A mai Lengyelország területén az első tartós államalakulat nem a modern nemzetállam középkori előzménye volt, hanem egy dinasztikus hatalmi szerveződés, amelyet utólag Piast-dinasztiának (lengyelül: dynastia Piastów) neveztek el. A dinasztia neve a későbbi lengyel hagyományban megőrzött legendás ősre, Piastra megy vissza, de a 10. századi uralkodók maguk nem használták ezt az elnevezést; a folytonos dinasztikus keret tudata részben utólagos konstrukció. Az alábbi alfejezet azt mutatja be, hogyan jött létre a 10. században a Polánok (Polanie) törzsi csoportjából kiinduló hatalmi központ, miként kapcsolódott be I. Mieszko (Mieszko I) uralkodása alatt a latin kereszténység rendszerébe, és miért tekinthető az 966-os keresztség az államalapítás szimbolikus fordulópontjának – anélkül, hogy a mai lengyel nemzeti kategóriákat visszavetítenénk a kora középkorra.
A későbbi Lengyelország központi területe a Warta folyó középső szakaszán, a mai Nagy-lengyelországi-tóvidék peremén feküdt. A 10. században ez a térség nem alkotott egységes politikai teret: a régészeti és nyelvészeti adatok több, egymástól laza kapcsolatban álló törzsi csoport jelenlétét valószínűsítik. A Polánok mellett a forrásokban vagy későbbi hagyományban felbukkannak a Viszlánok (Wiślanie) a Visztula felső szakaszán, a mazóviaiak (Mazowszanie) keleten, a pomerániai csoportok (Pomorzanie) északon, valamint a sziléziai területek törzsei délen. Ezeknek a csoportoknak a modern értelemben vett „nemzeti” azonosságtudatuk nem volt; a közös nyelvi és kulturális vonások mellett a politikai lojalitás helyi központokhoz és uralkodókhoz kapcsolódott.
A kora középkori lengyel területek történetének rekonstrukciója egyszerre támaszkodik írott és régészeti forrásokra. Az írott források azonban későn, és többnyire kívülről szólnak. A 10. századból nem maradt fenn helyi latin krónika vagy oklevél. A legfontosabb elbeszélő források közé tartozik Ibrahim ibn Jakub zsidó utazó és kereskedő 10. századi beszámolója, amelyet későbbi arab nyelvű geográfiai művek idéznek; Widukind von Corvey szász történetíró 10. századi krónikája; valamint Thietmar von Merseburg püspök 11. század eleji krónikája. A 12. század elején keletkezett Gallus Anonymus műve, a Gesta principum Polonorum a lengyel uralkodók tetteit beszéli el, de már dinasztikus legitimációs szándékkal, és a korai időszakra vonatkozó adatai nem mindig ellenőrizhetők. A régészeti feltárások – különösen Gniezno, Poznań, Ostrów Lednicki és más erődített központok ásatásai – az írott forrásoknál közvetlenebb képet adnak a településszerkezetről, a hatalmi központokról és a kereszténység tárgyi nyomairól, de ezek értelmezése is vitatott lehet.
Az írott forrásokban az első olyan uralkodó, akit a Piast-dinasztiához köthetünk, I. Mieszko (latin forrásokban Misaca, Misico). Uralkodásának kezdetét a kutatók hagyományosan 960 körülre teszik, de a pontos dátum nem ismert, és a korai Piast uralkodók – Mieszko elődei, Siemomysł, Lestek – csak a későbbi dinasztikus hagyományban bukkannak fel. A folytonos dinasztikus lista tehát nem tekinthető kritikátlanul hitelesnek; a 10. század második feléig a hatalmi viszonyok rekonstrukciója jórészt közvetett.
Mieszko hatalmának magterülete a Warta középső szakaszán, Gniezno és Poznań környékén volt. A régészeti leletek arra utalnak, hogy itt a 10. században erődített központok hálózata épült ki, amelyek a kíséret ellátását, az adók begyűjtését és a katonai védelmet szolgálták. A gordoknak (lengyelül: gród) nevezett erődített telepek nem egyszerűen katonai létesítmények voltak, hanem a korai állami hatalom csomópontjai is: itt éltek a fejedelmi tisztségviselők, itt tárolták a beszedett javakat, és itt tartották a helyi lakosság által nyújtott szolgáltatások nyilvántartását. A gordok hálózata a későbbi lengyel államszervezet alapját képezte, de a 10. századi állapotokra vonatkozó ismereteink elsősorban a későbbi okleveles anyagból való visszakövetkeztetésen alapulnak.
