A 18. századi Lengyel–Litván Rzeczpospolita (lengyelül Rzeczpospolita Obojga Narodów) úgy őrizte meg formális függetlenségét, hogy közben belső szerkezete és külpolitikai mozgástere egyaránt beszűkült. A nemesi köztársaság aranykorát és válságát tárgyaló előző alfejezet bemutatta, hogyan vált a központi hatalom a liberum veto (lengyelül: „szabad ellenzés”) gyakorlata miatt csaknem működésképtelenné. Ebben az alfejezetben a válság utolsó fázisát, a három felosztást és a közöttük kibontakozó reformkísérletet, valamint az ezekre adott nemzeti ellenállást követjük nyomon. A felosztások nem egyetlen diplomáciai aktus következményei voltak: a Rzeczpospolita fokozatosan, három lépésben tűnt el a térképről 1772 és 1795 között. Ez a folyamat ugyanakkor nem csupán a szomszédos birodalmak agressziójának eredménye; a belső társadalmi és alkotmányos válság, a nemesség politikai kultúrája és a reformerők késlekedő fellépése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az állam ne tudjon ellenállni a külső nyomásnak.
A 18. század közepére a Rzeczpospolita külpolitikai mozgástere gyakorlatilag megszűnt. A szász Wettin-dinasztia uralkodói, II. Ágost (lengyelül August II, uralk. 1697–1733) és III. Ágost (augusztus III, uralk. 1733–1763) nem tudták kiépíteni az abszolutista hatalmat, mint Poroszországban vagy Oroszországban. A lengyel korona hatalma a szabad királyválasztás (lengyelül wolna elekcja) miatt mindig függött a nemesség akaratától, a királyi kincstár bevételei alacsonyak maradtak, a hadsereg létszáma pedig a nagyhatalmakéhoz képest elenyésző volt. A 18. században a liberum veto – amely eredetileg a nemesi egyenlőség védelmét szolgálta – már nemcsak a szejm munkáját bénította meg, hanem a szomszédos államok beavatkozásának is eszközévé vált: egyetlen megvesztegetett képviselő is feloszlathatta az országgyűlést. A történészek vitatják, hogy a liberum veto mennyire volt a lengyel nemesi kultúra sajátossága, és mennyire a külső hatalmak tudatosan fűtötték az anarchiát; a dokumentált tény az, hogy az 1730-as évektől az orosz követek rendszeresen éltek ezzel a lehetőséggel.
Az orosz befolyás 1717 óta intézményesült: a varsói szerződés (1717) korlátozta a hadsereg létszámát, és a Rzeczpospolita gyakorlatilag orosz protektorátussá vált. A lengyel örökösödési háború (1733–1738) ugyan formálisan a lengyel trónért folyt, de a nagyhatalmak valójában saját érdekeiket érvényesítették. A háború eredményeként a francia jelölt, Stanisław Leszczyński nem szerezte meg a trónt; a szász III. Ágost került a trónra, aki orosz és osztrák támogatással uralkodott. A lengyel nemesség egy része ebben az időben már felismerte a reformok szükségességét, de a reformtörekvések folyamatosan összeütközésbe kerültek az orosz érdekekkel, és a konföderációk – a nemesség fegyveres szövetségei – gyakran éppen a reformok megakadályozására szerveződtek.
A közvetlen ok a bari konföderáció (lengyelül konfederacja barska, 1768–1772) volt. Ezt a nemesi szövetséget Podóliában hozták létre, miután a cári Oroszország 1768-ban rákényszerítette a szejmre, hogy a nem katolikusokat (elsősorban a pravoszlávokat és a protestánsokat) egyenjogúvá tegye. A konföderáció célja az orosz befolyás visszaszorítása és a katolikus vallás védelme volt, de a szövetség nem rendelkezett egységes politikai programmal, és a felkelés polgárháborúba torkollott. A bari konföderáció harcai négy évig tartottak, és közben az Oszmán Birodalom is belépett a háborúba Oroszország ellen (1768–1774). A katonai patthelyzet és a nemzetközi feszültség arra késztette a szomszédos nagyhatalmakat, hogy a lengyel kérdést ne katonai győzelemmel, hanem területi osztozkodással rendezzék.
