A második világháború utáni rendezés során a Szovjetunió a kelet-közép-európai térség jelentős részét közvetlen katonai és politikai ellenőrzése alá vonta. A Holocaust és a népességáttelepítések során már átalakult társadalmakban – ahol a korábbi etnikai, vallási és osztályszerkezetet háború, genocídium, kényszerű kitelepítés és határváltozás forgatta fel – a kommunista hatalomátvétel és az azt kísérő erőszak részben a fennálló káoszra, részben a szovjet katonai jelenlétre épült. Az 1945 és 1953 közötti időszakban a térség országai két, egymástól eltérő jogállású csoportba kerültek: a Baltikum (Észtország, Lettország, Litvánia), valamint a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Moldova szovjet tagköztársaságokká váltak, míg Lengyelország, Csehszlovákia és Románia formálisan független, valójában szovjet irányítás alatt álló szatellitállam lett. Ez az alfejezet a szovjetizálás (szovjetizacija) folyamatát mutatja be: a kommunista hatalomátvételeket, az államosítást, a mezőgazdaság kollektivizálását és a titkosrendőrségi elnyomó gépezet kiépülését.
A háború végi nagyhatalmi konferenciák – Jalta (1945. február) és Potsdam (1945. július–augusztus) – nem határozták meg pontosan a közép- és kelet-európai térség politikai berendezkedését, de elismerték a Szovjetunió fokozott biztonsági érdekeit a nyugati határai mentén. A gyakorlatban a térséget a Vörös Hadsereg előrenyomulása döntötte el: ahol a szovjet csapatok állomásoztak, ott a helyi kommunista pártok a szovjet katonai közigazgatás és tanácsadók támogatásával fokozatosan magukhoz ragadták a hatalmat. A folyamat nem egységesen zajlott: Csehszlovákiában 1945-ben még koalíciós kormány alakult, és 1946-ban szabad választásokat tartottak, amelyen a Csehszlovák Kommunista Párt (Komunistická strana Československa, KSČ) a cseh országrészekben a szavazatok mintegy 38 százalékát szerezte meg, Szlovákiában viszont jóval gyengébben szerepelt. Lengyelországban és Romániában viszont a választásokat már 1946–1947-ben durva csalásokkal és megfélemlítéssel bonyolították le.
A szovjet befolyási övezet kialakulásának első lépése a területi rendezés volt. A Szovjetunió az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékai alapján megszállt területeket – a balti államokat, a mai Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát, valamint Besszarábiát és Észak-Bukovinát – a háború után megtartotta, és formálisan is a Szovjetunióhoz csatolta. Észtország, Lettország és Litvánia szovjet szocialista köztársaságként tagköztársasággá vált, ahogyan a korábban román fennhatóság alatt álló Besszarábia nagyobb része is Moldáv SZSZK néven. Kárpátalját Csehszlovákiától csatolták el, és az Ukrán SZSZK-hoz került. A területi változások nyomán a térség több országában is jelentős népességmozgások zajlottak, amelyeket gyakran erőszakos kitelepítés vagy „önkéntes” lakosságcsere formájában hajtottak végre.
A politikai hatalomátvétel eszköze a népi demokrácia (people’s democracy) koncepciója volt: a kommunista pártok kezdetben nem hirdettek nyílt proletárdiktatúrát, hanem széles „antifasiszta” koalíciókban vettek részt, amelyekben a belügyi tárcákat és a rendőrséget rendre maguknak tartották meg. A szalámitaktika kifejezés – amelyet a magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás tett ismertté – jól leírja a fokozatos hatalomkoncentrációt: előbb a jobboldali és polgári pártokat morzsolták fel, majd a szociáldemokratákat kényszerítették egyesülésre, végül a megmaradt „szövetségeseket” is felszámolták. Lengyelországban a Lengyel Munkáspárt (Polska Partia Robotnicza, PPR) és a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna, PPS) 1948-as egyesüléséből jött létre a Lengyel Egyesült Munkáspárt (Polska Zjednoczona Partia Robotnicza, PZPR). Romániában a Román Kommunista Párt (Partidul Comunist Român, PCR) 1948-ban olvasztotta magába a szociáldemokratákat. Csehszlovákiában az 1948. februári prágai kommunista hatalomátvétel után a KSČ hasonló egyesülést kényszerített ki.
