A szovjet blokk összeomlása és az 1989–1991-es rendszerváltások után Kelet-Közép-Európa államai egyidejűleg szembesültek a politikai demokratizálódás, a piacgazdasági átalakulás és a nemzetközi integráció kihívásával. A régió országai számára az 1990-es évek elsősorban az átmenet, a privatizáció és az új intézményrendszer kiépítésének időszaka volt. Az évtized végétől az Európai Unió (EU) és a NATO bővítése új kereteket teremtett, de a tagság feltételei és időpontja országonként eltért. Az uniós csatlakozás 2004-ben és 2007-ben, a schengeni övezethez való csatlakozás pedig részben 2007-ben, részben később valósult meg. Az euró bevezetése a régióban eddig csak a balti államokban és Szlovákiában történt meg; az euróövezet bővítése tehát nem követte automatikusan az EU-tagságot. A demokratizálódás és a piacgazdasági reform sem volt egységes: a régióban a 2000-es évek elejére a piaci átmenet alapjai megszilárdultak, de a politikai berendezkedés és a gazdasági fejlettség közötti különbségek fennmaradtak.
A rendszerváltás utáni első években a térség legtöbb állama a piacgazdasági átmenet (transition) és a demokratikus konszolidáció komplex folyamatát élte meg. A kiindulópontok azonban nem voltak azonosak. Lengyelország az ún. Balcerowicz-terv (1990) keretében gyors liberalizációt, stabilizációt és privatizációt hajtott végre. Csehszlovákia a szövetségi pénzügyminiszter, Václav Klaus által irányított reformokkal hasonló úton indult, de a kuponos privatizáció sajátos cseh–szlovák változatát is bevezette. A balti államoknak a gazdasági átalakulás mellett az orosz energiafüggőségtől és a posztszovjet intézményektől való szervezeti elszakadást is kezelniük kellett. Románia és Moldova gazdasági reformjai lassabban haladtak; Romániában a volt kommunista elit folytonossága az 1990-es évek elején késleltette a privatizációt és a piaci intézmények kiépítését, Moldova pedig a szovjet piac összeomlása miatt különösen súlyos visszaesést szenvedett el.
A reformok közös elemei közé tartozott az árak liberalizálása, a kereskedelem és a devizagazdálkodás felszabadítása, a bankrendszer és az adórendszer átalakítása, valamint az állami vállalatok privatizációja. A folyamat azonban országonként és ágazatonként eltérő ütemben haladt. Az 1990-es évek első felében a régióban általános volt a transzformációs visszaesés (transformational recession): a GDP visszaesett, a munkanélküliség megjelent, a szociális rendszerek pedig nem voltak felkészülve a tömeges munkaerőpiaci átrendeződésre. A visszaesés mértéke a balti államokban és Moldovában volt a legnagyobb, Lengyelországban és Csehországban viszont az évtized közepére stabilizálódott a gazdaság.
A privatizáció módszerei jelentős hatást gyakoroltak a későbbi gazdasági szerkezetre. Csehországban az kuponos privatizáció (kupónová privatizace) a lakosság széles körét tette formálisan részvényessé, de a tulajdonosi jogok gyakran befektetési alapokhoz, bankokhoz és később külföldi stratégiai tulajdonosokhoz kerültek. Lengyelországban az állami vállalatok privatizációja lassabban, de a pénzügyi és bankrendszer megerősítésével párhuzamosan haladt. Romániában a privatizáció decentralizáltan, sok esetben erős politikai alkukkal zajlott, ami a korrupció és a „fogolydilemma” típusú informális hálózatok kialakulását segítette. A balti államokban a privatizáció gyakran a szovjet korszakból örökölt ipari szerkezet leépítésével és a nyugati tőke bevonásával járt együtt.
