A 21. század első negyedének végére Kelet-Közép-Európa biztonságpolitikai, demográfiai és energetikai rendje alapvetően átalakult. Az előző alfejezetben tárgyalt illiberális fordulatok és belpolitikai viták nem választhatók el a régiót érő külső kihívásoktól. Jelen alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódik össze az ukrajnai háború, a tömeges kényszermigráció, az energiafüggőség felszámolásának kísérlete, valamint a Fehéroroszország által gerjesztett határválság. E folyamatok nem 2022-ben kezdődtek, hanem hosszabb geopolitikai és társadalmi előzményekre nyúlnak vissza. A régió államai – Lengyelország, a balti államok, Csehország, Szlovákia, Románia és Moldova – eltérő mértékben és módon tapasztalták meg e kihívásokat, miközben az Európai Unió és a NATO keleti szárnyának biztonsági architektúrája is átalakult. Az alábbiakban előbb a 2014 utáni ukrajnai válságot, majd a 2022-es teljes körű orosz inváziót és annak következményeit, az energiabiztonság átalakulását, a menekültválságot és a belorusz határválságot tekintjük át.
A 2014-es krími annexió és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus sokkhatásként érte a kelet-közép-európai társadalmakat és kormányokat. A régió államai számára az ukrajnai válság nem csupán szomszédos ország belügye volt, hanem a saját biztonságukra vonatkozó figyelmeztetés. A NATO keleti tagállamai – különösen a balti államok és Lengyelország – megerősített katonai jelenlétet kértek a szövetségtől. A 2016-os varsói NATO-csúcson a szövetségesek négy zászlóaljnyi harccsoportot telepítettek Észtországba, Lettországba, Litvániába és Lengyelországba. Ez a lépés a kollektív védelem megerősítésének szimbolikus és gyakorlati jele volt, de méretét tekintve nem jelentett stratégiai ellensúlyt az orosz haderővel szemben. A balti államokban és Lengyelországban a védelmi kiadások a GDP 2 százalékos NATO-célérték fölé emelkedtek, míg Csehország és Szlovákia jóval lassabban követte ezt a trendet.
A konfliktus humanitárius következményei 2014-től kezdve érintették a régiót. Ukrajna keleti részeiből – a Donyec-medence harcok sújtotta területeiről – több mint egymillió belső menekült indult el, akiknek egy része Oroszországba, kisebb hányada pedig nyugat felé, elsősorban Lengyelországba, Csehországba és a balti államokba került. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által 2014–2015-ben közölt adatok szerint a konfliktus első évében körülbelül 1,5 millió ukrán állampolgár hagyta el lakóhelyét, de a határokon átlépők számát pontos regisztráció hiányában nehéz megbízhatóan megállapítani. A befogadó országokban ekkor még nem beszélhetünk a későbbi, 2022-es mértékű válságról, de a munkavállalási célú migráció már ekkor is intenzív volt.
Az Orosz Föderáció fegyveres erői 2022 tavaszán kivonultak Kijev környékéről és Csernyihiv térségéből, majd a frontvonal keleten és délen stabilizálódott. A harcok intenzitása 2023-ban és 2024-ben is változó volt; a Donyec-medencei városok – Bahmut, Avdijivka, Marjinka – körüli összecsapások különösen súlyos áldozatokat követeltek. A frontvonal pontos áldozatszámaira vonatkozóan nincsenek függetlenül ellenőrzött adatok; a harcoló felek ritkán és megbízhatatlanul közölnek saját veszteségeket. Nyugati becslések 2025-re a katonai áldozatok számát több százezerre teszik, a polgári áldozatok száma is meghaladja a tízezret. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának hivatala által publikált, módszertanilag korlátozott adatok szerint 2025 végére több mint 12 000 civil halt meg a háborúban; a hivatal maga is hangsúlyozza, hogy a valós szám ennél jóval magasabb lehet, mert a harcok sújtotta területekről hiányos az adatgyűjtés. E számok tehát bizonytalan becslések, nem dokumentált tények.
