Az 1385. évi krewoi unió nemcsak a lengyel és a litván uralkodói házak közötti házassági szerződés volt, hanem egy hosszú, vitákkal teli államközösségi folyamat kezdete is, amely 1569-ben a lublini unióval intézményesült. A Piast állam és a kereszténység abban a helyzetben mutatta be a lengyel királyságot, amikor a latin kereszténység határán, a Német Lovagrend és a keleti szomszédok nyomása alatt kereste szövetségeseit. A Litván Nagyfejedelemség ezzel szemben olyan többnépű állam volt, amelyben pogány balti elitek, ortodox rutén területek és a latin kereszténység hatásai keveredtek. E fejezet a Jagelló-dinasztia felemelkedését, az unió intézményesülését és a nemesi köztársaság politikai logikáját tárgyalja, hangsúlyozva, hogy a „lengyel–litván állam” a kora újkorban nem mai értelemben vett nemzetállam, hanem rendi alapú, több jogrenddel és vallással működő államközösség volt.
A Litván Nagyfejedelemség (Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė) a 13–14. században a balti törzsek és a széteső Kijevi Rusz nyugati területeinek egyesítésével jött létre. Az első ismert litván király, Mindaugas a 13. század közepén vette fel a kereszténységet, de halála után a pogány hagyomány újra megerősödött. A Gediminas-dinasztia idején a nagyfejedelemség délkelet felé terjeszkedett, és a 14. század végére a mai Fehéroroszország és Ukrajna jelentős része litván fennhatóság alá került. A litván uralkodói réteg egy része pogány maradt, a rutén lakosság többsége ortodox volt, az államigazgatásban pedig a rutén kancelláriai nyelv használata terjedt. A Litván Nagyfejedelemség tehát nem egynyelvű balti állam volt, hanem többnépű, több vallású politikai képződmény.
A lengyel királyság a 14. század végén súlyos dinasztikus kérdéssel nézett szembe. Nagy Kázmér 1370-ben fiú utód nélkül halt meg, és a korona az Anjou-házból való magyar királyra, I. Lajosra szállt, majd az ő halála után lányára, Hedvigre (Jadwiga). A lengyel főurak számára a Habsburg-jelölt helyett a litván Jogaila tűnt előnyösebbnek: a keresztség felvétele a litván expanziót a latin kereszténységhez köthette, és a lengyel korona katonai erejét a Német Lovagrend ellen fordíthatta. Az 1385. augusztusi krewoi oklevél ennek az alkunak az egyoldalú írásos nyoma. Jogaila ígéretet tett arra, hogy megkeresztelkedik, feleségül veszi Hedviget, visszaszerzi a korona elvesztett területeit, és Litvániáját, valamint rutén területeit „örökre csatolja” (applicare) a Lengyel Királysághoz.
A gyakorlatban a „csatolás” nem jelentett bekebelezést. Jogaila 1386-ban II. Ulászló néven lengyel király lett, de a Litván Nagyfejedelemségben saját helyi elitek, majd unokatestvére, Vytautas (Witold) kormányoztak. A litván autonómia intézményei fennmaradtak: külön nagyfejedelmi udvar, külön hadsereg, külön tisztségek. A keresztelkedés is elsősorban az elithez kötődött. 1387-ben a vilniusi püspökség megalapításával megindult a katolikus egyházszervezet kiépítése, de a litván vidéki lakosság pogány rítusai még évtizedekig tovább éltek. Az unió tehát kezdettől fogva kettős szerkezetű volt: a lengyel királyi cím összekapcsolta a két országot, de a mindennapi kormányzásban Litvánia külön pályán mozgott.
A perszonálunió korai évtizedeit a litván autonómia és a lengyel rendi érdekek közötti feszültség jellemezte. Vytautas 1392-ben az ostrói egyezményben szerezte vissza a Litván Nagyfejedelemség tényleges irányítását, és az 1401. évi vilniusi–radomi unió elismerte őt nagyfejedelemnek, bár a lengyel király fősége alatt. Ezzel létrejött az a modell, amelyben a két államnak közös uralkodója volt, de Litvánia külön hatalmi központtal rendelkezett.
