A kommunista rendszerek a második világháborút követő szovjetizálás [A szovjetizálás és a szatellitállamok] után nem váltak stabil, változatlan diktatúrákká. A desztalinizáció, a gazdasági nehézségek, a nemzeti sérelmek és a párton belüli hatalmi harcok időről időre válságokat, reformkísérleteket és nyílt ellenállást robbantottak ki. Ez az alfejezet öt olyan eseménycsoportot vizsgál, amelyek a szovjet blokk belső feszültségeit és a helyi társadalmak ellenállási lehetőségeit mutatják: 1956 magyarországi forradalmát regionális keretben, 1968 csehszlovákiai prágai tavaszát, az 1980–1981-es lengyel Szolidaritást, a balti köztársaságok fegyveres és kulturális ellenállását, valamint Nicolae Ceaușescu Romániáját. A hangsúly a társadalmi csoportok szerepén, a reformelképzelések tartalmán és a szovjet reakciók eltérő formáin van.
Joszif Sztálin 1953. március 5-i halála után a szovjet vezetésben hatalmi harc indult, amelynek következményeként 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov zárt ülésen elítélte a személyi kultuszt és Sztálin tömeges represszióit. A beszéd tartalma gyorsan kiszivárgott, és a kelet-közép-európai szatellitállamokban is aláásta a helyi kommunista vezetők tekintélyét. A desztalinizáció így nem csupán szovjet belügy volt, hanem regionális destabilizáló tényezővé vált: felbátorította a párton belüli reformereket, a munkásokat és az értelmiséget, akik a rendszer hibáinak nyilvános bírálatára, bérkövetelésekre és nemzeti autonómiaigényekre használták az új légkört.
Lengyelországban 1956. június 28-án Poznańban munkástüntetés robbant ki, amelyet a hadsereg vérbe fojtott; a hivatalos közlés szerint legalább 57 halott volt, de a valós szám máig vitatott. A lengyel párton belül a reformer Władysław Gomułka, akit korábban bebörtönöztek, 1956 októberében első titkár lett, és bizonyos engedményeket tett: leállította a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának nagy részét, és mérsékelte a cenzúrát. Ez a „lengyel október” azt mutatta, hogy a desztalinizáció reformokhoz vezethet, de a Szovjetunió továbbra is éberen őrizte a blokk egységét.
A magyarországi események ennél radikálisabb fordulatot vettek. 1956. október 23-án Budapesten diákok és munkások tüntettek, a megmozdulás fegyveres felkeléssé vált, és a szovjet csapatok első beavatkozása után többpárti koalíció, a szovjet csapatok kivonásának követelése és a Varsói Szerződésből való kilépés bejelentése is napirendre került. A szovjet vezetés november 4-én nagyarányú katonai támadást indított, és leverte a forradalmat. A halottak becsült száma Budapesten 2 500–3 000 fő, a szovjet katonai veszteség több száz fő, de a pontos adatok vitatottak. A megtorlás során több száz embert végeztek ki, több tízezret internáltak vagy börtönöztek be; a becslések a források szerint eltérnek.
A magyar 1956 regionális következménye az volt, hogy a szovjet vezetés megerősítette a katonai ellenőrzést a szatellitállamokban, és világossá tette, hogy a szovjet blokkból való kilépés vagy a többpártrendszer bevezetése nem tolerálható. Ugyanakkor a desztalinizáció bizonyos gazdasági engedmények formájában tovább élt: a Kádár-rendszer Magyarországon az erőszakos megtorlás után fokozatosan a fogyasztás bővülésére és a mindennapi élet depolitizálására épített, ami a többi szatellitállam számára is mintává tette a „gulyáskommunizmust”. Ez a pragmatikus fordulat azonban nem jelentett politikai liberalizálást; a szovjet megszállási logika változatlan maradt.
Az 1960-as évek közepére Csehszlovákiában a sztálinista típusú gazdaság stagnált, a cenzúra merev volt, és a szlovák nemzeti követelések a csehszlovák államszövetség átalakítását sürgették. 1968. január 5-én Alexander Dubček lett a Csehszlovák Kommunista Párt első titkára, és reformprogramot hirdetett: a cenzúra eltörlését, a sajtószabadságot, a párton belüli demokratizálást, a szövetségi állam létrehozását, valamint a gazdasági irányítás decentralizálását. Ezt a programot nevezték „emberarcú szocializmusnak” (csehül socialismus s lidskou tváří).
A prágai tavasz hónapjaiban a társadalom széles rétegei – értelmiségiek, diákok, munkások, de a párton belüli reformerek is – nyílt vitákban vettek részt. A szovjet vezetés és a kelet-német, lengyel és bolgár pártvezetés számára a csehszlovák reform a szovjet blokk szétesésének rémét vetítette előre. A Varsói Szerződés csapatai 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel megszállták Csehszlovákiát. A részt vevő államok a Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország és Bulgária voltak; Románia nem vett részt, Albánia pedig korábban kilépett a szervezetből. A megszálló erők létszáma becslések szerint 250 000–500 000 fő között volt, de a pontos szám forrásonként eltér.
