A 18. század végén és a 19. század első felében a Kelet-Közép-Európát uraló birodalmak – a Habsburg Monarchia, az Orosz Birodalom, az Oszmán Birodalom és a Porosz Királyság – keretein belül új típusú identitások és mozgalmak jelentek meg. Ezek a mozgalmak a nyelvre, a népi kultúrára és a történeti múltra hivatkozva fogalmazták meg egy-egy közösség különállását, és fokozatosan politikai követelésekké alakították azt. A kortársak maguk is az „ébredés”, „újjászületés” vagy „nemzeti megújulás” kifejezéseket használták – ezek a metaforák azonban félrevezetőek lehetnek, mert azt sugallják, mintha egy korábban teljesen alvó, változatlan nemzeti tudat hirtelen ébredt volna fel. A történettudomány mai álláspontja szerint nemzeti identitás mindig is létezett valamilyen formában, ám a modern nemzeti mozgalmak és a „nemzet” mint politikai cselekvő fogalma a 19. század sajátos terméke. Ebben az alfejezetben a cseh, szlovák, lengyel, román, ukrán, litván, lett, észt és belorusz nemzeti ébredések és nemzetépítő folyamatok sajátosságait tekintjük át, különös figyelmet fordítva a nyelv, a folklór, az értelmiség és a társadalmi bázis kérdéseire.
A „nemzet” fogalma a kora újkorban elsősorban rendi vagy területi kategóriát jelentett: a lengyel–litván nemesi köztársaságban a naród polityczny (politikai nemzet) a nemességet jelentette, a Magyar Királyságban a natio Hungarica szintén a rendi országgyűlésben részt vevő nemesek összességét. Az Orosz Birodalomban a narod egyszerre jelentett népet, köznépet és etnikai közösséget. A 18. század végétől a felvilágosodás és a romantika hatására ez a rendi gondolkodás megbomlott. Johann Gottfried Herder (1744–1803) német filozófus a nyelvet a nemzeti szellem (Volksgeist) leghitelesebb hordozójának tekintette, és nagy hatással volt a térség értelmiségére. Herder ugyanakkor – sok kelet-közép-európai értelmiségi által – idealizált, részben félreértett alakja lett a „népi kultúra” felfedezésének. A 19. századi nemzeti mozgalmak több fázison mentek keresztül: először a nyelv és a folklór tudományos vagy régiségtani gyűjtése, majd a nyelvi standardizálás, az irodalmi nyelv megteremtése, ezt követően az intézményesülés (múzeumok, egyesületek, sajtó), végül a politikai követelések megfogalmazása. Ez a modell a cseh történész, Miroslav Hroch nyomán széles körben elterjedt a szakirodalomban, bár az egyes nemzeti mozgalmak ütemezése és belső tagoltsága jelentősen eltért. A „nemzeti ébredés” tehát tudományos szempontból nem egyetlen esemény, hanem hosszú, több évtizedes társadalmi és kulturális folyamat, amelyet a modern nemzetépítés (nation-building) fogalmával is leírhatunk anélkül, hogy a kortársak önképét átvennénk.