A gazdasági reformokkal párhuzamosan a politikai intézmények demokratizálódása is megkezdődött. A régió új vagy módosított alkotmányai a parlamentáris, félparlamentáris vagy vegyes kormányzati modellek különböző változatait vezették be. Litvánia és Észtország parlamentáris köztársaságot, Lengyelország félparlamentáris rendszert, Románia félelnöki, Moldova pedig 1994-ben elfogadott alkotmányával parlamentáris berendezkedést alakított ki. Az alkotmányos szövegek azonban önmagukban nem jelentették a demokrácia megszilárdulását. A választási rendszerek, a pártok és a civil szervezetek csak fokozatosan stabilizálódtak, miközben a médiaszabályozás, az igazságszolgáltatás függetlensége és a közigazgatás átalakítása komoly viták tárgya volt.
A demokratizálódás korai szakaszában a régióban a jogállamiság és a politikai konszolidáció feltételei egyenlőtlenül teljesültek. Csehszlovákia, majd Csehország és Szlovákia, valamint a balti államok és Lengyelország az 1990-es évek közepére viszonylag stabil választási demokráciát építettek ki. Románia és Moldova esetében a folyamat lassabb volt, részben a régi elit folyamatos jelenléte, részben a gazdasági válságok és a feszült etnikai örökségek miatt. A tudományos irodalomban vitatott, hogy a „demokratikus konszolidáció” fogalma mennyiben alkalmazható a régióra ebben az időszakban; egyes szerzők a formális demokrácia és a gyenge jogállami kultúra kettősségét hangsúlyozzák.
A NATO bővítése a hidegháború utáni európai biztonsági rend átalakulásának egyik legfontosabb eleme lett. A kelet-közép-európai államok számára a NATO-tagság nem csupán katonai szövetséget, hanem a nyugati integráció politikai és szimbolikus megerősítését is jelentette. A bővítés gondolata már az 1990-es évek elején napirendre került, de a folyamatot a NATO 1994-es Békepartnerségi programja (Partnership for Peace) előzte meg, amelybe a régió legtöbb állama csatlakozott. A szövetség 1997-ben meghívta Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot, amelyek 1999-ben lettek tagok. A balti államok, Szlovákia, Románia és Bulgária nem kerültek be az első körbe; csatlakozásuk 2004-ben valósult meg. Ukrajna, Moldova és Fehéroroszország kívül maradtak, de eltérő módon. Ukrajna és Moldova együttműködési megállapodásokat kötött, Fehéroroszország pedig 1999-től politikai okokból fokozatosan eltávolodott a NATO-együttműködéstől.
A NATO-tagság a régió több országában a haderőreform, a polgári ellenőrzés és a védelmi költségvetés átalakításának katalizátora volt. A balti államok számára különösen fontos volt a kollektív védelem garanciája, mert a posztszovjet orosz biztonságpolitika bizonytalanságát közvetlen fenyegetésként élték meg. Észtország, Lettország és Litvánia a NATO-tagságot az energiabiztonsági és kiberbiztonsági együttműködéssel együtt értelmezte. Románia esetében a 2004-es csatlakozás a diktatúra utáni hadsereg modernizálását és a Fekete-tenger biztonságában való részvételt erősítette. A tagság azonban nem jelentette a NATO-n belüli érdekellentétek megszűnését: a régió államai a 2000-es évek végétől gyakran szorgalmazták a szövetség keleti védelmének megerősítését, ami a keleti szárny fogalmának és gyakorlatának kialakulásához vezetett.
