Az 1989–1991 közötti évek Kelet-Közép-Európa történetében fordulópontot jelentenek: a kommunista rendszerek egymás után omlottak össze, új államok születtek, és a szovjet birodalom megszűnt. A Gazdaság, társadalom és mindennapi élet. alfejezetben tárgyalt válságok, reformkísérletek és ellenállási formák után most azt vizsgáljuk, hogyan váltak a társadalmi feszültségek politikai átmenetté, miért haladt a rendszerváltás különböző utakon az egyes országokban, és milyen következményekkel járt a Moszkva által fenntartott szövetségi rendszer felbomlása. A fejezet nem csupán eseménytörténet: arra is figyel, hogy a rendszerváltások értelmezése ma is vitatott, és a szereplők emlékezete gyakran eltér a levéltári forrásokból kirajzolódó képtől.
A kelet-közép-európai kommunista rezsimek bukása nem egységes folyamat volt. A szovjet érdekszférához tartozó, de formálisan önálló államokban – Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában – a változás 1989 folyamán zajlott, eltérő mechanizmusokkal. A Szovjetunió tagköztársaságaiban – Észtországban, Lettországban, Litvániában, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Moldovában – a rendszerváltás elválaszthatatlan volt a nemzeti függetlenség kivívásától, és csak 1990–1991-ben, a birodalmi központ összeomlásával teljesedett ki. A két csoport közötti különbséget a szakirodalom gyakran a „tárgyalásos átmenet” és a „nemzeti felszabadulás” fogalmaival írja le, de ezek a fogalmak leegyszerűsítik a tényleges folyamatokat: Lengyelországban is voltak utcai megmozdulások, a balti államokban pedig a függetlenségi mozgalmak nem nélkülözték a tárgyalásos elemeket.
A külső feltételek közül a legfontosabb Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1985-től meghirdetett politikája volt. A peresztrojka (oroszul: peresztrojka, „átépítés”) és a glasznoszty (oroszul: glasznoszty, „nyilvánosság”) a szovjet gazdaság és politikai rendszer reformját célozta, de egyben gyengítette a Moszkva által a szatellitállamokra gyakorolt ellenőrzést. Gorbacsov 1988-ban kijelentette, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be a szövetséges országok belügyeibe – ez a korábbi Brezsnyev-doktrína feladását jelentette. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1989 tavaszán a szovjet vezetés tárgyalásokra utasította a kelet-európai kommunista pártokat, és nem mozgósította a Varsói Szerződés haderejét a változások megakadályozására. Ugyanakkor a szovjet gazdasági támogatás csökkenése is hozzájárult a válság elmélyüléséhez: a Szovjetunió 1989-ben már nem tudta fenntartani a korábbi olcsó energia- és nyersanyagexportot, ami tovább növelte a térség eladósodottságát.
Lengyelországban a rendszerváltás útja a kerekasztal-tárgyalások (lengyelül: rozmowy okrągłego stołu) volt. Az 1980-ban alakult Szolidaritás (lengyelül: Solidarność) szakszervezet, amelyet 1981-ben betiltottak, az 1988-as sztrájkhullám után ismét a politikai élet meghatározó szereplőjévé vált. A dokumentált tények szerint 1989. február 6-án kezdődtek meg a tárgyalások a kormány, a hivatalos szakszervezeti szövetség, a katolikus egyház és a Szolidaritás képviselői között. A tárgyalások eredményeként 1989. június 4-én és 18-án részben szabad parlamenti választásokat tartottak, amelyeken a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott: a szenátusban a 100-ból 99 mandátumot szerzett, a szejmben pedig a szabadon választható helyek mindegyikét megnyerte. Ez a választási eredmény elsődleges forrásokkal (jegyzőkönyvek, hivatalos közlemények) jól dokumentált.