A fordulópontot Csehszlovákiában az 1948. februári kommunista puccs jelentette: a belügyminiszter – aki kommunista volt – a rendőrséget saját embereivel töltötte fel, a nem kommunista miniszterek lemondtak, és a kommunista párt utcai tüntetésekkel, milíciákkal és szovjet nyomással szerezte meg a teljes hatalmat. Ezt követően a térségben mindenhol felgyorsult az egypártrendszer kiépítése. A folyamat nem volt pusztán szovjet diktátum: a helyi kommunista elitek saját hatalmi érdekeik és ideológiai meggyőződésük szerint cselekedtek, ugyanakkor a szovjet tanácsadók és a Vörös Hadsereg jelenléte nélkül aligha tudták volna felszámolni az ellenzéket.
A hatalomátvétellel párhuzamosan a kommunista kormányok hozzáláttak a gazdaság radikális átalakításához. Az államosítás (nationalization) hullámai országonként eltérő ütemben, de hasonló logika szerint zajlottak: előbb a bankok, a nagyipar, a bányák és a közlekedés került állami tulajdonba, majd a közép- és kisvállalkozások is. Csehszlovákiában már 1945-ben, a Beneš-dekrétumok nyomán államosították a német és magyar tulajdonban lévő vállalatokat, ami a későbbi teljes államosításnak is alapot adott. Lengyelországban az 1946-os államosítási törvény a 100 főnél több munkást foglalkoztató üzemeket vette állami tulajdonba, Romániában pedig 1948-ban fogadtak el átfogó államosítási törvényt.
A gazdasági átalakítás másik pillére a központi tervgazdálkodás bevezetése volt. A szovjet mintára létrehozott tervhivatalok három- és ötéves terveket dolgoztak ki, amelyek a nehézipar, a bányászat és a hadiipar fejlesztését helyezték előtérbe, gyakran a mezőgazdaság és a fogyasztási cikkek rovására. A szovjet érdekszférába tartozó országok gazdaságát a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST, angolul Comecon) 1949-es megalakulása is a szovjet gazdasághoz kapcsolta. A szovjet fél a háborús jóvátétel, a vegyes vállalatok és a kereskedelmi szerződések révén jelentős erőforrásokat vont el a térségből: Csehszlovákia és Románia például kénytelen volt a szovjet hadseregnek jóvátételt fizetni, és a szovjet-magyar, szovjet-román vegyes vállalatok gyakran a szovjet érdekeket szolgálták.
A szovjet tagköztársaságokban a gazdasági átalakítás még radikálisabb volt, mivel azok közvetlenül a Szovjetunió gazdasági rendszerébe integrálódtak. A balti államokban, Nyugat-Ukrajnában, Nyugat-Belorussziában és Besszarábiában a helyi magántulajdont gyakorlatilag azonnal államosították, és a mezőgazdaságot erőszakosan kollektivizálták. Az ipari üzemeket a szovjet tervhivatalok alá rendelték, és gyakran szovjet-oroszországi vállalatok fióktelepeivé alakították. A gazdasági statisztikák megbízhatósága korlátozott: a hivatalos jelentések rendszerint túlbecsülték a termelési eredményeket, és elhallgatták a hiányokat, a kényszermunka alkalmazását és a technológiai lemaradást.
A mezőgazdaság átalakítása a szovjetizálás egyik legkonfliktusosabb területe volt. A háború utáni földreformok – amelyek a nagybirtokokat felosztották a parasztság között – kezdetben széles körű támogatást élveztek, és a kommunista pártok ezt ügyesen kihasználták. Lengyelországban, Csehszlovákiában és Romániában az 1944–1948 közötti földreformok több millió parasztcsaládot juttattak földhöz. A politikai fordulat után azonban a kommunista vezetés a kollektivizálás (kollektivizacija) irányába fordult: a parasztgazdaságokat mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe (kolhoz) és állami gazdaságokba (szovhoz) kívánták összevonni. A fellépő ellenállást a kulák (gazdagparaszt) kategória megalkotásával igyekeztek kezelni: a közepes és tehetősebb parasztokat „osztályellenségnek” minősítették, és vagyonukat elkobozták, családjukat gyakran kitelepítették.