Az első felosztás gondolata elsősorban II. (Nagy) Frigyes porosz királytól származott, aki attól tartott, hogy Oroszország túlságosan megerősödik az Oszmán Birodalom rovására. A felosztás jogi alapja a három hatalom – Poroszország, Oroszország és Habsburg Mária Terézia – között kötött szentpétervári egyezmény volt; az aláírás dátuma a Julián-naptár szerint 1772. augusztus 5., a Gergely-naptár szerint augusztus 17., ezért a pontos nap a forrásközlésekben eltér. A felosztást a hatalmak hivatalosan az „anarchia megszüntetésére” és a „határok racionalizálására” hivatkozva indokolták, de a kortárs megfigyelők és a későbbi történetírás egyaránt valódi okként a területszerzést és a hatalmi egyensúly megőrzését nevezték meg.
Az első felosztás során a Rzeczpospolita területének mintegy 30 százalékát és lakosságának nagyjából 35 százalékát veszítette el – ezek az arányok a modern történeti demográfia becslésein alapulnak, mivel a 18. századi népszámlálások nem adnak megbízható adatokat. Poroszország megkapta a stratégiailag fontos Királyi Poroszországot (a későbbi Nyugat-Poroszország), kivéve Danzig (Gdańsk) városát, valamint a Netze-folyó vidékét; ez a terület összekötötte a porosz királyi magterületet Kelet-Poroszországgal. Oroszország a Dvina és a Dnyeper felső folyása közötti területeket szerezte meg, beleértve Latgale-t és a mai Fehéroroszország keleti részét. A Habsburg Monarchia – amely kezdetben vonakodott a felosztástól – Galíciát és Lodomériát kapta, a mai nyugat-ukrán és délkelet-lengyel területeket, később pedig hozzácsatolta Bukovina északi részét. A felosztás területi következményei máig meghatározzák a lengyel, ukrán, fehérorosz és litván történeti régiók szimbolikus térképét.
A felosztást a Rzeczpospolita szejmje 1773-ban, a felosztó szejm (lengyelül Sejm Rozbiorowy) ülésén kényszer hatására jóváhagyta. A képviselők egy részét megvesztegetéssel, másokat katonai fenyegetéssel kényszerítettek; a szejm üléseit orosz csapatok biztosították. A jóváhagyás jogi érvényessége a kortársak és a későbbi lengyel történetírás számára is vitatott, hiszen a nemzetközi jogi normák ebben az időben még nem tiltották a területi annexiót, de a kényszer alatt hozott döntés legitimációja mindenképpen kétséges volt.
Az első felosztás sokkhatása felébresztette a reformerők tevékenységét. III. Ágost halála után 1764-ben Stanisław August Poniatowskit (lengyelül Stanisław August Poniatowski) választották királlyá, aki orosz támogatással került trónra, ugyanakkor a felvilágosodott abszolutizmus híveként igyekezett megerősíteni az államot. Uralkodása alatt született meg a Nemzeti Nevelési Bizottság (lengyelül Komisja Edukacji Narodowej, 1773), amely a világ egyik első oktatási minisztériumának tekinthető. A bizottság a jezsuita rend feloszlatása után megörökölt iskolahálózatot újjászervezte, világias tantervet vezetett be, és ezzel hosszú távon előkészítette a modern lengyel nemzeti identitás kialakulását.