A nemzeti mozgalmak első kézzelfogható tevékenysége a nyelv rögzítése és a népi hagyományok gyűjtése volt. A cseh cseh nyelvújítás (české národní obrození) egyik központi alakja Josef Jungmann (1773–1847) volt, akinek cseh–német szótára (1834–1839) és fordításai bizonyították, hogy a cseh nyelv alkalmas a tudományos és szépirodalmi kifejezésre. A szlovák mozgalomban a nyelvkérdés még élesebben vetődött fel: a katolikus Anton Bernolák (1762–1813) a nyugat-szlovák nyelvjárásokra építő irodalmi nyelvet javasolt, míg az evangélikus Ľudovít Štúr (1815–1856) 1843-ban a közép-szlovák nyelvjárást tette a szlovák irodalmi nyelv alapjává. Ez a döntés máig vitatott a nyelvtudományban: egyes kutatók szerint a közép-szlovák nyelvjárás választása a szlovák nyelv egységét erősítette, mások szerint a nyugati és keleti nyelvjárások rovására történt. A lengyel esetben a nyelv standardizálása korábban, a reneszánsz és a barokk korában lezajlott, így a 19. századi lengyel mozgalom nyelvi munkája elsősorban a cenzúra és az oroszosítás elleni védekezésre irányult. A román értelmiség számára a latin eredet hangsúlyozása (a școala ardeleană, az erdélyi iskola) a 18. század végétől a román nyelv latin betűs írásmódjának és a latin nyelvrokonságnak a bizonyítását célozta, bár a cirill betűs írás még évtizedekig használatban maradt Havasalföldön és Moldvában. Az ukrán és belorusz esetben az orosz birodalmi cenzúra a „kisorosz” vagy „fehérorosz” nyelvjárások önállóságát tagadta, és az ukrán nyelvű nyomtatást időszakosan betiltotta (például 1863-ban a Valuev-körlevél, 1876-ban az Emsi ukáz). A litván, lett és észt mozgalmakban a nyelvgyűjtés szorosan összekapcsolódott a balti német uralommal szembeni kulturális önvédelemmel: a lett Krišjānis Barons (1835–1923) által összeállított Dainu skapis („Népdalszekrény”) több mint 200 000 népdalszöveget rögzített, az észt Friedrich Reinhold Kreutzwald (1803–1882) pedig a Kalevipoeg című eposzt állította össze népi motívumokból. A folklórgyűjtés tehát nem pusztán tudományos tevékenység volt, hanem a nemzeti identitás megalapozásának eszköze is – ugyanakkor gyakran idealizálta a paraszti kultúrát, és figyelmen kívül hagyta annak regionális, osztály- és vallási különbségeit.
A nemzeti mozgalmak fő hordozói a 19. század első felében jellemzően a városi értelmiség tagjai voltak: lelkészek, tanítók, hivatalnokok, orvosok, ügyvédek és írók. Ők hozták létre azokat a kulturális intézményeket, amelyek a nemzeti gondolatot a szélesebb társadalom felé közvetítették. A cseh Nemzeti Múzeum (Národní muzeum) 1818-as alapítása, a Matice česká (1831) kiadói társaság, majd a Nemzeti Színház (Národní divadlo) megnyitása 1881-ben a cseh nemzeti mozgalom intézményesülésének jelei voltak. A szlovák mozgalomnak 1863-ban sikerült megalapítania a Maticu slovenskát (Szlovák Matica), amelyet azonban a magyar hatóságok 1875-ben bezártak. A lengyel esetben a felosztások miatt a kulturális intézmények nagy része emigrációban vagy illegalitásban működött: Párizsban a Lengyel Irodalmi Társaság (Towarzystwo Literackie Polskie) és a Hotel Lambert nevű politikai kör, Krakkóban és Lwówban a Tudományos Akadémia, a Galíciában 1873-ban alapított Akademia Umiejętności. A román nemzeti mozgalom intézményesülése szorosan kapcsolódott a fejedelemségek 1859-es egyesítéséhez: a bukaresti és iași-i egyetemek, a Román Akadémia (Academia Română) 1866-os alapítása, valamint a Junimea irodalmi társaság a nemzeti kultúra intézményes kereteit teremtette meg. Az ukrán mozgalom az Orosz Birodalomban sokáig illegalitásra kényszerült, míg a Habsburg Galíciában a Proszvita (Felvilágosodás) nevű oktatási és kulturális egyesület 1868-tól legálisan működhetett, és kulcsszerepet játszott a parasztság írástudásának terjesztésében. A balti régióban a litván, lett és észt mozgalmak a cári oroszosítás időszakában (a 19. század utolsó harmadában) a titkos iskolák és a templomi könyvkiadás révén tartották fenn a nyelvi folytonosságot: a litvánoknál a knygnešiai (könyvcsempészek) hálózata, az észteknél a Jacob Hurt (1839–1907) által szervezett folklórgyűjtő mozgalom, a letteknél az Új áramlat (Jaunā strāva) értelmiségi köre. A belorusz mozgalom intézményesülése a legkésőbb indult: az első belorusz nyelvű újság, a Nasa Dola (1906) és a Nasa Niva (1906–1915) csak az 1905-ös oroszországi forradalom nyomán jelenhetett meg, és a mozgalom társadalmi bázisa egészen az első világháborúig rendkívül szűk maradt.