A lengyel átmenet sajátossága abban állt, hogy a kommunista párt (Lengyel Egyesült Munkáspárt, lengyelül: Polska Zjednoczona Partia Robotnicza, PZPR) nem semmisült meg egyik napról a másikra, hanem fokozatosan adta át a hatalmat. 1989 augusztusában Tadeusz Mazowiecki, a Szolidaritás tanácsadója alakított kormányt, amelyben a kommunisták még fontos tárcákat kaptak, például a belügyet és a hadügyet. Ez a „vastag vonal” (lengyelül: gruba kreska) politikája volt: a múltat lezárni, de a jelenben kompromisszumot keresni. A tudományos konszenzus szerint a lengyel út a leginkább tárgyalásos jellegű volt a régióban, ugyanakkor vitatott, hogy ez az elitista tárgyalásos modell mennyire vette figyelembe a társadalom szélesebb rétegeinek követeléseit. A rendszerváltás gazdasági következményei – a hiperinfláció, a munkanélküliség – már 1990-ben feszültséget keltettek, ami a későbbi politikai polarizáció egyik forrása lett.
Csehszlovákiában a változás gyorsabban és látványosabban zajlott. 1989. november 17-én a prágai diáktüntetés – amelyet a második világháború idején meggyilkolt diákok emlékére szerveztek – brutális rendőri fellépésbe torkollott. Az esemény hatására november 19-én megalakult a Polgári Fórum (csehül: Občanské fórum, szlovákul: Občianske fórum), amely a demokratikus ellenzék ernyőszervezeteként működött. A bársonyos forradalom (csehül: sametová revoluce, szlovákul: nežná revolúcia) hetei alatt tömegtüntetések, általános sztrájkok és a kommunista párt fokozatos engedményei vezettek a hatalom átadásához. November 24-én az országos sztrájk után a pártvezetés lemondott, november 29-én a parlament törölte a kommunista párt alkotmányos vezető szerepét rögzítő cikkelyt, december 10-én pedig alakult meg az első nem kommunista többségű kormány. December 29-én Václav Havelt, a polgárjogi mozgalom vezetőjét köztársasági elnökké választották.
A csehszlovák átmenet „bársonyosnak” nevezett jellege nem jelentette az erőszak teljes hiányát, de a dokumentált események szerint a halálos áldozatok száma minimális volt. A tudományos konszenzus kiemeli, hogy a csehszlovák kommunista párt nem állt ellen, és a hadsereg sem avatkozott be. Ugyanakkor a szlovák és cseh társadalom közötti feszültségek már a rendszerváltás időszakában felszínre kerültek: a szövetségi állam jövőjéről szóló vita az 1990-es évek elején a csehszlovák föderáció felbomlásához vezetett, amit a Csehszlovákia közös állama fejezet tárgyal részletesen.
Romániában a rendszerváltás gyökeresen eltérő utat járt be. Nicolae Ceaușescu személyi kultuszon alapuló, a családját is hatalomba emelő rendszere nem volt hajlandó tárgyalni. A változás 1989. december 16-án kezdődött Temesváron, amikor a magyar református lelkész, Tőkés László kilakoltatása elleni tiltakozás országos megmozdulássá terebélyesedett. A hadsereg és a Securitate (románul: Securitatea) december 17-én tüzet nyitott a tüntetőkre, de a felkelés tovább terjedt. December 21-én Bukarestben Ceaușescu beszédét a tömeg kifütyülte, másnap a hadsereg egy része átállt a felkelők oldalára. Ceaușescu és felesége elmenekült, de december 25-én elfogták őket, és egy rögtönítélő bíróság ítélete alapján kivégezték.
A román rendszerváltást a szakirodalom gyakran „eltérített forradalomként” írja le: a kommunista párt második vonalából érkező politikusok, élükön Ion Iliescuval, a Nemzeti Megmentési Front (románul: Frontul Salvării Naționale) keretében ragadták magukhoz a hatalmat. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a decemberi események során több mint ezer ember halt meg, de a pontos áldozatszám máig vitatott: a becslések 800 és 1200 fő között mozognak, és a kutatás nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a halálos áldozatok mekkora hányada származott a Securitate és mekkora a hadsereg fegyveres akcióiból. A vitatott értelmezések közé tartozik, hogy vajon a Ceaușescu elleni hatalomátvétel előre megszervezett puccs volt-e, vagy spontán népfelkelés. Az emlékezetpolitikai vitákban a „forradalom” és a „puccs” kifejezések használata máig megosztja a román társadalmat.
Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltás a nemzeti függetlenség visszaszerzésének folyamatával fonódott össze. A három országot 1940-ben a Szovjetunió annektálta, majd a náci megszállás után 1944–1945-ben ismét szovjet tagköztársasággá váltak. A szovjet uralom alatt jelentős orosz ajkú betelepítés történt, ami a demográfiai egyensúlyt megváltoztatta – különösen Lettországban és Észtországban. Az 1980-as évek második felében a glasznoszty lehetővé tette a nemzeti múlt nyilvános megvitatását, ami a függetlenségi mozgalmak megerősödéséhez vezetett.
A dalos forradalom (észtül: laulev revolutsioon, lettül: dziesmotā revolūcija, litvánul: dainuojanti revoliucija) kifejezés arra utal, hogy a balti államokban a tömegtüntetések, a népi éneklés és a kulturális emlékezet álltak a politikai mozgósítás középpontjában. 1989. augusztus 23-án, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján kétmillió ember alkotott emberi láncot Tallinn, Riga és Vilnius között – a balti lánc (észtül: Balti kett, lettül: Baltijas ceļš, litvánul: Baltijos kelias) a szovjet megszállás elleni tiltakozás egyik legismertebb szimbóluma lett. A dokumentált tények szerint a balti államok parlamentjei 1990 tavaszán nyilvánították ki a függetlenség visszaállítását: Litvánia 1990. március 11-én, Észtország 1990. május 8-án (átmeneti függetlenségi nyilatkozattal), Lettország 1990. május 4-én. A Szovjetunió ezeket a nyilatkozatokat törvénytelennek minősítette, és gazdasági blokádot vezetett be Litvánia ellen.
A szovjet reakció 1991 januárjában erőszakba torkollott. Január 13-án a szovjet hadsereg és a belügyi csapatok Vilniusban a tévétornyot védő civilekre támadtak, és 14 embert megöltek. Egy héttel később Rigában hasonló támadás történt, ahol 5 ember halt meg. Az eseményeket a balti államok ma állami terrorcselekményként értelmezik, míg az orosz hivatalos álláspont szerint a szovjet erők a provokációra reagáltak – ez a szembenállás az emlékezetpolitikai viták egyik legélesebb példája. A tudományos konszenzus szerint a szovjet központ nem tudta megállítani a függetlenségi folyamatot, és a nemzetközi közösség – különösen a nyugati államok – fokozatosan elismerte a balti államok függetlenségét. A három ország 1991 augusztusában, a szovjet puccskísérlet után teljes körű nemzetközi elismerést szerzett.
A Szovjetunió belső folyamatai nélkül nem érthető a kelet-közép-európai rendszerváltások végpontja. Gorbacsov reformjai a tagköztársaságokban is felerősítették a nacionalista és demokratikus mozgalmakat. 1990 folyamán a szovjet tagköztársaságok sorra nyilvánították ki szuverenitásukat, ami a szövetségi állam széteséséhez vezetett. Az 1991. augusztus 19–21-i moszkvai puccskísérlet – amelyet a konzervatív kommunista vezetők hajtottak végre – kudarcot vallott, és ez felgyorsította a felbomlást. Augusztus 24-én Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, augusztus 27-én Moldova, augusztus 30-án Fehéroroszország követte. A balti államok már korábban megtették ezt, de a puccs után az elismerés felgyorsult: az Egyesült Államok, az Európai Közösség tagállamai és más országok sorra ismerték el a három balti országot.
A Szovjetunió hivatalos megszűnését 1991. december 8-án a belovezsai egyezmény (oroszul: Belovežszkoje szoglasenyije) rögzítette, amelyet Borisz Jelcin orosz, Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics belorusz elnök írt alá. Az egyezmény kimondta, hogy a Szovjetunió mint nemzetközi jogalany megszűnik, és létrehozza a Független Államok Közösségét (oroszul: Sodruzsesztvo Nevavisimih Goszudarsztv, FÁK). December 21-én nyolc további tagköztársaság csatlakozott az Alma-Ata-i nyilatkozathoz, december 25-én pedig Gorbacsov lemondott a Szovjetunió elnöki tisztségéről. A birodalom vége tehát nem egyetlen esemény, hanem egy 1989–1991 közötti folyamat eredménye volt, amelyben a balti függetlenségi mozgalmak és a szláv tagköztársaságok elszakadása egyaránt szerepet játszott.
