A kora újkorban Kelet-Közép-Európa térképét nem a középkori államalakulatok öröksége, hanem a birodalmi versengés dinamikája rajzolta át. A 16. század elején még a Jagelló-dinasztia uralta Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot, a 18. század végére azonban a Lengyel–Litván Köztársaság eltűnt a térképről, a Habsburg Monarchia és az Orosz Birodalom a régió meghatározó hatalmává vált, Poroszország pedig nagyhatalommá nőtte ki magát. Ez az alfejezet ezt az átalakulást követi nyomon, bemutatva a hat nagyhatalom – a Lengyel–Litván Köztársaság, az Oszmán Birodalom, a Habsburg Monarchia, az Orosz Birodalom, Poroszország és Svédország – közötti küzdelmeket, a határok átrendeződését és a lengyel felosztásokat, valamint mindezek hatását a térség népeire.
A kora újkor (kb. 1500–1795/1815) Kelet-Közép-Európában a birodalmi versengés korszaka volt. A régiót több, egymással rivalizáló nagyhatalom vette körül, illetve osztotta fel egymás között. A Lengyel–Litván Köztársaság (lengyelül Rzeczpospolita Obojga Narodów, azaz Két Nemzet Köztársasága) a 16–17. században még a térség legnagyobb állama volt, de belső szerkezete és külső nyomás alatt fokozatosan meggyengült. Délen az Oszmán Birodalom a 16. században Közép-Európa közepéig nyomult előre, majd a 17. század végétől fokozatosan kiszorult. A Habsburg Monarchia a cseh és magyar korona megszerzése után a törökellenes háborúk révén vált a régió meghatározó hatalmává. Keleten az Orosz Birodalom (oroszul Rosszijszkaja imperija) a 18. század folyamán a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjeszkedett, és döntő szerepet játszott Lengyelország felosztásában. A Brandenburgi Választófejedelemségből kinövő Poroszország (németül Preußen) a 18. században katonai nagyhatalommá vált, míg Svédország a 17. században a Baltikum ura volt, de a nagy északi háború után elvesztette vezető szerepét.
Ezek a birodalmak nem modern nemzetállamok voltak, hanem dinasztikus, többnyelvű és többvallású politikai képződmények. A „nemzet” fogalma ekkor még nem a mai nyelvi-kulturális közösséget jelentette, hanem sokszor a rendi vagy politikai közösséget: a lengyel–litván „nemzet” a nemesi köztársaság politikai nemzetét, a magyar „natio hungarica” is a nemesi rendeket jelölte. A birodalmi elitek – a lengyel nemesség, a Habsburg udvar, a porosz junkerek, az orosz cári udvar – érdekei és a helyi lakosság mindennapi élete között gyakran jelentős szakadék húzódott. A versengés nemcsak a csatatereken, hanem a gazdaságban, a valláspolitikában és a demográfiai folyamatokban is zajlott: a háborúk, járványok és adóterhek a paraszti társadalmat, a városi polgárságot, a zsidó közösségeket és a nőket is sújtották, miközben a határok átrajzolása új kisebbségi helyzeteket teremtett.
A Lengyel–Litván Köztársaság a lublini unió (1569) után jött létre, amely a Lengyel Királyságot és a Litván Nagyfejedelemséget valóságos unióba kapcsolta. Az állam a 16. század végén és a 17. század első felében élte fénykorát: területe a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, Sziléziától a Dnyeperig terjedt, és a korabeli Európa egyik legnagyobb állama volt. A varsói konföderáció (1573) Európában egyedülálló módon biztosította a vallásszabadságot a nemesség számára, ami a reformáció korában a katolikusok, protestánsok és ortodoxok együttélését tette lehetővé. A gazdaság a gabonaexporton alapult: a nemesi nagybirtokok a jobbágyok robotmunkájával termelt gabonát szállítottak a balti kikötőkbe, elsősorban Gdańskon (Danzig) keresztül Nyugat-Európába. Ez a rendszer azonban a parasztság kizsákmányolásán és a városok viszonylagos gyengeségén alapult, ami hosszú távon akadályozta a gazdasági modernizációt.