A cseh nemzeti mozgalom a Habsburg Monarchia egyik legsikeresebb nemzeti projektjének bizonyult, bár sikere nem volt magától értetődő. Csehország a 17. század óta a Habsburgok örökös tartománya volt, a fehérhegyi csata (1620) után a cseh rendi ellenállást felszámolták, a német nyelvű hivatali és szellemi élet pedig visszaszorította a cseh nyelv használatát. A 19. század elején a cseh nyelvű írásbeliség a vidéki értelmiség és a katolikus alsópapság körében élt tovább. A cseh nemzeti ébredés fokozatosan építette ki a nyelvi infrastruktúrát: František Palacký (1798–1876) történész 1836-ban megjelent Dějiny národu českého v Čechách a v Moravě („A cseh nemzet története Csehországban és Morvaországban”) című munkája a huszita mozgalmat a vallásszabadságért és a nemzeti önállóságért vívott küzdelemként értelmezte. Palacký 1848-ban a frankfurti alkotmányozó nemzetgyűlésnek írt levelében kijelentette, hogy ha nem létezne az Osztrák Császárság, „meg kellene teremteni” – ez a kijelentés a cseh nemzeti mozgalom ausztroszláv irányzatának (az osztrák keretben való nemzeti emancipáció) egyik alapdokumentuma lett. A szlovák mozgalom ezzel szemben a Magyar Királyságon belüli nemzetiségi küzdelemként alakult. A szlovák értelmiség egy része a 19. század első felében a cseh nyelvhez való csatlakozást fontolgatta, más része a szlovák nyelv önállósítása mellett foglalt állást. Az 1848–1849-es forradalomban a szlovák követelések – nyelvi jogok, nemzeti gyűlés, területi autonómia – a magyar liberális nemzetállam-építéssel ütköztek, és a szlovák önkéntes csapatok a császári oldalon harcoltak. Bár a szlovák mozgalom kulturális téren jelentős eredményeket ért el, politikai értelemben a 19. század végéig alárendelt helyzetben maradt, ami hozzájárult a 20. századi cseh–szlovák viszony későbbi feszültségeihez.
A lengyel nemzeti mozgalom a 18. század végi felosztások (1772, 1793, 1795) után a független államiság visszaállítását tűzte ki célul, így nem pusztán kulturális, hanem kezdettől fogva politikai-állami jellegű volt. A lengyel nemesi köztársaság bukása után a mozgalom két irányzatra oszlott: a konzervatív arisztokrácia által vezetett diplomáciai irányzatra (Hotel Lambert) és a demokratikus, emigráns értelmiség és a hazai földbirtokos nemesség által szervezett felkelésekre (1830–1831, 1846, 1863–1864). A lengyel romantikus irodalom – Adam Mickiewicz Pan Tadeusz (1834) és Dziady (1832) című művei, Juliusz Słowacki és Zygmunt Krasiński drámái – a nemzeti szenvedés és a megváltás motívumát kapcsolta össze, amely a lengyel nemzeti identitás máig ható eleme. A felkelések bukása után a pozitivista irányzat hirdette a „szerves munkát” (praca organiczna), vagyis a gazdasági és oktatási építkezést a politikai küzdelem helyett. A román nemzeti mozgalom több tartományban párhuzamosan bontakozott ki: Erdélyben a román értelmiség a Habsburg Monarchia keretén belül követelt nyelvi és vallási egyenjogúságot, Havasalföldön és Moldvában pedig az orosz protektorátus és a fanarióta uralom felszámolását és a két fejedelemség egyesítését. Az 1848-as havasalföldi és moldvai forradalmak követelései között szerepelt a jobbágyfelszabadítás, a polgári szabadságjogok és a román nyelv hivatalossá tétele. Az 1859-es perszonálunió, majd az 1862-es teljes egyesülés a román nemzetépítés fordulópontja volt, bár a nemzetközi elismerés és a belső társadalmi átalakulás még évtizedekig elhúzódott. A román nemzeti ideológia központi eleme a latin eredet hangsúlyozása volt, amely egyúttal elhatárolta a románokat a szomszédos szláv és magyar népektől, ugyanakkor a 19. századi román nacionalizmus gyakran kirekesztette a zsidó és roma közösségeket.