A kelet-közép-európai rendszerváltások így egybeestek a szovjet birodalom szétesésével. A szatellitállamokban 1989-ben végbement átmenet után 1991-re a volt szovjet tagköztársaságok is független államokká váltak. Ukrajna és Fehéroroszország függetlensége új helyzetet teremtett a régióban, Moldova pedig a román nyelvű többség államaként kívánta meghatározni magát. Ugyanakkor a függetlenség nem jelentett automatikusan demokráciát: a posztszovjet térségben a politikai rendszerek eltérően alakultak, és a gazdasági válság, a korrupció, valamint a nemzeti kisebbségi feszültségek továbbra is meghatározóak maradtak.
A kelet-közép-európai rendszerváltásokat beárnyékolta a szövetségi Jugoszlávia felbomlása, amely 1991-ben erőszakos háborúkba torkollott. Bár a jugoszláv utódállamok nem tartoznak a könyv által tárgyalt országok köréhez, a délszláv háborúk regionális hatása jelentős volt. Az 1991. június 25-én kikiáltott szlovén és horvát függetlenség után a Jugoszláv Néphadsereg beavatkozása, majd a boszniai háború (1992–1995) és a koszovói konfliktus (1998–1999) több százezer halálos áldozatot követelt, és milliókat kényszerített menekülésre. A dokumentált tények szerint a háborúk során etnikai tisztogatások, koncentrációs táborok és tömegmészárlások történtek, amelyeket a nemzetközi bíróságok később részben háborús bűnként, részben népirtásként minősítettek.
A regionális kontextus elsősorban abban állt, hogy a jugoszláv háborúk megkérdőjelezték a „bársonyos” rendszerváltások egyetemességét. A nyugati közvéleményben és a kelet-közép-európai társadalmakban egyaránt felmerült a félelem, hogy a nacionalizmus erősödése a térségben további konfliktusokhoz vezethet. A menekülthullám – különösen Boszniából és Koszovóból – érintette Magyarországot, Romániát és más szomszédos országokat is, ami feszültséget keltett a kisebbségi politikákban. A nemzetközi közösség beavatkozási gyakorlata – a gazdasági szankciók, a humanitárius intervenció és a NATO katonai fellépése – a későbbi kelet-közép-európai biztonságpolitikai gondolkodást is befolyásolta. A régió államai számára a jugoszláv példa azt mutatta, hogy a határok békés megváltoztatása nem lehetséges, ezért a területi vitákat tárgyalásos úton kell rendezni – ez a felismerés hozzájárult a későbbi EU- és NATO-csatlakozási törekvésekhez.
A rendszerváltások és a Szovjetunió felbomlásának rekonstrukciója elsődleges források széles körére támaszkodik: párt- és állami dokumentumok, tárgyalási jegyzőkönyvek, függetlenségi nyilatkozatok, diplomáciai jelentések, újságcikkek, fénykép- és filmfelvételek, valamint a résztvevők későbbi visszaemlékezései. A levéltári kutatások – különösen a volt szovjet archívumok megnyitása után – jelentősen bővítették a tudást, de a hozzáférhetőség továbbra is egyenlőtlen: egyes oroszországi és fehéroroszországi levéltárak részben zártak maradtak.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A romániai decemberi események áldozatszáma, a balti államokban a szovjet erők által elkövetett erőszak pontos mértéke, a szovjet puccskísérlet résztvevőinek szándékai és a belovezsai egyezmény jogi érvényessége mind vitatott kérdések. A tudományos konszenzus szerint a rendszerváltások alapvetően békés jellegűek voltak a szatellitállamokban, de ez a megállapítás nem vonatkozik Romániára és a jugoszláv utódállamokra. Az értelmezési viták közé tartozik, hogy a rendszerváltás mennyire volt „népi forradalom” és mennyire az elitek alkuja; hogy a tárgyalásos átmenetek mennyire konzerválták a régi rendszer szereplőit; és hogy a Szovjetunió felbomlása szükségszerű volt-e vagy politikai döntések eredménye. Az emlékezetpolitikai állítások – például a „nemzeti ellenállás”, a „megszállás” vagy a „rendszerváltás áldozatai” kifejezések – erősen érzelmi töltetűek, és országonként eltérő jogi és politikai következményekkel járnak.