán beszélnek mai értelemben vett nemzeti hovatartozásról. A krónikák, oklevelek és adóösszeírások inkább területi, vallási, jogi vagy rendi kategóriákat használtak. A 14. századi városi adókönyvekben például a lakosokat a foglalkozás, a családnév vagy a városi polgárjog szerint sorolták be, nem pedig a nyelvi hovatartozás szerint. Ezért a középkori etnikai arányokra vonatkozó minden megállapítás becslés, nem pedig mért adat. Az ilyen becslések a helynévanyag, a személynevek, a régészeti leletek és a későbbi összeírások kombinációján alapulnak.
A német betelepülés a 12–14. században a régió egyik legfontosabb társadalmi és nyelvi átalakulását hozta. A német nyelvű telepesek nem egységes csoportot alkottak: voltak köztük városi polgárok, bányászok, földművesek és egyházi értelmiségiek. A német jog (Magdeburgi jog, Kulmi jog) városalapító kiváltságként terjedt el a Lengyel Királyság, a cseh területek, a magyar királyság északi részei és a balti térség városaiban. A német nyelv a 14. században Csehország, Szilézia, Pomeránia, Poroszország és Livónia városaiban a kereskedelem, az írásbeliség és a kézműipar egyik fő nyelve lett. A vidéki németség a középkori Szepességben, Sziléziában, Pomerániában és a balti területeken telepedett meg nagyobb számban, gyakran a helyi uralkodók hívására. A betelepülés nem jelentett mindig konfliktust: a helyi szláv, balti vagy finnugor lakossággal való együttélés a városokban gyakran vegyes nyelvű, kétnyelvű környezetet hozott létre. A kora újkori forrásokban a „német” (Deutsch) kifejezés gyakran jogi vagy polgári státust jelölt, nem pedig származást.
A zsidó közösségek a középkorban több hullámban telepedtek le a régióban. A Rajna-vidéki és csehországi askenázi közösségek a 12–13. században vándoroltak kelet felé, részben a keresztes hadjáratokhoz kapcsolódó üldözések, részben a gazdasági lehetőségek miatt. A lengyel uralkodók – különösen a 13. századi és a 14. századi privilegiális oklevelek – a zsidó közösségeknek széles körű önkormányzati és gazdasági jogokat adtak. A 16. századra a Lengyel–Litván Köztársaság területén élt az askenázi zsidóság egyik legnagyobb csoportja. A zsidó közösségek a városokban és a mezővárosokban (jiddisül stetl, lengyelül sztetl) a kereskedelem, a kocsmáztatás, a pénzügy és a kézműipar fontos szereplői lettek. A zsidó önkormányzat (kahal) és a rabbinikus írásbeliség a közösségek belső életét szervezte. A 16–17. században a vallási reformmozgalmak, például a haszidizmus és a misztikus irányzatok a kelet-európai zsidóság körében terjedtek. A zsidó–keresztény viszony a középkorban és a kora újkorban folyamatosan ingadozott: a gazdasági együttműködés és a jogi védelem mellett időről időre erőszakhullámok, vérvádak és kiutasítások is előfordultak. A 17. századi Hmelnickij-felkelés idején (1648–1654) a zsidó közösségek tömeges erőszak áldozataivá váltak, bár az áldozatok számára vonatkozó adatok erősen vitatottak, és a korszak krónikásai gyakran túloztak.
A romák a 14–15. században jelentek meg a régióban. A források „cigány”, „egyiptomi” vagy „tatár” néven említik őket, ami a kortársak bizonytalanságát tükrözi a csoport származásával kapcsolatban. A romák vándorló csoportokban éltek, és a 15–16. században a lengyel, litván, magyar és havasalföldi területeken egyaránt felbukkantak. Egyes roma csoportok fémművességgel, lókereskedelemmel, kézművességgel foglalkoztak, mások idényjellegű mezőgazdasági munkát végeztek. A 15. századtól a havasalföldi és moldvai oklevelekben roma rabszolgákra vonatkozó adatok találhatók; a romák rabszolgasága a román fejedelemségekben a 19. század közepéig fennmaradt. A kora újkorban a hatóságok gyakran kiutasító, korlátozó rendeleteket hoztak, de a mindennapi gyakorlatban a roma közösségek és a helyi lakosság közötti gazdasági kapcsolatok rendszeresek voltak.