Az ukrán nemzeti mozgalom két birodalmi keretben fejlődött, ami alapvetően meghatározta irányait. A Habsburg Galíciában és Bukovinában az ukrán (ruszin) lakosság viszonylag szabadabban szervezkedhetett, különösen 1867 után, amikor a galíciai lengyel autonómia keretében a rutén (ukrán) nyelv használata az alsóbb szintű közigazgatásban és az elemi oktatásban részben lehetővé vált. Itt a mozgalom két táborra szakadt: a moszkvafil (orosz orientációjú) ruszofilok és a nemzeti irányultságú ukrainofilek között, akik a 19. század végére egyre inkább a „ukrán” megnevezést és a nyugati ukrán nyelvjárásokra épülő irodalmi nyelvet fogadták el. Az Orosz Birodalomban ezzel szemben az ukrán nyelvű kiadványokat cenzúrázták, az ukrán mozgalmat a lengyel befolyás vagy az osztrák intrika eszközének tartották. Tarasz Sevcsenko (1814–1861) költő, akit a modern ukrán irodalom megalapítójának tekintenek, maga is éveket töltött cári büntetőszolgálaton. Az 1890-es évektől a radikálisabb nemzeti mozgalom – például a Brotherhood of Taras vagy a RUP (Revoljucionna Ukrajinszka Partija) – már politikai követeléseket fogalmazott meg, de az Orosz Birodalomban a legális szervezkedés szinte lehetetlen volt. A belorusz nemzeti mozgalom még az ukránnál is később és gyengébben bontakozott ki. A „fehérorosz” (belorusz) identitás a 19. század legnagyobb részében nem különült el élesen a lengyel, litván és orosz identitástól. A belorusz nyelvű irodalom a század végén született meg – Janka Kupala (1882–1942) és Jakub Kolas (1882–1956) versei a paraszti mindennapokból merítettek –, de a mozgalom társadalmi bázisa rendkívül csekély maradt, részben azért, mert a fehérorosz területek parasztsága túlnyomórészt írástudatlan volt, a városi lakosság pedig jiddisül, lengyelül vagy oroszul beszélt. A belorusz nemzeti mozgalom így csak az 1905-ös forradalom után kapott lendületet, amikor a cári engedmények lehetővé tették a nemzeti sajtó és kulturális egyesületek működését.