A NATO-bővítés megítélése folyamatosan vitatott. A nyugat-európai politikai diskurzusban és Oroszország hivatalos álláspontjában eltérő érvek jelentek meg arról, hogy a bővítés korábban tett-e bizalmi ígéreteket sértett. Ezt a kérdést az elsődleges diplomáciai források csak részben dokumentálják. Az 1990-es évek belső feljegyzései és a később közzétett visszaemlékezések szerint a szovjet, majd orosz vezetés a bővítést elutasította, a NATO pedig hosszú ideig nem adott egyértelmű tagsági perspektívát. A történeti irodalomban vitatott, hogy a későbbi orosz biztonságpolitikai narratívák mennyiben használják utólagosan a bővítés emlékét. Ezt a kérdést a jelen fejezet későbbi, biztonságpolitikai része tárgyalja.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás a régió átalakulásának legátfogóbb intézményi keretét hozta létre. A tagjelöltség feltételeit az 1993-as koppenhágai kritériumok határozták meg: a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok tisztelete, valamint a kisebbségi jogok érvényesülése mellett működő piacgazdaság és az uniós acquis átvételének képessége. A régió 2004-ben csatlakozó kilenc állama – Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, továbbá Ciprus és Málta – ezeket a feltételeket az 1990-es évek végére részben teljesítette. Románia és Bulgária 2007-ben, Horvátország pedig 2013-ban csatlakozott. Ukrajna, Moldova és Fehéroroszország nem kaptak tagsági perspektívát, de Ukrajna és Moldova később partnerségi megállapodásokat írt alá.
A csatlakozási tárgyalások során a legnehezebb fejezetek közé tartozott a mezőgazdaság, a regionális politika, a környezetvédelem, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés. A tagjelölt országoknak az uniós joganyag teljes átvételét kellett vállalniuk, miközben a régi tagállamoktól hosszú átmeneti időszakokat és korlátozásokat kaptak a munkaerő szabad áramlása terén. Az ún. 2+3+2 vagy hasonló korlátozó modellek keretében a régi tagállamok átmenetileg korlátozhatták az új tagállamok munkavállalóinak szabad mozgását. A munkavállalási korlátozások fokozatosan megszűntek, de a 2004-es bővítés után a nyugat-európai munkaerőpiacokra irányuló migráció jelentősen megnőtt.
A csatlakozás gazdasági hatásait a szakirodalom többféleképpen értékeli. A régió új tagállamai nettó kedvezményezettjei lettek az uniós strukturális alapoknak, ami a infrastruktúra, a vidékfejlesztés és a környezetvédelem területén látványos beruházásokat hozott. Ugyanakkor a kohéziós támogatások felhasználása egyenlőtlen volt, és a közbeszerzési, illetve a korrupciós kockázatok több országban folyamatos nyilvános vitát váltottak ki. Az EU-n belüli gyakorlatban a régió államai 2004 után fokozatosan bekapcsolódtak a belső piacba, a kelet-nyugati termelési láncokba és a szolgáltatáskereskedelembe. A GDP-növekedés a 2000-es években a balti államokban volt a legmagasabb, de a 2008-as válság ezeket a gazdaságokat különösen súlyosan érintette, és a balti modellek megítélését vitatottá tette.
A schengeni rendszerhez való csatlakozás a határok lebontását és a közös határellenőrzési rendszerhez való csatlakozást jelentette. A 2007-ben csatlakozó államok – Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, továbbá Szlovénia, Magyarország és Málta – a szárazföldi és tengeri határokon megszüntették a belső határellenőrzést. Románia és Bulgária 2007-es EU-csatlakozása után nem váltak azonnal a schengeni övezet tagjaivá; a beléptetésükről szóló döntés hosszú ideig elhúzódott, és csak 2024-ben született meg a légi és tengeri határokra, majd később a szárazföldi határokra vonatkozó részleges megállapodás. A schengeni tagság a régió államai számára a személyes mobilitás és a gazdasági integráció fontos mérföldköve volt, ugyanakkor a külső határok védelmének fokozott felelősségét is magával hozta.
A schengeni rendszer bővülése a migrációs és menekültpolitikai viták során vált politikailag érzékennyé. A 2015-ös menekültválság idején a térség több kormánya a kötelező elosztási kvótákkal szemben foglalt állást, és a külső határok megerősítését hangsúlyozta. Ez a vita a schengeni övezet működését és a kelet-közép-európai tagállamok közötti szolidaritási mechanizmusokat is érintette. A nyugat-európai kritikusok szerint a régió egyes államai a belső piac előnyeit élvezték, de a közös tehermegosztást vonakodtak elfogadni. A régió kormányai viszont a nemzeti szuverenitás és a biztonsági kockázatok mellett érveltek. E vita fényében a schengeni övezet bővítése nem pusztán technikai kérdés, hanem az európai integráció politikai feltételeiről szóló folyamatos vita része.