Az örmények a 14. századtól a Lengyel Királyság keleti városaiban, különösen Lwówban (Lviv, Lemberg) és Kamieniec Podolskiban alkottak jelentős közösséget. A kereskedelemben, a bőrkikészítésben és a pénzügyekben játszott szerepük a 16–17. században kiemelkedő volt. Az örmény közösségek saját egyházi joghatósággal, külön nyelvű liturgiával és saját városi negyeddel rendelkeztek. A kora újkori lengyel–litván állam az örményeknek autonómiát biztosított, ami a térség etnikai és vallási sokszínűségének egyik jellegzetes példája.
A görögök – és tágabb értelemben a balkáni ortodox kereskedők – a 15–18. században a balkáni, görög, szerb és bolgár kereskedőhálózatok révén kapcsolódtak a régió gazdasági életéhez. A 17. századtól a görög kereskedők a Moldvai Fejedelemségben, a Havasalföldön és a lengyel–litván területek déli városaiban éltek; a 18. századi fanarióta korszakban a moldvai és havasalföldi udvari elit egy része görög nyelvű volt Az oszmán és a fanarióta uralom. A görög katolikus (uniált) és ortodox egyházak közötti kapcsolat a 17. században és a 18. században folyamatos viták tárgya volt, amelyek nemcsak vallási, hanem társadalmi és politikai jelentőséggel is bírtak.
A kereszténység a középkorban a térség legfontosabb vallási kerete lett, de a térség eltérő ütemben és eltérő rítusok szerint vette fel azt. A 9. században a bizánci térítés a morva és a bolgár területek felől indult ki; a 863–885 közötti bizánci misszió, amely Cirill és Metód nevéhez kötődik, a szláv liturgia és a szláv írásbeliség alapjait hozta létre. A morva uralkodóház és a frank egyházi befolyás közötti vetélkedés végül a latin rítusú egyház megerősödéséhez vezetett a nyugati szláv területeken, de Cirill és Metód öröksége a keleti szláv területeken, a bolgár birodalomban és a későbbi ortodox egyházban maradt meghatározó.
A 10–11. században a lengyel, a cseh és a magyar állam a latin (nyugati) rítusú kereszténységet vette fel. A lengyel uralkodó, I. Mieszko 966-os megkeresztelkedése a Piast állam nyugati kapcsolatait erősítette meg A Piast állam és a kereszténység. A cseh területek a 9. század végétől a latin egyházhoz csatlakoztak; a 10. században a Přemysl-dinasztia a nyugati kereszténység támogatásával konszolidálta hatalmát A cseh törzsek és a Přemysl-dinasztia. A keleti szláv területek ezzel szemben a bizánci rítusú kereszténységet vették fel, a 988–989 körüli kijevi keresztelkedés a bizánci császári udvarhoz fűződő politikai és kulturális kapcsolatokat rögzítette. A latin és a görög (ortodox) rítusú egyház közötti választóvonal a középkor folyamán fokozatosan a politikai és kulturális határok egyik legfontosabb elemévé vált.
A latin rítus a liturgiában a latint használta, a pápai joghatóság alá tartozott, és a nyugati egyházszervezet (püspökségek, szerzetesrendek, káptalanok) hálózatát építette ki. A görög rítus (ortodox) a bizánci liturgiát, a helyi nyelvű (egyházi szláv, később részben román) szertartásokat és a konstantinápolyi pátriárkához kötődő egyházjogot követte. A 11. századi nagy egyházszakadás (1054) után a két rítus közötti különbség egyre inkább egyházpolitikai és kulturális szembenállássá merevült. A Kelet-Közép-Európában húzódó vallási határ hosszú időre meghatározta a latin írásbeliség és a cirill írásbeliség, a római és a bizánci művészet, valamint a pápai és a konstantinápolyi egyházjog elterjedését.