A litván, lett és észt nemzeti mozgalmak közös vonása, hogy a 19. században a balti német földbirtokos- és városi elit, valamint a cári birodalmi közigazgatás kettős uralma alatt bontakoztak ki. Az észt és lett parasztság a 18. század végétől a jobbágyfelszabadítások után fokozatosan vált társadalmilag mobilisabbá, de a földbirtokok és a városi kereskedelem továbbra is a balti németek kezében maradt. Az észt nemzeti mozgalom a 19. század közepén indult: a dalosünnepek (laulupidu) hagyománya 1869-től erősítette az összetartozás élményét, a folyóiratok és a felnőttoktatási körök pedig a paraszti tömegekhez vitték el a nemzeti gondolatot. A lett mozgalom hasonló utat járt be, de a lett társadalom vallási megosztottsága (lutheránusok a nyugati, katolikusok a keleti Latgale régióban) és a balti német elit erősebb pozíciója miatt a nemzeti ébredés üteme eltért. A litván mozgalom abban különbözött a lettől és az észtől, hogy a litván parasztság katolikus volt, és a nemzeti mozgalom a lengyel nemességgel szemben is pozicionálta magát: a litván identitás nemcsak a cári oroszosítással, hanem a lengyel kulturális befolyással szemben is körvonalazódott. A litván könyvcsempész hálózat az 1864-től 1904-ig tartó latin betűs nyomtatási tilalom idején a litván nyelvű könyvek terjesztésének élő csatornája volt, ami a parasztság körében a nemzeti ellenállás szimbólumává vált. Mindhárom balti nemzeti mozgalomban központi szerepet játszott a folklórgyűjtés és a nemzeti eposz megalkotása: az észt Kalevipoeg, a lett Lāčplēsis (Andrejs Pumpurs, 1888), a litván Metai (Kristijonas Donelaitis, 1818) – utóbbi ugyan korábbi, de később lett a nemzeti kánon része. A balti mozgalmak sajátossága, hogy a 19. század végén a gazdasági fejlődéssel és a városiasodással párhuzamosan a nemzeti burzsoázia is kialakult, amely a 20. század elején már önálló politikai pártokat hozott létre.
A nemzeti mozgalmak társadalmi bázisa a 19. század folyamán fokozatosan szélesedett, de a parasztság – a régió lakosságának döntő többsége – sokáig lokális, vallási vagy rendi identitással rendelkezett, és nem feltétlenül azonosult a városi értelmiség által megfogalmazott nemzeti projektekkel. A nemzeti mozgalmak gyakran idealizálták a parasztot mint a „nemzeti szellem” hordozóját, miközben a parasztság tényleges életkörülményei, birtokviszonyai és regionális kötődései kevés figyelmet kaptak. A nők szerepe a nemzeti ébredésben a 19. század első felében kiegészítő jellegű volt: férfiak írták a nyelvtanokat, a történeti munkákat és a politikai programokat, míg a nők elsősorban a családi nyelvhasználat, a népviselet és a házi oktatás révén vettek részt. A század végén azonban a női vallási és jótékonysági egyesületek, valamint a női tanítók és írónők megjelenése – például a cseh Božena Němcová (1820–1862) Babička („A nagymama”) című regénye – a nemzeti mozgalmak belső társadalmi szerkezetét is átalakította. A zsidó közösségek helyzete a nemzeti mozgalmakhoz való viszonyukban erősen eltérő volt. A Habsburg Monarchiában a cseh és szlovák nemzeti mozgalmak viszonya a zsidókhoz ambivalens volt: egyes zsidó értelmiségiek a német vagy a magyar asszimilációt választották, mások a nemzeti mozgalmak támogatói lettek, megint mások a zsidó nemzeti mozgalom (a cionizmus) felé fordultak. A román fejedelemségekben a zsidók politikai jogai a 19. század során korlátozottak maradtak, és a román nemzeti mozgalom egy része kifejezetten antiszemita retorikát használt. A roma közösségek – akik a régió minden államában éltek – a nemzeti mozgalmakban lényegében nem kaptak helyet; sőt, a nemzetállam-építés időnként asszimilációs kényszert, letelepítési rendeleteket vagy kirekesztő intézkedéseket hozott rájuk nézve. A nemzeti ébredések tehát nem voltak inkluzív folyamatok: a nyelvi és kulturális homogenizálás gyakran kizárta vagy gyanakvással kezelte a más nyelvű vagy vallású csoportokat.
