A felosztott Lengyelország társadalma nem írható le egységes „lengyel társadalomként”. A Lengyel–Litván Köztársaság 1795. évi harmadik felosztása után a korábbi állam területén élő nemesség, parasztság, zsidóság és városi lakosság három birodalom – a Porosz Királyság, a Habsburg Monarchia és az Orosz Birodalom – eltérő jogrendje, gazdaságpolitikája és nemzetiségpolitikája alá került. Ezt a sokféleséget tovább bonyolította, hogy a régió lakossága nyelvi, vallási és rendi szempontból már a felosztás előtt is rendkívül tagolt volt: lengyel és „ruszin” (rutén) nyelvű parasztok, litván és fehérorusz nyelvű vidéki közösségek, jiddisül beszélő askenázi zsidók, német városi polgárok, valamint a magát politikailag „lengyel nemzetnek” tekintő nemesség alkotta. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át ez a rendi alapú, soknyelvű társadalom a hosszú 19. században, hogyan jelent meg az iparosodás és a modern városi munkásság, milyen migrációs pályák rajzolódtak ki, és miként vált a nemzeti mozgalom a nemesi ügyből fokozatosan tömegmozgalommá. A kiindulópontot A felosztások képezik: az 1772, 1793 és 1795 közötti területi felosztások eltüntették az önálló államot, de nem szüntették meg a korábbi társadalmi kapcsolatokat, intézményeket és identitásokat.
A felosztás utáni lengyel területek jogi és gazdasági szerkezete birodalmanként jelentősen eltért. A porosz uralom alá került nyugati területek – elsősorban a Poznańi Nagyhercegség (Wielkie Księstwo Poznańskie), Nyugat-Poroszország és Felső-Szilézia egy része – a porosz állam bürokratikus reformjainak, majd a 19. század második felében a német egységes állam gazdasági dinamikájának hatása alatt álltak. Itt korán megindult a jobbágyfelszabadítás, a telekkönyvezés és az agrárkapitalista átalakulás. Az osztrák fennhatóság alatt álló Galícia és Lodoméria Királysága, valamint a rövid ideig fennálló Krakkói Köztársaság (a Habsburg Birodalom által 1846-ban bekebelezve) a birodalom egyik legszegényebb, agrárjellegű peremvidéke volt, ahol a nemesi nagybirtok, a paraszti robot és a zsidó kereskedői közvetítőréteg együttélése határozta meg a mindennapokat. Az orosz uralom alatt álló területek közül a Kongresszusi Lengyelország (Królestwo Polskie) viszonylag önálló adminisztrációval, de erős cári ellenőrzéssel működött; a volt Litván Nagyfejedelemség, Volhínia, Podólia és a mai Fehéroroszország területe pedig közvetlenül az Orosz Birodalom kormányzóságaiba tagozódott be. A három zóna közötti különbség nem csupán jogi volt: eltérő ütemben zajlott a parasztok felszabadítása, az iparosodás, a vasútépítés, a városiasodás és a nemzeti mozgalmak intézményesülése.
A „lengyel társadalom” fogalmát a 19. század első felében elsősorban a szlachta, azaz a nemesi rend hordozta. A nemesi nemzet (naród szlachecki) eszméje szerint a politikai nemzethez való tartozás nem nyelvi vagy etnikai, hanem rendi kiváltság és történelmi hagyomány kérdése volt. Ez a felfogás feszültségben állt a fokozatosan kialakuló modern, nyelvi alapú nemzetfogalommal, amely a parasztokat, a munkásokat és a városi középrétegeket is be akarta vonni a nemzeti közösségbe. A 19. század társadalomtörténete éppen ennek a feszültségnek a története: a rendi társadalom felbomlása, a jobbágyfelszabadítás, az iparosodás és a migráció új társadalmi csoportokat hozott létre, miközben a nemzeti mozgalmak új identitáskategóriákat kínáltak.