A 13. században a balti területeken a kereszténység a keresztes hódítással terjedt el. A kardtestvérek és a Teuton Lovagrend a pogány balti törzsek elleni harcot keresztes hadjáratként hirdette, és a meghódított területeken püspökségeket, városokat és német jogú településeket hozott létre. A litván elitek hivatalosan a 14. század végén, a lengyel házassági unió és a nagyjából egyidejű megkeresztelkedés (1387) révén vették fel a latin rítusú kereszténységet, de a litván udvarban és a nemesség körében a keresztény hit belső terjesztése lassú folyamat volt. A litván területek keleti részén a helyi szláv lakosság már korábban ortodox keresztény volt, így a Litván Nagyfejedelemség a középkorban mindkét rítusú egyház területeit magában foglalta.
A kora újkorban a lengyel–litván állam területén a vallási sokszínűség különösen szembetűnő volt. A latin rítusú katolicizmus mellett az ortodox egyház, az önálló kijevi metropólia, a később létrejövő görög katolikus (uniált) egyház, valamint az örmény apostoli egyház és a zsidó hitközségek is működtek. A 16. században a protestáns reformáció gyorsan terjedt a cseh területeken, Lengyelországban, Litvániában és a balti városokban. A huszita mozgalom már a 15. században előkészítette a cseh reformáció hagyományát A huszita forradalom. A 16. században a lutheránus reformáció a német ajkú városokban, a kálvinista (református) irányzat a lengyel, litván és magyar nemesség körében, a cseh testvérek és más radikális irányzatok a cseh és morva területeken nyerték el a híveket.
A reformáció a vallási mellett nyelvi és kulturális változásokat is hozott: a bibliafordítások és a nyomtatás a nemzeti nyelvek írásbeli használatát erősítették. A 16. században készült el a litván, a lett, az észt, a lengyel, a cseh és a szlovén (a térség peremén) nyelvű egyházi irodalom jelentős része. A reformáció azonban nem szüntette meg a rendi és etnikai különbségeket; a balti német elit és a litván, észt, lett parasztság közötti társadalmi szakadék például a vallási változások ellenére is fennmaradt. A katolikus ellenreformáció a 17. században a cseh és lengyel területeken a katolicizmus visszaállítását, a balti területeken a lutheránus egyház megerősödését, az ortodox területeken pedig a görög katolikus unió kiterjesztését hozta.
A breszti unió (1595–1596) a lengyel–litván állam ortodox egyháza egy részének a római pápai joghatóság alá történő csatlakozását rögzítette. A görög katolikus (uniált) egyház megtartotta a bizánci liturgiát és a helyi nyelvű szertartásokat, de elfogadta a pápai fennhatóságot. Az unió a lengyel–litván állam keleti területein éles vitákat váltott ki, és a 17. században az ortodox és görög katolikus hierarchiák közötti jogviták, templomfoglalások és erőszakos összetűzések kísérték. Az ortodox egyház a kozák Hetmanátusban a 17. század közepén a kijevi metropólia és a moszkvai patriarchátus befolyása közötti ingadozásban élt A kozákok felemelkedése. A 18. századra a görög katolikus egyház a lengyel–litván állam keleti területein jelentős intézménnyé vált, a 19. században azonban az orosz birodalmi hatóságok az ortodox egyházba való visszatérést erőltették.
A reformáció a cseh korona területein mély nyomot hagyott. A huszita mozgalom a 15. században a cseh társadalom rendi és vallási önazonosságának meghatározó eleme lett. A 16. században a cseh területek lakosságának jelentős része a lutheránus vagy a cseh testvérek irányzatához tartozott. A 17. század elején a fehérhegyi csata (1620) utáni Habsburg győzelem a katolikus restaurációt és a cseh protestáns elit meggyengítését hozta A harmincéves háború és a fehérhegyi csata. A cseh és morva területeken a 17. században a katolicizmus vált a hivatalos vallássá, de a titkos protestáns közösségek fennmaradtak. A balti tartományokban ezzel szemben a lutheránus egyház a svéd és az orosz uralom alatt is megőrizte intézményeit, a lett és észt parasztság egyházi élete a helyi evangélikus gyülekezetekben szerveződött.