A kollektivizálás üteme és sikere országonként jelentősen eltért. Lengyelországban az 1949-től indított kollektivizálási kampány nagyrészt kudarcot vallott: a parasztok passzív ellenállása és a lengyel társadalom mély katolikus gyökerei miatt a mezőgazdaság túlnyomórészt magántulajdonban maradt. Csehszlovákiában a kollektivizálás 1949-ben kezdődött, és az 1950-es évek közepére a mezőgazdasági területek jelentős hányadát sikerült szövetkezetekbe kényszeríteni, bár ez számos helyi konfliktussal járt. Romániában a kollektivizálást 1949-ben hirdették meg, majd 1962-re erőszakkal és tömeges megtorlással befejezték; ez a folyamat a román paraszti társadalom hagyományos szerkezetét végleg felszámolta.
A közvetlenül szovjet fennhatóság alá került területeken a kollektivizálás még erőszakosabb formákat öltött. A balti államokban a háború után előbb rövid ideig tartó földosztás történt, majd 1949 tavaszán – párhuzamosan a tömeges deportálásokkal – megkezdték a mezőgazdaság teljes kollektivizálását. Nyugat-Ukrajnában, Nyugat-Belorussziában és Besszarábiában a kollektivizálást az 1940-es évek végén, illetve az 1950-es évek elején hajtották végre, gyakran a helyi lakosság ellenállásával szemben. A kollektivizálás következményei közé tartoztak a beszolgáltatási kötelezettségek, az élelmiszerhiány és a paraszti életforma erőszakos felszámolása, de a Szovjetunióban már 1932–1933-ban bekövetkezett éhínséghez hasonló méretű katasztrófa a háború utáni időszakban – a jelenlegi kutatások szerint – nem következett be.
A kommunista hatalomgyakorlás egyik legfontosabb eszköze a titkosrendőrség (secret police) volt, amelynek feladata a politikai ellenfelek megfigyelése, letartóztatása és megtörése, valamint a társadalom megfélemlítése volt. A szovjet tagköztársaságokban a szovjet biztonsági szervek – az NKVD (Narodnij komisszariat vnutrennih del, Belügyi Népbiztosság), majd 1946-tól az MVD és az MGB (Minisztyersztvo goszudarsztvennoj bezopasznosztyi, Állambiztonsági Minisztérium) – közvetlenül működtek, és a helyi lakosság ellen tömeges megtorlásokat hajtottak végre. A balti államokban 1949. márciusában – az úgynevezett Priboj-hadművelet keretében – becslések szerint mintegy 90 000 embert deportáltak Szibériába, főként a kollektivizálással szemben ellenálló parasztokat és a fegyveres ellenállás támogatóit; a pontos szám ma is vitatott, mivel a szovjet iratok nem teljesek, és a kutatók eltérő forrásokat használnak.
A szatellitállamokban a titkosrendőrség szervezetei a szovjet mintát követték, de formálisan a helyi belügyminisztériumok alá tartoztak. Lengyelországban az Urząd Bezpieczeństwa (UB) 1944-től működött, Csehszlovákiában a Státní bezpečnost (StB) 1945-től, Romániában pedig a Securitate (Departamentul Securității Statului) 1948-tól. A szovjet tanácsadók – gyakran az NKVD korábbi tisztjei – mindhárom szervezetben jelen voltak, és meghatározó szerepet játszottak a kihallgatási módszerek, a hálózatépítés és a koncepciós perek megszervezésében. A titkosrendőrség nemcsak az aktív ellenállókat üldözte, hanem a lakosság széles rétegeit tartotta megfigyelés alatt: az egyházi személyeket, a korábbi polgári politikusokat, a paraszti közösségek vezetőit és a nem kommunista értelmiségieket.