Az euróövezethez való csatlakozás a régióban csak részlegesen valósult meg. Az EU-hoz 2004-ben csatlakozott államok a csatlakozási szerződésekből fakadóan kötelezettséget vállaltak az euró bevezetésére, de a folyamat üteme tagállamonként eltért. Észtország 2011-ben, Lettország 2014-ben, Litvánia 2015-ben, Szlovákia pedig 2009-ben vezette be a közös valutát. Csehország, Lengyelország, Románia és Moldova (mint nem EU-tag) nem teljesítették vagy nem vállalták az euróövezeti tagság feltételeit. A cseh és a lengyel kormány gyakran a konvergenciakritériumok teljesítését halasztotta, illetve a közös valuta gazdasági előnyeit és kockázatait vitatta. A balti államok esetében az euró bevezetése a posztszovjet monetáris függetlenség után a nyugati monetáris rendszerhez való kötődés megerősítését jelentette.
Az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti konvergenciakritériumok – az alacsony infláció, a fenntartható államháztartás, a stabil árfolyam és a hosszú távú kamatlábak – teljesítése a 2000-es években a régió több országában feszültségekkel járt. A 2008-as pénzügyi válság a balti államokban súlyos megszorításokat hozott, amelyek egyes szerzők szerint a növekedés gyors visszatérését, mások szerint a társadalmi kiadások tartós leépítését eredményezték. Az euró bevezetésének megítélése ezért nem csupán gazdasági, hanem szociális és politikai vita tárgya is. A balti államokban az euró melletti érvelés a geopolitikai orientációval is összekapcsolódott; Csehországban és Lengyelországban viszont a nemzeti valuta megtartása a monetáris szuverenitás kérdéséhez kötődött.
A monetáris integráció folyamata jól mutatja, hogy az EU-tagság nem homogenizálta a régió gazdaságpolitikai stratégiáit. Az euróövezet és a nem euróövezeti tagállamok közötti intézményi különbség a régióban is kettős szerkezetet hozott létre. A balti államok és Szlovákia az eurozóna perifériájához, illetve félperifériájához tartoznak, miközben Csehország és Lengyelország megőrizte a nemzeti valutát és részben független monetáris politikát. Románia 2007-es csatlakozása után sem vált az euróövezet tagjává; a román lej megtartása a gazdasági felzárkózás és a politikai döntéshozatal vitatott kérdése maradt.
A demokratizálódás eredményességét a régióban a 2000-es évek elején nem lehet egységesen megítélni. A Freedom House és a V-Dem adatai szerint a balti államok, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Románia a 2000-es évek közepére konszolidált vagy részben konszolidált választási demokráciává váltak, míg Moldova esetében a demokratikus intézmények sérülékenyebbnek bizonyultak. A jogállamiságot és a korrupció elleni küzdelmet azonban minden országban komoly kihívások övezték. Romániában az EU-csatlakozás előtti utolsó években az Igazságügyi Ellenőrző és Korrupcióellenes Ügynökség (Direcția Națională Anticorupție, DNA) megerősítése a korrupció elleni fellépés fontos, de vitatott lépése volt. A szlovákiai és a csehországi közéletben a privatizáció során kialakult informális hálózatok és a pártfinanszírozás átláthatatlansága okozott folyamatos feszültséget.