Mieszko uralkodása alatt a Polánok központja fokozatosan kiterjesztette fennhatóságát a szomszédos törzsi területekre. A források alapján a 960-as években Mieszko uralma alá tartozott a későbbi Nagy-Lengyelország magterülete, és a 970-es évekre valószínűleg Szilézia, Mazóvia és Pomeránia egy része is. A hódítás pontos menete azonban nem rekonstruálható pontosan; az írott források többnyire katonai konfliktusokat említenek, de a területi változások időrendje bizonytalan. A terjeszkedés egyik ismert mozzanata az 972. évi cedyniai csata, amelyben Mieszko serege Widukind beszámolója szerint legyőzte Hodo szász őrgrófot. A csata tényét az egykorú szász forrás rögzíti, de a helyszínnek a mai Cedyniával való azonosítása részben későbbi hagyományon nyugszik. A győzelem mindenesetre azt jelzi, hogy a Piast-állam már a 970-es években képes volt megvédeni nyugati határait a szász terjeszkedéssel szemben.
A Piast-állam történetében a legnagyobb jelentőségű esemény Mieszko keresztsége, amelyet a hagyomány 966-ra tesz. A keresztelés pontos helyét és körülményeit az egykorú források nem rögzítik; a modern történetírásban elfogadott, hogy a döntés szorosan összekapcsolódott Mieszko 965 körül megkötött házasságával Dobrawa cseh hercegnővel (csehül: Doubravka), I. Boleszláv cseh uralkodó lányával. A cseh fejedelemség ekkor már keresztény állam volt, és a házasság dinasztikus szövetséget hozott létre a két szomszédos hatalom között. A forrásokból nem derül ki, hogy a keresztség vallási meggyőződésből vagy elsősorban politikai megfontolásból történt-e; a kutatók többsége az utóbbit tartja valószínűbbnek, de ez értelmezés, nem dokumentált tény.
A 966-os keresztség a latin kereszténységhez (latin rítusú, római egyházi szervezethez) való csatlakozást jelentette. Ezzel a lépéssel a Piast-állam elkerülte, hogy a szomszédos keresztény hatalmak a pogány területek elleni missziós hódítást igazolják, és bekerült a római egyház joghatósága alá. A keresztség tehát nem csupán Mieszko személyét érintette, hanem államának külpolitikai helyzetét is. A 966-os évszám a későbbi lengyel történeti hagyományban „Lengyelország megkeresztelkedéseként” (lengyelül: chrzest Polski) rögzült, a modern nemzeti emlékezet pedig az államalapítás szimbolikus kezdeteként tartja számon. Ez az értelmezés azonban emlékezetpolitikai állítás, nem pedig a korabeli forrásokból közvetlenül kiolvasható tény: a 10–11. századi forrásokban a keresztség fontos, de nem a modern nemzeti narratíva súlyával jelenik meg.
A keresztény hit felvétele nem jelentette a lakosság gyors vagy teljes megtérését. A keresztség elsősorban az uralkodóra és közvetlen környezetére terjedt ki; a vidéki lakosság körében a keresztény hit elterjedése évszázadokig tartó folyamat volt. A régészeti anyagban a keresztény temetkezési szokások és a pogány rítusok nyomai sokáig párhuzamosan jelen vannak. A 11. századi források és a későbbi események – például az 1030-as években kitört pogány jellegű lázadások – arra utalnak, hogy a keresztény intézményrendszer kiépülése nem volt egyenletes, és a hatalomváltások idején a régi vallási gyakorlatok újra felszínre törhettek.