A terror látványos formája a koncepciós per (show trial) volt, amelyben a vádlottak ellen koholt vádak alapján, előre megrendezett tárgyalásokon hoztak halálos vagy hosszú börtönbüntetést. A térségben a legnagyobb visszhangot a csehszlovákiai Slánský-per (1952) keltette, amelyben a KSČ főtitkárát, Rudolf Slánskýt és tizenhárom társát – köztük több zsidó származású kommunista vezetőt – állították bíróság elé koholt vádakkal, és többségüket kivégezték. A per a szovjet antiszemita „kozmopolita” kampány része volt, és jelezte, hogy a sztálini terrornak a saját párton belül is nincsenek határai. Lengyelországban Władysław Gomułkát, a párt egyik vezetőjét 1948-ban „jobboldali elhajlás” vádjával leváltották, majd 1951-ben letartóztatták. Romániában Lucrețiu Pătrășcanu, a kommunista párt egyik ismert értelmiségije ellen indítottak koncepciós pert, és 1954-ben kivégezték. A szomszédos Magyarországon a Rajk-per (1949) hasonló logikát követett, és a térség kommunista vezetőit is figyelmeztette: senki sincs biztonságban.
A terror a társadalom szélesebb rétegeit is sújtotta. A deportálások és internálások során a szovjet hatóságok és a helyi titkosrendőrségek tömegesen hurcoltak el embereket a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba – a GULAG rendszerébe – vagy helyi büntetőtáborokba. A balti államokból 1945 és 1953 között több százezer embert deportáltak; a becslések 300 000 és 600 000 között mozognak, és a pontos szám a mai napig vita tárgya. Nyugat-Ukrajnából és Nyugat-Belorussziából is tömeges deportálások történtek, elsősorban a fegyveres ellenállás felszámolása érdekében. A római katolikus, görögkatolikus és ortodox egyházak vezetőit üldözték: Romániában 1948-ban felszámolták a görögkatolikus egyházat, és vagyonát átadták az ortodox egyháznak; Lengyelországban 1953-ban letartóztatták Stefan Wyszyński bíboros prímást; Csehszlovákiában a püspökök egy részét internálták, és egyházi pereket rendeztek.
A szovjetizálással szemben a térség több országában fegyveres ellenállás bontakozott ki. A balti államokban a Forest Brothers (erdőtestvérek) néven ismert partizánok – litvánul miško broliai, lettül mežabrāļi, észtül metsavennad – az erdős vidékeken bújkálva évekig harcoltak a szovjet csapatok és a helyi milícia ellen. Az ellenállás különösen Litvániában volt erős, ahol a partizánok 1949-ben még egységes parancsnokságot is létrehoztak, de a szovjet többszörös túlerő, a besúgóhálózat és a tömeges deportálások az 1950-es évek elejére felszámolták a mozgalmat. A mai kutatások szerint a három balti államban összesen több tízezer partizán és civil vesztette életét, de a pontos áldozatszám máig vitatott.
Nyugat-Ukrajnában a Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukránszka Povsztanszka Armija, UPA) folytatott fegyveres harcot a szovjet hatóságok ellen, részben a második világháború alatti nemzeti függetlenségi törekvések folytatásaként. Az UPA és a szovjet belügyi csapatok közötti összecsapások különösen véresek voltak, és a civilek is tömegesen szenvedtek mindkét oldal erőszakától. Az UPA-val kapcsolatos emlékezet ma is éles viták tárgya Ukrajnában és a szomszédos Lengyelországban, ahol a háború alatti volhíniai mészárlások miatt sokan az UPA-t is felelőssé teszik. Lengyelországban az elátkozott katonák (żołnierze wyklęci) néven ismert antikommunista partizánok az 1940-es évek végén még aktívak voltak, de a biztonsági erők fokozatosan felszámolták őket. Romániában a hegyvidéki antikommunista ellenállás elszigetelt csoportokra korlátozódott, és a Securitate az 1950-es évek elejére megtörte.