A birodalmi központok eltérő módon reagáltak a nemzeti mozgalmakra, és ez a válasz alapvetően befolyásolta a mozgalmak sikerét. A Habsburg Monarchia a 19. század második felében a kiegyezés (1867) után a magyar és az osztrák uralkodó nemzetek hegemóniájára épített, de a többi nemzetiségnek – különösen Galíciában a lengyeleknek, később a cseheknek – fokozatosan engedményeket tett. A cseh nemzeti mozgalom így a század végére jelentős kulturális és gazdasági intézményrendszert épített ki, és a cseh nyelvű oktatás, sajtó és tudomány önállósága a Monarchia keretén belül biztosított volt. A szlovák, a rutén és a román nemzetiségek ezzel szemben a magyar vagy a lengyel hegemónia alatt maradtak, és mozgásterük jóval szűkebb volt. Az Orosz Birodalom a nemzeti mozgalmakat – különösen a lengyelt, az ukránt és a litvánt – a birodalmi egység elleni fenyegetésként kezelte, és cenzúrával, tilalmakkal, valamint oroszosító oktatáspolitikával válaszolt. A lengyel felkelések leverése után a Visztula tartományban a lengyel nyelvű oktatást fokozatosan felszámolták, a litván területeken a latin betűs nyomtatást tiltották, az ukrán nyelvű kiadást pedig adminisztratív eszközökkel akadályozták. Ugyanakkor az orosz birodalmi politika nem volt egységes: a 19. század végén a gazdasági modernizáció és a vasútépítés új társadalmi rétegeket hozott létre, amelyek részben a nemzeti mozgalmak bázisát képezték. Az Oszmán Birodalom balkáni területein a román és más ortodox nemzeti mozgalmak a 19. század elején a szerb és görög mozgalmakkal párhuzamosan a millet-rendszer fokozatos lebontására törekedtek; a román fejedelemségek autonómiája az 1830-as évektől növekedett, és az 1878-as berlini kongresszus után a független Románia és Montenegró elismerése a nemzetállam-építés regionális fordulópontját jelentette.
A nemzeti ébredések vizsgálata elsősorban írott forrásokra támaszkodik: nyelvtanokra, szótárakra, folyóiratokra, egyesületi jegyzőkönyvekre, parlamenti beszédekre, irodalmi művekre, valamint a folklórgyűjtők kézirataira. A 19. századi népszámlálások és egyházi anyakönyvek a nyelvi és vallási viszonyok rekonstruálására szolgálnak, de ezek a kategóriák gyakran nem fedik le a tényleges identitásokat: a népszámlálások általában a „beszélt nyelv” vagy a „hitfelekezet” alapján sorolták be az embereket, ami nem azonos a nemzeti önbesorolással. A folklórgyűjtemények hitelessége is vitatott: a gyűjtők gyakran stilizálták, „javították” a lejegyzett szövegeket, és a nemzeti kánonba később bekerült alkotások sokszor nem tükrözik a paraszti kultúra regionális változatosságát. A nemzeti ébredés értelmezése a mai napig tudományos viták tárgya. A 19. századi nemzeti történetírás a folyamatot az „örök nemzet” fokozatos öntudatra ébredéseként ábrázolta; ezt a narratívát a 20. századi nemzetállamok oktatási rendszerei is átvették. A mai kritikai történetírás ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a nemzeti identitás a modernizáció és a birodalmi politikák terméke, és hogy a „nép” fogalma a 19. században politikai konstrukció volt. Az egyes nemzeti mozgalmak társadalmi bázisáról, a parasztság részvételéről és a nők szerepéről a források hiányosak, ezért ezeken a területeken a szakirodalom becslésekre és részleges adatokra támaszkodik. Különösen vitatott a lengyel, ukrán és litván mozgalmak viszonya a cári oroszosításhoz, valamint a szlovák és román mozgalmak és a magyar nemzetépítés konfrontációjának értékelése – ezeket a kérdéseket a mai nemzeti emlékezetpolitikák is eltérően értelmezik.