A 17. század közepétől a Köztársaság súlyos válságok sorozatát élte át. A hmelnickij-felkelés (1648–1654) a kozákok és az ukrán parasztság felkelése volt a lengyel nemesi uralom ellen, amely etnikai és vallási feszültségekkel keveredett, és amelynek során a zsidó közösségeket is tömeges erőszak érte. A felkelés a Köztársaság keleti területeinek meggyengüléséhez és a kozák állam, a Hetmanátus létrejöttéhez vezetett, amely előbb lengyel, majd orosz befolyás alá került. Ezzel párhuzamosan Svédország, Oroszország és Erdély is megtámadta az országot; az 1655–1660 közötti időszakot a lengyel hagyomány „özönvíz” (potop) néven ismeri, ami a pusztítás mértékére utal. Bár a Köztársaság katonailag visszaverte a támadásokat, gazdasága és demográfiai helyzete súlyosan megrendült.
A belső politikai rendszer is a hanyatlás irányába hatott. A liberum veto intézménye lehetővé tette, hogy a szejm (országgyűlés) bármely követe egymaga megakadályozza a törvényhozást, ami a 17. század végétől a politikai élet megbénulásához vezetett. A nemesi köztársaság ideológiája a szabadságot a központi hatalom gyengeségével azonosította, ami a szomszédos abszolutista államokkal szemben katonailag és pénzügyileg is kiszolgáltatottá tette az országot. A 18. század elején a nagy északi háború (1700–1721) során a Köztársaság hadszíntérré vált, és bár hivatalosan nem volt hadviselő fél a háború nagy részében, a svéd és orosz csapatok pusztítása, valamint a királyválasztásokba való külföldi beavatkozás tovább gyengítette az államot. A szász uralkodók (1697–1763) alatt a Köztársaság gyakorlatilag orosz befolyás alá került, és a belső reformkísérletek – mint a szejm csendesítése vagy a hadsereg növelése – rendre elakadtak a szomszédos hatalmak ellenállásán.
A 16. században az Oszmán Birodalom a régió déli felének meghatározó hatalmává vált. A mohácsi csata (1526) után a Magyar Királyság középső része fokozatosan oszmán uralom alá került; Buda elfoglalása (1541) után a hódoltság területe a 17. század végéig fennállt. Az oszmán uralom a meghódított területeken sajátos közigazgatást épített ki: a timár-rendszer a katonai szolgálatért adományozott birtokokra épült, a helyi lakosság pedig a dhimmi státuszú nem muszlim alattvalóként adót fizetett, de megtarthatta vallását és bizonyos önkormányzatát. A hódoltság peremvidékén – Horvátországban, a magyar végvári vonalon, Erdélyben – állandó határháborúk folytak, amelyek elnéptelenítették a határ menti településeket, és a lakosság kényszerű migrációjához vezettek.
Az oszmán terjeszkedés csúcspontját Bécs 1683-as ostroma jelentette, amely kudarccal végződött. Ezt követően a Habsburg, lengyel és velencei erők által vezetett Szent Liga fokozatosan kiszorította az oszmánokat Magyarország és a Balkán nagy részéről. A karlócai béke (1699) az Oszmán Birodalom első jelentős területi veszteségét rögzítette: a Habsburgok megszerezték a történelmi Magyar Királyság nagy részét, a Velencei Köztársaság a Peloponnészoszt, Lengyelország pedig Podóliát kapta vissza. A 18. század folyamán az oszmán uralom tovább szorult vissza: a pozsareváci béke (1718) a Bánságot és Észak-Szerbiát juttatta a Habsburgok kezére, majd a 18. század végén Oroszország a Fekete-tenger északi partvidékén terjeszkedett, és 1783-ban annektálta a Krími Kánságot, amely korábban oszmán vazallus állam volt.
Az oszmán uralom alatt élő népek – a Balkánon és a hódoltságban élő szlávok, románok, görögök, örmények, zsidók – helyzete jelentősen változott. A millet-rendszer a vallási közösségeknek bizonyos autonómiát biztosított, de a nem muszlim lakosság jogilag másodrendű alattvaló volt, és időnként súlyos adóterheket, valamint a devsirme (gyermekadó) intézményét is elszenvedte – ez utóbbi a Balkánon a fiúk elhurcolását jelentette a janicsár hadtestbe. A birodalom hanyatlásával párhuzamosan a helyi elit és a vallási intézmények szerepe felértékelődött, ami a 19. századi nemzeti ébredések egyik előzménye lett.