A megtorlás nemcsak a fegyveres ellenállókat sújtotta. A szovjet és a helyi biztonsági szervek a „kollektív bűnösség” elvét alkalmazták: a partizánok családtagjait, a gyanúsnak tartott falvak lakóit tömegesen deportálták, vagyonukat elkobozták. A balti államokban például a deportálások célja nemcsak az ellenállás megtörése, hanem a társadalom etnikai és szociális szerkezetének átalakítása is volt. A terror hatására a lakosság jelentős része a passzív alkalmazkodás stratégiáját választotta: a nyilvános térben a kommunista retorikát használta, miközben a magánéletben megőrizte korábbi értékrendjét és emlékeit.
Az 1945–1953 közötti szovjetizálás rekonstrukciója nagymértékben a szovjet és a helyi kommunista párt-, állam- és titkosrendőrségi iratokon alapul, amelyek az 1991 utáni levéltári nyitás nyomán váltak részben kutathatóvá. A szovjet tagköztársaságokban – különösen a balti államokban és Ukrajnában – a helyi levéltárak ma is őriznek NKVD/MVD/MGB-jelentéseket, deportálási listákat és bírósági iratokat, de ezek gyakran hiányosak, és a statisztikák manipuláltak. A szatellitállamok titkosrendőrségi anyagai – a lengyel UB, a csehszlovák StB és a román Securitate iratai – szintén fennmaradtak, de a kutatók számára nem mindig hozzáférhetők, és értelmezésük módszertani kihívásokkal jár: a kihallgatási jegyzőkönyvek a kínzás és a kényszer termékei, ezért tényszerű közlésként való felhasználásuk félrevezető lehet.
A legnagyobb bizonytalanság a számadatok terén jelentkezik. A deportáltak, a kivégzettek, a koncepciós perek áldozatainak és a fegyveres ellenállásban részt vevők létszámára vonatkozó becslések forrásonként és kutatói iskolánként jelentősen eltérnek. A balti deportálások áldozatszáma például 90 000 és több mint félmillió között mozog attól függően, hogy a kutató milyen időszakot és milyen forráskört vesz figyelembe, és hogy a közvetett haláleseteket – a táborokban elhunytakat, a kitelepítés közben meghaltakat – beszámítja-e. A gazdasági statisztikák szintén torzak: a hivatalos termelési adatok a tervteljesítést igyekeztek igazolni, és nem tükrözik a valós hiányokat, a kényszermunka szerepét és a lakosság életszínvonalának alakulását.
Az értelmezési viták között kiemelkedik a szovjetizálás okainak kérdése. A hidegháború alatti nyugati történetírás és a száműzött balti, ukrán, lengyel és román közösségek szerzői a szovjet terjeszkedést elsősorban birodalmi és ideológiai projektként írták le, amely a helyi társadalmakat teljesen felülről igazgatta. Az 1960-as évektől megjelenő ún. revizionista iskola ezzel szemben a helyi kommunista pártok önálló szerepét és a társadalmi támogatottság mértékét hangsúlyozta. A mai tudományos konszenzus e két szélsőség között helyezkedik el: a szovjet tényező meghatározó volt, de a helyi kommunisták nem egyszerű bábok voltak, és a lakosság egy része – különösen a háború alatt üldözött vagy a földreform kedvezményezettjei – rövidebb-hosszabb ideig aktívan vagy passzívan együttműködött. Az emlékezetpolitika terén ma is éles viták zajlanak: például Lengyelországban és a balti államokban a szovjet korszakot gyakran genocídiumként értelmezik, míg Oroszország hivatalos álláspontja szerint a Szovjetunió felszabadította a térséget a nácizmus alól, és a szovjetizálás haladó folyamat volt. E két állítás történetileg nem egyenértékű: az előbbi inkább jogi és emlékezetpolitikai kategória, az utóbbi pedig ideológiai állítás, amely nem állja ki a forráskritika próbáját.