A 2004–2007-es EU- és NATO-bővítés után a régió politikai fejlődését gyakran a demokratikus konszolidáció sikertörténeteként értelmezték. A 2010-es évektől azonban olyan politikai szereplők és kormányok erősödtek meg, amelyek a „nép” nevében az „elit”, a „liberális konszenzus” és a „bürokratikus Brüsszel” ellen léptek fel, és a választási verseny fenntartása mellett a fékek és ellensúlyok, a bírói függetlenség, a médiapluralizmus és a kisebbségi jogok intézményeit gyengítették. Ezt a folyamatot a közbeszédben és a társadalomtudományban egyaránt „demokrácia-visszaesésnek”, „illiberális fordulatnak” vagy „populista kormányzásnak” nevezik. A fogalmak azonban vitatottak, és a régiót nem egyetlen modellként kell elképzelni: Lengyelországban és Szlovákiában kormányzati szintű intézményi átalakítások történtek, Romániában és Csehországban inkább kormányzati instabilitás és korrupcióellenes konfliktusok, a balti államokban pedig a védekező nacionalizmus erősödött, miközben Fehéroroszország továbbra is autoriter rezsim maradt. Ez az alfejezet a Demokratizálódás, piacgazdaság és EU/NATO fejezetben bemutatott átmenet után kialakult politikai trendeket és azok jogállamisági következményeit vizsgálja, forráskritikai megközelítésben.
A populizmus a politikatudományi szakirodalomban gyakran ún. vékony ideológiaként jelenik meg, amely a társadalmat két homogénnek tekintett csoportra – a tiszta népre és a korrupt elitre – osztja, és a népakarat korlátlan érvényesítését hirdeti. Ez a retorika összekapcsolódhat bal- és jobboldali gazdaságpolitikával, de a régióban jellemzően a nemzeti szuverenitás védelmére, a bevándorlás elutasítására és a „hagyományos értékekre” épül. A nacionalizmus ebben a kontextusban nem a 19. századi nemzetépítés folytatása, hanem a már meglévő nemzetállamok politikai mobilizációs nyelve, amely a külső – uniós, globális vagy szomszédos állami – befolyás ellen irányul. Ezért félrevezető lenne a mai nacionalista-populista szereplőket közvetlenül a 19. századi nemzeti mozgalmak örököseiként ábrázolni.
Az „illiberális demokrácia” kifejezés sem semleges leíró fogalom; használata gyakran maga is állásfoglalás. A demokrácia minőségét mérő indexek – mint a V-Dem, a Freedom House vagy a Bertelsmann Transformation Index – a választási verseny fennmaradása mellett a jogállamiság, a sajtószabadság és a civil társadalom állapotát is értékelik. Módszertanuk azonban eltérő: a Freedom House pontozása inkább a politikai és polgári szabadságjogokra összpontosít, a V-Dem a választási demokrácia és a liberális demokrácia komponenseit külön méri. A kategóriahatárok és a pontszámítások bizonytalansága miatt egy-egy ország rövid távú változása félrevezető lehet. A „populista” minősítés ráadásul gyakran politikai állítás is, nem tudományos besorolás.
Lengyelországban 2015-ben a Jog és Igazság (PiS) párt szerezte meg a parlamenti többséget. Az új kormány gyors ütemben alakította át az alkotmánybíróságot, majd a rendes bíróságok felügyeletét, a Legfelsőbb Bíróságot és az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot; ezzel párhuzamosan a közszolgálati médiát kormánypárti szerkesztőséggé formálta. A bírói függetlenséget érintő törvények miatt az Európai Bizottság 2017-ben elindította a 7. cikk szerinti eljárást, az Európai Unió Bírósága pedig több lengyel szabályozást az uniós joggal ellentétesnek ítélt. A vitatott intézményi reformok társadalmi ellenállást váltottak ki; különösen a szigorú abortusztörvény 2020-as szigorítása vezetett országos nőjogi tüntetésekhez. A 2023-as parlamenti választás után az új kormány a jogállamiság helyreállítását hirdette, de az alkotmányos konfliktus megoldása a 2020-as évek közepén is folyamatban van; a korábban kinevezett bírák és a megváltozott intézményi gyakorlat kérdése jogilag és politikailag egyaránt vitatott maradt.
A lengyel eset nemcsak az intézmények, hanem a társadalmi polarizáció miatt is fontos. A vidéki–nagyvárosi, vallásos–szekuláris törésvonalak mentén a politikai identitások mélyen megosztottá váltak; a közösségi média és a pártos médiumok ezt a szembenállást tovább erősítették. A demokrácia-visszaesés tehát nem pusztán jogszabályi kérdés, hanem a mindennapi politikai kultúra átalakulása is.