Az invázió nyomán a Nyugat – köztük a kelet-közép-európai államok – katonai, pénzügyi és humanitárius támogatást nyújtott Ukrajnának. Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia és a balti államok egyaránt szállítottak fegyvert és lőszert. A szállítások pontos mennyiségéről általában nem hoztak nyilvánosságra teljes körű adatokat, mivel ezek a beszerzések gyakran titkosak vagy bizalmasak. Fontos megjegyezni, hogy a magyar kormány – eltérően a régió legtöbb kormányától – nem engedélyezett fegyverszállítmányokat Ukrajnába, és politikailag is kritizálta a szankciókat. Mivel e könyv Magyarország önálló történetét nem tárgyalja, itt elegendő rögzíteni, hogy ez a magyar álláspont regionális feszültségek forrása volt.
A 2022-es inváziót követően a második világháború óta a legnagyobb európai menekültmozgás indult el. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának nyilvántartása szerint 2022 végére több mint 7,9 millió ukrán állampolgár hagyta el az országot, és közülük mintegy 4,8 millió jelentkezett ideiglenes védelemre az Európai Unióban. A legnagyobb befogadó ország Lengyelország volt, ahol 2022-ben a menekültek száma a hónapok során meghaladta az 1,5 milliót. A lengyel kormány és a helyi önkormányzatok, valamint civil szervezetek rendkívül gyorsan biztosítottak alapvető ellátást, szállást és oktatást. Ugyanakkor a befogadó infrastruktúra terhelése 2022 tavaszától fokozatosan nőtt; a nagyvárosok lakhatási költségei emelkedtek, és az iskolai férőhelyek hiánya tartós problémává vált. Csehország a saját lakosságához képest az egyik legmagasabb egy főre jutó menekültarányt fogadta be: 2022 tavaszára körülbelül 300–400 ezer ukrán tartózkodott az országban, ami a 10,5 milliós lakossághoz viszonyítva jelentős teher volt. A balti államok, Szlovákia, Románia és Moldova szintén fogadott menekülteket; Moldova különösen kitett helyzetbe került, mivel lakosságarányosan Európa egyik legnagyobb terhét viselte, és gyenge gazdasága, valamint a transznisztriai befagyott konfliktus és a Dnyeszteren túli orosz katonai jelenlét tovább nehezítette a helyzetet.
A menekülthullám nem csupán humanitárius, hanem munkaerőpiaci és demográfiai következményekkel is járt. A befogadó országokban a munkaképes korú ukrán nők és gyermekek megjelenése részben enyhítette a munkaerőhiányt, különösen a szolgáltató szektorban és a mezőgazdaságban, ugyanakkor feszültségeket is okozott a helyi szociális ellátórendszerekben. A férfiak jelentős része az ukrán hadkötelezettség miatt nem hagyhatta el legálisan az országot, ami a családok megosztottságához és pszichoszociális terhekhez vezetett. A gyermekek beilleszkedése az oktatási rendszerbe különösen nehéz volt azokban az országokban, ahol a befogadó nyelv nem szláv, például Észtországban és Lettországban. Az ideiglenes védelem uniós mechanizmusa 2022 márciusában aktiválódott, és 2026-ig – a könyv lezárásának idejéig – többször meghosszabbították. Az ideiglenes védelem jogi konstrukciója nem azonos a menekültstátusszal, hanem annál rugalmasabb, de ideiglenesebb megoldás. Ez a jogi bizonytalanság fontos strukturális eleme a kényszermigrációs helyzetnek.
A kelet-közép-európai államok 2022 előtt jelentős mértékben függtek az orosz energiahordozóktól. A függőség mértéke országonként eltérő volt. A balti államok, Szlovákia, Csehország és Lengyelország földgáz- és kőolajimportjának nagy része Oroszországból származott. A 2004-es EU-csatlakozást követően ugyan kiépültek egyes alternatív infrastruktúrák – például a Świnoujście-i lengyel cseppfolyósított földgáz terminál (2015) vagy a litvániai Klaipėdában található LNG-terminál (2014) –, de a vezetékes orosz gáz továbbra is meghatározó maradt. A 2022-es háború nyomán az Európai Unió szankciókat vezetett be az orosz energiahordozókra; ezek hatása fokozatosan érvényesült, mivel a tagállamok eltérő mentességeket kaptak. A magyar kormány hosszú távú szerződéseket kötött és tartott fenn az orosz Gazprommal, ami a régióban vitatott politikai döntés volt.