Az 1413. évi horodłói unió (unia w Horodle) új szintre emelte az integrációt. A lengyel és litván nemesek közös gyűléseket tarthattak, és a lengyel nemesi családok címert adományoztak mintegy negyvenöt–negyvenhét litván katolikus nemesi családnak. Ez a címerközösség a katolikus litván elit és a lengyel nemesség közötti szolidaritást intézményesítette. Ugyanakkor a horodłói unió kizárta a Litván Nagyfejedelemség ortodox rutén főnemességét a legmagasabb politikai jogokból, ami hosszú távon feszültséget teremtett a keleti vajdaságokban. A horodłói unió tehát egyszerre volt integrációs és kirekesztő aktus.
A 15. század folyamán több szerződés és kiváltságlevél pontosította a lengyel–litván viszonyt. 1432-ben és 1434-ben a lengyel és litván nemesi jogok közelítését tűzték ki célul; 1447-ben a litván nemesség is hasonló szabadságjogokat kapott, mint a lengyel. 1499-ben és 1501-ben újabb uniós oklevelek születtek, amelyek a közös uralkodó és a rendi gyűlések viszonyát próbálták szabályozni. A lengyel oldalon a nemesi jogok bővítése az 1374. évi kassai privilégiummal kezdődött, majd az 1454. évi nieszawai statútumok a király számára a nemesi gyűlések hozzájárulásához kötötték a hadfelkelést és az adóztatást. Ez a rendi dualizmus alapozta meg a későbbi országgyűlés, a szejm (sejm) fejlődését.
A Litván Nagyfejedelemség belső világa mindeközben nem vált lengyel mintájúvá. A rutén vajdaságokban a helyi jog és az ortodox egyház tovább működött, a hivatalos kancelláriai nyelv pedig a rutén (ófehérorosz-óukrán) maradt. A litván elit egy része kétnyelvűvé vált; a belső hivatalos iratok jelentős részét ruténül állították ki. A városokban német, lengyel és zsidó közösségek is éltek. A modern nemzeti kategóriákkal ezért nem írható le a 15. századi litván állam: a litván nyelvű etnikum, a rutén nyelvű ortodox nemesség és a városi polgárság párhuzamosan, egymással folyamatosan érintkezve létezett.
A Jagellók hatalmának katonai próbája a Német Lovagrend elleni konfliktus volt. Az 1410. július 15-i grünwaldi csata (lengyelül Grunwald, litvánul Žalgiris, németül Tannenberg) a lengyel–litván sereg jelentős győzelmét hozta a lovagrend felett. A csata pontos hadilétszámai nem ismertek; a hagyományos lengyel elbeszélés a lovagrend megsemmisítő vereségét hangsúlyozza, a forráskritika viszont arra figyelmeztet, hogy a rend állama még nem omlott össze. A győzelem mindenesetre megtörte a rend expanzív erejét, és Vytautas, valamint II. Ulászló uralkodói presztízsét növelte.
A lovagrend hatalmának hanyatlása a tizenhárom éves háborúban (1454–1466) vált visszafordíthatatlanná. A porosz városok és a lovagrend ellen fellázadt porosz nemesség a lengyel királyhoz, IV. Kázmérhoz (Kazimierz Jagiellończyk, uralk. 1447–1492) fordultak. A háborút lezáró második thorni béke (1466) Nyugat-Poroszországot (Királyi Poroszország) közvetlenül a lengyel koronához csatolta, Kelet-Poroszországot pedig a lovagrend lengyel hűbéreként hagyta meg. A balti-tengeri kijárat és Gdańsk (Danzig) gazdasági szerepe így a lengyel állam meghatározó erőforrásává vált. A porosz kérdés a lengyel–litván állam északi politikájának központi elemévé vált, és a Hohenzollern-ház későbbi poroszországi hatalmának alapjai is itt kezdtek formálódni.