Szlovákiában a Smer – Szociáldemokrácia dominanciája 2006 és 2020 között megszakításokkal érvényesült. Robert Fico kormányzása alatt a korrupcióellenes intézmények és a média függetlensége fokozatosan gyengült. 2018-ban Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya meggyilkolása országos tiltakozáshullámot indított; Fico lemondott, és a 2019-es elnökválasztást, majd a 2020-as parlamenti választást ellenzéki erők nyerték. A gyilkosság körülményei és az azt követő politikai változások a szlovák jogállamiság törékenységét mutatták. 2023-ban azonban Fico visszatért a hatalomba; az új kormány törvényhozási eszközökkel kezdte átalakítani az ügyészséget és a különleges ügyészi hivatalt, ami az Európai Bizottság és több tagállam bírálatát váltotta ki. A szlovák jogállamiság jövője a 2020-as évek közepén az egyik legnyitottabb kérdés a régióban; a pontos jogszabályi változások és azok uniós megítélése gyorsan változó, ezért a 2024–2026 közötti fejlemények önálló ellenőrzést igényelnek.
Csehországban a populista mobilizáció elsősorban Andrej Babiš ANO mozgalmához kötődik. Babiš 2017 és 2021 között volt miniszterelnök; kormányzása alatt az Európai Bizottság érdekellentétet állapított meg az uniós támogatásokkal kapcsolatban, a médiapiac és a politikai kommunikáció pedig erősen polarizálódott. A cseh intézményi fékek – a szenátus, az alkotmánybíróság és a független közjogi méltóságok – azonban jobban ellenálltak, mint Lengyelországban, így a demokrácia minőségi mutatói nem zuhantak mélyre. A 2021-es választás után új koalíció alakult, de a populista tematika – bevándorlás, energiaárak, EU-kritika – továbbra is erős maradt. Csehországban a demokrácia-visszaesés inkább a politikai stílus és a média környezet polarizálódásában mutatkozott meg, mint az intézmények folyamatos lebontásában.
Romániában a 2010-es évek demokrácia-vitáit elsősorban a korrupcióellenes ügyészség (DNA) működése és a szociáldemokrata kormányok igazságügyi törvénymódosításai körüli konfliktusok határozták meg. Az Európai Bizottság az együttműködési és ellenőrzési mechanizmus keretében évente bírálta a jogállamisági visszalépéseket; a 2017-es sürgősségi kormányrendelet, amely a korrupciós büntetőügyek enyhítését célozta, széles társadalmi tiltakozást váltott ki, és végül visszavonták. A nacionalista-populista politika ugyanakkor nem szűnt meg: a 2020-as évekre a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) bekerült a parlamentbe, és a hagyományos pártok közötti bizalom tovább csökkent. 2024 végén a romániai elnökválasztást az alkotmánybíróság a külföldi beavatkozásra és a kampány szabálytalanságaira hivatkozva érvénytelenítette; ennek következményei a 2026-os lezáráskor még nem rendeződtek, és a román demokrácia stabilitása élénk vita tárgya. A pontos időpontok, a bírósági döntés indokai és a választás megismétlésének menete a könyv lezárása után is változhat.
Észtország, Lettország és Litvánia ezzel szemben a 2010–2020-as években is a stabil liberális demokráciák közé tartoztak. A politikai rendszert a koalíciós kormányzás, az erős választási bizottságok, a független bíróságok és a fejlett digitális állam (Észtországban különösen) jellemezte. A nacionalizmus itt elsősorban az orosz kisebbséghez, az orosz befolyás elutasításához és a történelmi emlékezethez kapcsolódott; ez a diskurzus a 2014-es krími annexió és a 2022-es orosz invázió után megerősödött. A 2007-es észtországi bronzkatona-vita és az azt követő kibertámadás a balti demokráciák sebezhetőségét is megmutatta: a társadalmi feszültségek gyorsan nemzetbiztonsági dimenziót kaphatnak. Populista mozgalmak mindhárom országban megjelentek – Litvániában például parasztpárti és zöld színezetű formációk, Lettországban az orosz ajkú szavazókat megszólító pártok –, de kormányzati szinten nem vezettek az intézményi fékek lebontásához. A balti demokráciák kihívása inkább a kibertámadásokban, a dezinformációban és az orosz kisebbség integrációjának ellentmondásaiban mutatkozik meg; a demokrácia minőségi mutatói magasak maradtak, de a társadalmi kohézió országonként eltérő.
Fehéroroszország nem illeszthető a demokrácia-visszaesés fogalmához, mert a posztszovjet időszakban sem épült ki versengő demokratikus berendezkedés. Aljakszandr Lukasenka 1994 óta tartó uralma alatt az ország autoriter rezsimmé vált: a választásokat nemzetközi megfigyelők rendre nem tartották szabadnak, a civil társadalmat és a független médiát folyamatosan korlátozták. A 2020-as elnökválasztást követő tömegtüntetéseket erőszakkal verték le; több tízezer ember hagyta el az országot, és a vezető ellenzéki szereplők egy része börtönbe került vagy emigrációba kényszerült. A 2022-es ukrajnai háború óta a rezsim szorosabban kötődik Oroszországhoz, területén orosz csapatok állomásoznak, és a belső elnyomás tovább erősödött. A nemzetközi közösség szankciókkal sújtotta a rezs imet, de annak fennmaradása a 2020-as évek közepén nem volt kétséges; a belarusz ellenzék és a diaszpóra szerepe, valamint a lehetséges politikai átmenet kérdése azonban nyitott. A belorusz eset arra figyelmeztet, hogy a régióban a demokratikus intézmények hiánya nem visszaesés, hanem tartós állapot is lehet.