A felosztott területek lakosságának túlnyomó többsége paraszt volt. A paraszti társadalom maga is rétegzett volt: telkes jobbágyok, házas zsellérek, házatlan cselédek és szabad parasztok egyaránt éltek a falvakban. A parasztok jogi helyzete, a robotterhek mértéke és a földhöz jutás lehetősége birodalmanként és időszakonként eltért. A jobbágyfelszabadítás időpontja és feltételei meghatározták, hogy a parasztok milyen eséllyel váltak önálló kisbirtokossá, illetve milyen mértékben szorultak bérmunkára vagy elvándorlásra.
A porosz területeken a jobbágyfelszabadítás már 1807-ben, a reformkorszakban megkezdődött. Az 1807. október 9-i porosz rendelet eltörölte a jobbágyi személyi függést, de a földkérdést nem rendezte egyszerre: a parasztok csak későbbi, 1811-től kezdődő szabályozások és kárpótlási eljárások révén juthattak tulajdonhoz, gyakran úgy, hogy földjük egy részét a földesúrnak engedték át. A folyamat a birtokos nemességnek kedvezett, és a paraszti birtokstruktúra polarizálódásához vezetett. A porosz felosztási területen a nagybirtok és a nagyszámú mezőgazdasági bérmunkás együttélése a 19. század második felében a mezőgazdasági kapitalizmus sajátos formáját hozta létre.
Az osztrák Galíciában a jobbágyfelszabadítás az 1848-as forradalmi hullámhoz kötődött. Az 1846-os galíciai felkelés – amelynek során a lengyel nemesi összeesküvők mellett a parasztok egy része a földesurak ellen fordult, és a hatóságok ezt részben kihasználták – megmutatta a rendi társadalom belső feszültségeit. Az 1848. áprilisi császári pátens eltörölte a robotot, a parasztok pedig kárpótlás nélkül vagy állami kárpótlással jutottak a használt földhöz. Ennek ellenére Galícia paraszti társadalma rendkívül szegény maradt, a birtokaprózódás és a túlnépesedés miatt a paraszti gazdaságok alig tudtak megélni. A galíciai nyomor a század második felében tömeges kivándorlást váltott ki.
Az orosz uralom alatt a jobbágyfelszabadítás az egész birodalomban 1861. február 19-én kihirdetett cári manifesztummal történt, a Kongresszusi Lengyelországban pedig 1864. évi ukáz rendezte a parasztok földtulajdonhoz juttatását. Az 1864-es intézkedés a januári felkelés leverése utáni orosz politika része volt: a cári hatóságok a parasztokat a lengyel nemesi mozgalomtól akarták elválasztani, ezért a paraszti földtulajdont és a községi önkormányzatot erősítették. A parasztok jogilag felszabadultak, de a földéhség, a megváltási terhek és a hagyományos közösségi kötöttségek továbbra is korlátozták a mobilitást. A volt Litván Nagyfejedelemség és a mai Fehéroroszország területén a parasztság túlnyomó része litván, fehérorusz vagy „ruszin” nyelvű volt, és a modern nemzeti identitás kialakulása lassan haladt.
A paraszti identitás a 19. század első felében elsősorban vallási és lokális volt, nem modern nemzeti. A lengyel nyelvű parasztok római katolikusok, a rutén/ukrán nyelvűek görögkatolikusok vagy ortodoxok, a litvánok katolikusok, a fehérorusz nyelvűek ortodoxok vagy görögkatolikusok voltak. A nemzeti mozgalmaknak hosszú időbe telt, míg ezeket a csoportokat elérték. A lengyel nemzeti mozgalom a század második felében tudatosan törekedett a parasztok „lengyellé” válására, az ukrán és litván mozgalmak pedig éppen ezzel párhuzamosan, gyakran azzal versengve építették saját nemzeti kategóriáikat. Ez a konkurencia a századfordulóra a nemzetiségi feszültségek egyik legfontosabb forrásává vált.