A politikai pártrendszerek a régióban erősen átalakultak. Az 1990-es években a posztkommunista utódpártok és a széles jobboldali vagy centrista koalíciók váltakoztak, majd a 2000-es években új, gyakran populista vagy technokrata formációk jelentek meg. A pártok közötti verseny intenzitása nem mindig járt együtt a kormányzati stabilitással. Csehországban a Klaus-féle jobboldali koalíciók után a 2000-es évek elején a szociáldemokrata kormányok időszaka következett, Lengyelországban pedig a balközép és a jobboldali pártok ciklikus kormányváltásai figyelhetők meg. A balti államokban a demokratikus verseny erős maradt, de az orosz nyelvű kisebbség politikai integrációja és a társadalmi egyenlőtlenség ügye vitákat gerjesztett.
Az EU-csatlakozás egyik legfontosabb hatása a kisebbségi jogok és a diszkriminációellenes intézményrendszer megerősítése volt. A koppenhágai kritériumoknak való megfelelés arra kényszerítette a tagjelölt országokat, hogy törvényi és intézményi garanciákat alakítsanak ki a nemzeti kisebbségek védelmére. E folyamat során a szlovákiai magyar kisebbség, a balti orosz kisebbség, a romániai romák és más csoportok helyzete az EU-csatlakozási tárgyalások részévé vált. A tagság utáni időszak azonban megmutatta, hogy a formális jogi keretek nem mindig járnak együtt a társadalmi befogadás vagy a politikai érdekképviselet megerősödésével. A romákkal szembeni megkülönböztetés, az orosz nyelvű kisebbség állampolgársági kérdése a balti államokban, és a szlovákiai kisebbségi viták továbbra is a regionális politika feszültségforrásai maradtak.
A 2008-as gazdasági válság a térségben mély nyomokat hagyott, és több országban megkérdőjelezte az „EU-tagság mint automatikus felzárkózás” narratíváját. A balti államokban a hitelből finanszírozott növekedés összeomlott, és a kormányok szigorú megszorító politikákat vezettek be. Észtország, Lettország és Litvánia a válságot követően is fenntartotta az euró bevezetésére irányuló stratégiát, és a kiigazítást a belső leértékelés eszközével hajtotta végre. Ez a modell a makrogazdasági stabilizációt viszonylag gyorsan elérte, de a szociális következmények – a kivándorlás, a szegénység, a közszolgáltatások leépítése – hosszú távú vitákat eredményeztek. Lengyelország volt az egyetlen régiós EU-tagállam, amely a válság éveiben technikai recessziót is elkerült, ami a lengyel gazdaságpolitika sikerét emelte be a nemzetközi közbeszédbe.
A válság a monetáris és fiskális integráció kockázatait is láthatóvá tette. A nem euróövezeti országok számára a válság azt a tanulságot hordozta, hogy a nemzeti valuta rugalmassága előnyt jelenthet, míg az euróövezeti tagok a közös monetáris politika kényszereihez kötve eltérő kiigazítási utakat kényszerültek választani. A szlovák és a balti tapasztalatok összehasonlítása a szakirodalomban rendszeresen visszatérő kérdés. Az EU-n belüli konvergencia folyamata nem állt le, de a válság rávilágított a kelet-közép-európai gazdaságok nyitott, exportorientált modelljének sérülékenységére, különösen a nyugat-európai kereslet visszaesése idején.
A demokratizálódás és a piacgazdasági átmenet, valamint az EU/NATO-integráció a régió országaiban nem egységes kimenethez vezetett. Az integrációs intézményekhez való csatlakozás közös keretet adott, de a tagság időpontja, a gazdasági szerkezet, a földrajzi helyzet és a politikai elit választásai eltérő fejlődési pályákat hoztak létre. A balti államok számára az integráció elsődlegesen biztonságpolitikai garanciát és a szovjet örökségtől való elszakadást jelentette. Csehország és Szlovákia a tagságot a posztkommunista átalakulás lezárásaként és a nyugati orientáció megerősítéseként élte meg. Lengyelország hangsúlyosan a nagyhatalmi fenyegetésekkel szembeni biztosítékként értelmezte a NATO-tagságot. Románia számára a 2007-es csatlakozás a diktatúra utáni rehabilitáció és a fejlődési felzárkózás reményét hordozta.