A keresztséget követően megkezdődött a latin egyházszervezet kiépítése. A hagyomány szerint 968-ban Jordán (latinul: Jordanes) lett az első püspök, akinek székhelye Poznańban volt. Az első püspökség alapításának pontos jogi formája vitatott: egyes kutatók szerint missziós püspökségről lehetett szó, mások szerint már kezdettől fogva területi egyházmegye jött létre. Az azonban bizonyosnak tekinthető, hogy Poznań a 10. század végén a Piast-állam egyik legfontosabb egyházi és hatalmi központja volt. A régészeti feltárások Ostrów Lednicki szigetén egy kőből épült, feltételezhetően palotakápolnát és keresztelőmedencét tártak fel, amelyet egyes kutatók Mieszko keresztségéhez vagy a korai dinasztikus központ liturgikus életéhez kötnek. A lelet és a keresztség közötti közvetlen összefüggés azonban nem bizonyítható egyértelműen.
A latin kereszténységhez való csatlakozás egyúttal az írásbeliség és a kőépítészet megjelenését is magával hozta. A liturgia és az egyházi adminisztráció nyelve a latin lett; ezzel a Piast-állam olyan kulturális és intézményi rendszerhez kapcsolódott, amely a nyugati keresztény királyságok közösségébe integrálta. A 10. századból származó helyi írott emlékek hiánya azonban arra int, hogy ne képzeljük el azonnal fejlett okleveles gyakorlatot. A korai Piast-állam írásbelisége sokáig az egyházi intézményekhez kötődött, és a világi kormányzás továbbra is szóbeli hagyományokon és közvetlen katonai-hatalmi gyakorlaton alapult.
A korszak egyik legfontosabb, ugyanakkor legvitatottabb forrása a Dagome iudex néven ismert oklevél. A szöveg egy 11. századi pápai regeszta másolatában maradt fenn, és egy Mieszko által tett birtokjogi vagy hűbéri jellegű rendelkezést rögzít. Az oklevélben szereplő államalakulatot Civitas Schinesghe néven említik, amelyet a kutatók többsége Gnieznóval azonosít, de az olvasat nem teljesen egyértelmű. A Dagome iudex értelmezése kapcsán a történetírásban évtizedek óta vita folyik arról, hogy az oklevél a Piast-állam pápai hűbérbe adását jelentette-e, vagy inkább egy korlátozottabb jogi aktust rögzített. A forrás tehát jól mutatja, hogy a korai Piast-állam nemzetközi jogi helyzetének rekonstrukciója milyen bizonytalanságokkal terhelt.
A 10. század végi Piast-állam nem rendelkezett modern értelemben vett közigazgatási határokkal, állampolgársággal vagy egységes nemzeti identitással. A hatalom a fejedelem személyén, kíséretén és a várak hálózatán nyugodott. A lakosság adókat és szolgáltatásokat teljesített; a későbbi forrásokban felbukkanó szolgáltató települések – az úgynevezett szolgálónépek rendszere – arra engednek következtetni, hogy a korai állam gazdasága szakosodott szolgáltatásokra épült. A 10. századi állapotokra azonban ezt a rendszert csak óvatosan szabad visszavetíteni, mert a részletes kép a 11–12. századi oklevelekből származik.
A Piast-állam külkapcsolatait a szomszédos hatalmakkal való egyidejű együttműködés és versengés jellemezte. Nyugaton a Német-római Birodalommal való viszony egyszerre volt katonai konfliktus és politikai kapcsolat. A 972. évi cedyniai összecsapás mellett a források adófizetési kötelezettségről is tudósítanak egyes nyugati területek kapcsán, ami nem feltétlenül alávetettséget, hanem a határ menti hatalmi egyensúly részeként értelmezhető. Délen a cseh fejedelemséggel a dinasztikus házasság és a közös keresztény keret teremtett szövetséget, de a viszony később többször is konfliktusossá vált. Keleten a formálódó Kijevi Rusz jelentett olyan hatalmi tényezőt, amellyel a Piast-állam dinasztikus és katonai kapcsolatba került, bár ennek részletei a 10. században még homályosak.
Mieszko uralkodásának végére, 992 körülre a Piast-állam a térség meghatározó hatalmi tényezőjévé vált. A keresztség és az egyházszervezet kiépülése lehetővé tette, hogy az uralkodó egyenrangú félként lépjen be a latin keresztény királyságok közösségébe. A hatalmi központ azonban továbbra is dinasztikus és katonai jellegű maradt; az állam intézményesülése évtizedekig tartó folyamat volt, amely Mieszko utódai alatt is folytatódott.