A Jagelló-ház a 15. század végén közép-európai dinasztikus hatalommá emelkedett. IV. Kázmér fia, Ulászló (Władysław II Jagiellończyk) 1471-től cseh király, 1490-től magyar király lett, másik fia, II. Lajos (Ludwik) pedig 1516-tól Csehország és Magyarország trónját örökölte. Ez a dinasztikus konstelláció a Lengyel Királyság, a Litván Nagyfejedelemség, Csehország és Magyarország között laza uralkodói kapcsolatot teremtett, de nem hozott létre egységes birodalmat; mindegyik ország megőrizte saját rendi intézményeit. Az oszmán terjeszkedés és a Habsburg-hatalom árnyékában a Jagellók egyensúlyozni próbáltak. Az 1444. évi várnai csatában I. Ulászló (III. Ulászló lengyel király) elesett a török elleni hadjáratban, ami a dinasztiát megerősítette a keresztény Európában, de a balkáni befolyást nem biztosította. 1526-ban II. Lajos a mohácsi csatában esett el, és a fiú ágon kihalt Jagelló-ház cseh–magyar öröksége a Habsburgokra szállt. E dinasztikus események a régió kora újkori hatalmi térképét alapvetően átrendezték; a lengyel–litván állam ettől kezdve még inkább keleti irányba fordult.
A 16. század közepén a Litván Nagyfejedelemség keleti területeit a Moszkvai Nagyfejedelemség katonai nyomása fenyegette, a livóniai háború (1558–1583) pedig súlyos erőforrásokat kötött le. A lengyel nemesség a szorosabb unióban látta a védelem és a terjeszkedés zálogát, míg a litván főurak a lengyel dominanciától tartottak. A közös uralkodó, Zsigmond Ágost (Zygmunt August, uralk. 1548–1572), az utolsó Jagelló, a két fél közötti kompromisszumot kereste, ám a lengyel szejm követelései egyre erőteljesebbek voltak.
Az 1569. évi lublini szejmen a litván küldöttek egy részének tiltakozása ellenére a király a korona területéhez csatolta a korábban a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó Volhínia, Kijev és Braclaw vajdaságokat. E lépés megtörte a litván ellenállást, és a litván küldöttek végül elfogadták az uniót. A döntést nem szabad modern „nemzeti” árulásként vagy hősi ellenállásként értelmezni: a vajdaságok rendi elitjeinek egy része maga is alkudott a lengyel koronával, mivel a lengyel nemesi jogok és a katonai védelem előnyöket kínáltak.
A lublini unió (1569. július 1.) létrehozta a Két Nemzet Köztársaságát (Rzeczpospolita Obojga Narodów). Az új államközösségben közös volt a választott király, a közös szejm és a külpolitika. A Litván Nagyfejedelemség ugyanakkor megőrizte saját hivatalait, kincstárát, hadseregét és jogrendjét; a litván statútumok (1529, 1566, 1588) továbbra is a helyi jog alapját képezték. A „Két Nemzet” kifejezés itt nem a mai etnikai nemzetet jelölte, hanem a lengyel és a litván politikai nemzetet, vagyis a két ország nemességét. A rutén nemesség a Litván Nagyfejedelemségben részben a litván politikai nemzet része volt, ám a lublini unió utáni lengyel joghatóság és a katolikus egyház térnyerése fokozatosan átalakította helyzetét.
A lublini unió értékelése a modern történetírásban és emlékezetpolitikában élesen megoszlik. A lengyel hagyományban a közös államközösség szimbóluma, a litván és ukrán nemzeti elbeszélésekben viszont gyakran a lengyel expanzió és a saját elitek marginalizálódásának mozzanata. A források azt mutatják, hogy az unió nem egyetlen akaratból, hanem katonai kényszer, rendi érdek és dinasztikus politika együtteséből született. Ezt a sokszólamúságot a mai nemzeti történetírások gyakran leegyszerűsítik.