A földgázpiaci árak 2022 nyarán és őszén drámaian emelkedtek. A TTF holland gáztőzsdei ára 2022 augusztusában meghaladta a megawattóránkénti 300 eurót, szemben a háború előtti, 20–30 eurós szinttel. Ez az ársokk a kelet-közép-európai háztartások és vállalkozások számára súlyos terhet jelentett, és inflációs hullámot indított el. A fogyasztói árak növekedése a régióban 2022–2023-ban jóval meghaladta az uniós átlagot; a balti államokban, Lengyelországban és Csehországban az éves infláció hónapokon át kétszámjegyű volt. Az energia drágulása és az ellátási láncok zavara hozzájárult a jegybanki kamatemelésekhez és a gazdasági növekedés lassulásához. Az állami ártámogatások – például a lengyel fogyasztói energiaár-befagyasztás – részben tompították a hatásokat, de költségvetési hiányt gerjesztettek.
A gázfüggőség csökkentése érdekében a régió országai 2022 után felgyorsították az LNG-terminálok bővítését, a norvég gázvezetékekhez való csatlakozást és a megújuló energiaforrások fejlesztését. Lengyelország 2022 októberében indította el a Baltic Pipe vezetéket, amely norvég földgázt szállít Dánián keresztül. Litvánia az LNG-terminál kapacitását bővítette. Románia saját földgázkitermeléssel rendelkezik, de a fekete-tengeri mezők kiaknázása lassan haladt. A nukleáris energia kérdése is újra napirendre került; Csehország és Lengyelország új atomerőművi blokkok tervezését jelentette be. E beruházások azonban hosszú távú folyamatok, és 2026-ig csak részben csökkentették a függőséget.
2021 nyarán a Fehéroroszországban hatalmon lévő Lukasenka-rezsim – a 2020-as, elcsaltnak tartott elnökválasztást követő tömegtüntetések és brutális megtorlás után – szándékosan szervezetté vált migrációs nyomást helyezett Lengyelországra, Litvániára és Lettországra. A belorusz hatóságok közel-keleti, afrikai és ázsiai országokból érkező migránsoknak szervezett módon segítettek a határhoz jutni. A Minszkből induló közvetlen repülőjáratokkal – elsősorban török, iraki és szíriai csatlakozásokkal – a migránsok belorusz területre érkeztek, majd a hatóságok a lengyel, litván és lett határ felé irányították őket. A célja a rezsimnek kettős volt: megtorlás a 2020-as elnyomás miatt bevezetett uniós szankciókért, valamint a régió destabilizálása.
A válság 2021 őszén tetőzött. Az EU külső határán, a lengyel-belorusz határ mentén táborszerű helyzet alakult ki. A lengyel határőrség a határzónában rendkívüli állapotot vezetett be, és a határ egy részén kerítést emelt. Litvánia hasonló lépéseket tett. A migránsok száma a nyár folyamán többször elérte a napi több százat. A határsértések és a határőrök közötti összecsapások során több halálos áldozat is történt. A migránsok emberi jogi helyzete súlyos volt; az ősz és a tél közeledtével a határzónában rekedt emberek – köztük gyermekek – éheztek és fagytak. A lengyel és litván kormányok a belorusz rezsimmel szembeni hibrid hadviselésként értelmezték a helyzetet, és katonai erőket is a határhoz vezényeltek.
A nemzetközi jogi keretek feszültségbe kerültek a visszatoloncolásokkal kapcsolatban. A lengyel és litván hatóságok egyes esetekben a menedékjogi kérelem lehetősége nélkül fordították vissza a határhoz érkezőket, amit emberi jogi szervezetek – köztük a Helsinki Bizottság és a Human Rights Watch – jogsértésként értékelt. A kormányok védelmükben azzal érveltek, hogy a belorusz hatóságok szervezett módon, politikai nyomásgyakorlás céljából hozzák a migránsokat a határhoz, így a szokásos menekültügyi eljárás nem alkalmazható. Az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága több ügyben megállapította, hogy a visszatoloncolások sértik az emberi jogi kötelezettségeket. A válság 2022-ben a teljes körű ukrajnai háború miatt háttérbe szorult, de a belorusz határzónában a feszültség nem szűnt meg; 2023-ban és 2024-ben ismétlődő határincidensek történtek, és a lengyel kormány 2024-ben a határzár kiegészítő megerősítését kezdte meg.