A bővítés regionális következményei közé tartozott a munkaerő szabad áramlásának fokozatos megnyílása és a nyugat-európai diaszpórák növekedése. A 2004-ben csatlakozott országokból, elsősorban Lengyelországból, Litvániából, Lettországból és Szlovákiából, milliós nagyságrendű munkavállalói kiáramlás indult meg. Ez a folyamat a hazai munkaerőpiacok feszültségeit, a családi struktúrák változását és a gazdasági függőség új formáit hozta létre. A kivándorlás üteme a 2010-es években a balti államokban különösen magas volt, ami a lakosság elöregedésével együtt demográfiai válságot eredményezett. A migráció és a diaszpóra politikai szerepét a későbbi, tematikus fejezet tárgyalja részletesen.
Az integráció emlékezetpolitikai dimenziója is jelentős. A régió több államában az EU- és NATO-tagságot a „nyugathoz való visszatérés” vagy a „szabadság helyreállítása” narratívájába illesztették. Ez az értelmezés a rendszerváltás emlékezetével és a szovjet múlt elítélésével kapcsolódott össze. A diskurzus azonban szelektív: ritkán reflektál a tagság gazdasági és szociális árnyoldalaira, a strukturális alapok egyenlőtlen hasznosulására, a korrupciós botrányokra vagy a perifériás helyzet fennmaradására. A tudományos irodalomban ezért a „normalizáció” és a „feltételes integráció” fogalmai gyakran egymás mellett jelennek meg. Az EU-tagság nem törölte el a régió belső hierarchiáit, hanem új intézményi keretek közé helyezte őket.
Az 1990-es évek reformjaira és az EU/NATO-bővítésre vonatkozóan gazdag elsődleges forrásanyag áll rendelkezésre: a csatlakozási szerződések, a NATO-csatlakozási meghívások, a nemzeti költségvetési és privatizációs törvények, valamint az EU-bizottsági országjelentések. A gazdasági adatok tekintetében a nemzeti statisztikai hivatalok, a Világbank, az IMF és az Eurostat adatsorai a legfontosabbak. A reformok eredményére vonatkozó nemzetközi összehasonlító irodalom bőséges, de a számok értelmezése vitatott. Például a transzformációs visszaesés mértékére vonatkozó becslések a GDP-számítási módszerek és az informális gazdaság becslése miatt országonként és forrásonként eltérhetnek.
A politikai demokratizálódás értékelésénél a Freedom House, a V-Dem és a szakértői felmérések kategorizálásai nem tekinthetők objektív mérőszámnak. Ezek a mutatók a politikai jogok és a polgári szabadságjogok értékelésén alapulnak, és módszertani, illetve normatív kritikák tárgyát képezik. A régióban a „demokrácia szintjének” összehasonlítása tehát inkább vitatott értelmezésként, mint dokumentált tényként kezelendő. Hasonlóképpen, a NATO-bővítés hatásaira vonatkozó állítások szükségképpen esemény utáni rekonstrukciók és politikai értékelések; a „mi lett volna, ha” típusú ellenérveket nem lehet bizonyítani.
Az euró bevezetésének gazdasági hatásait vizsgáló irodalom módszertani nehézségekkel küzd. A kelet-közép-európai országok euróövezeti csatlakozásának hatásait nem lehet egyértelműen elkülöníteni az EU-tagság, a globális konjunktúra és a belső reformok hatásaitól. A balti megszorítások társadalmi következményeiről szóló vitákban a kutatók részben eltérő adatokat használnak, és a foglalkoztatás, a szegénység, illetve a kivándorlás mutatóinak súlyozása is vitatott. A schengeni bővítés migrációs hatásainak számszerűsítése szintén problematikus, mert a határok nélküli mozgás statisztikai megfigyelése korlátozott.