A Habsburg-dinasztia a 16. század elején a cseh és magyar korona megszerzésével (1526) vált a régió egyik meghatározó hatalmává. A török hódítás következtében a Magyar Királyság három részre szakadt: a Habsburg uralom alatt álló nyugati és északi részre, az oszmán hódoltságra és a viszonylag önálló Erdélyi Fejedelemségre. A Habsburg Monarchia – amely a cseh, osztrák és magyar tartományok mellett a 17. század végétől a törökellenes háborúk révén a történelmi Magyar Királyság középső és déli részeit is megszerezte – a 18. századra Kelet-Közép-Európa legnagyobb államává vált. A pragmatica sanctio (1713) biztosította a dinasztia örökösödését a leányági öröklés esetén is, ami Mária Terézia trónra lépését tette lehetővé.
A Habsburg uralom a régióban erős központosítást és katolikus restaurációt hozott. A fehérhegyi csata (1620) után Csehországban a protestáns nemesség nagy része elvesztette birtokait, a cseh rendi autonómia megszűnt, és a katolikus egyház visszaszerezte dominanciáját. A harmincéves háború (1618–1648) pusztításai, valamint a rekatolizáció és az ellenreformáció a cseh és morva társadalom mély átalakulását eredményezték. A 18. században a felvilágosult abszolutizmus reformjai – Mária Terézia és II. József intézkedései – a jobbágyterhek csökkentését, az oktatás fejlesztését és a közigazgatás egységesítését célozták, de a nemesség ellenállása miatt a reformok csak részben valósultak meg. A Habsburg Monarchia többnyelvű és többvallású birodalom maradt, amelyben a cseh, morva, szlovák, rutén, román, szerb és más csoportok a birodalmi kereteken belül éltek, és a 19. századig nem alkottak modern nemzeti közösségeket a mai értelemben.
A Moszkvai Nagyfejedelemségből kinövő Orosz Birodalom a 18. század folyamán vált Kelet-Közép-Európa keleti felének meghatározó hatalmává. Nagy Péter (1682–1725) uralkodása alatt Oroszország a nagy északi háborúban legyőzte Svédországot, és a nystadi béke (1721) értelmében megszerezte a balti tartományokat: Észtországot, Livóniát és Ingriát, valamint a Finn-öböl partvidékét. Ezzel Oroszország kijutott a Balti-tengerre, és a régió északi részének ura lett. A balti területeken a helyi balti német nemesség – a Ritterschaft – megtarthatta kiváltságait, és a cári uralom alatt is a tartományi közigazgatás meghatározó rétege maradt.
A 18. század második felében Oroszország terjeszkedése dél felé irányult. Nagy Katalin (1762–1796) uralkodása alatt az Orosz Birodalom a Fekete-tenger északi partvidékén terjeszkedett, és 1783-ban annektálta a Krími Kánságot, amely korábban oszmán vazallus állam volt. Ezzel párhuzamosan Oroszország a Lengyel–Litván Köztársaság belső ügyeibe is beavatkozott: a 18. század elejétől a cári udvar befolyása a királyválasztásokra és a szejm működésére fokozatosan nőtt, és a lengyel felosztásokban Oroszország játszotta a döntő szerepet. Az orosz terjeszkedés a régió keleti felében a helyi lakosság – ukránok, beloruszok, litvánok, lettek, észtek – számára gyakran a jobbágyi terhek növekedését és az orosz ortodox egyház befolyásának erősödését hozta, bár a balti tartományokban a német elit és a lutheránus egyház megőrizte pozícióit.
A Brandenburgi Választófejedelemség a 17. században a Hohenzollern-dinasztia uralma alatt fokozatosan erősödött. A wehlaui szerződés (1657) révén a Porosz Hercegség – amely korábban lengyel hűbéres volt – teljes szuverenitást nyert, és 1701-ben III. Frigyes választófejedelem I. Frigyes néven porosz királlyá koronáztatta magát. A porosz állam a 18. században a katonai bürokrácia és a junker nemesség szövetségére épült, és a hadsereg aránytalanul nagy szerepet kapott a költségvetésben.
Nagy Frigyes (1740–1786) uralkodása alatt Poroszország a régió meghatározó katonai hatalmává vált. A osztrák örökösödési háború (1740–1748) során Poroszország elfoglalta Sziléziát, amely addig a Habsburg Monarchiához tartozott, és a háborút lezáró béke megerősítette a porosz uralmat. Szilézia gazdasági és stratégiai jelentősége óriási volt: a tartomány a Habsburg Monarchia egyik leggazdagabb területe volt, textilipara és fejlett mezőgazdasága révén. A hétéves háború (1756–1763) során Poroszország sikeresen védte meg Sziléziát, és a háború után nagyhatalmi státusza megszilárdult. Poroszország a lengyel felosztásokban is részt vett, és 1772-ben Nyugat-Poroszországot (a mai Pomeránia és a Visztula alsó folyásának vidékét) szerezte meg, ami összekötötte a királyság brandenburgi és kelet-poroszországi területeit.