A reformok igazán azonban csak az 1780-as évek végén, a nagyhatalmak figyelmének elterelődése idején gyorsultak fel. A Négyéves Szejm (lengyelül Sejm Czteroletni, 1788–1792) – amelyet gyakran Nagy Szejmnek (lengyelül Sejm Wielki) is neveznek – kihasználta, hogy Oroszország az osztrák–török háborúval, Poroszország pedig a francia forradalommal volt elfoglalva. A szejm 1791. május 3-án elfogadta a Május 3-i alkotmányt (lengyelül Konstytucja 3 maja). Ez az európai felvilágosult alkotmányosság egyik első írott alaptörvénye volt; dokumentált tény, hogy az elfogadása után néhány hónappal a francia alkotmányhoz hasonló jelentőségű vívmánynak tekintették. Az alkotmány megszüntette a liberum veto jogát, bevezette az örökletes királyságot a szabad királyválasztás helyett, a törvényhozást a szejm és a szenátus hatáskörébe utalta, és a városi polgárságnak részleges politikai jogokat adott. A parasztság jogi védelmet kapott az állam részéről, bár a jobbágyságot nem szüntette meg; ez a kompromisszum a nemesi ellenállás csökkentését szolgálta, ugyanakkor a későbbi nemzedékek szemében az alkotmány korlátozott társadalmi radikalizmusát jelzi.
A Május 3-i alkotmány azonnal kiváltotta a szomszédos hatalmak ellenkezését. Oroszország a Lengyel–Litván Rzeczpospolita megerősödését saját befolyása elvesztésének látta; a cári diplomácia ezért támogatta az alkotmány ellen fellázadó nemesi csoportokat. 1792-ben Nagy-Lengyelországban megalakult a Targowica konföderáció (lengyelül konfederacja targowicka), amely hivatalosan a „régi szabadságjogok” védelmére, valójában a reformok visszavonására és az orosz beavatkozás legitimálására jött létre. A Targowica-konföderáció megítélése a lengyel történeti emlékezetben rendkívül negatív; neve a hazaárulás szinonimájává vált, ugyanakkor a történészek vitatják, hogy a résztvevők mekkora része cselekedett anyagi haszonszerzésből, és mekkora része hitt őszintén a nemesi szabadság védelmében.
Az orosz csapatok 1792 májusában léptek be a Rzeczpospolita területére. A lengyel–orosz háború (1792) rövid volt: a lengyel hadsereg bár helyenként sikeresen védekezett, a király – feltehetően a további vérontás elkerülése és a trón megtartása érdekében – júliusban kapitulált, és csatlakozott a Targowica-konföderációhoz. Az alkotmányt hatályon kívül helyezték, a reformokat visszavonták, és a Rzeczpospolita ismét orosz protektorátus lett. Stanisław August Poniatowski döntését a kortársak és az utókor is gyakran árulásként értékelte, ugyanakkor a mai történetírás igyekszik árnyalni a képet: a király választási lehetőségei rendkívül korlátozottak voltak, és a hadsereg létszáma eleve kilátástalanná tette a hosszú ellenállást.
A második felosztásra 1793-ban került sor, de most Ausztria nem vett részt, mert a francia forradalmi háborúk kötötték le. Oroszország és Poroszország 1793. január 23-án írta alá a felosztási egyezményt. A hivatalos indoklás ezúttal is az „anarchia” és a „jakobinus veszély” volt, de a valódi ok a területszerzés és a Rzeczpospolita további gyengítése. Oroszország megkapta a mai Fehéroroszország és Ukrajna nagy részét, beleértve Kelet-Volhíniát és Podóliát; Poroszország megszerezte Nagy-Lengyelország nyugati területeit, Poznań városával együtt, valamint Danzig (Gdańsk) és Toruń városát. A Rzeczpospolita területe ekkor már csak a korábbi állam keleti és középső részeire korlátozódott, lakossága pedig megközelítőleg 3,5–4 millió főre csökkent – ez a becslés a 18. századi adóösszeírások és későbbi visszaszámítások alapján erősen bizonytalan.