A 2022-es orosz invázió alapjaiban rendezte át Kelet-Közép-Európa biztonsági rendjét. A NATO keleti szárnyának megerősítése 2022-től gyorsult fel. A 2022-es madridi NATO-csúcson a szövetség döntött a meglévő zászlóalj-harccsoportok hadosztályszintű parancsnokságokkal való megerősítéséről, valamint további többnemzeti erők telepítéséről Romániába, Szlovákiába, Magyarországra és Bulgáriába. Lengyelország és a balti államok haderejük gyors bővítésébe kezdtek; a védelmi költségvetések 2025-re a GDP 3–4 százalékát is elérték. A régió államai közül Lengyelország különösen nagy léptékű fegyverkezési programot jelentett be, többek között dél-koreai harckocsik, amerikai F-35-ös vadászgépek és HIMARS tüzérségi rendszerek beszerzésével.
A háború hatására a NATO kollektív védelmi ígérete a gyakorlatban is erősebben érvényesült, bár a szövetségesek közötti tehermegosztásról szóló viták továbbra is fennálltak. A balti államok légterét a szövetséges légierők már 2004 óta rendszeresen járőrözik; ezt az úgynevezett balti légtérvédelmi missziót a háború után meghosszabbították és megerősítették. A romániai Mihail Kogălniceanu légibázis fejlesztése szintén a keleti szárny megerősítését szolgálta. A moldovai semleges alkotmányos státusz ellenére a chișinăui kormány 2022 után intenzívebb partnerséget keresett a NATO-val és az EU-val, bár a transznisztriai orosz katonai jelenlét és a gazdasági sebezhetőség, valamint a belső politikai megosztottság korlátozta a mozgásterét.
A háború a regionális együttműködés új formáit is létrehozta. A lublini háromszög (Lengyelország–Ukrajna–Litvánia) 2020-ban alakult, de 2022 után kapott tényleges tartalmat, mivel Kijev több katonai és humanitárius segítséget kapott ezen a csatornán keresztül. A bukaresti kilencek (Bucharest Nine) – a NATO keleti szárnyának kilenc tagállama – rendszeres csúcstalálkozókon hangolta össze álláspontját. Az EU a háború nyomán történelmi lépésre szánta el magát: 2022 júniusában Ukrajna és Moldova hivatalos tagjelölt státuszt kapott. A csatlakozási tárgyalások megkezdése Ukrajnával és Moldovával 2024-ben indult, de a folyamat hosszadalmas, és politikai vitákkal terhelt. A régió nyugati államai – Csehország, Lengyelország, a balti államok – határozottan támogatták Ukrajna uniós csatlakozását, míg más tagállamok – például Ausztria – óvatosabbak voltak.
Az alfejezetben tárgyalt események forrásadottsága erősen egyenetlen. A 2022-es háború és a menekültválság esetében bőségesen állnak rendelkezésre élő-elektronikus források, – az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának rendszeres adatközlései, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának hivatala által publikált civil áldozati jelentések, valamint a nemzetközi sajtó és emberi jogi szervezetek beszámolói. Ugyanakkor az áldozati statisztikák, különösen a katonai veszteségek esetében, rendkívül bizonytalanok. A harcoló felek közül egyik sem közöl függetlenül ellenőrizhető adatokat; a nyugati titkosszolgálati becslések széles sávban mozognak. A szövegben ezért nem szerepelnek pontos katonai áldozatszámok, csak nagyságrendi becslések. A menekültügyi statisztikák esetében az ENSZ adatai a befogadó országokban regisztrált személyekre vonatkoznak; a regisztrálatlan vagy a több országot váltó személyek miatt a tényleges számok eltérhetnek.
Az energiaválsággal kapcsolatos áradatok a nemzetközi gáztőzsdék nyilvános árfolyamaira épülnek, de az egyes országok tényleges beszerzési költségei üzleti titkok. A belorusz határválság emberi jogi megítélése vitatott. A lengyel és litván kormányok hivatalos álláspontja szerint a migránsok szervezett, hibrid fenyegetést jelentettek, míg emberi jogi szervezetek szerint a visszatoloncolások sértik a menedékjogot és az emberi méltóságot. E két értelmezés közötti feszültség nem oldható fel pusztán forráskritikával, mert a vita alapvetően a biztonságpolitikai és a humanitárius-jogi szempontok eltérő súlyozásából fakad. A 2014 utáni szankciók és a 2022-es fegyverszállítások pontos tartalma továbbra is részben titkos; a nyilvánosan elérhető adatok gyakran pontosításra szorulnak.