Az iszlám a régió déli és keleti peremén volt jelen. Az Oszmán Birodalom a 15. században a Balkán északi részén és a Moldva–Havasalföld körüli területeken terjesztette ki befolyását. A moldvai és havasalföldi fejedelemségek a 16. században oszmán adófizetőkké váltak, de megőrizték belső önállóságukat és ortodox egyházi szervezetüket Az oszmán–habsburg versengés. Az oszmán uralom alatt a balkáni városokban muszlim hivatalnokok, katonák és kereskedők telepedtek le, de a moldvai és havasalföldi területeken a muszlim jelenlét viszonylag korlátozott maradt. A Krím-félszigeten a Krími Tatár Kánság a 15. századtól a 18. század végéig önálló muszlim államként működött, és a kelet-európai kereskedelemben, a rabszolgakereskedelemben és az oszmán politikai rendszerben egyaránt fontos szerepet játszott Krími tatárok és a déli régió. A kánság bukása és a 18. század végi orosz annexió után a krími tatár lakosság egy része elmenekült, a 19. században és a 20. század közepén további kitelepítési hullámok csökkentették a krími muszlim közösséget.
A modern kor előtti társadalomban a vallás nem csupán a hit kérdése volt, hanem a közösségi élet, a jog, az időszámítás és a társadalmi rend szervezőelve is. A latin rítusú egyház a nyugati államokban az iskoláztatás, a házasságkötés, a végrendelet és a szegénygondozás intézményeit működtette. Az ortodox egyház a keleti szláv és a román területeken a liturgia, a szerzetesi élet és a zarándoklatok révén szervezte a helyi közösségeket. A zsidó közösségek a vallási törvény (halacha), a rabbinikus bíráskodás és a családi élet rituális rendje szerint éltek. A roma csoportok vallási hovatartozása a helyi domináns egyházhoz igazodott, de közösségen belüli szokásrendjük sajátos maradt.
A vallási és etnikai határok a mindennapi életben gyakran összekapcsolódtak. A városi céhek, a bányavárosok, a kikötők és a kereskedőhálózatok soknyelvű környezetében a vallási ünnepek, a vásárok és a bírósági eljárások eltérő hagyományokat követtek. A 16–17. századi erdélyi fejedelemségben a négy bevett vallás (katolikus, evangélikus, református, unitárius) és a türelmi rendeletek a vallási pluralizmus sajátos példáját jelentették, bár a törvényi türelem nem terjedt ki minden csoportra, és a hétköznapi együttélés konfliktusai is dokumentáltak. A lengyel–litván állam 16. századi vallási türelmi gyakorlata a nemesség széles körű szabadságjogaiból következett, de a 17. századtól a katolikus restauráció és a rendi kiváltságok összekapcsolása fokozatosan szűkítette a nem katolikusok mozgásterét.
A modern kor előtti népek, nyelvek és vallások rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az írott források – krónikák, oklevelek, adóösszeírások, egyházi jegyzőkönyvek – a legtöbb esetben az elit szempontjait tükrözik, és ritkán szólnak a paraszti vagy városi alsó rétegek nyelvéről és vallási gyakorlatáról. A helynevek, személynevek és a későbbi nyelvjárások nyelvészeti elemzése fontos, de közvetett adat. A régészeti leletek a temetkezési szokások, a településszerkezet és a tárgyi kultúra változásait dokumentálják, de a régészeti kultúrákból nem következtethetünk közvetlenül a nyelvi vagy etnikai hovatartozásra. A középkori etnikai arányokra vonatkozó számok becslések, amelyeket a forráshiány miatt gyakran szakmai viták öveznek.
A vitatott kérdések közé tartozik a szláv betelepülés üteme és a helyi lakosság folytonossága, a balti és finnugor csoportok politikai szerveződése a keresztes hódítás előtt, valamint a zsidó és roma közösségek népesedési aránya a kora újkorban. A 17. századi erőszakhullámok, különösen a Hmelnickij-felkelés zsidó áldozatainak száma a források retorikai túlzásai miatt nem állapítható meg pontosan; a tudományos konszenzus szerint a korabeli krónikák által említett tízezres, sőt százezres számok kritikával kezelendők. A vallási uniók és a reformáció társadalmi hatásainak értékelése szintén vitatott, mivel a források gyakran egyházi vagy rendi érdekeket tükröznek.