A nemesi rend a felosztás után is megőrizte társadalmi presztízsét, de gazdasági helyzete és politikai mozgástere erősen beszűkült. A szlachta rétegzettsége rendkívül nagy volt: a nagybirtokos arisztokrácia – a Czartoryskiak, Potockiak, Radziwiłłek, Zamoyskiak és mások – hatalmas latifundiumokat birtokolt, míg a kisnemesség gyakran paraszti módon élt, és a század folyamán fokozatosan beolvadt a paraszti vagy városi középrétegekbe. A nemesség politikai kultúrája, a felkelések hagyománya és a „haza” iránti lojalitás a modern lengyel nacionalizmus egyik hordozója volt.
A városi polgárság a felosztás idején viszonylag gyenge volt. A középkori és kora újkori városok lakossága gyakran német, zsidó vagy örmény eredetű volt, a lengyel nyelvű polgárság lassan növekedett. A zsidó közösségek a városok és mezővárosok jelentős, sok helyen többségi lakosságát alkották. A cári Oroszországban a letelepedési övezet (черта оседлости, cherta osedlosti) jogilag korlátozta a zsidók letelepedési és mozgásszabadságát. Az askenázi zsidóság a hagyományos közösségi autonómia, a jiddis nyelv és a vallási tanulás keretei között élt, de a 19. században belülről is átalakult: a haszidizmus a 18. század végétől terjedő vallási megújulási mozgalom volt, a haszkala (zsidó felvilágosodás) pedig a modern oktatás, a világi tudás és a nyelvi asszimiláció híveit kapcsolta be a nem zsidó társadalomba. A zsidó közösségek belső tagoltságát és a szekularizációt tovább erősítette az iparosodás, a városi munkásság kialakulása és a politikai mozgalmak megjelenése.
A zsidóság gazdasági szerepe a hagyományos társadalomban a kereskedés, a bérlet, a kocsmárosság és a kézműipar területén volt meghatározó. A 19. század második felében a zsidó lakosság egy része a nagyvárosokba költözött, és a textiliparban, a kereskedelemben, az értelmiségi pályákon is megjelent. Az asszimiláció hívei a lengyel, német vagy orosz nyelvű műveltség felé fordultak, míg mások a zsidó nemzeti mozgalom keretei között politizáltak. A zsidók és a környező társadalom viszonya a század végén egyre feszültebbé vált, amit a gazdasági verseny, a vallási különbségek és a modern politikai antiszemitizmus egyaránt táplált.
A felosztott területek iparosodása rendkívül egyenetlenül haladt. A porosz fennhatóság alatt álló Felső-Szilézia szénbányászata és nehézipara a 19. század második felében a német ipari körzethez kapcsolódott, és lengyel nyelvű munkások tízezreit foglalkoztatta. A Poznańi Nagyhercegség inkább mezőgazdasági jellegű maradt, de a vasúthálózat és a mezőgazdasági feldolgozóipar – például a cukorgyártás – itt is átalakította a vidéki társadalmat. A porosz területek lengyel lakosságának egy része a Ruhr-vidék bányáiba és gyáraiba vándorolt, ahol sajátos, lengyel nyelvű munkásközösségek alakultak ki.
Az orosz Kongresszusi Lengyelországban az iparosodás a század második felében gyorsult fel. Łódź textilipara, a Varsó környéki fém- és gépipar, valamint a Dąbrowa-medence bányászata nagy létszámú ipari munkásságot hozott létre. A városok lakossága gyorsan nőtt, a munkások lakásviszonyai, munkaideje és szociális helyzete pedig a századfordulón már a munkásmozgalom szerveződésének alapjául szolgált. A vasútépítés összekapcsolta a lengyel területeket az orosz birodalmi piaccal, ugyanakkor a cári gazdaságpolitika gyakran hátrányosan kezelte a Kongresszusi Lengyelország iparát a belső orosz területekkel szemben.
Az osztrák Galícia iparosodása elmaradt. A tartományban néhány kisebb ipari központ – például a borysławi olajmező, a textilipar és a sóbányászat – működött, de a tőkehiány, a belső piac szűkössége és a közlekedési nehézségek miatt Galícia alapvetően mezőgazdasági maradt. A nyomor és a túlnépesedés miatt a galíciai parasztok tömegesen vándoroltak ki: a század utolsó harmadában elsősorban az Egyesült Államokba, később Nyugat-Európába. A kivándorlás mellett jelentős volt a szezonális munkaerő-vándorlás is, amely a galíciai és kongresszusi lengyel parasztokat a porosz mezőgazdaságba, a Ruhr-vidékre vagy a Habsburg Birodalom más tartományaiba vitte.