A megszállás hivatalos indoklása az volt, hogy a szocialista vívmányokat meg kell védeni a „ellenforradalomtól”. Ez az álláspont később Brezsnyev-doktrínaként vált ismertté: a szocialista országok szuverenitása korlátozott, ha a szocializmus érdekei úgy kívánják. A doktrína kimondása 1968 után, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár nevéhez kötődik, de a kifejezést a nyugati elemzők használták, és a szovjet vezetés hivatalosan nem mindig ezen a néven hivatkozott rá. A megszállás után a reformokat felszámolták: Gustáv Husák vezetésével megkezdődött a normalizáció, a cenzúra visszaállítása, a reformerek eltávolítása, az állampárt hatalmának restaurálása. A társadalom válasza a passzív rezisztencia, a kivándorlás és az apátia lett. 1969 januárjában Jan Palach egyetemi hallgató Prágában felgyújtotta magát a megszállás elleni tiltakozásként; tette a csehszlovák ellenállás szimbolikus eseményévé vált, de a normalizációt nem tudta megállítani.
A prágai tavasz regionális hatása kettős volt. Egyrészt megerősítette a szovjet katonai doktrínát és a szatellitállamok belső elnyomó mechanizmusait. Másrészt a megszállásban részt vevő országok társadalmaiban is feszültséget keltett: Lengyelországban 1968 márciusában diák- és értelmiségi tüntetések robbantak ki, amelyeket a lengyel állampárt belső hatalmi harca keretében antiszemita kampány kísért. A lengyel kommunista vezetés a cionizmus vádjával sok zsidó származású értelmiségit kényszerített emigrációba. Románia – ahogy később látni fogjuk – elítélte a megszállást, ami átmenetileg növelte a Ceaușescu-rezsim nemzetközi elfogadottságát, anélkül, hogy belső liberalizálás történt volna.
Az 1970-es és 1976-os lengyelországi munkásmegmozdulások jelezték, hogy a szovjet blokk legnagyobb katolikus és munkásmozgalmi hagyományú országa különösen érzékeny a gazdasági válságra. Az 1976-os radomi és ursusi sztrájkok után értelmiségiek létrehozták a Munkásvédelmi Bizottságot (lengyelül Komitet Obrony Robotników, KOR), amely az üldözött munkások jogi és anyagi védelmét vállalta, és az ellenzéki szamizdat kiadás egyik központjává vált. Ez a munkás–értelmiségi együttműködés a lengyel ellenállás sajátossága lett, szemben a korábbi, egymástól elszigetelt tiltakozásokkal.
1980 augusztusában a gdański Lenin Hajógyár munkásai sztrájkba léptek, és Lech Wałęsa vezetésével 21 követelést fogalmaztak meg, köztük a független szakszervezet engedélyezését, a cenzúra enyhítését és a gazdasági reformokat. Az augusztus 31-i gdański megállapodás után létrejött a Szolidaritás (lengyelül Solidarność) független szakszervezet, amelyhez 1981 elejére becslések szerint 9–10 millió tag csatlakozott – a felnőtt lengyel lakosság jelentős része. A szervezet heterogén volt: munkások, parasztok, értelmiségiek, katolikus csoportok, sőt a párton belüli reformerek is. A Szolidaritás nem csupán gazdasági követeléseket fogalmazott meg, hanem a társadalmi önszerveződés, a sajtószabadság és a szakszervezeti pluralizmus igényét is.
A szovjet vezetés és a lengyel állampárt számára a Szolidaritás a szovjet blokk egyik legnagyobb kihívása volt. A szovjet csapatok nem avatkoztak be katonailag, noha a nyomásgyakorlás folyamatos volt; ennek okai között a korábbi beavatkozások nemzetközi költségeit, a lengyel hadsereg megbízhatóságának kérdését és a Szolidaritás belső megosztottságát szokták említeni. 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok, a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára és miniszterelnök bevezette a hadiállapotot (lengyelül stan wojenny). A hadsereg és a belügyi erők internálták a Szolidaritás vezetőit, felfüggesztették a szervezetet, kijárási tilalmat és cenzúrát vezettek be.
A hadiállapot alatt becslések szerint 9 000–10 000 embert internáltak, a halottak száma hivatalos források szerint 91, de egyes becslések ennél magasabbat valószínűsítenek; a pontos adat vitatott. A hadiállapot értelmezése a mai napig megosztja a történészeket és a közéletet. Jaruzelski és védelmezői szerint a lépés a szovjet invázió elkerülését szolgálta, és a „kisebbik rossz” volt; kritikusai szerint viszont a kommunista hatalom megtartásának eszköze volt, és a társadalom demokratikus törekvéseit fojtotta el. A Szolidaritás illegalitásban folytatta működését, és az 1980-as évek második felében újra megerősödött, ami az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokhoz vezetett.