A második felosztást a grodnói szejm (1793) kényszer alatt jóváhagyta. Az ülést orosz csapatok övezték, a képviselőket fenyegetéssel és vesztegetéssel bírták rá az egyezmény elfogadására. A grodnói szejm jogi legitimitása a kortársak számára éppúgy vitatott volt, mint a korábbi felosztó szejmé, és a lengyel történeti emlékezetben a kényszerített jóváhagyás a nemzeti megaláztatás jelképévé vált.
A második felosztás nyomán 1794 tavaszán fegyveres felkelés tört ki, amelynek vezetője Tadeusz Kościuszko (lengyelül Tadeusz Kościuszko) lett. Kościuszko korábban az amerikai függetlenségi háborúban szerzett katonai tapasztalatot, és a felvilágosult republikanizmus eszméjét képviselte. A felkelés célja nemcsak a függetlenség visszaállítása volt, hanem a Május 3-i alkotmány elveinek újjáélesztése is. A felkelés társadalmi bázisát a nemesség mellett a városi polgárság és a parasztság egy része alkotta; ez utóbbi különösen fontos, mert a parasztok tömeges részvétele nélkül a felkelés nem tudott volna hadsereget kiállítani.
A felkelés első jelentős sikere a racławicei csata (1794. április 4.) volt, ahol a lengyel csapatok – köztük paraszti, kaszával felfegyverzett alakulatok – vereséget mértek az orosz erőkre. A győzelem jelentősége elsősorban morális volt, mert megmutatta, hogy a nemzeti ellenállás nem reménytelen. Kościuszko 1794. május 7-én kiadta a połanieci univerzált (lengyelül Uniwersał połaniecki), amely a parasztoknak személyi szabadságot, a jobbágyterhek csökkentését és védelmet ígért. A rendelet végrehajtása azonban elakadt: a nemesi birtokosok jelentős része szabotálta, és a felkelés katonai helyzete is romlott.
A felkelés bukása elkerülhetetlenné vált, amikor az orosz és a porosz csapatok és a velük együttműködő oroszbarát erők koncentrált támadást indítottak. 1794. október 10-én a maciejowicei csata során a lengyel sereg vereséget szenvedett, Kościuszko pedig orosz fogságba esett. November 4-én az orosz csapatok Szuvorov tábornok vezetésével elfoglalták Varsó elővárosát, Pragát, és a lakosság körében mészárlást rendeztek. Az áldozatok számát a korabeli és későbbi források eltérően adják meg: a becslések 6 000 és 20 000 közé esnek, de a pontos szám a forráshiány miatt nem állapítható meg. A prágai mészárlás a lengyel nemzeti emlékezet egyik legsúlyosabb traumája, és a 19. századi oroszellenes narratíva fontos eleme lett; a történészek ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az esemény nem volt előzmények nélküli, és a korszak háborús gyakorlatában sem számított egyedinek.
A felkelés leverése után a három hatalom – Oroszország, Poroszország és Ausztria – 1795. október 24-én aláírta a harmadik felosztási egyezményt, amely a Rzeczpospolita maradék területét is felosztotta. A felosztási szerződés értelmében Oroszország megkapta Litvánia és a mai Fehéroroszország nyugati részét, valamint Volhíniát; Poroszország szerezte meg Podlasie és Mazóvia egy részét, Varsóval együtt; Ausztria pedig Kis-Lengyelországot, Krakkóval és Lublinnal. A Rzeczpospolita megszűnt létezni. Stanisław August Poniatowski 1795 novemberében Grodnóban lemondott a trónról, és oroszországi száműzetésbe kényszerült; 1798-ban hunyt el Szentpéterváron.