Az Európai Unió számára a régió jogállamisági vitái nem csupán kétoldalú konfliktusok, hanem az uniós jog érvényesülésének próbái. A 7. cikk szerinti eljárás Lengyelországgal szemben évekig az Európai Unió Tanácsában elakadt, mert a szankciókhoz egyhangúságra lenne szükség. Az Európai Bizottság 2019 óta éves jogállamisági jelentést készít, a 2020-ban elfogadott kondicionalitási rendelet pedig lehetővé teszi az uniós költségvetési források felfüggesztését jogállamisági hiányosságok esetén. Ezen eszközök alkalmazása azonban erősen politizált; a tagállamok közötti alkuk, a bírósági eljárások időigénye és a kormányzati retorika miatt a konfliktusok lassan rendeződnek. Lengyelország esetében a Bizottság több ízben visszatartott uniós forrásokat, amíg a kormány nem hajtott végre bizonyos reformokat; a 2023-as kormányváltás után az új kormány és az uniós intézmények közötti tárgyalások új szakaszba léptek, de a forráselosztás pontos feltételei és a jogviták lezárása folyamatosan változik. Az uniós nyomás hatékonysága tehát nem automatikus: a tagállami politikai erőviszonyok, a belső alkotmányos konfliktusok és a nemzetközi környezet együttesen alakítják az eredményt.
A populista pártok vonzereje nem érthető meg a posztkommunista átmenet társadalmi következményei nélkül. A piacgazdasági átalakulás gyorsan növekvő regionális egyenlőtlenségeket, a középosztály kiszolgáltatottságát és a korrupcióval szembeni bizalmatlanságot hozott. A 2008-as pénzügyi válság és a 2015-ös menekültválság megerősítette a „vesztes” csoportok – kistelepülések lakói, idősebbek, alacsonyabban iskolázottak – körében a nemzeti szuverenitás és a rendpártiság retorikáját. Ugyanakkor a demokrácia-visszaesés nem magyarázható egyszerűen a „nép” és az „elit” szembenállásával: az intézményi átalakítások mögött konkrét gazdasági érdekcsoportok, médiavállalkozások és párthálózatok is állnak. A médiapiac koncentrációja, a közösségi média algoritmusai és a külföldről támogatott dezinformációs kampányok felerősítik a polarizációt. A régió több országában a történelmi emlékezetpolitika is eszközzé vált: a 20. századi szenvedés és a nemzeti hősök újraértelmezése a politikai identitás meghatározó részévé lett. Ezért a demokrácia visszaesése nem egyszeri esemény, hanem hosszabb folyamat, amelyben a választási eredmények, a jogi változások és a mindennapi politikai gyakorlat egymásra hatnak.
Fontos hangsúlyozni: a visszaesés nem visszafordíthatatlan. Lengyelországban a 2023-as választás és a későbbi kormányváltás, Csehországban a 2021-es koalícióváltás azt mutatta, hogy a választói mobilizáció, a független média és az uniós nyomás együttesen elindíthatja a demokratikus intézmények megerősítését. Ugyanakkor a visszarendeződés lassú, és a felhalmozott intézményi károsodás orvoslása nem automatizmus.
A demokrácia minőségére vonatkozó állítások elsősorban nemzetközi indexeken (Freedom House, V-Dem, Bertelsmann Transformation Index), az Európai Unió intézményeinek jelentésein, a Velencei Bizottság véleményein, valamint az Európai Unió Bíróságának ítéletein alapulnak. A 2020-as évek eseményeihez emellett oknyomozó újságírói munkák, emberi jogi szervezetek jelentései és közvélemény-kutatások szolgálnak forrásul. A mérési módszerek eltérőek: a Freedom House pontozása inkább a politikai és polgári szabadságjogokra, a V-Dem a választási demokrácia és a liberális demokrácia komponenseire összpontosít. A „populista” és „illiberális” besorolás normatív, ezért vitatható. A 2024–2026 közötti romániai, szlovákiai és lengyelországi fejlemények pontos jogi minősítése és következményei a könyv lezárásakor még nem tekinthetők konszolidált tudásnak; a fejezetben szereplő időpontok és intézményi döntések ellenőrzése ezért minden esetben az aktuális forrásokhoz kötött. A Fehéroroszszországból érkező adatok – különösen a tüntetésekben részt vevők számára, a letartóztatásokra és az elvándorlásra vonatkozó becslések – erősen bizonytalanok, mert a rezsim nem tesz közzé független statisztikákat, és a nemzetközi megfigyelők hozzáférése korlátozott. A demokrácia-visszaesés mértékének összehasonlítása ezért óvatosságot igényel; az egyes országok besorolása nemcsak ténykérdés, hanem módszertani és politikai állásfoglalás is.