A balti országok – Litvánia, Lettország és Észtország – a második világháború alatt és után sajátos ellenállási hagyományt alakítottak ki. A szovjet annexió és a sztálinista elnyomás ellen fegyveres partizánmozgalmak szerveződtek, amelyeket összefoglalóan erdei testvéreknek neveznek (litvánul miško broliai, lettül mežabrāļi, észtül metsavennad). A legnagyobb és legtartósabb ellenállás Litvániában bontakozott ki, ahol a Litván Szabadságharcosok Mozgalma 1949-es nyilatkozata politikai programot is megfogalmazott a szovjet uralom ellen. A partizánok tényleges létszáma nem ismert pontosan; a leggyakoribb becslések 20 000–30 000 aktív harcost említenek Litvániában, a halottak száma több tízezerre tehető, de a szovjet belügyi források és a nyugati emigráns visszaemlékezések adatai jelentősen eltérnek. Lettországban és Észtországban kisebb mértékű, de hasonló jellegű fegyveres ellenállás folyt, amelyet az 1950-es évek közepére a szovjet belügyi csapatok és a kollektivizálás felszámoltak.
A fegyveres ellenállás bukása után a balti társadalmakban a kulturális és vallási ellenállás vált meghatározóvá. A lutheránus egyház Észtországban és Lettországban, a katolikus egyház Litvániában a nemzeti identitás őrzőjeként működött, noha a szovjet hatóságok üldözték a papságot és a hívőket. Az 1970-es években a Helsinki Záróokmány aláírása után mindhárom országban létrejöttek Helsinki-csoportok, amelyek az emberi jogi jogsértéseket dokumentálták, és szamizdat formában terjesztették jelentéseiket. Litvániában 1972-től a A katolikus egyház krónikája (litvánul Lietuvos katalikų bažnyčios kronika) című illegális kiadvány rendszeresen beszámolt az egyház üldözéséről és a litván nyelvű oktatás korlátozásáról. A krónika létrehozása és terjesztése a balti ellenállás egyik leghatékonyabb formája volt, mert egyszerre mozgósította a vallási és a nemzeti érzületet.
A balti köztársaságokban az ellenállást erősítette a demográfiai változás is: a szovjet iparosítás következtében nagy számú orosz ajkú bevándorló érkezett, különösen Lettországba és Észtországba, ami a helyi lakosság körében a nyelvi és kulturális asszimiláció félelmét keltette. A helyi kommunista vezetők – például a litván Antanas Sniečkus – időnként korlátozott nemzeti politikát folytattak, de ez nem jelentett érdemi autonómiát. Az 1980-as évek második felében a glasznoszty és a peresztrojka hatására a balti társadalmakban tömegmozgalmak szerveződtek, amelyek a daloló forradalomhoz és a függetlenségi nyilatkozatokhoz vezettek; ezek azonban már a rendszerváltás fejezetéhez tartoznak.
Nicolae Ceaușescu 1965-től irányította Romániát, ahol a Gheorghiu-Dej-korszak után a nemzeti kommunizmus sajátos változatát építette ki. A román kommunista rezsim külpolitikailag részleges függetlenséget mutatott a Szovjetunióval szemben: 1968-ban elítélte a csehszlovákiai megszállást, fenntartotta diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és időnként a nyugati államokkal is keresett gazdasági együttműködést. Ez a külpolitikai önállóság a román társadalomban és a nyugati közvéleményben átmenetileg a rezsim megítélését javította, de nem járt belső liberalizálással.
A belpolitikában Ceaușescu a sztálinista típusú elnyomást ötvözte a személyi kultusszal és a román nemzeti történelem hangsúlyozásával. A Securitate (románul Departamentul Securității Statului) politikai rendőrség hálózata a társadalom minden rétegét megfigyelte; a besúgók számát több százezerre becsülik, de a pontos adat nem ismert, mert a rendszer bukása után az iratok egy része megsemmisült vagy nehezen hozzáférhető. A gazdaságpolitika az 1970-es években gyors iparosítást és nagyarányú külső hitelfelvételt folytatott, majd az 1980-as években a teljes adósság visszafizetésének politikája miatt drasztikus megszorításokat vezetett be: élelmiszerjegyeket osztottak ki, korlátozták az energiát, és a mindennapi élet színvonala drámaian romlott. A hivatalos statisztikák megbízhatatlanok, mert a rezsim szisztematikusan hamisította a gazdasági mutatókat.