A migráció statisztikailag nehezen megragadható jelenség. A birodalmi hatóságok eltérő módon vették nyilvántartásba a ki- és bevándorlókat, a tengerentúli kivándorlók egy része pedig illegálisan vagy ideiglenes jelleggel hagyta el az országot. A szakirodalomban közölt becslések ezért gyakran széles sávban mozognak. Annyi azonban bizonyosnak tekinthető, hogy a 19. század második felében a felosztott területek egyik legfontosabb társadalmi jelensége a paraszti és munkás migráció volt, amely nemcsak a kibocsátó falvakat, hanem a befogadó városokat és a tengerentúli diaszpórát is átalakította.
A 19. század első felében a lengyel nemzeti mozgalom elsősorban a nemesi szabadsághagyományra, a felkelések romantikus kultuszára és a független állam visszaállításának követelésére épült. Az 1830–31-es novemberi felkelés, az 1846-os galíciai események és az 1863–64-es januári felkelés kudarca azonban arra késztette a lengyel értelmiséget és a nemesi reformereket, hogy új utakat keressenek. A felkelések utáni időszakban, különösen a Kongresszusi Lengyelországban és Galíciában, a szerves munka (praca organiczna) programja vált meghatározóvá: a politikai konspiráció helyett a gazdasági önszerveződésre, az oktatásra, a takarékpénztárakra, a mezőgazdasági és ipari egyesületekre, valamint a lengyel nyelvű sajtóra és kultúrára helyezték a hangsúlyt. Ez a pozitivista irányzat a nemzeti közösséget a mindennapi intézményeken keresztül akarta erősíteni.
A század utolsó harmadában a nemzeti mozgalom tömegpártokká szerveződött. A Nemzeti Demokrácia (Narodowa Demokracja, közkeletű nevén endecja) – amelynek egyik vezetője Roman Dmowski volt – a modern lengyel nacionalizmust a politikai cselekvés középpontjába állította, és a „lengyel nemzeti érdeket” elsősorban a német és orosz nyomással, valamint a zsidó és ukrán/litván mozgalmakkal szemben határozta meg. A Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna, PPS) 1892-ben alakult, és a munkásmozgalom, a szociális kérdés és a függetlenség ügyét kapcsolta össze. A népi mozgalom (ruch ludowy) a parasztok politikai képviseletére és a paraszti kisbirtok védelmére szerveződött; egyik legismertebb alakja Wincenty Witos volt. A zsidó politikai életben a Bund (Általános Zsidó Munkásszövetség Litvániában, Lengyelországban és Oroszországban) 1897-ben alakult, és a jiddis nyelvű munkásságot szocialista alapon szervezte, míg a cionista mozgalom a zsidó nemzeti újjászületést és a palesztinai letelepedést tűzte zászlajára.
A nemzeti mozgalmak nem korlátozódtak a lengyel nyelvű lakosságra. Az ukrán (rutén) nemzeti ébredés Galíciában, Volhíniában és a Kárpátok vidékén a görögkatolikus egyház, az értelmiség és a paraszti mozgalmak révén erősödött meg. A litván nemzeti mozgalom a litván nyelvű parasztságot és a katolikus alsópapságot mozgósította, és a század végén a litván nyelvű sajtó és oktatás fejlesztésében látta a nemzeti fennmaradás zálogát. A fehérorusz nyelvű mozgalom gyengébb volt, de a századfordulón szintén megjelentek az első fehérorusz nyelvű kiadványok és politikai körök. A zsidó, ukrán, litván és fehérorusz mozgalmak párhuzamos megerősödése fokozatosan aláásta a régi, rendi alapú „lengyel nemzet” felfogást, amely a nemesség politikai közösségét jelentette, és a modern nemzeti kategóriák versengését hozta el.