A 16. század végére a lengyel–litván állam sajátos rendi berendezkedést alakított ki, amelyet gyakran nemesi köztársaságnak (Rzeczpospolita szlachecka) neveznek. A királyt választották; az 1572-ben, Zsigmond Ágost halálával kihalt Jagelló-ház után a szabad királyválasztás (wolna elekcja) intézménye rögzült. A királyválasztáson elvileg az egész nemesség részt vehetett; a gyakorlatban a mágnások és a középnemesség alkui döntöttek. A választott királynak pacta conventa néven egyéni választási feltételeket kellett elfogadnia, ami tovább erősítette a rendi ellenőrzést.
A törvényhozás súlypontja a szejm volt, amelynek felsőháza, a szenátus a főurakat, püspököket és vajdákat, alsóháza a nemesi követeket foglalta magában. A tartományi sejmikek (nemesi gyűlések) utasításokkal kötötték a követeket, így a központi döntéshozatal gyakran a helyi elitek alkujától függött. A 16. század végén a szejm döntéseihez rendszerint egyhangúság kellett; a liberum veto intézménye a 17. században vált a döntésképtelenség eszközévé, de gyökerei a rendi egyenlőség felfogásában rejlettek.
Az 1505. évi Nihil novi alkotmány (lengyelül konstytucja Nihil novi) kimondta, hogy a király semmi újat nem határozhat a közös tanács és a képviselők beleegyezése nélkül. Ezt a lengyel nemesi hagyomány az „aranyszabadság” (złota wolność) alapkövének tekintette. Ugyanakkor ez a szabadság kizárólag a nemességre vonatkozott. A politikai nemzet aránya a lengyel területeken egyes becslések szerint a lakosság 8–10 százalékát is elérhette, Litvániában alacsonyabb volt, de a nemességen belül a hatalmas birtokos mágnások és a szegény köznemesek közötti különbségek óriásiak voltak. A formális jogegyenlőség mögött a gyakorlatban a vagyon és a klientúra döntött.
A társadalom nagy többségét kitevő parasztság a 16. században fokozatosan a majorsági gazdálkodás (folwark) és a robot (pańszczyzna) növekvő terhei alá került. A balti-tengeri gabonaexport, különösen Gdańskon keresztül, a nemesi uradalmakat piacra termelő üzemekké tette, ami a jobbágyi kötöttségek erősödésével járt. A városok között voltak virágzó kereskedelmi központok, például Gdańsk, Krakkó és Lviv, de a városi polgárság politikai képviselete korlátozott maradt. A „nemesi köztársaság” tehát nem modern demokrácia, hanem rendi kiváltságokra épült államforma volt, amelyben a jogok és a terhek megoszlása erősen egyenlőtlen maradt.
A Jagelló-kor vallási földrajza rendkívül összetett volt. A litván magterületek a latin kereszténység új egyházszervezetébe illeszkedtek, a keleti vajdaságokban az ortodoxia, a városokban a latin és a görög rítus mellett zsidó közösségek is éltek. A 16. századi reformáció gyorsan terjedt a lengyel és litván nemesség körében: a kálvinizmus különösen a köznemesség és egyes főúri udvarok körében talált támogatókra, a lutheránus irányzat pedig a német nyelvű városi polgárságban vert gyökeret. A katolikus egyház a tridenti zsinat után a jezsuiták vezetésével indított ellentámadást.
Az 1573. évi varsói konföderáció (konfederacja warszawska) a nemesség körében vallásbékét hirdetett, és megtiltotta a vallási alapon történő üldözést. A dokumentumot a kora újkori vallási türelem fontos példájaként szokták idézni, ám hatóköre elsősorban a nemesi rendre terjedt ki, és érvényesítése a későbbi évtizedekben gyakran akadozott. A „vallási türelem” képe tehát részben utólagos idealizálás; a mindennapi együttélésben a katolikus, protestáns, ortodox és zsidó közösségek közötti viszony éppúgy lehetett feszült, mint békés.