A 17. században Svédország – a Vasa-dinasztia uralma alatt – a Baltikum meghatározó hatalma volt. A harmincéves háború (1618–1648) után a vesztfáliai béke Svédországnak juttatta Nyugat-Pomerániát, Bréma és Verden püspökségeket, valamint Wismart. A svéd uralom a Balti-tenger keleti partján is kiterjedt: Észtország és Livónia nagy része a 17. század elején svéd fennhatóság alá került. A svéd közigazgatás a balti tartományokban a lutheránus egyházat és a német nemesség kiváltságait támogatta, de a paraszti lakosság terhei jelentősen nőttek.
A nagy északi háború (1700–1721) azonban véget vetett a svéd nagyhatalmi státusznak. A háborúban Oroszország, Dánia, Lengyel–Litván Köztársaság és Szászország szövetsége legyőzte a svéd XII. Károly hadseregét. A poltavai csata (1709) döntő fordulatot hozott, és a nystadi béke (1721) értelmében Svédország elvesztette a balti tartományokat, Ingriát és a Finn-öböl partvidékét. Ettől kezdve a Baltikum keleti partja orosz fennhatóság alá került, és Svédország többé nem játszott meghatározó szerepet a régióban. A balti német elit azonban a cári uralom alatt is megőrizte gazdasági és kulturális befolyását, ami a 19. századi lett és észt nemzeti mozgalmak egyik fontos konfliktusforrása lett.
A 18. század második felében a Lengyel–Litván Köztársaság belső válsága és a szomszédos hatalmak – Poroszország, Oroszország és a Habsburg Monarchia – terjeszkedési érdekei együttesen vezettek a lengyel felosztásokhoz. Az első felosztásra 1772-ben került sor, amikor a három hatalom a Köztársaság területének egyharmadát annektálta: Poroszország megkapta Nyugat-Poroszországot, Oroszország a keleti fehérorosz területeket, a Habsburg Monarchia pedig Galíciát (lengyelül Galicja, ukránul Halychyna). A második felosztás (1793) során Poroszország és Oroszország további területeket foglalt el; ekkor Oroszország megszerezte a jobb parti Ukrajnát és Kelet-Beloruszt, Poroszország pedig Nagy-Lengyelországot. A harmadik felosztás (1795) – amelyre a Kościuszko-felkelés (1794) leverése után került sor – teljesen felszámolta a Lengyel–Litván Köztársaságot: a megmaradt területeket Poroszország, Oroszország és a Habsburg Monarchia osztotta fel egymás között. A lengyel állam 123 évre eltűnt a térképről.
A felosztások okai összetettek voltak. A Köztársaság belső gyengesége – a liberum veto, a nemesi anarchia, a központi hadsereg és költségvetés hiánya – kétségtelenül hozzájárult a bukáshoz, de a felosztásokat elsősorban a szomszédos abszolutista hatalmak terjeszkedési törekvései okozták. A 18. század végétől a lengyel reformerők – elsősorban a nagy szejm (1788–1792) és az 1791. május 3-i alkotmány – megkísérelték az állam modernizálását, de a reformok éppen azért váltották ki Oroszország és a másik két hatalom beavatkozását, mert azok egy erős, önálló Lengyelországot láttak volna szívesen a régióban. A felosztások a régió népeinek többsége számára nem jelentették a nemzeti állam végét, mivel a paraszti lakosság – lengyelek, ukránok, beloruszok, litvánok – továbbra is a birodalmi keretek között élt, és a nemzeti tudat a 19. században bontakozott ki. Azonban a lengyel nemesség és a városi elit számára a felosztás a politikai lét elvesztését jelentette, ami a 19. századi lengyel nemzeti mozgalom alapélményévé vált.
A határok átrendeződése több helyen mesterséges határokat hozott létre, amelyek etnikai és vallási közösségeket vágtak ketté. Galícia Habsburg uralom alá kerülése egy új, többnemzetiségű tartományt hozott létre, ahol lengyelek, ukránok, zsidók és németek éltek együtt. A balti tartományok orosz uralma alatt a német elit és a lett-észt parasztság közötti feszültség új keretbe került. A felosztások után a régió államhatárai a birodalmi érdekeket tükrözték, nem pedig a helyi lakosság nyelvi vagy vallási viszonyait, ami a 19. századi nemzeti mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási pontja lett.