Mieszko halála után fia, I. Boleszláv (Bolesław I Chrobry, uralkodott 992–1025) vitte tovább az államépítést. Uralkodása alatt vált a Piast-állam a latin kereszténység szervezeti központjává: 1000-ben Gnieznóban érsekséget alapítottak, amely alá három püspökség – Krakkó, Wrocław és Kołobrzeg – tartozott. Az 1000. évi gnieznói találkozó, amelyen III. Ottó német-római császár is részt vett, a Piast-állam nemzetközi presztízsének csúcspontját jelezte. A találkozó közvetlen előzménye Szent Adalbert (csehül: Vojtěch) prágai püspök 997. évi vértanúhalála volt a poroszok között; Boleszláv megváltotta a holttestet, és Gnieznóban temettette el. Az érsekség alapítása és a szent sírjának jelenléte megerősítette a latin egyházhoz való tartozást, és a későbbi lengyel egyházszervezet tartós alapját képezte.
Boleszláv 1025-ben királlyá koronáztatta magát, ami formálisan is a latin keresztény királyságok sorába emelte a Piast-államot. A királyi cím azonban nem jelentett modern értelemben vett nemzeti szuverenitást; a hatalom továbbra is a dinasztián és a kíséreten nyugodott, és a királyság területe a későbbi évszázadokban többször is megosztottá vált. A 11. század folyamán a dinasztia belső harcokkal, pogány lázadásokkal és külföldi beavatkozásokkal szembesült. A kereszténység intézményei meggyengültek, majd újjáépültek, ami azt mutatja, hogy a 966-os keresztség nem egyszeri és visszafordíthatatlan esemény volt, hanem egy hosszú folyamat kezdete.
A Piast-dinasztia későbbi történetében – a 12. századi területi széttagolódás, majd a 14. századi újraegyesítés – a 966-os keresztség és a Gnieznói érsekség olyan hivatkozási pontokká váltak, amelyek a lengyel uralkodók és az egyházi elit számára a latin keresztény államiság folytonosságát jelképezték. Ezt a folytonosságot azonban nem szabad úgy érteni, mint egy modern nemzeti állam történetének egyenes vonalú előtörténetét. A középkori Piast-állam lakói nem rendelkeztek modern értelemben vett lengyel nemzeti identitással; a hatalom, a nyelv és a vallás közössége koronként és régiónként eltérően szerveződött.
A Piast állam és a kereszténység alfejezet rekonstrukciója három forráscsoportra támaszkodik: (1) korabeli és közel korabeli elbeszélő forrásokra, főként Widukind, Thietmar, Ibrahim ibn Jakub tudósításaira; (2) okleveles anyagra, elsősorban a Dagome iudex másolatban fennmaradt szövegére; (3) régészeti leletekre, különösen Gniezno, Poznań és Ostrów Lednicki feltárásaira. A 10. századból nem maradt fenn helyben keletkezett latin elbeszélő forrás vagy oklevél, ezért a képet kívülről érkező, gyakran töredékes beszámolókból és tárgyi emlékekből kell összeállítani.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy Mieszko a 960-as években uralkodott, 965 körül házasságot kötött Dobrawával, és 966-ban megkeresztelkedett; hogy 972-ben katonai összecsapásra került sor Hodo őrgróffal; és hogy a 10–11. század fordulóján a Piast-állam latin egyházszervezete kiépült. A 966-os évszám a későbbi hagyományban erősen rögzült, de nem kortárs okleveles adat; a keresztelés pontos dátuma, helye és liturgikus körülményei ismeretlenek. Tudományos konszenzus övezi azt az értelmezést, hogy a keresztség elsősorban politikai döntés volt, és hogy a lakosság keresztény hitre térése hosszú folyamatként ment végbe. Vitatott értelmezésnek számít a Dagome iudex jogi természete, az első püspökség 968-as alapításának pontos jogi formája, valamint a régészeti leletek és Mieszko keresztségének összekapcsolása. Emlékezetpolitikai állításként kell kezelni azt a kijelentést, hogy „Lengyelország 966-ban született”, mert ez a modern nemzeti narratíva visszavetítése a kora középkorra, és nem a forrásokban tükröződő korabeli önértelmezés.