Az ortodox rutén egyház helyzete a lublini unió után fokozatosan romlott; a jezsuita térítés és a lengyel katolikus nemesség nyomása előkészítette az 1596. évi breszti uniót, amely létrehozta a görögkatolikus egyházat. Ez a lépés a vallási törésvonalakat nem szüntette meg, hanem újabb rétegződést vitt a keleti területek társadalmába. A görögkatolikus egyház hívei megtartották a keleti rítust, de elismerték a pápa fennhatóságát; az ortodox egyházhoz ragaszkodók ezt árulásként élték meg. Ennek következményei a kozák felkelések és a 17. századi belső háborúk idején váltak láthatóvá.
A Jagelló-kor tehát nem egyetlen pillanatban hozta létre a lengyel–litván államközösséget, hanem perszonáluniók, rendi szerződések és katonai kényszerek sorozatában. Az 1569-es lublini unió intézményesítette a közös államkeretet, de a politikai nemzet kizárólagossága, a paraszti kirekesztettség és a vallási-etnikai sokféleség feszültségei már magukban hordozták a későbbi válságokat. Ezekkel a folyamatokkal A nemesi köztársaság aranykora és válsága foglalkozik részletesen.
A Jagelló-kor rekonstrukciója elsősorban oklevelekre, uniós szerződések szövegeire, országgyűlési határozatokra és elbeszélő forrásokra támaszkodik. Az 1385. évi krewoi oklevél, a horodłói unió (1413), a nieszawai statútumok (1454), a lublini unió oklevele (1569) és a varsói konföderáció (1573) az intézményi fejlődés elsődleges forrásai. A 15. századi elbeszélő hagyományt Jan Długosz Annales seu cronicae incliti Regni Poloniae című krónikája foglalja össze, amely azonban erősen lengyel rendi és katolikus szempontú. A Litván Nagyfejedelemség belső viszonyait litván és rutén kancelláriai iratok, valamint a litván statútumok (1529, 1566, 1588) mutatják be, de a paraszti és nem elit csoportok mindennapi viszonyairól csak közvetett adatok állnak rendelkezésre.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a krewoi unió jogi természete: a fennmaradt oklevél egyoldalú ígéret, és a „csatolás” (applicare) kifejezés tartalma a történészek között vitatott. A 14–15. századi Litván Nagyfejedelemség etnikai és vallási összetételéről csak becslések vannak; a „litván”, „rutén”, „lengyel” kategóriák visszavetítése a modern nemzeti korszakból félrevezető. A grünwaldi csata résztvevőinek létszámát illetően a források ellentmondásosak, és a csata stratégiai jelentőségét a lengyel–litván történetírás gyakran hangsúlyozza, míg a lovagrend történetét kutatók a fokozatos hanyatlást emelik ki.
A lublini unió megítélése ma is emlékezetpolitikai vita tárgya. A lengyel nemzeti emlékezetben az unió a közös államiság és a „nemesi demokrácia” szimbóluma, a litván és ukrán emlékezetben viszont gyakran a lengyel dominancia és a helyi elitek háttérbe szorításának mozzanata. A forráskritikai olvasat szerint az unió nem egyszeri „nemzeti” döntés volt, hanem katonai kényszer, rendi alku és dinasztikus politika eredménye. A modern szakirodalomból Robert Frost The Oxford History of Poland-Lithuania, I: The Making of the Polish-Lithuanian Union, 1385–1569 (2015) és Daniel Stone The Polish-Lithuanian State, 1386–1795 (2001) adnak részletes elemzést; a nemzeti mítoszok kritikájához Timothy Snyder The Reconstruction of Nations (2003) kínál értelmezési keretet.