A kora újkori birodalmi versengés mélyen átalakította a régió társadalmát és gazdaságát. A háborúk, járványok és adóterhek a paraszti lakosságot sújtották a legsúlyosabban. A jobbágyság intézménye a régió nagy részén – a Lengyel–Litván Köztársaságban, a cseh és magyar tartományokban, az orosz uralom alatt álló területeken – a 17–18. században megerősödött vagy fennmaradt, ami a parasztok mozgásszabadságának korlátozását és a robotterhek növekedését jelentette. A lengyel gabonaexportra épülő gazdaság a nemesi nagybirtokokat gazdagította, de a paraszti életszínvonal stagnált vagy romlott.
A városok és a kereskedelem fejlődése egyenlőtlen volt. A balti kikötők – Gdańsk, Riga, Tallinn – a nemzetközi kereskedelem fontos csomópontjai voltak, míg a belső területek városai gyakran gyengék maradtak. A zsidó közösségek – az askenázi zsidóság – a Lengyel–Litván Köztársaságban és a Habsburg tartományokban a kereskedelem, a bérlet és a kézműipar fontos szereplőivé váltak, ugyanakkor időszakosan üldöztetéseknek és korlátozásoknak voltak kitéve. A roma közösségek vándorló életmódja és a helyi társadalmakkal való konfliktusai már ekkor megjelentek, de a források szűkössége miatt történetük rekonstrukciója bizonytalan. A nők helyzete a kora újkorban a társadalmi rendtől és a vallási hovatartozástól függően változott: a nemesi nők bizonyos birtokigazgatási szerepet játszhattak, de a paraszti és városi nők munkája a háztartásban és a mezőgazdaságban gyakran láthatatlan maradt a forrásokban.
A vallási viszonyok is átalakultak. A reformáció a 16. században a régió nagy részén teret hódított – a balti tartományokban a lutheránus, Csehországban és a Lengyel–Litván Köztársaságban a kálvinista és lutheránus, Erdélyben a református és unitárius felekezetek erősödtek meg –, de a 17. századi ellenreformáció a Habsburg-uralom alatt álló területeken visszaszorította a protestantizmust. A lengyel–litván államban a varsói konföderáció vallási türelme a 17. század végétől fokozatosan erodálódott, és a katolikus restauráció a nem katolikus csoportok – különösen az ortodoxok és a protestánsok – hátrányos megkülönböztetéséhez vezetett. Az Oszmán Birodalomban a millet-rendszer a vallási közösségek autonómiáját biztosította, de a nem muszlim lakosság jogi és politikai alárendeltsége fennmaradt.
A kora újkori birodalmi versengés történetének rekonstrukciója elsősorban a korabeli állam- és egyházi iratokra, békeszerződésekre, krónikákra, adóösszeírásokra és követi jelentésekre támaszkodik. A békeszerződések – mint a karlócai, nystadi vagy a felosztási egyezmények – szövege ismert, de a határok gyakorlati érvényesítése és a helyi lakosság reakciói kevésbé dokumentáltak. A demográfiai adatok – a lakosság száma, a háborúk áldozatai, a járványok hatása – becslések, és a szakirodalomban jelentős eltérések vannak; a 17. századi háborúk pusztításairól szóló számok gyakran a krónikások túlzásain vagy a későbbi adóösszeírások hiányosságain alapulnak.
A lengyel felosztások értékelése a történetírásban vitatott: a hagyományos lengyel narratíva a szomszédos hatalmak agresszióját hangsúlyozza, míg az orosz, porosz és osztrák történetírásban sokáig a Köztársaság belső anarchiáját emelték ki. A mai történettudomány konszenzusa szerint mindkét tényező szerepet játszott, de a felosztásokat elsősorban a nagyhatalmak terjeszkedési politikája okozta. A kora újkori identitáskategóriák – „lengyel”, „litván”, „ukrán”, „belorusz” – értelmezése szintén vitatott: a modern nemzeti kategóriák visszavetítése a kora újkorra anakronisztikus, mivel a rendi, vallási és regionális identitások gyakran fontosabbak voltak. A paraszti, női és kisebbségi tapasztalatok forrásai szűkösek, ezért a társadalomtörténeti rekonstrukció gyakran közvetett bizonyítékokra – periratokra, végrendeletekre, egyházi anyakönyvekre – támaszkodik.