A nők szerepe a nemzeti mozgalmakban a 19. század végén vált láthatóbbá. A lengyel női mozgalom az oktatás, a nemzeti nyelvű művelődés és a szociális munka területén tevékenykedett, majd a századfordulón egyre határozottabban követelte a nők választójogát és egyetemi tanulási lehetőségeit. A zsidó, ukrán és litván női csoportok hasonló utat jártak be, gyakran a nemzeti mozgalmakon belül, de azok férfiközpontú szerkezetével is vitatkozva. A női munkaerő az iparosodásban is megjelent: a textilgyárak, dohánygyárak és háziipar női munkásai a munkásmozgalom sajátos tapasztalatait hordozták.
Az oroszországi 1905–1907-es forradalom hulláma elérte a Kongresszusi Lengyelországot és a cári birodalom más lengyel, litván, fehérorusz és ukrán területeit. A munkásság tömeges sztrájkokkal, a diákok és az értelmiség nacionalista és szociális követelésekkel léptek fel. A forradalom egyik sajátos lengyel jelensége az iskolai sztrájk volt: a diákok és szüleik a lengyel nyelvű oktatás visszaállítását követelték az oroszosító iskolarendszerrel szemben. A forradalom alatt a munkástanácsok, a sztrájkbizottságok és a politikai pártok rövid időre nyilvános politikai teret nyertek. A cári hatóságok azonban a forradalom leverése után részben visszavonták az engedményeket, és a nemzeti mozgalmak ismét illegalitásba vagy félillegalitásba szorultak.
Az 1905-ös tapasztalat mégis mély nyomot hagyott a társadalomban. A munkásmozgalom, a nemzeti mozgalmak és a paraszti szervezkedések tömegeket mozgósítottak, és a politikai identitások megerősödtek. A forradalom után a pártok közötti viták – a szocialisták, az endecja, a népi mozgalom, a Bund és a cionisták között – egyre élesebbé váltak, és a nemzetiségi kérdés, a szociális reform és a jövőbeli államhatárok ügye összekapcsolódott. A felosztott társadalom tehát az első világháború előestéjére már nem a rendi, hanem a modern politikai társadalom viszonyai között élt, még ha a három birodalmi keret eltérő lehetőségeket is kínált.
A felosztott korszak társadalomtörténetének elsődleges forrásai közé tartoznak a porosz, osztrák és orosz népszámlálások, adóösszeírások, telekkönyvek, egyházi anyakönyvek, jobbágyfelszabadítási rendeletek, gyáripari és bányászati statisztikák, valamint a korabeli sajtó, röpiratok, visszaemlékezések és pártprogramok. A népszámlálási adatok azonban nem modern nemzeti kategóriákat rögzítettek: a cári népszámlálás például az anyanyelvet, az osztrák és porosz összeírások gyakran a vallást vagy az „országos nyelvet” kérdezték, ezért a lengyel, ukrán, litván, fehérorusz vagy zsidó csoportok létszámára vonatkozó adatok rekonstrukciók, nem pontos mérések. A migrációs statisztikák szintén hézagosak, mert a kivándorlás egy része nem került be a hivatalos nyilvántartásokba.
A szakirodalomban vita tárgya, hogy a jobbágyfelszabadítás mennyiben javította a parasztok helyzetét, és mennyiben konzerválta a nagybirtok dominanciáját. A nemzeti mozgalmak és a parasztság viszonya szintén értelmezési vita: egyes szerzők a paraszti identitás fokozatos nemzetiesedését hangsúlyozzák, mások a paraszti ellenállás és a nemzeti elit közötti távolságot emelik ki. A zsidó közösségek gazdasági szerepének és a velük szembeni előítéleteknek a megítélése, valamint az 1905-ös forradalom hosszú távú hatása is tudományos viták tárgya. A fejezetben közölt arányok és folyamatok ezért a fennmaradt források alapján készült becsléseken és a szakirodalom konszenzusán alapulnak, nem pedig egzakt méréseken.