A társadalmi elnyomás különösen súlyosan érintette a nőket és a vidéki lakosságot. Az 1966-os 770. számú rendelet szigorúan korlátozta az abortuszt és a fogamzásgátlást, ami az illegális terhességmegszakítások számának növekedéséhez és számos nő halálához vezetett; a pontos áldozatszám vitatott. A szisztematizálás (románul sistematizare) programja a vidéki települések lerombolását és a lakosság tömbházakba telepítését irányozta elő, különösen a magyar és német falvakat érintve; a terv csak részben valósult meg, de a falurombolás és az etnikai asszimiláció szándéka egyértelmű volt. A kisebbségek – magyarok, németek, zsidók, romák – nyelvi és kulturális jogait fokozatosan korlátozták, és az 1980-as évekre a kitoloncolások és az erőszakos asszimiláció politikája megerősödött.
A belső ellenállás Romániában töredezett volt, de nem hiányzott. Az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk, az 1987-es brassói munkáslázadás, az illegális szakszervezeti csoportok és a magyar, illetve német kisebbségi értelmiség tiltakozásai mind azt mutatták, hogy a társadalom egyes csoportjai szembeszálltak a diktatúrával. A rendszer azonban a Securitate terrorja, a külső támogatás hiánya és a szovjet blokkon belüli sajátos helyzete miatt sokáig fenn tudott maradni. 1989 decemberében a temesvári tüntetésből országos felkelés bontakozott ki, és a hadsereg egy része átállt a tüntetőkhöz. Ceaușescu és felesége megpróbált elmenekülni, de elfogták, gyorsított eljárásban halálra ítélték, és 1989. december 25-én kivégezték. A romániai rendszerváltás így a régió egyik legerőszakosabb átmenete volt, ami a diktatúra mély társadalmi megosztottságát tükrözte.
A fenti válságok több közös mintát mutatnak. A gazdasági nehézségek – különösen az élelmiszerhiány, a lakhatási problémák és a bérfeszültségek – minden esetben a tiltakozás kiindulópontját jelentették, de a követelések gyorsan politikai és nemzeti tartalmat nyertek. A párton belüli reformerek és a társadalmi mozgalmak időnként szövetségre léptek, de a szovjet központ és a helyi állampártok konzervatív erői ezt rendre megtorolták. Az ellenállás társadalmi bázisa országonként eltérő volt: Lengyelországban a munkások és az értelmiség, Csehszlovákiában az értelmiség és a diákok, a balti államokban a paraszti és vallási közösségek, Romániában pedig a bányászok, a kisebbségek és a vidéki lakosság egyes csoportjai.
A szovjet reakciók is változtak: 1956-ban és 1968-ban közvetlen katonai beavatkozás történt, 1981-ben Lengyelországban a szovjet nyomásgyakorlás és a belső katonai hatalomátvétel kombinációja érvényesült, a balti köztársaságokban pedig folyamatos elnyomás és asszimilációs politika. Románia különleges eset volt, mert a rezsim a külpolitikai önállóságot belső terrorral párosította, így a szovjet beavatkozás kockázata kisebb volt, de a társadalmi elnyomás annál súlyosabb. A Brezsnyev-doktrína 1968 után formálisan igazolta a korlátozott szuverenitást, de a gyakorlatban a szovjet vezetés mindig a saját geopolitikai érdekei szerint döntött a beavatkozásról.
Ennek az alfejezetnek a fő forrásai a szovjet, lengyel, csehszlovák, magyar, román és balti pártlevéltárak dokumentumai, a Szolidaritás és az ellenzéki szamizdat kiadványok, a balti emigráns visszaemlékezések, valamint a későbbi oral history interjúk. A szovjet levéltárak 1991 utáni fokozatos megnyitása lehetővé tette az 1956-os, 1968-as és 1980–1981-es döntéshozatal rekonstrukcióját, de a moszkvai elnöki levéltár továbbra is korlátozottan hozzáférhető, így a szovjet vezetés belső vitáinak teljes képe hiányos.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Az 1956-os magyar forradalom halottainak és a megtorlás áldozatainak számai becsléseken alapulnak, és a mai napig emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik. Az 1968-as megszállás katonai létszáma és a normalizáció hosszú távú társadalmi hatásai szintén forrásonként eltérően jelennek meg. A lengyel hadiállapot értékelése a Jaruzelski-féle „kisebbik rossz” érvelés és a demokratikus ellenzék emlékezete között oszcillál. A balti erdei testvérek létszámára és áldozataira vonatkozó becslések a szovjet belügyi források és a nyugati emigráns irodalom között jelentős eltérést mutatnak. A romániai Ceaușescu-rendszer gazdasági és elnyomási adatai megbízhatatlanok, mert a rezsim szisztematikusan hamisította a statisztikákat, és a Securitate iratai csak részben hozzáférhetők. Minden számadatnál ezért jelezni kell a forrás típusát és a becslés bizonytalanságát.