A felosztások területi hatásai a mai államhatárokra is rávetülnek, bár a 19–20. századi határváltozások miatt a mai Lengyelország, Ukrajna, Fehéroroszország, Litvánia, Lettország és Moldova területe nem feleltethető meg egy az egyben a felosztási határoknak. A modern történeti térképek gyakran a három birodalom színeivel jelölik a felosztott területeket, de ez a leegyszerűsítés elfedi a régiók belső etnikai, vallási és társadalmi sokszínűségét. A felosztások nem követték a nyelvi vagy etnikai határokat: a porosz területeken éltek lengyelek, németek, kasubok; az osztrák Galíciában lengyelek, ukránok, zsidók; az orosz részeken lengyelek, litvánok, fehéroroszok, ukránok, zsidók és más csoportok.
A felosztások okainak értelmezése a lengyel történetírásban és a nemzetközi szakirodalomban máig vitatott. Az egyik iskola a belső okokra helyezi a hangsúlyt: a nemesi anarchia, a liberum veto, a gyenge hadsereg és az állandó orosz beavatkozás tette a Rzeczpospolita elkerülhetetlenül a nagyhatalmak prédájává. E felfogás szerint a felosztások a belső reformok elmaradásának következményei voltak, és a Május 3-i alkotmány túl későn született. A másik iskola a külső agresszió elsődlegességét hangsúlyozza: a három szomszédos birodalom hatalmi érdekei, a porosz terjeszkedés, az orosz birodalmi logika és a Habsburgok biztonságpolitikai megfontolásai együttesen tették lehetetlenné a reformok sikerét. A mai tudományos konszenzus általában mindkét tényezőcsoportot számításba veszi, de a hangsúlyok eltérnek; a vita a felosztások „elkerülhetetlenségéről” a mai napig nem zárult le.
A felosztások emlékezetpolitikai szerepe szintén jelentős. A 19. századi lengyel nemzeti mozgalom számára a felosztások a nemzet mártíromságának alapító eseményévé váltak, amely igazolta a felkelések sorozatát és az idegen uralom elleni küzdelmet. A Május 3-i alkotmányt a lengyel nemzeti emlékezet a reformképesség szimbólumaként tartja számon, míg a Targowica-konföderáció a hazaárulás archetípusa lett. Ez az emlékezetpolitikai keretezés azonban leegyszerűsíti a történelmi szereplők motivációit, és hajlamos arra, hogy a jelenkori politikai viták hivatkozási alapjává tegye a 18. századot. A történeti elemzésnek ezért külön kell választania a dokumentált eseményeket, a forrásokban nem rögzített motivációkat és a későbbi nemzeti emlékezet konstrukcióit.
A felosztások történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Elsődleges források a felosztási szerződések szövegei, a szejm jegyzőkönyvei, a konföderációk manifesztumai, a diplomáciai levelezés, a katonai jelentések, valamint a kortárs naplók és emlékiratok. A Május 3-i alkotmány szövege fennmaradt, és pontos elemzésre ad lehetőséget. Másodlagos források a 19–20. századi történeti monográfiák, amelyek azonban gyakran a szerzők nemzeti elkötelezettségét tükrözik. A felosztások területi kiterjedésére vonatkozó adatok viszonylag jól dokumentáltak, de a lakosságszámok, a halálos áldozatok és a gazdasági károk becslései jelentős bizonytalanságot hordoznak. A prágai mészárlás áldozatszáma például a korabeli forrásokban is eltérő, és a későbbi történészek sem tudták megbízhatóan rekonstruálni.
A felosztások jogi természete szintén vitatott. A 18. századi nemzetközi jog nem tiltotta a területi annexiót, de a kényszer alatt hozott szejmi jóváhagyások érvényessége a kortársak és a későbbi jogtörténészek szerint is kétséges. A lengyel állam megszűnésének pontos időpontja – 1795. október 24. – a szerződés aláírásán alapul, de az állam már korábban is csak formálisan létezett, így a „megszűnés” fogalma sem egyértelmű. A felosztások okainak értelmezése a mai napig a történetírás egyik legvitatottabb kérdése, és a különböző nemzeti iskolák eltérő hangsúlyokat helyeznek a belső anarchia és a külső agresszió szerepére.